Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az
egyetemen – állott az ágya mellett.
Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy nemsokára tanúja lesz
annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik
a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel
kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz,
Spinozához, Kanthoz…
Az öreg ember megszólalt:
– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a
fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték
a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?!
Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És
általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta
keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt
hittem, hogy psychologus vagyok!…
Pár perczczel később delirálni kezdett.
Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és
tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se
kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és
millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény
volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb
conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a
világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk.
Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a
hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott:
– Rien à déclarer!
Aztán visszaesett a párnájára és meghalt.