Asztalos, a festő, beszélte el ezt a történetet:
Keresztfiam, Boldizsár, sokszor eszembe jut. A legtöbbször olyankor, ha
magánosan sétálok az erdőn.
Lelkiatyja volnék, keresztény katholikus anyaszentegyházunk
parancsolatja szerint. Ha az igazi apja nem gondoskodhatott róla, én
vagyok felelős Isten előtt, részesedett-e a kellő lelki oltalomban, a
helyes irányban vezették-e fejlődő szellemét?
Bizony nem tudom, hogyan fogok beszámolni erről a rám bízott lélekről.
De ki tehet róla?
Ide s tova húsz esztendeje lehet, a telet – másodszor már – Párisban
töltöttem. A Rue de Constantinople egy »bútorozott ház«-ában laktam az
ötödik emeleten. A szomszédom valami Raffaelli volt, állítólag
rajzolóművész.
Vizkeresztkor, az ünnep előtt egy nappal, Raffaelli átjött hozzám és
meghítt:
– Töltse velünk az estét. Tekintettel a tekintendőkre, csak a
legbizalmasabb barátainkat hívhatjuk meg, de a Három Királyok szent
estéjén már mégse szeretnénk magunkra maradni. Nem lesz más nálunk, csak
ön, meg Petrovna Anna.
Ez a »tekintettel a tekintendőkre« nem azt akarta jelenteni, hogy
Raffaelliék egyetlenegy szobával rendelkezvén, nagyobb sokadalmat nem
csődíthetnek egybe, mert ez Raffaellit és vendégeit soha a legkevésbbé
se feszélyezte. Raffaelli az illendőség tekinteteire czélzott;
Raffaelliné asszonyság ugyanis a jóreménység utolsó óráit élte.
Igent mondtam. Leginkább az csábított, hogy Petrovna Anna is ott lesz.
De talán e nélkül is elmentem volna. Bizonyos voltam benne, hogy jól
fogom tölteni az estét.
Raffaellit, a mig csak messziről ismertem, ki nem állhattam. Tulságosan
közel lakott hozzám, s eleinte igen terhemre volt. Nyáron át, a hányszor
kikönyököltem az ablakomba, hogy lenézzek egy kicsit az udvarra,
Raffaelli mindannyiszor ott könyökölt a szomszéd ablakban, olyan közel,
hogy a lélekzetét is hallanom kellett. Jóformán egész délelőtt az
ablakában könyökölt, és október végéig naphosszat ingujjban járt-kelt a
szobájában vagy a folyosón. Ugyan mikor rajzol ez a rajzolóművész? –
kérdeztem néha magamtól.
Mindez hagyján. De volt két utálatos szokása, a melyekkel sohase tudtam
végképpen megbarátkozni. Néha órákig fütyölte vagy gajdolta a
legelcsépeltebb olasz operákat, mert azt képzelte, hogy szép
baritonhangja van, ámbátor az, a mit éneklés ürügye alatt elkövetett,
nem volt muzsika, hanem csak csendháborítás. A másik szokása még
csunyább volt: szinte nyilvánosan enyelgett a feleségével. Akkora
csókokat czuppantott a tejszinü arczu Raffaelliné vastag, piros ajakára,
hogy mind a két szomszédjának hallania kellett, s a nyitott ablakból
kihallatszó hangok minduntalan felfedték legbensőbb családi titkait is.
Ez különösen bosszantott.
Később azonban, kivált mikor az ablakokat már zárva kellett tartani,
lassankint megbarátkoztam Raffaellivel. Ebben a közeledésben Petrovna
Anna volt a becsületes közvetitő. Petrovna Annával a Collège de
Franceban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen orvosnak készült, de minden
iránt érdeklődött és Renan-t is hallgatta. A mester óráin, bár nem
értettünk héberül, és így az előadás fele elveszett ránk nézve, mindig
mi ketten voltunk a legelsők.
Először ez a közös lelkesedés hozott össze Petrovna Annával, aztán az,
hogy ő is a mi »bútorozott ház«-unkban lakott. A negyedik emeleten volt
egy kis vaczka. Sohase eresztett be férfit a szobájába, de egyszer a
nyitott ajtón át láttam, hogy úgynevezett lakása egy gyermekágyból, egy
mosdóból, két székből s Lassalle egy litografált arczképéből állott.
Petrovna Annát sohase fogom elfelejteni. Ha nem nyiratta volna rövidre a
haját, s ha nem járt volna télen-nyáron mindig ugyanabban a szürke
ruhában, talán csinosnak lehetett volna mondani. Szintelen, de szabályos
arczocskája volt; okos, szép szeme, és elég jó alakja.
Azok a szemetszúró vonások, a melyeket oly sok diák-kisasszonyon látni,
szerencséjére, hiányzottak róla, s a doktor-hölgyek gyakorta
visszataszító különösségei nem rontották meg arczának és alakjának
leányosságát. Egyáltalán nem volt rajta semmi feltünő: csak a mozgásának
sajátos nemessége, meg a piczi szája. Ez a piczi száj mindig olyan
édesen mosolygott, mint a hogy egy másfél éves gyermek szokott
mosolyogni. Olyankor, a mikor Petrovna Anna arról vitatkozott velem,
hogy az Igazság országát csak nitrogliczerinnel, pokolgépekkel és Hiram
Maxim-féle robbanó bombákkal lehet megalkotni, nem tudtam levenni a
szememet erről az édes szájról.
Noha elméletben rettenetes tudott lenni, s a fejedelmekről meg a
főurakról igen szigoruan szokott nyilatkozni előttem, meg voltam
győződve, hogy Petrovna Anna a legjobb lélek a világon. Úgy vettem
észre, hogy egy szúnyogot se volna képes megölni; minden állati és
növényi életet védelmezett, a gyermekeket imádta. Pickwickné asszonynak
neveztem el, annyira tele volt emberszeretettel. A rosszat senkiről se
hitte el; a nyilvánvaló bünre ezer mentséget talált; a szegényt, a
csunyát és az ostobát sajnálta; mindent megértett és mindent
megbocsátott. Szinte betegsége volt az elnézés és a könyörület.
Raffaelliéket is ő fedezte fel előttem.
– Mit akar ezekkel a szegény emberekkel? – szólt. – Hogy nem a
legfinomabb modoruak? Nevetség! Könnyü egy grófnénak. De nézze csak meg
ezt a szegény asszonyt, milyen vidáman tűri a legvastagabb szegénységet,
pedig elég mutatós arra, hogy a faképnél hagyhatná Raffaellit és jobb
módba ülhetne. És ez a nagy, kövér kamasz! A legkedvesebb bohém a
világon. Ön nem volna ilyen jókedvü az ő helyzetében.
– Nem tetszik nekem, hogy olyan keveset rajzol – feleltem.
– Bizonyosan keveset rendelnek meg nála. Különben, ha azt akarja mondani
ezzel, hogy Raffaellinek a keresetforrása kissé homályos, hát meglehet.
Hja, a szegénység egy cseppet se válogatós. Biztosíthatom, hogy nem
lopnak, s nem is csalnak meg senkit.
– Elhiszem. Nekem egyébként mindegy, hogy miből élnek.
A hogy jobban megismertem Raffaellit, igazat kellett adnom Petrovna
Annának. Raffaelli igen tűrhető s határozottan mulatságos ficzkó volt.
Bizonnyal módfelett könnyelmü. Néha hetekig hitelre éltek s ilyenkor
alaposan próbára tették a »bútorozott ház« jólelkü úrnőjének türelmét.
Mialatt a szomszédomban laktak, a háziasszony vagy tizszer esküdött meg,
hogy utóljára hitelez nekik s nem tűri meg őket tovább a házban. Ha
Raffaelli tulságosan sokat gajdolta a »Troubadour«-t, már tudtam, hogy
megint kifelé áll a szekerük rudja. De semmiféle megpróbáltatás nem
törte meg a kedélyöket. S mihelyt Raffaelli, végre-valahára, Isten tudja
hol, pénzmagra tett szert, azonnal lakzit csaptak.
A vendéglátás volt a szenvedélyök. Rendesen a háziasszonytól hozatták az
ételt, de volt egy csepp konyhájok is, s ha vendégeket hívtak, Raffaelli
maga főzött. Azt tartotta, hogy két étel: a »bouillabaisse« és a »caeni
paczal« elkészítésében őt nem lehet felülmulni. Addig unszoltak, mig
Raffaelli két mesterművét végre is meg kellett izlelnem. Nem szeretem a
halászlét, s ennek azt a fajtáját, a melyet a francziák
»bouillabaisse«-nek neveznek, csak legyőzhetetlen idegenkedéssel tudom
megenni; azok a sűrű fekete lében uszkáló sötétbarna és hamuszinü
haldarabok, a melyeket mintha tintában főztek volna meg, minden jobb
érzésemet föllázítják. A »caeni módra készült paczal« is mély benyomást
tett rám; azóta nem eszem meg a paczalt, akár caeni módra készült, akár
másképpen, soha többé semmiféle paczalt.
De azt meg kell vallanom, hogy a bouillabaisse és a paczal bemutatóján
kitünően mulattam. Raffaelli utólérhetetlen mestere volt a tréfának és a
bűvészetnek, s ha adomázni kezdett, ennek nem volt se vége, se hossza.
Ők már előbb megkedveltek engem, az Isten tudja miért. Vagy tiz nappal
ez után a felejthetetlen lakoma után végképpen megvettem a szivöket.
Észrevettem ugyanis, hogy ismét beköszöntött náluk a hét szük esztendő.
Raffaelli úr ilyenkor úgy szokta elkészíteni az utolsó czigarettát, hogy
a padlóról szedegette fel a lehullott pár szál czigarettadohányt.
Viszonozni akartam a szivességöket s kétszáz egyiptomi czigarettával
kináltam meg őket, azzal a kegyes hazugsággal élve, hogy ezer darabot
kaptam. Később, attól fogva, hogy vagy kétszer titokban öt frankot
kölcsönöztem Raffaelliné asszonynak, én voltam a legjobb barátjuk. Nem
voltak nagy igényeik.
Mint legjobb barátjuk, természetesen nem hiányozhattam asztaluk mellől,
ha vendégséget csaptak. S a hogy a tél beállott, egyre sűrűbben hívtak
meg. Nyilván jobbra fordult a soruk; Raffaelli koronkint határozottan
költekezett. Télen több rajzot rendelnek meg az ujságok – magyarázta a
dolgot Petrovna Anna, de én nem vettem észre, hogy Raffaelli többet
rajzolt volna Azt azonban látnom kellett, hogy többet keres. Egyre
nagyobb társaságot hívott meg; néha alig fértünk el nála. Réveillon-kor
kölcsön kellett adnom a szobámat ruhatárnak; annyian voltunk. Minden
férfi szivesen vendégeskedik, a ki maga is főz; de Raffaelli valósággal
élt-halt a társaságért.
Szivesen mentem hozzájok, mindenekelőtt Petrovna Annáért. Vele csak
Raffaelliéknél beszélgethettem ki magamat kedvemre, s »Pickwickné«
mindig mondott valami olyat, a mi megkapott. Soha senkiben sem találtam
egyszerre annyi lágyságot és annyi szilajságot; ez elég volt arra, hogy
a fiatal Oroszországot lássam benne megnyerő, bájos kiadásban. De
Raffaellinek a többi vendégei is érdekeltek. A különös alakok egész
gyüjteménye volt ez a vendégkoszoru; valóságos menazsériája a jó Isten
legfurcsább csodabogarainak. Volt ott feltaláló, croupier,
lóversenytip-árus, papagály-idomító, kuplé-költő, taps-ügynök és egy
tekintélyes külsejü, szép szakállu úr, a kit majordomusnak szoktak
kikölcsönözni. Azelőtt nem is gyanítottam, mi mindenféléből élnek meg az
emberek.
Raffaelli vendégei igen természetesnek találták, hogy én is ott vagyok
köztük. Mintha örökkön velük éltem volna, olyan barátsággal voltak
irántam; sohase kérdezték: ki vagyok, honnan jöttem, s a legkevésbbé se
törődtek vele, hogy mi a keresetforrásom. Tudták, hogy valamelyik
egyetemre járok, s maguk közt úgy neveztek: »le docteur en droit«. Azt
hiszem, sohase láttak igazi jogtudort.
Követtem a jó példát, s én se érdeklődtem többé az iránt, hogy miből él
az én derék Raffaelli barátom? Raffaelli különben már első látogatásom
alkalmával megmutogatta az otthon maradt apró rajzait. Illusztrácziók
voltak Paulai Szent Vincze életéhez. Mutatott továbbá két vízfestményt,
a melyek közül az egyik Ville d’Avray egy részletét, a másik pedig
Raffaellinét ábrázolta. Nem ismertem volna rá háziasszonyomra; ez a kép
inkább Eugénia császárnéra emlékeztetett. De Raffaelli biztosított, hogy
életepárja valamikor karcsu volt.
Hogy ezek az érdekes alkotások hogyan és hol keletkeztek, az továbbra is
rejtély maradt előttem. Rajzoló asztalt és szerszámokat, vagy éppen
festő-állványt, sehol se tudtam a lakásukban fölfedezni, ellenben
föltünt, hogy Raffaelli barátom, a kinek egyébiránt nem volt fölösleges
czókmókja, három fényképező készülékkel is rendelkezik. Mit csinálhat
három fényképező géppel?
Mindezen persze nem sokáig törtem a fejemet. Raffaelliék jó emberek
voltak; engem nem bántottak, ellenkezőleg kedveskedtek nekem, a mikor
csak tehették; mi közöm nekem a dolgaikhoz? A mint egyre gyakrabban
érintkeztem velök: el is felejtettem, hogy eleinte gyanakodtam rájok, s
Három Királyok ama szent estéjén, a melyre Raffaelli olyan kitüntető
szeretettel hítt meg, már nem volt semmiféle aggályom. A legnagyobb
lelki nyugalommal fogyasztottam velök az ünnepi kalácsot.
A kalácsba rejtett babszemet – mert az aranyat Raffaelliék bizony nem
dugták el kalácsba – Petrovna Anna találta meg; ő lett a »királynő«. Az
olcsó champagnei mellett sokáig eltréfálkoztunk azon, hogy a királyok
tüzes ellensége, most akarva, nem akarva, köteles elfoglalni a királynői
trónt, a vele járó tisztségekkel, s ez alkalommal Petrovna Anna azt a
merész állítást koczkáztatta meg, hogy száz év mulva az emberek csak
Vizkereszt ünnepének szent hagyományaiból fognak visszaemlékezni arra,
hogy valaha királyok és királynők is voltak a világon.
Aztán valamely eszmetársítás révén, a rövid hajáról vitatkoztunk, már
nem éppen először. Petrovna Anna azt állította, hogy az olyan nőnek, a
ki komoly munkával foglalkozik, nem való a hosszu haj, mert nem
bajlódhatik vele; az az idő, a melyet erre a haszontalanságra fordítana,
más, okosabb dologra kell. Aztán meg nagy hajat hordani nem is
egészséges, mert a nagy haj más kellemetlenségeken kivül, fejfájást is
okoz, s azért van annyi házasságtörés a világon, mert a sok fejfájós
asszony kínjában mind megcsalja a férjét. Végül pedig, ő nem akar
tetszeni senkinek, különösen olyan szamárnak nem, a kinek ugyanaz az
emberi lény csak akkor tetszik, ha hosszu hajat visel, mintha az illető
rövid hajjal nem ugyanaz a szeretni való személy maradna.
Azt feleltem, hogy méltatom az okait, de mégse adhatok igazat neki. Mert
a rövid hajviseletre csak egy kényszerítő ok van: a lustaság, a mi éppen
nem megnyerő valami. Nincs az az elfoglalt nő, még férfi se, a kinek ne
jutna elég ideje: ápolni egy kicsit a személyét, a melyet ha valaki maga
se becsül meg más még kevésbbé hajlandó megbecsülni. Egy kis, fejfájás
nem a világ; s ez a fejfájás csak egyes esetekben jelentkezik,
meglehetősen ritkán. A mi a sok házasságtörést illeti, ebben hol a férj
a hibás, hol az asszony, hol mindaketten, de a hosszu haj mindenképpen
ártatlan. És utóljára: szép, tetszetős, mert önérzetre vall, ha egy nő
nem kiván mindenáron tetszeni s megvan rövid hajjal is; a minthogy a
hosszuhaju nők se a férfiak kedvéért páváskodnak, hanem hogy egymást
túlragyogják. De nem szép és nem tetszetős, ha egy nő nem törődik az
emberek itéletével, még ha nem is itéletről van szó, csak előitéletről;
mert ha nem törődik vele, hogy mit következtetnek a viselkedéséből,
ezzel koczkáztatja a jóhirét, már pedig a nőnek a mi társadalmi
rendünkben a jóhirre épp úgy szüksége van, mint a férfinak a becsületre.
A ki ezekben a pontokban nem törődik a látszattal, maga teszi ki magát a
gyanunak. Azért, a mig a nők hosszu hajviselete általános szokás, jobb
ragaszkodni a szokáshoz; a mely elv természetesen nem változtat azon,
hogy egy okos és derék leány rövid hajjal is okos és derék leány marad.
Ezen egy kicsit összekaptunk. Raffaelli az én pártomra állt, az asszony
Petrovna Anna pártjára; s alaposan megrostáltuk a kérdést. Utóljára
Petrovna Anna megunta az akadémikus időtöltést, s azzal vetett véget a
vitának, hogy a társadalmi rend becstelen és hogy voltaképpen igazuk van
a rossz asszonyoknak.
Aztán más társadalmi problémákat fejtegettünk, s többek között áttértünk
a gyermeknevelés kérdésére. Csak ez alkalommal tudtam meg, hogy
Raffaelliéknek már két gyermekük van, s hogy ezeket a gyermekeket falun
neveltetik, jólelkü parasztembereknél, a kik negyven, illetőleg harmincz
frankért valóságos őrangyalai a kedves kis ficzkóknak. Raffaelli
kijelentette, hogy bűnt követ el minden párisi szülő, a ki gyermekét,
mindjárt a születése után nem adja ki dajkaságba, mert a falu jó
levegőjét nem pótolhatja semmi. Ők egy napig se tartották maguknál a
gyermekeiket, s a kis ficzkók ma is élnek, pedig hány párisi gyermeket
temettek el azóta! Raffaelliné a párisi iskolák, s általában az iskola
ellen kelt ki. Szerinte az iskolában csak rosszat tanulnak a gyermekek,
s innen van a mai világban az a sok sápadt, erőtlen férfi, a kiket látni
is utálat. Alig intézte el ezt a nehéz kérdést ilyen könnyedén, röviden
és határozottan, Raffaelliné egyszerre csak elhalványodott. Hamarjában
nem gondoltam rá, hogy mi baja, de Petrovna Anna okosabb volt, mint én,
s kiküldött a szobából. Raffaelli elszaladt azért a hölgyért, a ki
feleségét egy idő óta látogatni szokta; én meg átmentem a szobámba. Arra
nem számítottam, hogy hamarosan el fogok aludni, de reménykedtem, hogy
talán olvashatok. Raffaelliné azonban nemsokára olyan hangos lett, hogy
le kellett tennem a könyvet. Kimentem a folyosóra. Raffaelli már odakünn
czigarettázott. Meglátta aggodalmas arczomat, elnevette magát és
vigasztalni kezdett:
– Mindjárt el fog csendesedni. Olyan asszony ez, hogy föl se veszi a
dolgot!
S Raffaelliné megtartotta, a mit férje igért. Nem szíttunk el nagyon sok
czigarettát, s Raffaellit behívták. Én már nem voltam kiváncsi, hogy mi
ujság; visszavonultam és lefeküdtem.
Másnap a Collège de France-ban, Petrovna Annától megtudtam, hogy fiuk
született, s hogy engem akarnak keresztapának hívni. Egy kicsit
elbámultam, de Petrovna Anna igen komolyan kezdte bizonygatni, hogy nem
térhetek ki a rám váró feladat elől.
– Nem bánthatja meg ezeket a szegény embereket… Nincsen senkijök… –
efféléket mondott.
– De a ki elfogadja ezt a tisztet, az bizonyos felelősséget vállal
magára a gyermekekkel szemben… és én, az idegen…
– Ej, nem szokás azt olyan komolyan venni. Beülünk egy kocsiba, kifizeti
a stólát, a sekrestyést, a kocsit, ennyi az egész.
Ez hatott. Azt már nem szerettem volna, hogy a vonakodásomat
félremagyarázzák. S ha csak ennyit várnak tőlem, igazán örültem, hogy
szolgálatjukra lehetek. Legalább azzal az ezüst evőeszközzel, a melylyel
keresztfiamat meg fogom ajándékozni, némi jelét adhatom, hogy
megbecsülöm irántam való barátságukat.
És Raffaelli mesternek már habozás nélkül mondtam igent.
– Boldizsárnak fogjuk kereszteltetni – tudatta velem Raffaelli – a Három
Királyok egyikének nevére.
Boldizsár keresztelőjét Raffaelli az eddigieknél is fényesebb lakomával
ünnepelte meg. Erre a lakomára minden jóismerősét meghívta, talán azokat
is, akiket csak félig-meddig ismert. Ott találtam többek között a
végrehajtót, aki sűrűn járt Raffaelliékhez. A menazséria – természetesen
– teljes számban beállított, megfelelő hölgyekkel. De jöttek mások is. A
lakoma két órakor kezdődött, s háromnegyed kettő után tíz perczczel, a
mikor már alig fértünk a szobába, egyre több uj alak tünt föl a
látóhatáron. Ezek közt legfeltünőbb jelenség volt egy görög
nemzetiségünek mondott úriember, a kiről a hölgyek nem tudták levenni a
szemöket. Azért-e, mert a szeme fénylett, mint a parázs, vagy azért,
mert úgy itta az abszentet, mint én a vizet? – nem sikerült megtudnom.
A keresztelőnek csupán egy epizódja maradt emlékemben. Eleinte úgy
terveztük, hogy az anyakönyvvezetőhöz és a paphoz délelőtt megyünk el,
de valamelyiktől üzenet érkezett, hogy csak négy órakor jelentkezzünk, s
azért mind a két kirándulást délutánra halasztottuk. Háromnegyed négy
tájban oda szóltam Petrovna Annának, hogy talán ideje volna mennünk. De
az is időbe telt, míg meg tudtuk értetni magunkat. A lakoma igen
fölvillamozta a kedélyeket, s a nagy lármában senki se figyelt ránk. A
görög sorra csiklandozta a hölgyeket; ezek vihogtak, sikoltoztak; a
menazséria jelesei kiabáltak s nevettek; mindenki egyszerre beszélt, a
boldog anya is, Raffaelli pedig olyan részeg volt, hogy nem akart tudni
semmiről. Egyre csak a »Troubadour«-t bömbölte.
A gyerekről mindenki megfeledkezett.
De hát hol is van az a gyerek? A gyerek nem volt sehol.
Egy negyedórai rekedt kiabálás, kérdezősködés, félreértések,
magyarázatok, ujabb tudakozódás és ujabb félreértések után kiderült,
hogy Boldizsár elveszett. Eltünt nyomtalanul. Valaki elvitte; de hová?
Erre, nagynehezen mégis csak fölocsudtak Raffaelliék, s megindult a
hajsza Boldizsár után.
Csak egy félóra mulva találták meg a harmadik szomszédban. Úgy volt,
hogy Róza, a »bútorozott ház« szobalánya, kivitte a folyosóra mutogatni,
hogy milyen nagy gyerek. De Rózát lecsengette a háziasszony, s a derék
leány sietségében átadta Boldizsárt valamelyik bámészkodónak. Azután
kézről-kézre adták, s mikor Róza visszatért, Boldizsár már lekerült a
negyedik emeletre.
A szobalány nem találván Boldizsárt a folyosón, azt hitte, hogy azóta
visszavitték a szobába, s mint a ki jól végezte dolgát, tovább állt.
Ekközben Boldizsár lejutott az utczára, onnan a szomszéd házba, végül a
harmadikba.
– Jó ómen! – szóltam Petrovna Annához.
Öt óra tájban érkeztünk meg a paphoz, a ki alaposan lehordott bennünket.
És ez után a zord fogadtatás után a következő adatokat kellett
bediktálnom: »Dupont Boldizsár; törvénytelen; anyja: Dupont Francziska,
hajadon; apja: Raffaelli Achilles, rajzolóművész«. Mert kiderült, hogy
Raffaelli és felesége annak idején, szórakozottságból, nem mentek el a
paphoz.
Boldizsárt nem láttam többé, mert Raffaelliék, elveiknek megfelelően,
mindjárt másnap dajkaságba adták. Mikor hazaérkeztek, Raffaelli
eldicsekedett vele, hogy kitünően helyezték el a ficzkót.
– Nem csak tehéntejjel fogják táplálni – szólt – dadája is lesz, mert a
parasztasszonynak magának is van kicsinye, s ez most már meg fogja
osztani az emlőt Boldizsárral. Nincs is jobb, mint a falusi levegő s az
egészséges dajkatej!
Raffaellinek irigylésreméltó természete volt; mindig, mindennel meg volt
elégedve.
Sajnos, ezután már nem sokáig élvezhettem a társaságát. A tavasz
közeledtekor ujra megcsappant a jövedelme, s a hét szűk esztendő ezuttal
tovább tartott, mint máskor. Raffaelli, bár vagy másfélévi lakásbérrel
volt hátrálékban, az utolsó perczig nem akarta elhinni, hogy a
háziasszony beváltja a fenyegetését, de a lehetetlen egyszer megtörtént,
s egy szép májusi napon végre is kitették őket az utczára.
Tanakodtunk Petrovna Annával, hogy mit kellene tenni, s a háziasszony
már beleegyezett, hogy visszafogadja őket, ha egy negyedévi bért
lefizetünk helyette, de Raffaelli nem fogadta el az ajánlatunkat.
– Sokkal jobb lakást találtam – szólt. – Először igen olcsó, s másodszor
szellős, levegős, nem olyan fülledt, mint az a hombár, a hol eddig
laktam.
És csábított, hogy mi is költözzünk oda.
Sajnáltuk, hogy elveszítjük, de nem mentünk utána.
Még azután is találkoztunk néha. Kétszer is ellátogattak Petrovna
Annához, s mi is fölkerestük őket. De lassankint elszoktunk egymástól.
Mikor egyszer eszünkbe jutott, hogy nagyon rég nem láttuk őket, már nem
találtuk őket a szellős és olcsó kis szobában. Elköltöztek; s a kapusnak
nem mondták meg: hová.
Nemsokára elhagytam Párist.
… Azt hittem, hogy sohase fogok hallani többé se a vidám Raffaelliékről,
se Boldizsár nevü keresztfiamról, se Petrovna Annáról, a kinek okos,
szép szeme olyan sokáig érdekelt, s a ki most is előttem van, szürke
kalapkájában.
Nem gondoltam rá, hogy beszéltetni fognak magukról, a franczia lapokban.
Az első, a ki hírt adott magáról – először és bizonynyal utóljára –
Petrovna Anna volt. Úgy hat-hét esztendővel azután, hogy Párisból haza
jöttem, a mikor a néhai czár szalonkocsija elől Livádiában másodszor
szedték föl a vasuti sineket, a rendőrség vagy kétszáz gyanus személyt
fogdosott össze. Ezek között a gyanus személyek között volt egy
Vronszkij Petrovna Anna nevü leány is: az én Petrovna Annám. Az
elfogottak közül néhányat halálra itéltek, egyet-kettőt szabadon
bocsátottak, a többit Szibériába deportáltak. Petrovna Annát is.
A következő évben a Figaro egy törvényszéki tudósítása akadt a kezembe.
Ebből azt tudtam meg, hogy egy Raffaelli nevü rajzolót erkölcstelen
fényképek sokszorosítása és forgalomba hozatala miatt, mint visszaeső
bünöst, néhány hónapi elzárásra itéltek. Egy másik ujság az elitéltnek a
keresztnevét is megemlítette. Csakagyan Raffaelli Achilles volt, az én
derék barátom.
Nem tudom, ezt a sorsfordulatot is megelégedéssel fogadta-e? De a
kevéssé szellőztetett, bár fölötte olcsó lakás megárthatott
egészségének, mert nem sokkal utóbb az elhunytak névsorában olvastam a
nevét.
De párisi ismerőseim közül egyikről sem olvastam annyit, mint
Boldizsárról, a keresztfiamról. Öt vagy hat év óta minduntalan értesülök
viselt dolgairól. Boldizsár tizennégy éves korában egy kis betörést
követett el. Ennek következtében beadták egy állami javitóintézetbe, s
ott kiképezték diplomás gonosztevőnek. Alig bocsátották ki a világba,
már tevékeny részese volt egy csinosabb gaztettnek. Becsukták, s mikor
kiszabadult, hogy hálát adjon a jó Istennek, betört a legközelebb eső
templomba. Utóljára azt olvastam róla, hogy a fontainebleaui erdőben
leütött valakit, a ki nem szólt többet.
Azóta nem szeretek egyedül sétálni estefelé az erdőn. Az erdő sötétjében
keresztfiam, Boldizsár jut eszembe. Ha egyszerre csak előlépne egy bokor
mögül, s mielőtt bemutathatnám magamat… hirtelen meg kellene jelennem az
örökkévalóság kapuja előtt: odafenn, szégyenletemben, nem mernék
kopogtatni.