Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek:
hogyan kell a finánczot kijátszani?… ki mit csempész át magával a
határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben
is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok.
A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak
nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok
ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük.
– Rien à déclarer! – védekezett az öreg.
De hiába. Széthányták minden holmiját s még a zsebeit is megmotozták.
Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt
holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni.
Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül
bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és
egyesült erővel becsukták a bőröndöt.
Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a
finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták
mindenét és ujra megmotozták a zsebét.
Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni
a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így
hajtatott a fogadóba.
Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden
fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem
vetkeztették.
Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta
elfelejteni élete végéig.