Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A
szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a
ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik
jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt
a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy
titokban.
– De hát kik lehettek ezek a titokzatos hölgyek?
Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ
adhatott:
– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel
Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve.
– Magyar volna? Nagyon jól beszél németül.
– Budapesten sokan vannak, a kik tökéletesen beszélnek németül.
– De a kiejtése nem pesties.
– Ha mondom, hogy ismerem!
– Olyan jól ismered? Nagyon jól ismered? Közelről?
– Eh, találkoztam vele egypárszor, punktum.
– Miért nem szóltál hozzá magyarul?
– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki
és mi.
Ha ennyiben marad a dolog, Dernőy ma már ezredes volna.
Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit
becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen
hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép
asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult.
– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki
közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok
köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul
találkozott velem.
– Honnan tudod, hogy örült?
– Onnan tudom, hogy: mondta.
– Talán többet is beszélhetnél róla?
– Nos hát: igen, többet is beszélhetnék róla.
És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel,
míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a
szép asszonyt, a lehető legjobban.
Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen
irigyelte Dernőyt.