Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti
asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom
szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna
Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak,
hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt
a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő
hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom
szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez
az ő kedves virága.
Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó
éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt
hitte, hogy el kell sülyednie.
– Mi bajod, édes öregem? – kérdezte Rudolf gúnyosan.
Óriás hahota tört ki.
Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett
verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este
gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg,
rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az
ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a
füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak
ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába.
És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé
igazmondó embernek.
De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek
határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek
érkeztek: Vilmos Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld
alá, de a főherczegnő érte küldött.
– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a
mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem
árulta el az inkognitómat!
Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint
egy halálraitélt.
– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet
komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig.
Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett
az arczképeimre!
Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál,
harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet
kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett
látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása.
Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a
kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt
kérdezte tőle:
– Ön az, a ki olyan jóban van a főherczegnőkkel?
Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását
kérni.
– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy
gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen
vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban
rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság
miatt!