I.

A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök

egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment;

ilyenkor rendesen magukra maradtak.

Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik

egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet

lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel.

Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben.

A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal

mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan

várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott.

– Mit lehet vacsorálni? – kérdezte a fiatal és csinos hölgy.

– Most már csak sonkát és tojást.

– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon

vagyunk, ugy-e?

– Igenis.

– Ez egy nagy csatlakozó állomás, mi?

A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan

valaki is a világon, a ki még ezt se tudja.

– Igen, ez a déli vasút egyik legnagyobb állomása.

– De van egy másik ilyen nevü állomás is?

– A katonai megállóhely, innen tíz percznyire.

– A kik a várba mennek, ott szállnak ki, mi?

– Igen.

– Azt hittem, a várban csak gyalogosok és tüzérek vannak.

– Nem, kérem. Van egy huszárezred is.

– Mikor indul az első vonat Bozenbe?

– Reggel fél ötkor.

– És Innsbruck felé?

– Fel háromkor.

– Jól van, most már mehet.

A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan

szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően

ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony

volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy

elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de

nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A

csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb

világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és

hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az

ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt.

Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt

kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is;

lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek

olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek férjhez. Erre

nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő

felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy

perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü

útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült,

de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát

viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen

volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy

különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány

hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett

épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek?

Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való

tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott,

határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri

hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek

minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett

nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre

szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak

állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan

visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de

figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem

hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a

harczvonal kartács-záporában.

– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette

ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy

automobilon jöttek idáig.

– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért

mindenki bérelhet automobilt.

– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az

automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel

van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy

egészen közönséges dámák.

– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak

én már kevésbbé büszkén is!

– Nekem? Dehogy van kifogásom! Sőt ellenkezőleg.

De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan

megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha

véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik

czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak.

– Nini, Rudolf! Te ugyan jókor jössz!

– Éppen egy óra. Hol jártál, kópé?

– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A

hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.)

– Te, le ne ülj! Ülj egy másik asztalhoz.

– Miért?

– Mert éppen tizenketten vagyunk.

– És én volnék a tizenharmadik? Isten mentsen!

Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki

is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel.

De megelőzték.

– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a

csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett.

S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához.

Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott:

– Viktor von Dernőy, Oberlieutenant.

A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé

elmosolyodott.

– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem

és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és

ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek

kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam.

– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. –

Foglaljon helyet.

– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával

barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi

ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája

miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam,

hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse,

milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha

megengednék…

– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem

bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az

urak maguk közt jobban töltenék el az időt.

– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már

kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes

tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés

dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet

se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni…

– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy

kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi

szívesen látjuk őket.

Viktor von Dernőy felállt, s czimborái felé indulva kijelentette:

– Uraim! Ő nagyságaik megengedik, hogy bemutassam önöket.

Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember«

nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a

rangjok szerint, rendre bemutatta őket.

A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához

két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül.

Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a

titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak.

A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy

Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon

jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért

programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan,

honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról

se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok.

– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó

érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk

következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon

boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt

várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem,

addig nem hagynak magunkra?

Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről

figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb

gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól

ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de

minél inkább múlt az idő, s minél többet beszélgettek, Dernőy egyre

erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol.

Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan

kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni:

járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e

hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha

egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi

körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a

felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult

azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész

monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se

tudott belőle kicsikarni.

A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de

hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden

kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot,

vagy csak annyit felelt:

– Ezt nem árulhatom el.

A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem

szereti ezt az italt.

– Azért a maguk kedvéért megiszom egy pohárral.

De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a

bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai

barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá,

hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak

együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek

bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek

csak utazó ügynökök.

Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a

hölgyek a legélénkebb poharazás közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak

nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó

ügynököknek?!

Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit

gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál

bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De

hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni.

– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is

közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy

barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön

szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?!

És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy

én nem ismerem fel őt.

Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha

szemtelen lesz.

– Tudja-e – szólt – hogy én fölismerem magát?

A fiatal hölgy elmosolyodott.

– Ah, csakugyan?

– És bizonyos vagyok benne, hogy maga is rám ismert.

– Nem, ebben téved.

– E szerint nem emlékszik, hogy mi már találkoztunk valahol?

– Nem emlékszem, de meglehet.

– Megmondom azt is, hogy hol történt. Olmüczben!

– Ne mondja! Higyje el, nem emlékszem. De azért meglehet.

A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte,

megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak.

– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, hogy nem tudom

kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben

történt. Akkor hát Budapesten.

Nem hagyta annyiban a dolgot; tovább tapogatózott.

– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem

emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert?

A fiatal hölgy elkaczagta magát.

– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a

főhadnagynak elkáprázott a szeme.

– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb

reményekkel. – Le fognak késni a vonatról.

A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral

közeledett a szép ismeretlenhez.

– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik

egészségére! Dreimal hoch!

A két hölgy koczintott.

– Köszönöm az ő nevükben – szólt a fiatal, s kiüritette a poharát.

A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi

okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság

egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait.

– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol

lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy

hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét?

Megint a fiatalabbik asszony felelt:

– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban

egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von

Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von

Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom?

– No lám, és Viktor ezt nem is mondja nekünk!

– Milyen szerencsés ficzkó ez a Viktor!

A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott

el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja

azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü

megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon

ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a

tréfálkozóra.

Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját.

Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól

értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy:

– Tessék?

De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta

egyet fordítani a dolgon.

Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a

félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe

előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta.

Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot.

Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön

elutazott az innsbrucki vonattal.

A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor

már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy

kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták.

– A pinczér majd értünk jön, ha a vonatot jelzik.

Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve

kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt,

de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat.

Dernőy egyszerre a homlokára csapott.

– No, végre!

– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a

mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint

gúnyos.

A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai

vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de

a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a

perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől

elbúcsúzzanak:

– A viszontlátásra!

Az egyik tiszthelyettesnek feltünt, hogy nem váltottak jegyet.