Sógorasszonya, a postamesterné, nagyon szivesen fogadta a rokonokat, de
egy kissé czerimóniásan. A »szalonba« vezette be őket, egy olyan
szobába, a melyen meglátszott, hogy csak ünnepnap lát társaságot.
– Isten hozott, Károly! Elhoztad a leányokat is, ez derék! Azt hittem,
már nagyobbacskák. Hát te szemüveget viselsz, lelkem?!…
– Igen – felelt Hofmann úr. – Az orvos úgy rendelte, hogy mindig
viselnie kell az üveget, mert csak így enyhülhet a közellátása. Bizony,
elmaradtak egy kicsit, mert Lencsi már tizenhárom esztendős, s Adélka
tizenegy. De a vörheny nagyon megviselte őket; még most se heverték ki
egészen. Nagyon véznák, mi? De a szegény anyjuk is ilyenfajta volt.
Féltem is őket, hogy örökölték a baját.
Úgy beszélt róluk, mintha ott se lettek volna.
Lencsi és Adélka kiváncsian tekintgettek körül. Minden csekély uj
látnivaló érdekelte és mulattatta őket.
A postamesterné nagy leánya ekközben előcsődítette az egész háznépet. A
szoba egy percz alatt megtelt fiatal néppel.
Az ismerkedés néhány semmitmondó szava után a kis leányokat elhívták a
kertbe.
– Hát anyám? – kérdezte Hofmann úr.
– Alszik – felelt a sógorasszony. – Egy pár hónapja nagyon sokat alszik,
de az orvos meghagyta, hogy: csak aludjék, sohasem szabad zavarni. Előre
figyelmeztetlek, hogy ne lepjen meg, ha nem fog megismerni.
– Engem se ismerne meg, a fiát?
– Senkit sem ismer meg, a kit évek óta nem látott. Mindenkit
összetéveszt régi, nagyon régi ismerősökkel. És rád, az igazat
megvallva, nem igen emlékszik…
– Hogyan, talán csak nem… eszelős?
– Nem. Más baja nincs, csak az emlékezete pusztult el nagyon. Az se
egészen. A nagyon régi dolgokra, például a leánykorára, meg arra az
időre, a mikor még kicsinyek voltatok, néha egészen jól emlékszik.
– De hát soha sincsen szó rólam? Hiszen elég gyakran irok!
– Igen, de nem hisz nekünk. Mindig megmondjuk neki: »Anyám, a Károly
irt! Pénzt küldött!« De azt feleli: »Csak meg akartok csalni. Csak azért
mondjátok, hogy ne szomorkodjam annyit. Tudom én jól, hogy a Károly is
meghalt, mint a többiek. Már régen meghalt. Még tizenhat esztendős se
volt, a mikor meghalt.« És, tudod, nem szabad ellenkeznünk vele, mert ez
igen fölingerli. Megharagszik és indulatosan fakad ki: »Azt akarjátok
rámfogni, hogy őrült vagyok!« Ilyenkor annyira sir, hogy sirógörcstől,
vagy valami még rosszabbtól tartunk, mert az orvos a lelkünkre kötötte,
hogy mindent rá kell hagyni, ha nem akarunk valami kiszámíthatatlan
válságot előidézni. Azóta, hogy ebben az állapotban van, többször
megmutattuk neki az arczképedet, de nem ismert rád. Különben még
bennünket is csak félig-meddig ismer. Engem a leányának tart és a
leányomat is a maga gyermekének képzeli. Azt hiszi, csak ez a két
gyermeke maradt, a többiek meghaltak.
– Istenem, de hiszen akkor mégis…
– Nem, egyebet nem venni észre rajta. De az orvos is azt mondja, hogy ez
csak az aggkori elmegyöngülés egy különös esete. Különben majd mindjárt
meglátod. Ebben az időtájban szokott fölébredni a délutáni álmából.
Tovább beszélgettek. Mindarról, a mi azóta történt, hogy utóljára
találkoztak. A tizenöt év sok veszteségéről. Ki-ki a maga halottjáról. A
sógorasszony a postamesterről, Hofmann úr arról a szegény asszonyról, a
kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott. Azután a gyermekeikről.
Egyszerre egy kis öregasszony jelent meg az ajtóban.
– Ó, Istenem!…
Károly nem ismert volna rá, annyira összement.
– Anyám, itt van a Károly! – szólt hangosan a jó sógorasszony. – A
Károly, a fiad! Hazajött Romániából! Megismered?
Károly kitárta a két karját.
– Ej, ti mindig tréfálóztok velem! – szólalt meg az öregasszony. –
Kicsúfoltok, mert azt hiszitek, hogy én már semmire sem emlékszem, pedig
én még arra is jól emlékszem, a mit ti már régen elfelejtettetek. Nini,
hisz ez a jó Skultéty úr! Isten hozta nálunk, kedves Skultéty úr!
Foglaljon helyet. Bizony, már régen nem volt szerencsénk!
Károly rápillantott a sógorasszonyára, a ki mintha intett volna valamit
a szemével.
Ez a néma felelet elvette minden bátorságát. Nem mert ellenkezni. Csak
egy hosszu, forró csókot nyomott az öregasszony kezére.
– No de foglaljon helyet, Skultéty úr! – folytatta az öregasszony. – Én
is leülök, mert a lábam már nem igen bír. De mondja, mit csinál a kedves
felesége? Meg az apróságok? Vagy mit is mondok? Azóta már szépen
felnőhettek!
Károly csodálkozva, elhomályosodott szemmel tekintett erre a kis lényre,
a kitől az életet kapta. A lába, meg a keze reszketni kezdett. Nem
tudta, mit mondjon. Valami semmitmondó szót keresgélt, de a hang a
torkán akadt.
A sógorasszony felelt helyette:
– Bizony, bizony, az idő eljár!
Leültek. És az öregasszony folytatta a furcsán kezdett társalgást:
– Milyen sok minden is történt azóta, hogy Skultéty úr utóljára volt
nálunk! Persze, azóta sok esztendő mult el. Talán tíz év is. De én még
arra is jól emlékszem, mikor Skultéty úrnak a kedves szülei a városunkba
költöztek. Én már akkor ismertem őket Egerből, mert lánykoromban egy
télen Egerben farsangoltam és a nagynénémhez, Vitkovszkynéhoz, a kinél
akkor szálláson voltam, a kedves szülei járatosak voltak. Milyen gyorsan
elmúlik az idő! Milyen régen meghaltak már a kedves szülei! De nekem még
több csapást kellett megérnem. Istenem, meg se tudnám mondani, hány
temetést kellett elszenvednem! A szüleimet, a testvéreimet; azután a
gyermekeim is meghaltak. Hét élő gyermekem volt és most már csak kettő
él. Azóta a férjem is meghalt. (Sirni kezdett.) Pedig még fiatal ember
volt; erős, egészséges, senki se hitte volna. Ilyenforma ember volt,
mint Skultéty úr, csak még erősebb. De hiszen ismerte!
Hofmann úr végre, miután egy bátorító pillantást esdekelt ki a
sógorasszonyától, rekedt hangon szólalt meg:
– Elhoztam magammal a kis leányaimat is. Megmutathatom őket?
– Hogyne! Hol vannak? A kertben? Hívja be őket.
Kiment értök és megmagyarázta nekik, hogy a nagymamát nem szabad
nagymamának szólítani. Szépen csókoljanak neki kezet és csak akkor
szóljanak, hogyha kérdezik őket.
Beállítottak. Az öregasszony megsimogatta előbb az egyik, aztán a másik
kis leány fejét, s megkérdezte, hogy hány évesek.
– Az egyik tizenhárom, a másik tizenegy éves. Egy kicsit hátramaradtak a
fejlődésben, mert vörhenyt állottak ki, s ez annyira megviselte őket,
hogy még most se tértek magukhoz.
– Majd kiheverik! – szólt az öregasszony. – Nekem tizenhárom éves
koromban olyan vörhenyem volt, hogy egy évig senyvedtem belé. Mindenki
azt hitte, hogy az utóbajok előbb-utóbb el fognak pusztítani. Aztán
egyszerre úgy megnyúltam és olyan erős lettem, mint egy fiatal jegenye.
És elmondta a betegsége egész történetét.
Később is folyton az öregasszony vitte a szót, azoknak az élénkségével
és örömével, a kik ritkán látnak idegen embert, pedig szeretik a
társaságot.
A gyerekek rendre kiszökdöstek s a nagymama még egyre beszélt.
Csupa nagyon régi történetet emlegetett. Olyanokról, a kik már
réges-régen meghaltak; olyanokról, a kiket senki se ismert.
És mindjobban belemelegedett az emlékezésbe. Elbeszélte, hogyan is volt
hát, mikor azon a hires farsangon bemutattak neki egy barna fiut, a
Hofmann Károlyt…
– Tudja, Skultéty úr, nem csak én mondom, mindenki mondta, hogy abban az
időben Hofmann Károly volt a legdaliásabb legény az egész Hevesben. És
sok szemrevaló kis leány volt azon a megyebálon, sok szemrevaló kis
leány…
Ó, Hofmann úr még most is élénken emlékezett arra a sudár jegenyére! És
az, a mit látott, nagyon szorongatta a szivét. Attól félt, hogy
kicsordul a könnye.
Hét óra tájban egyszerre csak fölállott és az órájára nézett.
– Nem maradtok itt legalább holnap délig? – kérdezte a sógorasszony
halkan, egy kissé meglepődve. – Kétszerannyi szobát adhatok, mint a
mennyire szükségetek van. És annyi idő multán!… Legalább vacsorálj
velünk!
– Nem, köszönöm. Vissza kell mennem a gyorsvonattal. Korán reggel dolgom
van.
Pedig nem úgy tervelte.