III.

Mialatt a vonat visszafelé robogott velük, Hofmann úr elmélázott.

Kis lányai, vele szemben, élénken beszélgettek, de – mint rendhez

szoktatott gyermekekhez illik – csak suttogva, hogy az apjukat ne

zavarják.

A két kis elhagyatottnak, a kik máskor az egész napon át egy kisasszony

meg a cselédek társaságára voltak utalva, ez a kirándulás nagy esemény

volt.

Kertben játszottak, más gyerekekkel!

És kipirultan kérődztek a délután apró élményein.

Hofmann úr elnézte őket.

Mintha két kis idegent látott volna. Mintha most látná őket először.

Csak most vette észre sovány arczocskáik egyes, finom vonalait. Az

egyikben egy mozdulatot, a mely hirtelen az eltemetett asszonyra

emlékeztette, a másikon egy vonást, a melyben önmagára ismert.

És eszébe jutott:

Hát hogyne látná őket idegeneknek, mikor neki csakugyan idegenek!

Az övéi, de akár csak a más gyermekei volnának!

Hiszen egész nap nem látja őket!

Nap-nap után múlik, és az egyik nap olyan, mint a másik. Mindegyik nap

egyforma, mert ő egyformán nincs velük. Nincs otthon reggeltől estig,

egész nap nincs otthon, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra

soha!

Csak estefelé láthatja őket, sebtében, szórakozottan, a mikor a

fáradtság, a gond, az aggodalom, a jövő olyan idegessé teszi!

Mert pénzt kellett keresnie.

Aztán megint arra az asszonyra gondolt, a kit Romániában ismert meg és

Romániában hagyott.

Majdnem tizenöt esztendeig élt vele, és az is idegen maradt neki,

örökre!

Azzal is úgy volt; nap nap után, év év után mult, és minden nap, minden

év egyforma volt, reggeltől estig egyforma.

Azt se látta egész nap. Már kora reggel dologhoz kellett látnia, mint az

aranyásónak; és csak este tért meg hozzá, rövid suttogásra.

Évről-évre halasztotta, hogy majd, majd másképpen fognak élni. Addig

halasztotta, míg az asszony hamarább elmult, mint az az idő, a mely után

a »majd« következik.

Csaknem tizenöt évig élt vele; és e hosszu idő után olyan idegen maradt

neki örökre, hogy ebben a perczben, a föleszmélésnek, a magábaszállásnak

ebben a rémes perczében, nem tudja, mit gondoljon róla.

Vajjon olyan asszony volt-e, mint sok más, a ki titokban kárpótlást

szerez magának?

Vagy egyszerüen mártir volt?

Hamarjában nem birta elhatározni, hogy e közül a kettő közül melyik

tudat volna a keservesebbik.

Mégis csak azt a gondolatot választotta, hogy: igen, mártir volt

szegény! – és bocsánatot kért az emlékétől, hogy egy pillanatig

kételkedett benne.

De hát miért kellett tizenöt évi mártiromságot szenvednie ennek a

szegény, szegény teremtésnek?

Mert ő rabszolga. Mert neki pénzt kellett keresnie.

És ime, az örök történet még egyre ismétlődik.

Most a gyermekei vannak soron.

Hiszen nap nap után múlik és alig látja őket.

Istenem, micsoda életet élt! Pedig már a vége felé botorkál.

Családos ember volt és még csak nem is ismerte igazán a családját.

Az ötvenedik esztendejében jár és még nem élt.

Csak pénzt keresett. Csak túrta az orrával a földet.

Furcsa emberek: Elbeszélések · 第 23 / 157 题