Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával
és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után
járt neki. A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben.
Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami
intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon. Ez volt a
legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni.
De vasárnapról nem akarta elhagyni, hogy meglátogassa az anyját.
Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; azóta, hogy kiköltözött Romániába.
Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött
Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást. Tizenöt
év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó
hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel,
jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak,
az emlékezetét például nagyrészben elvesztette.
A sógorasszony levele nem mondott ennél többet.
Hát bizony az öregasszony már hetvenöt éves. Szép kor, nagy kor; nem
csoda, hogy nem egészen egészséges. És hogy nem igen emlékezik? Hát nem
sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy
csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan
dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni.
Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr
szivét.
Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja
és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se
lehet végképpen elszokni.
Hofmann úr nem volt rossz fiu. Mióta az anyja özvegyen maradt, minden
hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet
keres, ötven koronát küldött neki havonkint.
Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre. Az
apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a legöregebb fiánál lakott, a hol
egész életére megvolt a fedele és az élelme. Ez a legöregebb fia ugyan
már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, – egy kisvárosi ház,
de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, – s a postát is
örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia
halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak
úgy szerette, mint ha az édes leánya volna.
Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a
nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél
és sok gyermekkel vesződött.
Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a
szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol
jár és mit csinál. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban
megkapta a köszönő-levelet. »Miért vonod meg a családodtól, mikor nekem
úgy sincs szükségem rá?« – írta az öregasszony és azt is tudatta vele,
hogy milyen az egészsége. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon
meggyöngült és hogy az írás nehezére esik. Előkészítette rá a fiát, hogy
a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak.
Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya
értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban
írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs
kedvük firkálni.
Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie
magának.
De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék? A pénz
és a hiradás?
Hja, nem élhetett a közelében! Kenyeret kellett keresnie.
Mióta sógorasszonyának az utolsó levelét megkapta, Hofmann úr sokszor
gondolt öreg édesanyjára, a kit tizenhatéves kora óta vajmi ritkán
látott.
És – különös! – bár anyjának ujabb arczképeit megküldötték neki, s bár
régi, nagy időközökben ismétlődő látogatásai alkalmával mindenkinél
jobban láthatta anyján az idő hatalmát: olyankor, a mikor keseregve
gondolt rá, hogy ime, már az is elkészülődik az életből, a kitől az
ereiben keringő vért kapta, – mikor elmélázott azon, hogy abból a hosszu
időből, a mely az öregasszonynak adatott, milyen kevés óráig volt együtt
vele, ő, a fia, – mikor szivét az a gondolat sanyargatta, hogy ime, a
szegény öregasszony örökre elmegy és, noha egymást látniok mind a
kettőjüknek öröm volt, anyja földön létének úgyszólván egész idejét
örökre elmulasztotta – ilyenkor gondolatában nem egy öregasszony képe
jelent meg, hanem egy szép, erős, még fiatal asszonyé. Most is mindig
olyannak látta, a milyen abban az időben volt, mikor sok kis gyerek
szaladgált a szoknyája körül, sok kis gyerek, a kik meghaltak vagy
elszóródtak a világban.
Elhatározta, hogy magával viszi a kis leányokat is. Az út oda
gyorsvonaton csak másfél óra! És ezek még nem is látták a nagyanyjukat.
– Lencsi, Adélka! Vasárnap reggel szép ruhát vegyetek fel! Meglátogatjuk
a nagymamát.
A kis leányok boldogok voltak, hogy egyszer az apjukkal mehetnek el
hazulról. Mindegy, akárhová.