– Mert az nagyon becsületes ember.
– Tud-e főzni jó tyukhuslevest?
– Azt nem tudjuk.
– Akkor nem kell. Én nem becsületes embert keresek, hanem jó
tyukhuslevest.
A politikában se a becsületet keresik, hanem a sikert. Közönséges
gazemberek élnek, dolgoznak, zajongnak, vezetnek és boldogulnak a
politikában, a kik képesek arra, hogy máról holnapra sikert érjenek el,
vagy annak látszatát megszerezzék.
Mi a siker?
Ne gondoljátok ám, hogy a közjó a siker. A közjót csak a bölcsek, a
nagyok és a jólelkek tartják sikernek. A politikus azt tartja sikernek,
a mi neki jó.
És a mit a hatalom sikernek elismer. Hatalom pedig csak kettő van. Az
egyik a fejedelem, a másik a tömeg. A fejedelem előtt csuszni-mászni, a
tömeg előtt kiabálni s mind a kettőnek hizelegni, az egyiket megcsalni,
a másikhoz ragaszkodni, de ha kell, mindegyiket megcsalni: ezek a
sikernek eszközei.
Igaz, hogy a nemzetek igaz nagyjai nem ily módon nőnek.
De hiszen én nem igaz nagyokról beszélek most, hanem Jellasich bánról és
István nádorispánról. Ismerem az ily alakokat. A közvélemény ködén én
keresztüllátok. Mert én ismertem igaz nagyokat is.
Azt mondta a bán: a hajó gépe erősebb, mint a becsületszó.
Kinek a becsületszavára gondolt ő?
Mert nem mindegy ám az: ki adja a becsületszót?
Habsburg-Lothringen István: szülöttje hatszáz év óta uralkodó büszke
fejedelmi családnak. Régiségére és hatalmára nézve a világ legelső
családja.
Magyarország nádorispánja.
Pest-Pilis-Soltvármegye főispánja.
Jászok-kunok főkapitánya.
A főrendek házának, az országgyülésnek s a helytartótanácsnak elnöke.
Osztrák főherczeg s magyar és cseh királyi herczeg. A királynak
unokaöcscse.
Magas rangu tábornok, két ezrednek tulajdonosa, minden nagy rendnek nagy
keresztese, rengeteg urodalmak ura.
A magyar nemesi fölkelés fővezére.
A királynak helytartója.
S most fővezére annak a hadseregnek, mely Jellasich bán seregének
utjában áll s azt ütközetre várja.
Mi ő hozzá képest egy horvátországi nyavalyás bárócska? A kit még
zászlósuri, báni méltóságában is megelőz az országbiró is. A ki nem
több, csak egy tábornok, csak egy csiribiri exczellencziás ur.
És a mikor István főherczeg nádorispán becsületszavát adja, hogy a bán
csak jöjjön a hajóra, bántódása nem lesz: akkor ez a parányi uracska azt
izeni: nem megy ő, arra a becsületszóra semmit se ad, a hajó gépe
erősebb, mint a becsületszó.
Hol van itt a följebbvaló iránti köteles tisztelet?
Hol van itt a felsőbb rangu tiszt iránt való katonai engedelmesség?
Hol van itt a szokásnak, erkölcsnek és hagyománynak tiszteletben
tartása?
Hol van itt a közönséges uri fölfogás? Hiszen a nádorispán magyar nemes
is. S ki kételkedhetnék magyar nemes ember szavában?
Mind igaz ez.
De az is igaz, hogy itt politika készült, a politikában pedig nincs a
becsületszónak harmincz lóereje.
Bécsben elhatározták, hogy egy országot el kell tiporni, egy nemzetnek
vérét kell venni. Magyarország, magyar nemzet: pusztulnod kell. A
végrehajtó: Jellasich bán. Zsebjében a parancsolat. Ő annak
engedelmeskedik.
Kérdeztem Bognár Pált, a matrózt, nagyanyám szőlőkapását. Tőle
tíz-tizenöt lépésnyire voltak a bán és társai. Kérdeztem, mit csináltak
a horvátok, mikor gróf Zichy a nádorispán izenetével közéjük ment?
– A beszédjüket nem értettem, hanem azt láttam, hogy jó kedvük volt.
Jó kedvük volt!
Igazat beszélt az a kapás. A történet megörökitette, hogy a bán és a
tábornokok hangosan nevetgéltek, mikor a nádorispánnak megtagadták az
engedelmességet.
De hát mégis miért volt jó kedvük?
Itt egy nagy rejtély van. Egy istentelen titok.
A függetlenségi harczban az oláhok és ráczok leöltek nyolcz ezer
magyart. Csatákban elesett tizenkét ezer magyar és ugyanannyi osztrák.
Szerb, horvát, oláh, határőr több elpusztult tizenöt ezernél. Zuvics
derék horvát barátomtól hallottam, hogy a határőrök közül csak
özvegyasszony közel nyolcz ezer jelentkezett. Csatában és betegségben
több orosz esett el tíz ezernél. Több mint hatvan ezer erős férfi vérét
itta be az anyaföld. Hát a kik akasztófán, golyó által, börtönök mélyén
lehelték ki lelküket!
Mennyi férfivér! Mennyi női köny! Mennyi élet! Mennyi boldogság!
Arról volt szó, hogy mindezt megkiméljék. Ezért kellett a nádorispánnak
és a bánnak egymással találkozni. A bán megtagadta a találkozást.
De azért a horvátoknak jó kedvük volt!
De hát emberirtó vad emberek voltak ők?
Nem. Csak osztrák katonatisztek.
A kik biztosan számitottak arra, hogy csata ugy sem lesz, István
nádorispán ugy is elmenekül Bécsbe, Budát-Pestet kardcsapás nélkül
foglalják el s a magyar nemzet kezét-lábát nyugodtan megkötözik.
Ezért volt jó kedvük.
Ők tudták, hogy a találkozás szinpadi játék. Csak a közönség
mulattatására szolgál. S miért ne mulattatná őket is, a mi a közönséget
mulattatja.
Jól tudta azt Jellasich, hogy őt a nádorispán nem teszi fogolylyá s a
hajógép őt nem hurczolja Balaton-Füredre. Jól tudta ő, micsoda levelet
kapott a nádorispán Bécsből. Miért félt volna?
Neki csak az adott gondot, hogy a hajón magyarok is vannak. S lehetetlen
volt, hogy eszébe ne jusson, hátha a magyarok nem szinpadi játékot üznek
s vele az árulóval könyedén elbánnak?
Ezért nem akart a hajóra menni.
Az a néhány jó magyar ott a hajón mély tisztelettel vette körül a
nádorispánt. Ők a balgák azt hitték, hogy a nádorispán a komoly ember s
a bán a ledér ember.
És még ők is megnyugodtak abban, hogy a nádorispán méltóságán esnék
csorba, ha ő ülne a csónakba s ő menne ki a partra, a parton Jellasich
bán sátorába.
Mit mindent el nem hisz a magyar ember, ha mikor hivő kedvében van!
Az egyik oldalon az ország békéje, a társadalom nyugalma, az alkotmány
épsége, a szabadság biztossága, hatvan ezer ember élete-halála.
A másik oldalon a nádorispán méltósága.
Amazt el kell ejteni, a méltóságot meg kell őrizni.
Történetirók ne hazudozzatok. Én meg nem engedem nektek e kérdésben a
hazudozást. E kérdésben tisztán látok.
1203-ik évben, márczius havának egyik szeles-havas napján szemközt
állott Imre, a magyarok királya, a pártütő Endre királyfival s annak
nejével, a cselszövő Gertruddal. Szemközt állott a Dráva mellett Varasd
közelében nagy sereggel. De nagyobb serege volt a királyfinak.
A király nem akarta, hogy magyarok vére omoljon.
Letette kardját, botot vett kezébe, egyes-egyedül oda ment a pártütő
királyfi táborába.
– Látni akarom, ki teszi kezét fölkent királyára!
Nem tette senki.
Megfogta a királyfi kezét, kivezette őt saját serege közepéből,
fogolylyá tette s bezárta őt Kinja várába, a cselszövő Gertrud asszonyt
pedig haza küldte szőni-fonni Meránba.
Elfelejtette ezt talán a nádorispán? Vagy talán sohase tudta?
Miért nem ment ő ki a partra, egyenesen Jellasich táborába? Ki
merészelte volna őt ott megtámadni, kezét rá emelni? Meg merte volna-e
az osztrák tiszt az engedelmességet tagadni, a mikor a királyi herczeg,
az ország nádorispánja, a fenséges ur azt parancsolja, hogy a pártütő
bánt fegyverezze le s két kezét tegye vasba?
Hanem ezt 47 kilónyi testsulylyal megtenni nagyon nehéz.
Mi lett volna a legrosszabb eset? A bán teszi fogolylyá a nádorispánt.
Hejh, de ragyogó fejezet lett volna ez István főherczeg életében!
Csakugyan egyetértett volna titkon István főherczeg Jellasich báróval? A
nádorispán is áruló lett volna, mint a horvát bán?
Vizsgáljuk csak kissé a kérdést.
A nádorispán volt a Jellasich ellen küldött magyar hadsereg fővezére.
Kötelességszerü, nemes és hazafias gondolat volt: Jellasichcsal
személyesen találkozni s a csatát, vérontást, háborut, ha lehet,
elkerülni. De hát Veszprém felé, a Balatonon át s a »Kisfaludy« gőzösön
vezetett az ut Jellasich elé?
Jellasich jött a hadak utján, a Balaton déli partján egyenesen
Székes-Fehérvárnak. A magyar hadsereg ezen az uton ment eléje s a
hadsereg élén kellett állani a fővezérnek. Minő egyszerü lett volna a
nádorispánnak a szántódi révnél találkozni a bánnal! Itt nem merülhetett
volna fel az a kérdés, hogy a hajógép erősebb-e vagy a becsületszó s a
nádorispán méltósága nagyobb-e vagy a báné.
Ily ledér okon fordult volna meg a világtörténet egyik igen nagy
eseménye?
Mesebeszéd.
A nádorispánra ráparancsoltak: hagyja el és hagyja magára a szegény
országot. És ő engedelmeskedett.
De miért kellett akkor a balatoni játékot eljátszani?
Azért, hogy ha az osztrák udvar dolga rosszra fordul s a magyarok
kibékitése szükséges lesz: megint előránthassák a nádorispánt békitőnek,
közbenjárónak. Kimentették volna azzal, hogy ő Jellasichcsal minden jót
akart és csupán Jellasich hűtlenségén tört meg jó szándéka.
Pedig semmi jót se akart.
Irtóztató vád terheli a nádorispánt, ha ugy áll az igazság, a mint én
látom.
Nem tehetek róla. A jelen mindig vitás, a jövő mindig kétes, de a mult
igaz.
A meghiusult találkozás után a »Kisfaludy«-gőzös megfordult s visszament
Balaton-Füredre.
Gyerek-koromban tele volt a vidék azzal a hirrel, hogy Jellasich a
tihanyi szorosnál ágyuztatta a gőzöst s hogy egy ágyugolyó a kémény
mellett búgott el.
Ez nem igaz. Szentgyörgyi-Horváth József igy beszélt nekem:
– Dehogy bántott volna minket a bán. Örült, hogy nem látott bennünket.
Mi is örültünk ott a hajón, hogy a kibékülésből semmi nem lett.
Korbácsot a bánnak, nem békejobbot. Hanem a nádor ő fensége nem örült.
Az egész uton alig szólt egyet-kettőt.
22-én a nádorispán Budára ér. Ott hagyja a magyar hadsereget, melyet
neki kellett volna vezetnie s a vezérletet rábizza Moga tábornokra.
Másnap 23-án megmondja gróf Batthyányinak, hogy ő végleg el akar
költözni az országból. Batthyányi kéri és inti, gondolja meg jól, ne
hagyja az országot dúvesztében.
No ugyan jól meggondolta. Éjfélkor zárt kocsiba ült, azt se mondta a
kormánynak és országgyülésnek: bikmakk s úgy el-kihajtott
Magyarországból, szülőföldéről, hogy sohase látta többé. Pedig még
tizenkilencz esztendeig élt jó egészségben azután.
Igy bujdosott el Magyarország utolsó nádorispánja. Itt hagyott mindent
fenékig zavarban. S ott hagyta hadseregét az ellenség előtt fővezérlet
nélkül.
A ki derüsebb itéletet tud mondani róla, mint én: álljon elő.
Meneküléséről van egy egykoru kép. Hatalmas nyul hátán ül a nádorispán
nyereg nélkül, de a nyul fel van kantározva. Jász-kun huszárezredének
ezredesi diszruhája van rajta. Dombos vidéken nyargal a nyul s viszi
lovagját veszettül. A lovag háta mögött egy dombon aszu fatörzsök
hatalmas száraz ágakkal. Előtte egy sárga-fekete utmutató, melyre ez van
felirva: Schaumburg. Csakugyan oda menekült.
A nagy idők szereplői közül senkit se felejtett el a nemzet. De utolsó
nádorispánját elfeledte. Szél a falevelet, vihar a porondot felkavarja,
de nem lesz többé a lelkeknek olyan háborusága, mely az utolsó
nádorispán emlékezetét a multból, az avarból ki tudná mozditani s életre
tudná kelteni.
Minő jó a feledés!
Jobb mint a mámor, mert csöndesebb. Jobb mint az álom, mert álmodozása
sincs. Minő áldás annak nevén, a ki nemzetével rosszat cselekedett.
Szegény utolsó nádorispán – bécsi tanácsadóid rosszul gondolták ki
utolsó napjaidat. Mennyivel jobb lett volna, ha Jellasich elfogat és
vasra veret s ugy küld el téged Schaumburgba. Utóbb még érczoszlopot
emeltek volna tiszteletedre s a vértanuk seregébe illesztették volna be
nevedet.
Sok kitelik a bolond magyartól.
Hát Jellasich mit csinált?
Jött előre jó kedvvel, bőséggel. Katonái nyujtották neki a bőséget
rablott eleségből. A cséplés és szüret javában folyt vidékünkön, volt
mit harácsolni.
Szent-Mihály napján már ott volt Lepsényben és Mező-Szent-Györgyön egész
seregével. Előőrsei már Székes-Fehérvár felé száguldoztak.
Főhadiszállása Lepsényben volt, lakása a Nádasdy-kastélyban volt.
A kastély nádtetejü volt akkor. A nád jó ismerőse volt ősapáinknak Ázsia
pusztáin. Árpád huszárjai is szerették a nádat. Nádasok közelében van jó
legelő. Lónak pedig az kell. A legelső Nádasd Árpádnak volt vitéz
hadnagya. El is foglalt jókora darab földet a tótoktól, németektől.
Palotája aligha nem nádgunyhó volt eleinte. És azután akárhány palotát
épitettek maradékai, minden palotát nádtetőre vettek. Pedig főuri nagy
palota is sok volt köztük. De igy kellett, hogy az Ázsiából hozott ősi
nevet minden palota hirdesse.
Jellasichot meglepte a nádtetejü palotának főuri fényes berendezése. Jól
is érezte magát benne keményen.
Az én falum nemessége követeket küldött hozzá üdvözlésre. Valósággal
pedig azért, hogy tiltsa meg katonáinak a rablást, dúlást, fosztogatást.
Nagyon szivesen fogadta a nemesség követeit, még ujságát is, melyet épen
olvasott, letette kezéből maga mellé a pamlagra.
Ez az ujság pedig »Kossuth Hirlapja« volt. Két hónap előtt indult meg az
a lap s egyik legelső előfizetője épen a bán, báró Jellasich volt.
A bán itt is nevetgélve beszélt, mint szemesi sátora előtt. Itt is jó
kedve volt.
Magyarul tökéletesen beszélt.
– No nézzenek meg engem az urak jól. Hát én vagyok az a rettenetes
Jellasich, a ki ellen Kossuth így ir?
Mutatott egy kemény czikket.
Egyebek közt ezt is mondotta:
– Önök hüségében megbizom. De mit akarnak a pesti urak? Mit akar Móga az
ő maroknyi seregével?
Móga? Maroknyi sereg? Hát a nádorispán? Elbámultak a mezőszentgyörgyiek
s köztük apám is. A ki szentül hitte, hogy a nádorispánnak legalább
ötven ezer főnyi serege van, a kit pánczélöltözetben fehér lovon vezet
rá a bánra, mint Szent György lovag.
A bán észrevette az elbámulást.
– A főherczeg nádor ő fensége is elhagyta már a sereget is, az országot
is s mondják meg önök az egész nemességnek, hogy ő felsége atyai
kegyelmet fog gyakorolni minden megtévelyedett fölött, csak a makacs
lázitókkal érezteti hatalmát.
Honnan tudta a bán a nádorispán elszökését? Mikor erről beszélt: akkor
szeptember 24-ike volt déli 12 órakor. A nádorispán akkor még csak Győr
vagy Magyar-Óvár körül lehetett és se tőle, se Pestről a bánhoz hír nem
juthatott.
Bizonyára nem is tudta. Csak annyit tudott, hogy a szökés megtörténik,
legföljebb csak ugy gondolta, hogy talán már megis történt.
Hagyjuk el azonban a nyalka bánt s eresszük őt a maga utjára. Majd vége
lesz annak az utnak nem sokára. A mi azután történt: az már nem tartozik
a Balatonhoz.
Nekünk pedig vissza kell térnünk a Balatonhoz, hogy megnézzük Tihanyt
is, melyet ugy ölel az a nagy tó kebelére, mint csecsemőjét a szoptató
anya.
TIHANY.
(A kecskeköröm. – Hol szeretett volna Csokonai meghalni? – A
remetebarlang és Berzsenyi. – A remete, a fejedelem és az isten. –
Mirevaló az isten dicsérete?)
Tihany!
De sokat irtak már erről a félszigetről irók is, irogatók is, s mégis
olyan keveset irtak erről mind az irók, mind az irogatók. Ha az olvasó
lelkében évek mulva visszacsillámlik az emlékezet: nem lát belőle
egyebet, csak a kecskekörmöt, a visszhangot, a remetelakást s a barátok
templomát. Német volna, cseh volna, olasz volna: száz könyv, száz
ábrázolat volna róla százezer példányban. De hát csupán magyar szépség:
minek róla sokat tudni. A ki ott lakik: annak még csak nem is szépség.
Hiszen minden nap látja. A ki pedig nem ott lakik: annak számára még
nincs fölfedezve. Csak a kecskeköröm, a visszhang, a remetelakás s a
barátok temploma. Boldog emlékü jó tudósunk, Fényes Elek egyebet se tud
róla. Mai iróink pedig százszor bővebben és szebben leirták már a Kék
Barlangot s még a Lidót is, mint Tihanyt.
No de máskép lesz ezután.
A kecskeköröm valami megkövült kagyló az özönviz előtti időből. Akkora,
mint egy gesztenye; olyan az alakja, mint egy kecskegida körmének
alakja. Csakhogy élei, szélei sokkal kopottabbak. Az a kecskegida, a
mely egy millió év előtt hordta, nagyon sokat ugrándozhatott, hogy igy
elkoptatta. Mert a nép szentül hiszi, hogy valamikor eleven kecske körme
volt.
Ilyen kagyló nincs már eleven állapotban a föld kerekségén. Én bizony
azt sem tudom, hogy kövült módon is van-e másutt. Nem is a Balataton
szülöttje. Az a tenger, mely fél millió év előtt a Balatont ránk hagyta
hirmondóul, nem ismerte ezt a kagylót. Ha ismerte volna másutt is
előfordulna a Balatonban, nemcsak Tihany oldalánál. Ezt a kagylót csupán
Tihany szüli. Valamikor, milliókra menő év előtt valami más tenger volt
ezen a vidéken, abban élt a kagyló. S mikor egy irtózatos
világforradalom tüzokádó haragja Tihanyt kiemelte a vizek mélységéből:
akkor menekült a kagyló Tihany sziklái közé s a kövek közt kövé vált
maga is.
Förgeteg és napfény, esővíz és téli fagy porrá őrli a sziklát s annak
porából ki-kifordul a kecskeköröm. A mezitelen lábu szegény paraszt
gyerek ötven krajczárért árulja a látogatónak, de odaadja tíz fillérért
is, ha vevője nem ád többet érte.
Hát a visszhang?
Az már fönt van a templom oldalán. Egyenes, magas és széles a fal, állj
tőle száz lépésnyire, dalolj neki szellőtlen időben s dalodat meghallod
tőle a magad hangján. Hangod szinét, erejét és fokát visszamondja
tökéletesen.
De nincs benne semmi különös. Épits akárhol akkora falat, nem kerül több
pénzbe, csak száz forintba s megvan a magad tihanyi visszhangja. Hamis
hangon éneklő fiad vagy leányod rögtön megismeri énekhangjának
hamisságát.
A költő nem ily száraz, hétköznapi szürke lélekkel nézi azt a
természetes tüneményt.
Egy-két év ide-oda s el fog telni az a száz esztendő, a mikor a kóbor
lantos Csokonai Vitéz Mihály megnézte és meghallgatta a visszhangot.
Somogyból ment vissza Debreczenbe. Bizonyosan gyalogszerrel utazott.
Kálvinista paptól kálvinista paphoz, parókhiáról parókhiára. Mint a
peregrinus, vagy mint a szuplikácziós diák. Áldott lelkü, jó falusi pap,
de szivesen látod is te a magadhoz való vendéget. Ott fogod éjszakára,
ott tartod egész napra; ha családi ünnep közelget, ott tartod napokon
át. Ha elmegy: megcsókolod, visszajöttét igéretbe veszed, pogácsával
tarisznyáját tele rakod, csikóbőrös kulacsát kiszáradni meg nem engeded.
És ha kocsid, lovad van: a szomszéd paphoz át is ránditod, sőt odáig egy
jó szóra, egy ital borra magad is elkiséred. Debreczeni diák mennyit tud
mondani a pápainak, pápai a sárospatakinak. Mennyit tudnak együtt
dalolni. Mennyit tudják a németet szidni! Mennyire eldicsekesznek tudós
professzoraikkal. A miénk hiresebb! De bizony hiresebb a miénk!
A tihanyi réven ment át Csokonai. Süvegjét, rövid dolmányát, kordován
csizmáját, görcsös botját, kék tarisznyáját bizonyára nem bámulta meg a
révész ott a szántódi oldalon. Azt látta, hogy nem vándorló legény,
nincs vele szerszáma. Nem is kucséber, nem is babkár, nem is német, nem
is tót. De sőt inkább igen is jóravaló magyar ember, a ki ugy beszél,
mint ha a Tisza mellékéről jött volna. Tetszik neki ez a beszéd
szörnyen, de azért a két garas répénzt elfogadja tőle, minthogy a
törvény és a jó rend igy hozza magával.
Akkor még Tihanynak Somogy felé néző homlokán bozontos fürtökben állt a
sürü erdő. A kanyargó ut föl a magasba nem szőlőkön, hanem erdőn
vezetett át. S a falutól napnyugatra eső hegyeket is s a hegyi tavak
partjait erdő koszoruzta.
Oda is elment Csokonai.
Árva szive elkivánkozott oda is. S a hol legárnyékosabb volt az erdő:
ott jutott eszébe kegyetlen Lillája, keserü szerelme, édes halála s örök
dicsősége. Bánatos ábrándjai el nem eresztették onnan s ott lepte meg őt
a holdnak halavány fénye is.
Minő dal az, a mely ott csendült meg az ő nagy lelkében!
– Oh Tihanynak riadó leánya Szállj ki szent hegyed közül. Im kit a sors
eddig annyit hánya: Partod ellenében ül. – Itt a halvány holdnak fényén
– Jajgat és sir elpusztult reményén Egy magános árva sziv!
– Míg azok, kik bút-bajt nem szenvednek: A boldogság karjain Vigadoznak
a kies Fürednek Kutfején és partjain: Addig én itt sirva sirok!
– Itt halok meg! E sötét erdőben. – A szomszéd pór eltemet, Majd talán a
boldogabb időben Föllelik sírhelyemet. S a mely fának sátorában Áll
együgyü sirhalmom magában: Szent lesz tisztelt hamvamért!
Oh nagy költő, isteneknek bátor szószólója, te nem jöhettél vissza többé
a tihanyi sötét erdőbe, hogy együgyü sirhalmoddal gazdaggá tedd annak
földjét. De sirhalmod azért mégis szent s hamvaidat igaz szivvel
tiszteljük.
Igaz, hogy csonka e mi tiszteletünk. Emlékedet, lelked lángolását,
buzditó szavad bölcsességét, igaz magyar életed nyomdokit nem követjük
eléggé. S még egy emléklap se mutatja Tihany bérczén azt a helyet, hol
Lilládat utoljára megsirattad s hamvaidnak örök pihenő helyét
megjelölted.
Megnézte-e Csokonai a remetebarlangot? Ha megnézte, bizonyosan annyit
látott rajta, a mennyit én. Semmit.
Mert az a lyuk se nem barlang, se nem remete fészke. A Füred felé néző
oldalon, közel a tihany-aszófői nagy öbölhöz, a víz szine fölött mintegy
negyven méter magasságban van egy sziklalyuk, melybe négy-öt ember fér
el állva.
A kőfal, melyben vésve van, omlatag kőzet. Vasas végü botjával valami
nyájőrző fiu ásta-véste, hogy ott magát jég ellen, eső ellen meghuzhassa
s kecskéit is szemmel kisérhesse. Mikor pedig megfázott: avart és száraz
gallyat szedegetett össze s ott a lyukban tüzet gyujtott, annál
melegedett. Az odu falai füstösek. Egy kisebb lyuk ásását mellette is
megkezdte valaki s aztán abban hagyta. A csapongó képzelet, a játszi
elme oltárt, szent helyet, kereszt nyomát, remete lakát látja az oduban.
Berzsenyi Dániel költeménye is csupa képzelet. Ő se látta az oduban a
kétszáz éves remetét, se annak hosszú fehér szakálát; se nem hallgatta
annak bölcs szavait. Költeményének meséje is gyerekes. A nép együgyü
felfogásából s a száz esztendő előtti német költészet sopánkodó
panaszaiból származott.
Lórika gazdag lány, Sándor szegény legény. Szeretik egymást, de Lórika
apja e miatt fogcsikorgató haragra lobban s lányát bedugja a klastromba.
Vagy térjen eszére, vagy ott sorvadjon el. Négy év mulva lány és legény
találkozik. Egymás nyakába borulnak, könyezve csókolják egymást s együtt
való szökésre adják fejüket. A klastromba ez alatt észreveszik a lány
távozását, félreverik a harangot s fáklyákkal mennek a szökevény után.
Nincs menekülés másban, mint a halálban. A legény bús szóváltás után
tőrével megöli a lányt is, önmagát is.
»Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyük. Egy szép gerliczepár jött ki
porukból és e csendes ligetek sátoriban leszállt. Gyakran látni sötét
éjjeleken, fejér fátyolban lebegő lelküket e helyen. Gyakran hallani itt
lassú melódiát éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó messzünnen kihaló
gerliczehangjait.«
Így ír a költő, így beszélt neki az ősz tihanyi remete.
Egy ismerős régi-régi balatoni népregét sejtek a költemény néhány
sorában.
Öreg asszonyok, babonás lelkek, gyerekképzelődések úgy hiszik, úgy
mesélik, hogy a Balatonnak Tihanytól napkeletre terjedő nagy öblében
egykor falu állt, mely bűnei miatt elsülyedt s helyébe a nagy viz
támadt. Csöndes napokon és éjszakákon a halászok most is hallják a
harangszót, mely a vizek mélységéből fölhangzik, mikor az elsülyedt
bűnös lelkek isteni tiszteletre vagy temetésre beharangoznak.
E regét a költő is hallotta. Az ősz remete szájába e szavakat adja:
»Látod amott fiam, a mint a Balaton habja locsogva küzd a bércz
öbleiben?… Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak állottak sudaras
sorjegenyék között!«
A költő lovagkorból való romantikus mesét szőtt-font a népregéből.
Pedig mennyivel szebb költői tárgy maga a néprege!
Elsülyed a falu, mert bűnös a népe. Az emberek soha se jönnek többé
napvilágra, de harangszavuk most is fölhangzik a mélyből csöndes
éjszakákon.
Hanem hát mit is értene remete a magyar nép igaz költészetéhez?
Van-e még remete? Nyoma sincs tul a Dunán. Én még láttam egyet, ismertem
egyet, kegyes volt, szent volt s mégis csak obsitos katona volt, kerülte
a kapát-kaszát, azért lett remete. Sokat viaskodott a vármegyével, majd
egyszer valahol elmondom a történetét.
Ez hát mégis remete volt. De hol volt oduja? Ott, a hol emberek járnak,
bucsujáró népek bucsut járnak. A hol meglátják, megszánják, megbámulják
s vagy egy pogácsát, vagy egy karéj kenyeret, vagy egy krajczárt, vagy
egy darab ruharongyot vetnek neki, hogy éhen ne haljon, télben meg ne
fagyjon.