Bátyámuram ugyan szivesen beleegyezett volna a házasságba, de ő nem mert
beleszólni a dologba. Csellel kellett élni.
A fiatalok összebeszéltek, hogy asszonynéném tudta nélkül titkon szépen
kocsira ülnek, valami vállalkozó paphoz elmennek s igy törvényesen
összekelnek. Bátyámuram tudott nem-tudott előre valamit: nem tartozik a
dologra. Halálos holtáig mindig tagadta, hogy előre tudta volna: mi
történik.
Egy szép délutáni napon a két fiatal kisétált a kertbe. A kert a
borjumezőre dült. Ott állt egy paraszt kocsi egy fekete iharfabokor
árnyékában. Arra felültek, Székesfehérvárra elhajtottak s még az napon
mint törvényes férj és feleség csókolták meg egymást. Sohase láttam
boldogabb házasságot. Negyven esztendő mulva is oly gyöngéden szerették
egymást, mint esküvőjük napján.
No hanem az én kedves asszonynéném csinált aztán olyan zenebonát, hogy
jámbor férje, jó Hollóssy Fülöp László rögtön fogatott s ment a
székvárosba a megyegyülésre, pedig a gyülést még el se kezdték s még egy
hét mulva se ment haza, pedig a gyülést már rég bevégezték.
Asszonynéném legelőször is kikutatta, ki volt az a szentségtörő pap, a
ki a szökevényeket összeadta. Valami katholikus pap volt. Annak ugyan e
földi életben nem igen árthatott, de azért mégis nyakára ment s adott
neki utlevelet a pokolba s annak is a fenekére. Az a jó pap bizonyosan
föl is használta az utlevelet.
Azután azt kutatta ki, ki volt az a gézenguz akasztófavirág, a ki a
kocsival ott várakozott a fekete iharfabokor árnyékában. Ezt is
megtalálta. Ez volt Dömök Sándor, szilas-balhási kisbirtokos.
Ez ugy félig-meddig a családhoz tartozott. Valamelyik ős-nagynéném
unokanővérének orozva költ fia volt. Törvénytelen gyerek. Utóbb
napvilágra jött s annyira hasonlitott a család férfitagjaihoz, hogy a
tehetősebb atyafiak egy kis házacskát s néhány hold földet juttattak
neki. Kedves, jólelkü ember, ölesnél magasabb termettel. Nagyon
megkedvelték s utóbb a tisztujitásoknál a nemesek közé is becsempészték.
Ő volt a mezőföldi nemesség zászlótartója. Azt gondolták, ha a
pecsovicsok őt mint zászlótartót agyon ütik is: ő érte nem lesz akkora
kár, mint egy valóságos igaz nemes emberért.
Ő volt az, a ki a szökevényeket is a paphoz vitte.
Asszonynéném tehát Matkovich István szeptemvirt tartotta egyik halálos
ellenségének. A ki két ezer hold birtokát elpörölte. Második halálos
ellenségének pedig Dömők Sándort tekintette. A ki az ő angyali szépségü
jó lányát az ő tudta nélkül esküvőre szállitotta.
Lett harmadik halálos ellensége is.
Ez volt a legnagyobb ellensége. Ennek nem bocsátott meg soha.
Volt az én kedves asszonynénémnek egy gyönyörü szép daruja.
Daru!
Ismered-e ifjabb nemzedék a darumadarat?
Megnézted-e jól barna homlokát, piros tarkóját, felül fehér sávos, alul
sötétszürke selyem nyakát, világos hamuszinü testét, barna-szürke lobogó
tollait? Gyönyörködtél-e már sárga szép szemében, szelid nézésében,
nyalka-büszke menésében?
Hallottad-e hangját? Azt az egyszerü de érczes erős hangot? Mikor ott
repül fent, az egek magasában, tizenkettő az egyik szárnyon, másik
tizenkettő a másik szárnyon mint a hegyes ék: V betü alakban előre
robogva, elől a vezérdaruval, a ki harsány hangon le-lekiált a föld szin
mélységére: daru, daru!
Láttad-e őket, mikor kora hajnalban s mikor alkonyatkor darvadoznak a
lápon, a szigeten s feltartott fejjel hol egy kiabál, hol valamennyi
kiabál s mindegyik tizenháromszor kiáltja el egymás után: Kátára,
Kátára!
Istennek és a magyar népnek ősmadara a daru.
Darutollat tett a süvege mellé a kurucz közvitéz. Darutollas süvegben
járt még a minap is a tiszaháti-szamosháti nyalka legény.
Daruszőrü paripáját szereti legjobban a sikföldi szegény legény s azt
siratja meg igazán, mikor a szegedi kapitány eladatja s ő nem lehet ott
az áldomásivásnál, mert vasba van verve keze-lába.
Magasan repül a daru, szépen szól. Haragszik a szerető lányka, mert nem
szól. De kérleli őt a barna legény: ne haragudjék sokáig. Ugy is övé
lesz koporsója bezártáig. Bizony szóra kell birni azt a lánykát, mert
hiszen a daru olyan néma s mégis szól.
Hát a nemzeti fájdalom kétszáz év előtt? Hát a bujdosó kurucz égő
keserüsége?
Elment az ő ura, elment Rákóczi az ő fejedelme nagy Törökországba!
Esztendő alkonyatán, őszi hervadáskor elmegy a daru is utána. Segény
üldözött kurucz, csak a darvak őszi vonulását lesi s az őszi darvakkal
együtt ő is elbujdosik ura után. Márvány-tenger felé, Rodostó halmai
felé! Ott még egyszer kezet csókol hősének, vezérének, imádott
fejedelmének, ott még egyszer kisirja magát és azután csak a daru jön
vissza tavasszal. A bujdosó elmarad valahol.
Te is elmaradsz már tőlünk maholnap darumadár! Gyermekkoromban hányszor
láttam lassu vonulásod, hányszor hallottam kiáltó hangod a magasból.
Egyszer de egyetlen egyszer az én kis bozótomban, az én kis szigetemre
is leszálltál. Ugy mentél tovább a Balatonra. Két év előtt kérdeztem
otthon falumbelieket, harmincz-negyven éves embereket: mikor láttak
darut a határon?
– Nem tudjuk mi uram, micsoda madár az, csak az öregektől halljuk, hogy
régen itt is járt a mi vidékünkön.
Csak a szatmári lápokon, csak a Duna-Dráva összefolyásánál, csak a Dráva
muraközi szakadásain, csak az alsó Dunánál látni még darut. Itt se
sokáig.
Az én kedves asszonynéném menyasszony korában szerezte a darut. Gerjen
körül fióka korában fogták s neki adták ajándékba. A hogy nőtt szüzi
szerelme: ugy nőtt kis daruja. S mikor menyasszonyi ruhájába
felöltözött, körül tipegte, körül röpködte a daru, szép tiszta csőrével
még igazitott is menyasszony fátyolán. Százszor is elmondta: kru, kru –
a mi daru nyelven azt teszi: légy boldog édes kis urnőm!
Mennyi angyaltitkát tudta az a daru a jegyes és menyasszony lelkének!
Elhozta magával Mező-Szent-Györgyre is. El nem hagyta ott urnőjét soha.
Vele sétálgatott az udvarban és a kertben. Elkisérte a szőlőhegyre is.
Sokszor megfogta köténye kötőjét s ha légy szállt a ruhájára: csett!
Rögtön elkapta a legyet. Megismerkedett és megbarátkozott luddal,
kácsával, gyöngytyukkal, csirkékkel s megvédte őket kutya-macska ellen.
Nem félt senkitől s ha idegen akart hozzá nyulni: akkorát ütött kezére,
hogy egy hét mulva is megemlegette.
Egyszer a daru kiment sétálni a gyepre a kert keritésén kivül.
Nem messze laktak Katonáék. Kisbirtoku ősrégi nemesek. Az egyik
Katona-fiunak, Boldizsárnak, az a bolond szokása volt, hogy agarakat
tartott. Akkor is volt neki két vásott kölyökagara.
Meglátja a két kölyökagár a darut: uczczu neki. Eleget vitézkedett a
bátor daru, egyik agárnak ki is vágta a balszemét, de utóbb mégis csak
legyőzte a két otromba eb. Katona Boldizsár látta a veszedelmet, sietett
is a daru védelmére, de mire odaért: a szép madár kilehelte lelkét.
Titokban nem maradhatott az eset. Ellensége mindenkinek van. Besugták a
dolgot az én kedves asszonynénémnek, a ki keservesen megsiratta hü
barátját, kedves szép madarát. Tollait eltette emlékül, kihült testét
pedig a kertben eltemette s örökzöld bokrot ültetett föléje.
Hanem Katona Boldizsárnak többé szemei elé kerülni nem lehetett.
Megfogadta, hogy a mig ő él, az a szivtelen gonosz ember a vármegyében
nem boldogulhat. Hiába könyörgött neki az egész atyafiság: csak annál
jobban felbőszitették ellene.
Ez volt a harmadik halálos ellenség.
Mikor az ősi házból örökre ki kellett költöznie, mikor abba a pörnyertes
szeptemvir beköltözött: akkor azt mondta Magyary-Kossa Eszter
asszonynéném a szeptemvirnek:
– Kilenczvennégy esztendeig birták a mi eleink ezt a házat, de nem halok
meg addig, mig kegyelmedet, méltóságos uram, innen ki nem dobják. És
eljövök időnként, hogy engem lásson s az én szavamra megemlékezzék.
Rettenetes fogadás volt, de szavát megtartotta.
Multak az évek sorban, egymás után s elmultak azok is, a kik annyit
pörösködtek egymással. Elhalt a szeptemvir és sok évvel később neje is.
Ott feküsznek a szentgyörgyi temetőben. Fiaikra, örököseikre szállt a
birtok.
Elhalt Hollóssy Fülöp László bátyámuram is ez előtt negyvennyolcz
esztendővel. A kinek se idő, se mulandóság nem ártott: az volt az én
kedves asszonynéném.
Ez előtt huszonnégy évvel épen szeptember 6-ik napján megyek haza
Budapestről. Keresztülmegyek a várótermen s ott egy pamlagon látok egy
muffot.
Egyszer csak megmozdul a muff.
Oda nézek, nagy bámulatomra felismerem az én kedves asszonynénémet.
Talán száz esztendős is volt már. Oly kicsiny lett, hogy a mint a
pamlagon feküdt s összehuzta lábait: csak egy jókora muffnak látszott.
Oda mentem hozzá, üdvözöltem, kezet csókoltam neki.
Nézett rám, nem ismert meg első pillanatra.
– Ki vagy te?
Mondtam nevemet.
– Te vagy az? No nem jövök többé hozzátok. Aranyosról többé a lábamat ki
nem teszem. Még csak azt akartam megérni, hogy annak a szeptemvirnek az
utódjait kidobják az én birtokomból. Épen ma kidobták. Magam láttam,
onnan jövök, a biróság még most is ott van. Harmincznyolcz esztendővel
ezelőtt épen ezen a napon s épen abban az órában dobtak ki belőle engem
is. Most már megnyugszom a sorsban. Ennek az ellenségemnek vége van.
– Megbocsát-e most már legalább utódainak?
– Megbocsátok.
– Hát annak a szegény öreg Dömök Sándornak megbocsát-e? Lássa kedves
asszonynéném, most én vettem magamhoz.
– Megbocsátok annak is. Hisz a lányom ugyis csak férjhez ment volna.
– Hát a szegény Katona Boldizsárnak megbocsát-e?
– Elő se hozd, annak meg nem bocsátok soha!
Elsőt csöngettek. Jött a vonat. Fölugrott az én kedves asszonynéném s
apró, de szapora lépésekkel ment ki a vonatra. Kisérője alig győzött
utána menni.
Két ezer hold földjét elfeledte, leányának engedetlenségét elfeledte,
kedves daruját soha el nem feledte.
Hát ez az én kedves asszonynéném volt az a tekintetes asszony, a ki
utjába állott a balaton-fő-kajári halászgazdának, nehogy az valamikép
pört nyerhessen. Mért volt felpörös?
A NEMZET TÖRTÉNETE A VIZ SZINÉN.
(Jön Jellasich. – A nádorispán Veszprémben. – A Kisfaludy-gőzös. – A
hajó gépe erősebb, mint a becsületszó. – A becsület a politikában, az
adósságban és a szerelemben. – Mi volt a nádorispán, mi volt a bán? – A
horvátoknak jó kedvük van. – Elbujdosott az utolsó nádorispán. – A
nádfedelü kastélyban.)
– Hol volt, hol nem volt; volt egyszer egy nádorispán, a neve volt
István fejedelem, adtam neki egy pohár vizet, megitta jóizüen, ő pedig
adott nekem egy aranyat, de nemcsak nekem, hanem a többi pajtásomnak is;
az aranyunkat elmulattuk, de én mégis vettem belőle egy uj kalapot
Veszprémben, de most már nem uj az a kalap.
Bognár Pálnak hivták azt az embert, a ki igy kezdte elbeszélését kapás
pajtásai előtt s aztán lekapta fejéről a kalapot, oda vágta a hátához
egy surján legénynek, csak ugy puffant.
– Ez volt Ferkó az a kalap ni, néhány esztendeig el is tart még.
Ez a beszélgetés pedig történt az én balaton-füredi szőlőmben, a mikor
én még gyerek voltam s a mikor még az a szőlő nagyanyámé volt, ez előtt
közel ötven esztendővel.
Igaza volt Bognár Pálnak.
István főherczeg nádor csakugyan járt Balaton-Füreden és a Balatonon és
a »Kisfaludy« gőzösön. Ezt az útját meg kell emlitenem.
Nevezetes út volt ez.
Jöttek a horvátok. Meg akarták enni országunkat. Jellasich báró a horvát
bán vezetett ellenünk egy nagy sereget és seregével már el is hagyta
Boglárt s jött felénk, mint a förgeteg.
Anyámat és a kisebb gyerekeket apám elvitte a balatonfüredi szőlőbe
nagyanyámhoz. Veszett hire járt a horvátnak. Azt mondták: éget, rabol,
embert öl, vérben fürdik. Anyám sok mindent, ékszert, ruhanemüt el akart
magával vinni. Volt különösen egy vörös posztó ágyteritője. Hallotta,
hogy a szerezsánnak vörös sapkája és vörös köpönyege van, mint a
hóhérnak. Szentül hitte, hogy a szerezsán azt a vörös posztó ágyteritőt
okvetetlen elviszi köpönyegnek. Sajnálta tőle. Apám azonban nem engedte
elvinni. Hanem volt egy arany himzéses fehér selyem nemzeti védegyleti
lobogónk: ennek Füredre vitelét megengedte. Apám a két nagyobb gyerekkel
otthon maradt. Hadd jöjjön hát Jellasich, ha van bátorsága.
Jött is. Szeptember 21-én már Szemesen volt.
A nádorispán levelet kapott szeptember 19-én Bécsből a királytól. Ez a
levél 16-án kelt. Ez a levél soha nem látott még napvilágot. Én Vermes
Illés 48-iki pápai követtől és gr. Zichy Manó 48-iki honvédezredestől
hallottam valamit a levél tartalmáról.
Akkor már Bécsben elhatározták, hogy az ország alkotmányát eltörlik, a
magyar kormányt és az országgyülést elkergetik s a magyar nemzet
alkotmányos ellenállását vérbe fojtják. Jellasich minden parancsot és
meghatalmazást megkapott már erre.
A nádorispánnal azonban gondoltak valamit. Azt fölakasztani nem akarták,
de a magyarok kezében se akarták hagyni.
Szeptember 16-án a király aláirásával küldték hozzá azt a levelet,
melyben megengedték neki, hogy Jellasichcsal személyesen összejöjjön,
valami egyezségfélét vele szóba hozzon, de egyezséget ne kössön, azután
pedig vegyen bucsut a kapufélfától s hagyja a magyarokat magukra és
Jellasichra, annyit se mondjon, hogy beföllegzett, menjen egyenesen
Bécsbe.
A nádorispán lett volna fővezére annak a seregnek, melyet a magyar
kormány a király beleegyzésével előre küldött, hogy Jellasichot verje ki
az országból. Ez a sereg már a Mezőföldön volt, Jellasichtól egy-két
napi távolságra.
Szeptember 20-án indult el a nádor négy kocsival Budáról s még azon a
napon Veszprémbe ért. A püspöki palotában szállt meg, noha a püspök gróf
Zichy Domokos már akkor nem volt otthon. És azután nem is jött haza
többé soha.
A nádorispán kiséretében voltak: Beöthy Ödön, gróf Zichy Manó és gróf
Szapáry Antal. Azután vele volt még valami futár-hadsegéd, egy
helytartótanácsi titkár, néhány szolga, két huszár. Veszprémben a
káptalan, a főispán Hunkár Antal, az alispán, főjegyző, főbiró s a
polgármester fogadta.
Nagy örömmel fogadták. Tőle várták az ország békéjének helyreállitását,
minden szabadságunk megmentését.
Bezerédy kanonok és püspök, régi országgyülési ember, e szavakat intézte
hozzá:
– Örömében megdobbant városunk alatt az anyaföld, a mikor fenséged
rálépett, hogy közibünk jőjjön.
Nem hagyhatta ezt szó nélkül Kocsi Sebestyén Gábor elmés ajka. Igaz,
hogy a mit mondott, csak magán körben mondta.
– Dehogy dobbant, dehogy dobbant. Ilyen vékony legényke alatt még nem
dobban meg se a Cserhát, se a Várhegy.
Nem tiszteletlenség volt ez a fejedelmi személy iránt Kocsi Sebestyén
Gábortól. Ezzel csak a nádorispán kis termetére czélzott. Olyan vékony
keze-lába volt a nádorispánnak, mint egy gyermeknek. Csupán 82 bécsi
fontot és 8 latot nyomott, a mi a mai mérték szerint csak 47 kiló. Ez
bizony még lánynak is kevés volna.
Mindig kedvetlen és mindig szótalan volt a nádorispán.
Másnap, 21-én, kiment Balaton-Füredre.
Ugy volt előre elkészitve a dolog, hogy délután két órakor találkozik a
nádorispán a bánnal. A bán Szemesen lesz, a nádorispán a hajón, a
»Kisfaludy« gőzösön. A bán a hajóra jön s ott majd találkozik és
beszélget a nádorispánnal.
Déli 12 órakor indult el a hajó a balaton-füredi kikötőből.
A hajón volt a nádorispán és kisérete. Ezen kivül Szentgyörgyi-Horváth
József és Écsi László s a hajószemélyzet. Kapitány, kormányos, három
matróz és a fütő. Az egyik matróz helyettes-kormányos is volt s a másik
matróz Bognár Pál, nagyanyám későbbi kapása.
Miért indult el a hajó olyan korán? Szemes csak ötven percznyi ut. Két
órakor kell lenni a találkozásnak, mit csinál a nádorispán a hajón két
óráig, tehát még hetven perczig?
A nádorispán előzékeny és udvarias akart lenni a bán iránt. Az ellenség
és az áruló iránt, a ki föltámadt az ország kormánya és törvényhozása
ellen, fegyveres kézzel betört a határon s tíz nap óta már öl, rabol és
éget.
A kiséret pusztán udvariasságnak tekintette a sietést. Talán maga a
nádorispán is annak tekintette.
A hajón volt egy rézágyu. De csak amolyan mozsárágyu. Csak díszlövésre
való. Ezt most a kapitány megtöltette s hatalmasan lefojtotta. Vagy
azért, hogy Jellasich táborát üdvözöljék; vagy azért s talán inkább
azért, hogy a megkötendő béke örömére nagyot lőjjenek. Szegény
mozsárágyu! Ez a töltés talán egészen beléd rozsdásodhatott volna! Vagy
legföljebb csak felét kellett volna kilőni mind maiglan! Hanem hát az
ágyutöltés is olyan mint a becsületszó. Vagy egészen elsül, vagy
sehogyse.
Fel volt lobogózva a hajó. A nagy zászló a föárbóczon. S azután elől is
egy, hátul is egy zászló. Ezek már kisebbek voltak. Volt még egy
negyedik lobogó is egy kisebb árboczon.
Valamennyi piros-fehér-zöld magyar nemzeti szin. Nagy következése lesz
még ennek.
Mikor a főárboczra huzták fel a nagy lobogót: a lobogó elakadt. Ujra
leeresztették, ujra felhuzták: megint elakadt. A kapitány káromkodott,
mint egy huszár, de a lobogó azért nem ment föl simán.
– No még ez se történt meg velünk.
– Nem jó vége lesz ennek az útnak.
A matrózok beszéltek igy.
Utóbb is fel kellett mászni az árboczra s nagy keservesen rendbe hozni a
dolgot.
A nádorispán néma volt.
Van egy egykoru kézrajz és metszett kép, mely a nádorispánt ott a hajón
ábrázolja. Itt magyar diszruha van rajta, de kalpag nélkül, hajadon
fővel és mente nélkül. Mellette jobbról-balról Beöthy és gróf Zichy,
egyik magyar, másik huszár-ruhában. Oldalt előtérben a somogyi part
Szemes körül. A parton csalitos, bozótos halmokon öt fehér ruhás
generális, köztük Jellasich. Mind az öten veszettül tánczolnak.
A kép nem akar gunyos kép lenni s mégis az. Az osztrák generálisok
csakugyan nem tánczoltak. De a nádorispán se magyar diszruhában, hanem
akkor divatos fekete kaszinó-öltönyben volt. Még Veszprémben öltötte ezt
magára.
Bármennyire sietett a hajó, a bán már a parton várta.
Azok a képek, melyek 1848-ban készültek, hogy megörökitsék e furcsa
történeti eseményt, nem hivek a valósághoz. Pusztán képzelődés
szülöttei.
Az egyik képen két lovon ülő huszár-főtiszt társaságában délczeg
huszár-ruhában ül lován a bán. Egy jó fölszerelésü gyalogossal
beszélget, ki kezével Tihany felé mutat. Mintha a katonának, mikor
haptákban van s a fővezérrel beszél, kezét emelgetni s azzal mutogatni
szabad volna! Ugyan e képen az előtérben egy sziklapad tetején jól
öltözött magyar paraszt szürben, kerek kalapban bámulja a bánt.
Sajátságos, hogy Jellasichot huszártábornoki ruhában szerették
ábrázolni. Még zágrábi lovas-szobra is magyar diszruhát visel. Hiszen
igaz, hogy a horvátországi grófok és bárók mind magyar főrendek, magyar
grófok és bárók s diszruhájuk is magyar mind maig. S igaz, hogy a bán is
magyar zászlós ur.
Ezen a képen még nincs ott a »Kisfaludy« gőzös.
A többi képen már ott van.
Az egyiken öt táborkari tiszt és egy szerezsán veszi körül a bánt.
Háttérben Tihanynak és a hajónak elmosódott képe. A partnál egy csónak
orra széles tót kalapos evezőssel.
A másikon a bán a parton tisztjei közt. Tihany és a hajó itt is a
háttérben, de a csónak közeledik a parthoz. A bokrok közt egy ágyu is
van a hajó irányában forditva.
Szeptember 21-én gyönyörü szép meleg, tiszta őszi nap volt. Az ég s a tó
egyaránt ragyogott a verő napfényben. Szellő nem szálldosott s a
szeszélyes Balaton nem is sejtette, mi történik hátán és partjain.
Egyik egykoru képen sincs nyoma a bán sátorának. A bán pedig sátort
üttetett és sátora előtt hatalmas sudárfán sárga-fekete lobogó volt
feltüzve. A bán és törzskara a sátor előtt állt, mikor a hajó közelgett.
A hajó nem tudott kikötni. A parti víz sekélyes volt. A hajó kereke már
zavarossá tette a vizet, egy matróz póznával a viz mélységét
kémlelgette. A hajónak meg kellett állani a parttól mintegy háromszáz
méternyire.
A csónakot rögtön előre huzták, három matróz bele ugrott, a
kereszt-deszkára sárga pokróczot teritettek, beszállt a csónakba gróf
Zichy is, igy mentek Jellasich elé. A gróf vitte a nádorispán izenetét a
bánhoz. Kéri a bánt, hogy fontos ügyek megbeszélése végett látogassa őt
meg a hajón.
Ekkor történt az álnokság szinjátékának első felvonása.
A bán és tábornokai észrevették, hogy a hajón nincs sárga-fekete lobogó,
hanem csak magyar háromszin.
Hogy mehessen Jellasich ilyen helyre? Hogy mehessen Magyarország
harmadik zászlós ura Magyarország állami lobogója alá?
Megtagadta a hajóra menetelt. Gróf Zichy visszament a »Kisfaludy«-ra.
A nádorispán tanácskozott kisérőivel. Elhatározta, hogy a király
megbizását eredeti példányban átküldi a bánhoz s ujra ismétli a
meghivást.
Gróf Zichy megint a parthoz evezett.
Ez volt a második felvonás.
A bán megnézte a levelet s rajta a király nevét. Elnevette magát s
mutatta a levelet tisztjeinek.
– Mit adok én a király ezen aláirására?
Igaza volt.
Hiszen az ő tábori irattárában különb aláirásai voltak a császárnak. S a
császár aláirása nem különb-e, mint a királyé? S aztán az ő levelein
Latour aláirása is ott van, de a nádorispánén nincs.
– Menjek-e? Kérdezi tisztjeitől.
– Ne, semmi esetre se!
Tisztjei egyhangulag szintén nevetve feleltek a kérdésre.
Gróf Zichy, mielőtt vissza indult, ezt a megjegyzést tette:
– Ő fensége a főherczeg még becsületszavát is hajlandó adni, hogy
Exczellencziádnak semmi bántódása nem lesz.
A bán tovább mosolygott s azt felelte:
– A hajó gépe erősebb, mint a becsületszó!
Álljunk meg itt egy szóra.
A hajógép közönséges gőzgép harmincz-negyven lóerőre. Harmincz lóerő a
gépészek tudománya szerint annyi, mint hatvan közönséges magyar ló
ereje. Ez bizony elég szép erő.
Hát a becsületszó milyen erős? Van-e olyan erős, mint hatvan ló együtt?
Az a kérdés, miben adják a becsületszót?
Politikában, hitelügyletben és szerelemben átkozottul keveset ér a
becsületszó.
Hitelügyletben a hitelezőről, ha adósától váltót kér: azt mondják,
rendes ember. Ha zálogot is kér: azt mondják, okos ember. Ha
becsületszót is kér: azt mondják róla: gazember, uzsorás. A törvény be
is csukja.
Az adós is furcsán áll a becsülettel.
A hitelezőt és kezest kijátszani nem mindig becsületbeli dolog. Ha a
gavallér nem fizet: azért ő csak gavallér. Ha miatta száz hitelezője
vagy száz adósa tönkre megy: azért csak gavallér, de ha egy páros bajt
elmulaszt: akkor már nem gavallér. Ha kártyaadósságát vagy vesztett
fogadását meg nem fizeti: akkor se gavallér. Ha tíz ezer forintot kér
kölcsön: akkor gavallér. Ha öt forintot kér kölcsön: akkor már nem
gavallér. Ha birtokos ember nem fizet: az rendetlenség, de uri dolog. Ha
kereskedő vagy iparos nem fizet: az már csalás. Azt csődbe hajtják, be
is csukják. Az már komisz ember.
Hát a szerelemben mi a becsület? Nehéz erre megfelelni. Ezer regényiró
száz esztendő óta egyebet se csinál, mint e kérdésre keresi a feleletet.
Maig se találta meg. Sohase is találja meg.
Aki becsületét teszi szerelmére, ha férfi, azt mondják rá: bolond; – ha
nő, azt mondják rá: könnyelmü. Azt mondják rá, ha becsületszóra
szerelmét adja cserébe.
A ki életét és halálát adja szerelméért: az vagy elmebeteg, vagy
eszményi hős. Hős az érző lelkek előtt, elmebeteg az okos emberek előtt.
Minden szerelmi bolondságot s minden hibás szerelmet jóvá tesz a
házasság. És minden házasságot jóvá tesz a hibátlan szerelem, de minden
házasságot tönkre tesz a szerelmi bolondság.
Mi itt a becsület? Mi itt az igazság?
Egyszer Balaton-Füreden egy csomó házasember és egy csomó agglegény
összeveszett a fölött: ki a derekabb ember: az-e a ki megházasodik vagy
a ki nem?
A fürdőn ott volt Deák Ferencz. A vitatkozók elhatározták: megkérdezik
őt. Küldöttséget választottak. A küldöttség tagjai voltak: Nagy Imre, a
ki később kuriai biró lett; Lendvay József, a ki később királyi
táblabiró lett és Darnak államügyész.
Deák azt felelte:
– A kérdés félig komoly, félig tréfás. Én is csak ugy felelek rá. A
becsületes ember megházasodik, az okos ember nem.
Ez volt Deák felelete.
És ebből se tünik ki, hogy a szerelemben hány lóerőt ér a becsület.
Hát a politikában mit ér a becsület?
Semmit.
Annyit ér, mint a csizmavarrásban. Sokszor varr rossz csizmát becsületes
csizmadia, sokszor varr jó csizmát kontár, gézenguz csizmadia.
Széchenyinek van erre adomája.
Egyszer valami angol, egyik tatai Eszterházy gróf ismerőse, le akart
telepedni Tatában s olyan lakásadó gazdát keresett, a ki lakást is
adjon, élelmezést is adjon. Ajánlottak neki egyet.