világosi oldalon pedig ama hires kökényfát, valamint a felső parton az
almádi csárda csucsfalát, másik irányban pedig azt a bizonyos tihanyi
vizlejárót fölfedezni. Mert ezek nélkül a kajári és foki vizek határait
a mappákon kitudni nem lehet.
Ezekhez már szakértő kell.
Ott az eszköz is, a háromlábu messzelátó.
Felállitja a mérnök a háromlábu messzelátót s mig helyreigazitaná:
összeszid három halászlegényt.
Felállitja, lehajol és belenéz. A kerekes csavarokat igazgatja jobbra,
balra, fölfelé, lefelé. Néz, néz sokáig és nem szól. Az emberek áhitatos
figyelemmel lesik, mikor kerül elő a Bálint koma diófája.
Az alatt az idő gondolt egyet s olyan köd ereszkedett le, hogy
nadrágszijat lehetett belőle hasitani. Minden ember zsebbe tette a
pipáját, mert nem lehetett látni a pipafüstöt. De a mérnök nem látta a
ködöt.
Mert ő csak a messzelátóba nézegetett. Háromszor is megtörölte
zsebbevalójával az üveget is, saját szemeit is, de azért csak nem látott
semmit. Végre szól egyet:
– Nem látom a czélpontot.
A kajári halászgazda felel rá.
– Elhiszem azt.
Dühbe jön a mérnök, fölegyenesedik, összeszidja a halászgazdát, mért
beszél olyan szamárságot, mit ért ő a háromlábu masina titkához? Abban
kell valami hibának lenni.
A halászgazda ártatlan képpel felel:
– Megkövetem szépen a tens mérnök urat, én parasztészszel csak ugy
gondoltam, hogy a köd miatt nem lát.
Akkor néz körül a mérnök. Akkor veszi észre a ködöt. S akkor veszi
észre, hogy ugy érzi magát, mintha abrakos tarisznya volna a fejére
huzva. Se eget, se földet nem lát. Hogy láthatná tehát a Bálint koma
diófáját egy mérföld távolságban?
– Most már meg kell várnunk, mig a köd felszáll.
Ez volt a mérnök ur véleménye. Érett megfontolás után mondta ki, a mikor
kétszer-háromszor megfordult saját tengelye körül s egyebet ködnél nem
látott. Az esküdt ur más véleményben volt.
– Én pedig azt meg nem várom, mig felszáll a köd. Sőt e mai helyszini
tárgyalást el is halasztom valamely más napra.
A sió-foki halászgazda megint más véleményben volt.
– Pedig aligha meg nem kell várnunk a ködnek tisztulását, tekintetes
uram; – én a magam részéről ugyan innen el nem indulok, mert én meg nem
mondom ebben a ködben, merre föl, merre alá?
Nosza el kezdett e szóra a mérnök ur káromkodni.
– Hejh, a ki teremtette, ez már az okos észrevétel. Nézzük csak a
mappát: hol is volnánk mi e pillanatban?
Ott volt a mappa a vármegye huszárjának hóna alatt. Kettő is, nem egy.
Bádogtokba mind a kettő. Két halászlegény már régóta vivódott a fölött:
mi lehet az? Kürt-e, trombita-e, hurkatöltő-e? Most sült már ki, hogy
mappa. Abban van a sió-foki határ, meg a balaton-fő-kajári határ. E
csodára csóválták a fejüket de nagyon.
De hiszen bölcs szakértő mérnök: kioldhatod te annak a toknak kötelékét,
leveheted te annak sapkáját, kirázhatod te abból a térképet, megnézheted
te azon, merre van hegye, merre van tolla a nyilvesszőnek, merre van
éjszak, merre van dél: nem értesz te azért abból semmit. Kinevet téged
azért a kajári halászgazda.
Most ugyan még csak a bajusza alól nevet s azt is halkan teszi. Még vár
kevés ideig.
Nézik a térképet keményen. Mérnök, esküdt, patvarista, községi jegyző.
Körül-körül tekint a mérnök a közben: nem nevet-e valamelyik paraszt?
Nagyon kapóra jönne valakit összeszidni. Mert hogy az a térkép a köd
ellen mit se használ: azt most már ő is belátja. Kérdi a patvarista:
– Hát a tájirányzó, urambátyám?
Erre a szóra jön még csak haragba a mérnök. Tizszer is megtapintotta ő
már minden zsebjét. Éppen csak a kompaszt, a tájirányzót felejtette
otthon. De minek is hozta volna el? Nem volt ő neki tengerész még az
öreg apja se, nem is atlánti tengerre indult ő el uj világokat födözni
fel, csak egy rongyos sommás repoziczióra hivták, oda pedig minek a
tájirányzó?
Hiába volt minden haragja. A térképet ujra össze kellett sodorni, a
tokba beletenni, a tok sapkáját visszatenni s kötelékét bebogozni.
Tartsa csak a huszár tovább is a hóna alatt.
Még egyszer rárival a mérnök az emberekre.
– Hát már senki se tudja a biztos utat Sió-Fokra?
Bizony nem tudta azt senki. Egy kajári siheder kölyök még el is kezdett
csufolódni.
– Hogy tudhassuk mi azt, ha már az a háromlábu masina se tudja?
Röhögtek rá. De most már a röhögés se hozta méregbe a mérnök urat.
Valami nagy dolog kóválygott a fejében.
– Hiszen se hajlékunk, se ruhánk, se kenyerünk. Hátha ez a köd három
nap, három éjjel meg nem mozdul?
– Bizony történt már ilyen eset tekintetes uram nem is egyszer. Igy járt
tavaly télen Marosi János is, a kis-utczai takács. Be akart menni a
halászok elé. A köd megnyomta. Elbódorgott erre-amarra a jégen. A
kalapja: no az megkerült, de ő neki azóta se hire, se hamva. Legjobb
lesz nekünk itt a hóra lefeküdnünk, már aztán akármit ád az isten.
Valamikor csak fölszáll a köd.
A kajári halászgazda csak azt várta. Erre a szóra odalépett a mérnök
urhoz.
– Már én csak haza megyek, nem várakozom itt hiába. Isten megáldja
tekintetes uram!
Még kezet is fogott a mérnök urral. Csak azután fordult a többihez.
– Adjon az isten jó szerencsét kegyelmeteknek is mind közönségesen. Majd
holnap ilyenkor kinézek ide megint.
Intett a kajáriaknak.
– Csak nyomomba gyerekek hogy el ne bóduljatok!
Megindult nyugodtan.
De nem nézhette ezt szó nélkül a mérnök.
– Hejh gazda uram, kedves jó barátom, álljon csak meg még egy szóra.
A halászgazda megáll, visszanéz.
– Tessék parancsolni.
– Hát kelmed biztosan tudja az utat Kajár felé?
– Bizony nem tudom én.
– Hát hogy mer elindulni?
– Mert tudja a Turcsi.
– Ki az a Turcsi?
– Hát a kutyám, ki volna más?
Ugy volt bizony. Akkor vették csak észre a kutyát.
Idomtalan, maszatos képü, kóczos szőrü eb. Valami korcs. Az apja
bizonyosan kuvasz volt, az anyja aligha nem puli. A mi onnan bizonyos,
hogy hol az egyik füle állt fel, hol a másik. A mihez pedig rendesen
csak az agár meg a puli ért. Hanem két fekete szemében csak ugy égett az
okos elme. Holmi vásott kölykek akárhányszor mondták, hogy több az esze
annak az ebnek, mint az öregbirónak. Az igaz, hogy az öregbiró a
pinczeszeren néha több bort szokott inni, mint a hogy illendő s ilyenkor
bolondokat beszélt, a mit a Turcsi soha nem csinált. De azért mégis
isten ellen való vétek igy beszélni.
Ott üldögélt már a Turcsi régóta a gazdájának csizmaszára mellett.
Figyelemmel hallgatta az emberek beszédét s komoly részvéttel kisérte a
szegény mérnök ur tépelődését. A mérnök urat ugyan még eddig nem
ismerte, de azt már látta a szemeiről, hogy a ködhöz semmit se ért. A
háromlábu messzelátó eleintén némi aggodalmat keltett benne, de a mikor
látta, hogy se nem rug, se nem harap: azután rá se nézett többé. Kutyába
se vette. De azzal kezdettől fogva tisztában volt, hogy se ő, se gazdája
az éjszakát kint nem tölti a jégen. Ámbár ő ettől se félt volna nagyon,
mert jól érezte, hogy a Marczi tarisznyájában még elég kenyér,
szalonnabőrke és sonkacsont van.
A mig az emberek beszédét s a mérnök ur káromkodását hallgatta: az alatt
éber figyelemmel kisérte gazdája arczát, szemét s minden mozdulatát is.
Csak azt várta: mikor szól, vagy mikor int neki a gazda. A szót is
megértette intés nélkül, az intést is megértette szó nélkül. Ilyen derék
Turcsi volt az a kutya.
Végre csak kimondotta a gazda: induljunk haza felé.
A Turcsi előre futott a ködben, egy perczig szaglálódott s azután
visszajött. Odaállt a gazdája elé s megindult az akarattyai lejáró
irányában. Minden perczben vissza-vissza nézett, hogy gazdája egyenesen
követi-e? Egyszer egyik legény ferde irányban lépett ki valami ok miatt.
A Turcsi rögtön rendre utasitotta, néhány ugató hanggal megintvén őt,
hogy ne bolondozzék, mert különben a jégen hagyja.
Olyan egyenesen kivezette a tekintetes biróságot s az érdemes csapatot a
partra: nincs az a hajóskapitány, vagy csillagvizsgáló, a ki ezt jobban
megcselekedte volna. S azt hiszik talán, hogy ezt neki valaki
megköszönte, vagy őt ezért valaki megdicsérte, megsimogatta? Senki ezt
nem cselekedte.
Igaz, hogy a Turcsi nem is várt köszönetet.
De arra se számitott, hogy a mikor a parton egy perczig ott
lábatlankodott a mérnök ur mellett, őt oldalba rugja a mérnök ur s azon
felül e szóval illesse:
– Czoki innen!
Azonban eltürte ezt is szó nélkül, az eszéhez értette a mérnök urnak s
hosszas tapasztalásból azt is jól tudta már, hogy a világ háládatlan,
csak a kutya háládatos.
Hanem gazdája nem türte el szó nélkül.
Mert a mikor nagy keserves zihálás közben fölértek az akarattyai
csárdához s a mérnök ur a halászgazdától elvált, a halászgazda
megemlékezett ugy önmagában arról, hogy a mérnök ur mily nagyon lenézi a
tudatlan, tanulatlan parasztot s azért igy bucsuzott el tőle:
– Ha nem vétenék szómmal tekintetes uram, mondanék valamit.
– No csak hamar, hamar jó ember, mert fázom.
– Hát csak azt mondanám tekintetes uram, hogyha már a parasztot megveti:
a kutyáját becsülje meg. Mert szentháromság-egy-örök-isten ugy segéljen
bennünket, hogyha az a rongyos paraszt kutya nincs velünk, a tekintetes
uram fejét néhány nap mulva már ott a jégen hollók, varjak kopogtatják.
Az a rongyos paraszt kutya megértette gazdájának minden szavát. Oda állt
gazdája elé s orrát, fejét oda dörzsölte gazdája hideg kezefejéhez. Az a
hideg, durva paraszt kéz ekkor végig simogatta a kutya fejét.
Hejh milyen jó kedvet csinált ezzel annak a kutyának. Ugrált,
futkározott, farkát csóválta, majd egyenesen feltartotta a Turcsi.
Örömében hanyat feküdt s vihogva belehentergett a hóba. Mikor a havat
lerázta magáról: mindenkinek tele szórta vele szemét, száját. Olyan
boldognak érezte magát, mikor látta, hogy mégis van elismerés a világon.
Hanem a mérnök urra többé rá sem nézett.
Sőt a mikor felült az a csárdás kocsijára, hogy Sió-Fokra menjen s a
kocsi megindult: akkor már meg is ugatta paraszt kutya-természetéhez
képest. Vajjon kutyaugatás volt ez? Vagy egy kissé érdes szemrehányás,
mintha azt mondta volna: köszönd a gazdámnak tudós ember, hogy
megszabaditottalak. Ha gazdám ott nincs: bizony ott hagylak a jégen.
Nincs igazad, Turcsi.
Az a mérnök nem rossz ember. Ismertem jól öreg korában. Ott volt háza
Balaton-Füreden a nagy Szentgyörgyi-Horváth-villa nyugati tövében. Nem
utálta az a parasztot, sőt szerette a szegény embert. Hanem lásd Turcsi,
sok rossz szokás van az emberek közt a világban, a mit te ott
Balaton-Fő-Kajáron talán nem is ismerhetsz eléggé. Te nem tudhatod jól,
hogy minden házmester patvarkodó, minden pallér durva s minden földmérő
és vizmérő mérnök goromba. Eltanulja főnökétől s megszokja már fiatal
korában, hogy a lánczhuzó, karótartó és talicskatoló munkásokhoz sohase
legyen jó szava s minden szavát parancsoló, káromkodó kemény hangon
ejtse ki. S a hogy egyszer megszokta munkásaival: később azután ugy
beszél minden kis sorsu emberrel. Ugy beszél még a te gazdáddal is
Turcsi.
Bocsáss meg hát neki Turcsi s ha majd jön a második tárgyalás, ott a
jégen: mentsd meg őt jó szivvel akkor is.
A jó nevelés és a jó társaság adja meg a jó modort. És az emberszeretet.
Jó modor és emberszeretet kell ahhoz is, hogy az állatot szeressük s
téged Turcsi oldalba ne rugdaljunk. Akkor volt csak vétkes ember a
mérnök ur is, mikor téged oldalba rugott. De ez is csak a rossz szokás
munkája. Azt gondolta hogy lánczhuzója voltál. De ebben mégse mentegetem
előtted. Mert valamint az emberrel nem szabad ugy bánni, mint a
kutyával: annál fogva a kutyával se szabad ugy bánni, mint a
lánczhuzóval.
Száz szónak is egy a vége Turcsi. Ha az a mérnök ur nem volt is rossz
ember: azért beismerem, van elég rossz ember a világon. De rossz kutya
is akad ám elég! Ezt meg te ismerd be Turcsi.
Hogy a Turcsi beismerte-e ezt igazán vagy nem: biztosan megtudni nem
lehetett, minthogy többé nem nyilt alkalma a mérnök urat megmenteni.
Mire a mérnök ur és a két ügyvéd, az esküdt és patvarista és a tiszti
huszár a főszolgabirót Sió-Fokon fölkeresték, akkorra a főszolgabiró
régen haza ment Mező-Szent-Györgyre, régen megette ebédjét, vacsoráját s
régen kiadta rendeletben a kanczelláriának, hogy ha a halpörös biróság
reggelig elő nem kerül: keresni kell annak tagjait minden felé, mert
azok a jégen bizonyára eltévedtek.
A két ügyvéd keseritette meg még igazán a mérnök ur életét. Mindakettő
őt okozta a balsikerért. Ha előbb kiment volna a jégre, ha előbb
fölállitotta volna háromlábuját, ha igy tett volna, amugy tett volna,
köd se ereszkedett volna vagy már későn ereszkedett volna: semmi baj se
lett volna. Igy azonban ki fizeti meg az ügyvédek költségeit: a
napidijat, a fuvardijat, a munka dijat, a tiszteletdijat, az élelmezési
dijat és a többi mindenféle költséget és dijat?
De nem törődött ezzel a mérnök ur, hanem föltette magában, hogy ha csak
lehet, a pörös jeget se a siófoki, se a balaton-fő-kajári határhoz nem
méri, hanem oda méri a kenesei határhoz. Ehhez aztán egyik pörös félnek,
egyik ügyvédnek se lesz hozzászólása.
Ezt a veszedelmes tervet azonban meg nem valósithatta.
A főszolgabiró kitüzte ugyan az ujabb tárgyalást megint a jégre, a
helyszinére, de a mikor a mérnök ur, az ügyvédek és a biróság, a felek,
a tanuk és a szájtátók a Balaton partjára értek: nem volt azon a tavon
egy tenyérnyi jég sem, hanem szép derüs tavaszi napnak lengedező
szellőjétől lassu hullámzással mosolygott eléjük a határtalan viznek
fényes arcza.
Akkor disputált össze igazán még a két ügyvéd, hogy mi most már a
törvény s mi legyen a törvényes igazság? Még ma is vitatkoznak, ha azóta
meg nem haltak.
Annak pedig a tekintetes asszony volt az oka, hogy az ujabb tárgyalás
olyan későre halasztódott. A főszolgabiró igazán el volt határozva, hogy
ebben az egyetlen ügyben mégis kimondja az itéletet, de ebbéli komoly
szándékának utját állta a tekintetes asszony. Ő ugyanis lelke szerint
utált mindennémü pört s különösen minden felpöröst s erre neki jó oka
volt.
El kell ezt mondanom ugy rövidesen.
MAGYARY KOSSA ESZTER.
(A nagy pör. – A végrehajtás. – Az első ellenség. – A második ellenség.
– A darumadár. – A harmadik ellenség. – De a darut nem felejti.)
Magyary-Kossa Eszter hires nevezetes nagy családnak volt büszke szép
leánya. Öt-hat vármegyére terjedt ki több ezer holdnyi öröksége. Száz
kérője közül Hollóssy Fülöp László urambátyám találta el a szerencsét. Ő
hozta el ifju menyecskének Mező-Szent-Györgyre.
Hollóssy Fülöp Lászlónak volt akkor Szilas-Balháson hatszáz hold földje,
Mező-Szent-Györgyön és Litéren s a dakai és papvásárjai pusztákon két
ezer hold örök birtoka és ugyanannyi zálogos birtoka, bele értve mind
ezekbe jobbágyainak urbéres birtokait is. Holmi aprócseprő birtoka
másfelé is akadt, tehát épen nem kell csodálni, ha közel öt ezer holdnyi
tiszta birtokkal vőlegénynyé lehetett. Azután csinos fiu is volt,
szolgabiró is volt és csöndes, szelid természetü ember is volt, a minőt
férjnek okos, szemes lány s kardos menyecske legjobban szeret.
Igaz, hogy a zálogos birtokot az örökös tulajdonosok kiválthatták s
1810-ben meg is inditották a zálogváltó pört. De hiszen hatalmas ember
és jó ügyvéd az efféle pört nemzedékről nemzedékre halaszthatta.
Legrosszabb esetben kifizetik a zálogösszeget s ez is tekintélyes
vagyon.
Igaz, hogy a szentgyörgyi, litéri, dakai és papvásárjai birtokokat is
megtámadták, még pedig régi örökségi gyökös perrel, de ettől ugyan
tartani nem lehetett. Ilyen pörnek száz esztendőnél rövidebb idő alatt
még soha se lett vége s a pör alig folyt még tizenöt év óta.
Az alappert ugyan 1828-ban már elvesztette, de mit ért az? Mikor a
felpörös a királyi emberrel, a tabuláris prókátorral, a jurátussal, a
törvényes bizonysággal, a helybeli nemességgel s a szomszéd
birtokosokkal együtt oda kiment, hogy az itéletet végrehajtsa s a
megnyert birtokot elfoglalja: Hollóssy Fülöp László bátyámuram könnyen
elbánt vele.
Az ősi kuriára ugyan beeresztette őket. Meg is engedte szépen, hogy az
urak a kocsiról leszálljanak s idejövetelük okát ünnepélyesen előadják,
sőt még meg is hivta őket barátságos, atyafiságos ebédre. De aztán
nyomban kijelentette, hogy a legfelsőbb itéletet el nem fogadja, a
végrehajtást meg nem engedi, az itéletnek ellent mond s felpöröst
egyuttal »visszaüzi«.
Mindehhez joga volt az ősi hazai törvények értelmében. Akkor még állt az
ősiség.
A legfelsőbb itéletben ki volt mondva, hogy valami meliorátio czimén egy
csomó ezer forintot tartozik végrehajtáskor a felpörös fizetni. El is
hozta a pénzt. Akkori szokás szerint ezüstben. Nagy volt az összeg. Egy
jókora zsák tele volt tallérral, lázsiással, huszassal, máriással. Két
ember leemelte a zsákot a kocsiról s lefektette az udvaron a földre.
A felpörös azt gondolta, hogy a sok pénz látása majd más gondolatra
birja Hollóssy Fülöp László bátyámuramat. Figyelmeztette is a zsákra.
– Ne huzza-vonja kedves uramöcsém ezt az ügyet, hiszen a birtok
előbb-utóbb ugyis csak az enyém lesz. Aztán lássa, a meliorationális
summát elhoztam, nyomban ki is fizetem. Ez már szép pénz lesz ám.
Nagyon szelid ember volt az én bátyámuram. Aztán még nőtlen ember is
volt, nem tüzelte fel hites társa. De hogy ő róla fölteszik, hogy ő
áhitja a pénzt s hogy ő pénzért kiadja kezéből a birtokot: oroszlánná
tette őt ez a gondolat. Oda lépett a felpörös elé.
– Tartsa meg kelmed a pénzét kedves urambátyám, kelmednek még szüksége
lesz arra. Én pedig felrugom, mint a vakandturást.
S oldalba rugta az ezüstös zsákot nagy erővel. Bagariacsizmájának orra
meghajlott a nagy rugásban. A nagy rugástól ugy megrándult a lába, hogy
másnap el kezdett sántitani s egy hónapig biczegett utána.
De az ezüstpénzes zsákot nem lehet olyan könnyen felrugni, mint a
vakandturást. Nagyon nehéz az, megfekszi a földet, nem mozdul ki a
helyéből. De a nagy rugástól tenyérni lyukra mégis kiszakadt a zsák
oldala s a sok huszas, lázsiás és tallér et kezdett gurulni szanaszét.
Egy pillanatig se türte ezt mozdulatlanul a felpörös. Utána a guruló
ezüstnek. Lekapta a kalapját s abba kezdte nagy gyorsan fölszedegetni.
Biztatta a királyi embert is, a jurátust is, hogy segitsenek neki. Azok
csak mosolyogtak; a többi jelenlévő, az egész nagy gyülekezet is
mosolygott, de senki nem segitett.
Bizony el kellett onnan távozni a felpörösnek szégyenszemre. Az ebédet
ugyan jóizüen elköltötték, de ez nem mehetett áldomás-számba. Ebéd után
az egész végrehajtó közönség elkotródott.
Igy állt a dolog, mikor Hollóssy Fülöp László a szép és gazdag Esztike
kezét megkérte.
A Magyary-Kossa családnak sok jó barátja, sok prókátora volt. Minden
vármegyében, a hol birtokai feküdtek, egy-egy. S fent Pesten is egy.
Valamennyit családi tanácsra idézték s Hollósy Fülöp László zálogpörét
és örökségi pörét gondosan megvizsgálták. Aggodalomra okot nem találtak.
Megállapodtak abban, hogy mindenki a föld alatt lesz már, a ki ma él,
habár csecsemő is, mire a két pörnek vége lesz.
Meglett a lakodalom.
A pörre nézve azonban csalódott a sok jogtudó és okos ember.
A felpörös ugyanis Matkovich István volt, a királyi tábla birája. Elmés,
okos ember; csakhamar ki is nevezték szeptemvirré, hétszemélylyé.
Hétszemély: nagy hatalom volt az akkor a maga gyökös perében.
De még nagyobb hatalommá tette felesége, a ki Zelenka-lány volt, nemes
és szép asszony, a felvidéki előkelő Zelenka-nemzetségből. Szerencséjére
lutheránus ő is, a férje is.
Történt ugyanis, hogy a Szent István birodalmát kormányzó nádorispán ő
fensége olyan német herczegasszonyt vett feleségül, a ki szintén a
lutheránus vallásnak volt igaz hive. Áldott lelkü jó fejedelemnő volt s
lelkének erős óhajtása, hogy udvarhölgyei s barátnői között lutheránus
vallásu nemes hölgyek is legyenek. Matkovich Istvánné méltó volt erre s
azért a fejedelemnő udvarának rendes látogatói közé tartozott. Sőt
visztező társaságának rendes tagja lett.
Erre nem voltak készen a prókátorok. Még a pesti tabuláris prókátor se
számitott erre. A jó Tripartitumban és Corpus Jurisban minden igazság és
minden bölcseség meg van irva, de az még sincs meg irva, mi történik
akkor, ha a felpörös felesége a nádorispánné ő felségének visztező
barátnéja.
Hogy az igazságon még ez se ejt csorbát: az már bizonyos. De hogy a száz
esztendőre indult per nem végződik-e el tiz esztendő alatt: ez már más
kérdés.
Bizony elvégződött az.
1838-ik esztendőben, szeptember havának 6-ik napján megint csak kijött
Mező-Szent-Györgyre a felpörös, a tabuláris prókátor, a királyi ember, a
jurátus, a törvényes bizonyság s a többi velük járó közönség s megint
csak behajtott Hollóssy Fülöp László tágas kuriájára. Hozta megint az
ezüstpénzes zsákot is.
Csakhogy akkor már nemcsak bátyámuram fogadta őket, hanem Magyary-Kossa
Eszter asszonynéném is.
Még pedig ugy fogadta őket, hogy kezébe vett egy fazékszedő botot, a
végét megmarkolta jól s oda állott bátran a királyi ember elé.
– Hadd látom hát, melyik az a felpörös, a ki be meri tenni lábát az én
udvaromra, mutassa meg kigyelmed nagyságos uram.
A királyi ember megütődve nézte a még mindig szép, de kurucz menyecskét.
Némi gyanuja támadt, hogy azt a fazékszedőt talán nem is valami istenes
szándékkal tartja a kezében.
– Mit akar neki mondani a tekintetes asszonyság?
– Egy szót se biz én, hanem csak egy kicsit ki akarom kergetni az
udvaromról.
– Az isten szerelméért, hétszemély ám az!
– De majd mindjárt nem lesz abból egy személy se, csak mutassa meg
kigyelmed!
A királyi ember okos ember volt. Azt mindjárt az első pillanatra látta,
hogy Hollóssy Fülöp László bátyámuram inkább odahagyja egész ősi
örökségét, mintsem fölgerjedett hites társának ellentmondjon. A
felpöröst megverni még se engedheti meg, mert ez már
hatalmaskodás-számba menne, a mi pedig nagy eset. Oda sietett tehát a
haragos urasszonyhoz, ujra bemutatta magát, hogy ő a királyi ember s
engedelmet kért, hogy kezet csókolhasson.
Nosza rohant erre oda a többi is. A jurátus, a törvényes bizonyság, a
tabuláris és megyei prókátorok, a helybeli és szomszédos birtokosok –
mind, mind siettek az urasszonyhoz, elkapkodták kezeit s a fazékszedő
botot utoljára is kicsókolgatták a kezéből. Végre oda járult a felpörös
is, a hatalmas hétszemély, a nádorispánnak barátja s kalapját levéve,
akkorát csókolt az urasszony kezefején, mint egy papucs.
Ezt már még se türte el az urasszony, fogta a kötényét s letörölte vele
a csókot.
– Kigyelmedet, méltóságos uram, csak a keritésen kivül akarom látni.
De mégis csak elveszett a két ezer holdas birtok Mező-Szent-Györgyön,
Litéren, Dakán és Papvásárján.
– Nyugodjál meg édes jó angyalom, majd visszanyerjük ezt mi még. Ha mi
nem: az unokáink. Aztán megmarad itt még a másik két ezer hold földünk.
Ezt bátyámuram mondta, de asszonynéném meg mást felelt rá.
– De bizony nem marad meg. Rongyos két ezer hold földön én itt nem
nyomorgok. Ha az ősi birtokot meg nem tudtad védelmezni: a zálogos
birtok nem kell. Én visszamegyek a magam ősi birtokára, jösz velem te
is. Még ma küldj levelet minden felé, jöjjenek a zálogpörösek,
kieresztem a birtokjukat.
Igy költöztek el Hollóssy Fülöp Lászlóék a Csallóközbe, Komárommegyébe
egyik ősi birtokukra a mely feküdt Aranyoson. Igy jutott az én apám is
osztályos rokonaival együtt 1838-ban a mező-szent-györgyi és hozzá
tartozó részbirtokokhoz, mint ősi örökségéhez, mely hatvanhárom esztendő
óta már zálogos kézen volt.
Azonban Hollósyék elköltözése nem történt meg mindjárt.
Három embernek lett örökös ellensége az én asszonynéném.
Az egyik Matkovich István, a ki elnyerte a szentgyörgyi birtokot. A
másik kettőről is meg kell röviden emlékeznünk.
Egy fia és két gyönyörü szép lánya volt Magyary-Kossa Eszter
asszonynénémnek. A fia sohase nősült, az egyik lányát konty alá vitték
rendesen, a másik lányát is elvitték, de nem egészen rendesen.
Ez volt talán a szebbik lánya. Beleszeretett egy hozzávaló derék
vagyonos előkelő nemes ifjuba. De pápista volt az istenadta. Igaz, hogy
később megyei főjegyző, alispán és honvédőrnagy lett, tehát a
tapasztalás is megbizonyitotta, hogy méltó volt a lányhoz, de már az én
asszonynéném pápistának lányt nevelni nem akart. Egy hirneves őse már a
kurucz háboruban, Rákóczi fejedelmünk korában kálvinista püspök volt,
azóta a család minden ivadéka igaz magyar hitü, már ő csak meg nem szegi
az ősök törvényét.