víz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a
láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserü jajkiáltásban tört ki a nép
aggodalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre?
Higgadt emberek csititgatták a zokogókat. Jó az Isten. Segiteni,
segiteni!
Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet s ki gyalog,
ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak
lánczáról s erős bátor ifjak, viharbiró férfiak vaskézzel, kemény
agygyal siettek megkisérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért?
Lehetetlen.
Ott volt már a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat.
Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába.
De jött a nyolcz halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb.
Jól látták, hogy nyolczan vannak: – jól tudták, hogy tizennyolczan
voltak. Ki az a nyolcz? Fölismerni nem lehetett.
– Az én apám!
– Az én jegyesem!
– Az én fiam!
– Az én testvérem!
Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok, jegyesek: mind
fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, a remény,
az isten irgalmában való hit minden szerető szivnek a magáét mutatta
meg.
Az öreg lelkész arczán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak
suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett.
– Boldogtalan hiveim, ők csak nyolczan vannak és ti mind a tizennyolczat
látjátok! Istennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket.
Minden elmuló percz azt mutatá, hogy istennek kegyelme lesz azokkal, a
kik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt
távolabb két puskalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az
ő szerelmese megszabadul.
Minden hiába.
Egy szempillantás, megszünt a somogyi szél. Szélcsend támadott. A hullám
még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik
szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután
erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező
visszafordul s megy a Balaton közepe felé.
Mindenható isten, – mi történik most már?
Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél
ennek hangját vitte el azokhoz, a kik elmulásuk felé siettek.
De ő tőlük nem a sirás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld
felé.
Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé
tették az alkonyatot. Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni
az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin.
A nyolcz ember, mig menekülését látta, mig a parton levő szeretteit
látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De a mikor eltünt előlük a part,
elveszett előlük szeretteik arcza s elveszett a menekülés minden
reménye: megnyilt szivük is, ajkuk is.
A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a
sötétség. A temetőbe menők szent dalait énekelte nyolcz tiszta, erős
férfihang.
– Oh isten, tördelt hangokkal – Én is hozzád fordulok. – Mig itt küzdök
a habokkal – Kormányodhoz fordulok!
A kálvinisták egyházi gyászéneke ez.
Egy szélroham jött, a parton állók nem hallottak semmit.
Azután ujra elhullámzott a parton állókhoz a szent ének dallama:
– Én kedvesim, szerelmesim – Már ne sirjatok. – Jóságtokért az istentől
– Áldást várjatok!
A jó öreg lelkész sirva mormolta magában: ezt már nem nyolczan éneklik,
hanem csak négyen.
Még egyszer előtört a hang az éjszakából, a messzeségből, a hóviharból.
De ezt már csak egy ifju énekelte.
– Nincs már szivem félelmére – Nézni sirom fenekére. – Változzatok
félelmeim – Reménységgé, örömökké – Mert nem alszom el örökké!
Elhallgatott ez is.
De a másik pillanatban, mint a harang kondulása, még egyszer felharsant
az ifju hangja.
– Örökké!
Azután csak a szél zugott, csak a jég harsogott.
Egy szép ifju hajadon lány ott a parton fürtönként szaggatta
selyemhaját. És vonaglott ott a fagyos kövön. Ő megismerte az utolsó dal
hangját.
– – Kis gyerek-koromban hallottam ezt az esetet. Nagyanyám testvérje
beszélte el, Bozzayné, szegény kis nemes asszony, a ki Alsó-Őrsön
lakott. Ő tanuja volt ennek az esetnek s még húsz esztendő mulva is
könyezve emlékezett rá.
A VIHAR A JÉGEN.
(A balaton-fő-kajári halászok. – Mennyit ér a háló? – A szegény ember
annyit se ér. – Egy ember megmenekült. – A kiliti kanczellista.)
A balaton-fő-kajári halászok esete 1868-ban hasonlit ehhez. Ekkor már
hirlapok is voltak, talán szépen le is irták, azért tehát csak röviden
beszélem el. De ha röviden is: el kell beszélnem, mert a téli Balaton
jelleme nem lenne tökéletes, ha elhallgatnám.
Ezek épen tizenkilenczen voltak. Nem hiányzott közülök egy se.
Épen az akarattyai szilfa vonalában dolgoztak a jégen. A nagy
keritő-hálót kellett behuzni s már nagy részét be is huzták, mikor
észrevették, hogy a füzfői sarok felől, a litéri és vörös-berényi
magaslatokon nagy hirtelenséggel elborul az ég.
A halászgazda nyugodtan pipázgatva nézi a borulatot.
– Siessetek legények, förgeteg jön.
A legények négy kézzel dolgoznak kettő helyett.
A vész leér a Balaton jegére. A hova lép: lába alatt csikorogva törik
össze a vastag jég. A jó szemü halászgazda egy hosszu fehér vonalat lát
a berényi partokon. A vonal közeledni látszik. Ez a vonal már
jégtorlasz. Tolja a vihar maga előtt. De hangja még nincs. A legények
még semmit se hallanak.
Hanem dolgoznak kettős erővel.
A halászgazda látja a torlaszt, de azért nyugodtan pipázgat s a
szanaszét heverő szerszámokat dobálja a szánkóba.
A legények egyszerre csak észre veszik, hogy lábuk alatt, a jegek alatt,
a vizek mélységében valami háboru készül. A lékeken locsog ki a viz,
mintha forrásba jött volna a rengeteg tó.
Fölállnak, hátra néznek.
Abban a pillanatban meghallják a vésznek hangját. Mintha bőgne ég-föld,
mintha orditana a levegőég.
Eldobják a hálót s készülnek megfutamodni.
A halászgazda nyugodtan pipázgatva oda szól hozzájuk:
– A hálót nem hagyjuk itt, legények.
E szó volt a halál.
A háló ára öt-hatszáz forint. Nagy pénz szegény embernek. Szép
zsöllértelket és házat lehet rajta venni. Jó karban levő egész holdnyi
szőlőnek is ez az ára. Szegény ember egész esztendőn át keres kétszáz
forintot. Három egész esztendei keresetet dúvesztében hagyni nem lehet.
Tehát meg kell menteni a hálót.
De jön a halál. Itt lesz mindjárt.
Mindegy. A kötelesség az első. A szegődséget meg kell tartani. Szegény
embernek nincs egyebe, mint adott szava.
Az adott szó nem kutyaugatás. A gazda nyugodtan pipázgatva adta meg az
intést. Igaza van. Ha parancsolna, ha káromkodnék, ha toporzékolna, ha
düh vagy kétségbeesés fogná el: nem volna igaza, nem fogadnának szót
neki.
Mit ér az ember élete?
Szegény emberé keveset ér. S a mit ér is: csak önmagának éri. Más nem ád
érte semmit vagy keveset. Azt is csak könyörületből. Mig erős, fiatal,
egészséges: addig két-háromszáz forintot keres évenként. Mi ez? Alig
elég kenyérre, ruhára. Ha megszünt az élet: nem kell kenyér, nem kell
ruha. De szenvedni se kell, dolgozni se kell. Szegény embernek megér-e
az élet annyit, a mennyi munkát és szenvedést kell érte adnia?
Hát az élet örömei? Hát ezek mit érnek?
Mit ér a pihenés és álom? Szegény embernek semmit se ér. Nagy munkáért
kapja szolgabérül s nagy munkáért nyeri előlegül. Megszolgált érte
tegnap s meg kell érte szolgálnia holnap is. Pihenéséből és álmából
tehet-e félre valamit? Gyüjthet-e abból kis tőkét? Tehet-e belőle
valamit be a takarékpénztárba? Adhat-e valamit belőle kis gyermekének
vagy öreg szülőjének vagy piros, mosolygó arczu kedvesének? Semmit. Ha
pihenése és álma csupa öröm volna is: csak magának kell elfogyasztania;
másnak, kötelességének, szive szerelmének nem adhat belőle semmit.
Mit ér a szerelem? Ki mondja ezt meg? Néha megéri az egész életet. Néha
többet ér, mint az egész világ. Néha többet ér, mint a becsület. De
annyit még se ér, mint a falat kenyér az éhezőnek. A szegény embernek
pedig kenyérre van szüksége s ha nem keres egy napon át: akkor éhezik
egész napon át. Még szerelme is csak cserébe jár. Adok egy csókot, de
vissza kell adnod. Adok egy karéj kenyeret, egy nyaláb fütőt, ruhának
rongyot, pihenőre hajlékot, de csak azért, hogy mindezt segits nekem
felemunkáddal megkeresni.
Elvesz a szegény ember élete vagy épsége másnak hibájából. Bölcs biróság
megméri akkor: mit érhetett. S a szerint szabja meg annak értékét, a
mennyit a szegény ember két keze munkájával szerezhetett volna. Többre
nem becsüli a bölcs biróság. Hátha van valaki, a kinek nagyon fáj a
szegény ember elmult élete vagy összetört épsége? Van-e kárpótlás a
fájdalomért? Mérlegre teszi a biró a fájdalmat s ugy látja, hogy az nem
nyomja le a serpenyőt. Sulya tehát nincs a fájdalomnak. S ha sulya
nincs: értéke se lehet.
Hejh sok arany van még a föld méhében a mi nincs kiásva. Tipródunk
fölötte. De sokkal több igazság van még eltemetve a rideg lelkek mélyén,
a melyről nem akarunk tudni semmit.
Meg kell menteni a hálót.
Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is alig egy dobásnyira.
Mégis csak meg kellett előle futamodni.
Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Ott hagyta hálóját ő is
s menekült a többivel.
A menekülésnek csak egy utja volt. A vész a világosi partnak tartott
egyenesen: abban az irányban kellett futni is. A kérdés az volt:
tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?
A halászgazda már rég elmaradt. Nehéz testü élemedett ember nem
versenyezhetett a viharral. Előbb kialudt élete, mint pipájának tüze.
Hanem a többi jól győzte az iramodást. Kiértek már annyira, hogy a víz
el nem nyelhette volna őket. Alig ért volna már a víz nekik derékig.
Egy jó barátom és rokonom ott lakott közelben. Mészöly Gyula, vármegyénk
enyéngi szolgabirája, ma is élő ember. Cselédei valami ok miatt ott
álltak a part magasán. Ezek látták a menekülést s már-már hitték, hogy a
legények megszabadulnak. Még biztatták is őket, hogy
gyorsabban-gyorsabban!
A legények nem hallották a biztatást, de meghallotta a vihar s azt
gondolta: neki szól. Csinált egy irtóztató rohamot s a másik pillanatban
házmagasságnyi jégtorlasz alá temette a legényeket.
Csak ezt akarta a vihar. Ott aztán megállt ő is, a jégtorlasz is.
Az én barátom nyomban ott termett cselédjeivel s megkisértette a torlasz
széthányását. Kedves jutalma lett érte.
Egyetlenegy legényt meg tudott menteni. A többinek összemorzsolt
holtteste ott piroslott a jégdarabok alkotmányában, de egy
balaton-főkajári legény ugy vetődött két összetámaszkodó jégfal üregébe,
hogy elevenen tudták onnan kivenni.
Nehezen jött ugyan meg a szava, de mégis megjött. Első szava az volt:
– No mi ugyan szépen jártunk.
Mikor pedig megtudta, hogy többi társa mind elveszett, csak annyit
mondott:
– Az áldóját annak a hálónak.
Még csak nem is a gazdáját kárhoztatta.
Furcsán járt a veszprémi káptalannak egy urodalmi kanczellistája
1846-ban. Szabó Károly volt a neve. Kilitiben volt az állomása. Kiliti
Siófok mellett fekszik Somogyban, a Sió jobb partján. Veszprémben volt a
kanczellista látogatóban s egy vasárnapi napon haza akart menni a maga
urodalmi kocsiján.
Ha Kenese felé kerül a rendes országuton: akkor öt-hat óra az utja. Ha
pedig a jégen mehet torony irányában: másfél óra alatt haza ér. Lement
tehát Almádiba szerencsét próbálni.
Szép napos idő volt. Enyhe levegő pár nap óta, a jég felszine olvadóban.
Kérdezte az almádi csárdást: át lehet-e menni kocsival a jégen?
– Pénteken még láttam vásárosokat a jégen, de azóta nem. Azóta meleg idő
van.
Jól ismertem később a kanczellistát. Bátor gyerek volt egész a
hetykeségig később is. Eb ura a fakó. Neki váltott a jégnek. Kocsisa is
szót fogadott.
Tenyérnyi víz volt a jég szinén. Néhány napnak olvadása. De maga a jég
is szivacsossá lett már s hajladozott a kocsi alatt. Bizony vissza
kellett volna fordulni a jégről.
De a két ló azt mondta: nem oda Buda. Ha a kocsisnak sincs esze, ha a
kanczellistának sincs esze: akkor menjünk csak előre.
A hajladozó jégen megrémült a két ló s megbőszült rémületében. Nem
hallgatott se szóra, se gyeplőre, ragadta a kocsit a siófoki torony
irányában. Rohant, mint a táltos s a rohanó kerekek által fölvert
milliónyi vizcsepp köddel boritotta el a kocsit.
A siófoki vendéglő udvarán állt meg a kocsi a szin alatt. Reszketett a
két ló, omlott róla a tajték s horkolt akkor is, mintha még most is bent
volna a halálos veszélyben. Keresztül jöttek a jégen s gyeplő nélkül is
egyenesen a vendéglőbe rohantak.
Mert a kocsis és a kanczellista ugyan mit se tudtak erről a kerek szép
világról.
Ott ült a kocsiban mindegyik a maga ülésében, kocsis elől, kanczellista
hátul. Lehajtott fejjel, tátott szájjal s merevedett szemekkel fogta a
lőcsöt mindakettő. Nem volt ájult egyik se, de eszméletét vesztette
mindegyik.
Szólitják őket: nem felelnek. Hivják le a kocsiról: nem mozdulnak.
Leemelik őket az ülésből: arról se tudnak semmit. Kinálják őket
étellel-itallal, borral, pálinkával: le nem tudnak nyelni semmit.
Hetekig dörzsölték és ápolták őket, mint nagy betegeket, mig utóbb
magukhoz jöttek.
A KÖD A JÉGEN.
(Pörbe száll két halászgazda. – Az a biró, a ki sohase hoz itéletet. –
Mit csinál a mérnök a nagy ködben? – Nem segit a mappa. – Mit ér a
tudomány kutya nélkül? – A Turcsi kutyával való beszélgetés. – Hogy lett
igazság a pörben.)
A téli Balaton nem enged magával játékot üzni. Kifog az még az ügyvéden
is. Még a szakértőn is. Még a végrehajtón is.
De hát van az ügyvédnek dolga a téli Balatonnal?
Van eset erre is.
Egyszer a Siófoki halászok jó csomó halat fogtak nagy messze bent a jég
közepében. Mikor huznák ki a hálót: ott teremnek a kajári halászok. A
halászgazda ott van mindegyik bokornál.
A halászgazda nem tesz egyebet a jégen, csak iszik, pipáz és parancsol.
Ezt cselekedte a siófoki halászgazda.
A kajári halászgazda is ivott, pipázott, de nem parancsolt. Csak állt és
várt. Várta: mennyi hal jön ki a hálóból – érdemes-e azért szót emelni?
Érdemes volt; nagy volt a zsákmány. Mikor pedig már a sok hal ott volt a
jégen kupaczokban, sodorint egyet bajuszán s oda szól siófoki
kartársához:
– Köszönöm szomszéd uram a szives fáradságot, már most ezt a halat majd
csak én viszem Kajárra.
– Szivesen tettem szomszéd uram, de tovább se fáradozzék kegyelmed,
magunk is el tudjuk vinni Siófokra.
– Oda ugyan nem.
– De hát miért nem?
– Azért nem szomszéd uram, mert ez a víz kajári viz, nem siófoki viz.
A siófoki gazda jól tudja azt, hogy a kié a viz: azé a halászat s a kié
a halászat: azé a hal, ha más fogta is. Kivette tehát a pipát a
szájából, kiverte belőle a hamut, ujra teletöltötte dohánynyal,
kicsiholt, rátette az égő taplót s mikor már bodoran jött a füstje, oda
szól a kajári gazdának:
– Be is kell ám azt bizonyitani szomszéd uram.
– No hát jöjjön kelmed közelebb, álljon ide mellém.
A siófoki gazda oda áll.
– Látja kelmed azt a diófát az akarattyai csárda kéményétől nyári
napkeletre? Az a Bálint komám diófája. Nézzen el most már onnan kelmed
Tihany felé oda a nagy vizlejáróhoz: ugy-e most már látja a mi vizünk
felső határát.
– Nem látok én szomszéd uram semmit.
Az igaz, hogy alkalmas köd volt mindenfelé s egy mérföldről csakugyan
nem lehetett biztosan megmondani, melyik a Bálint koma diófája.
Holmi köd balaton-fő-kajári halászgazdát meg nem zavar. Nyugodtan
folytatta igazságának megbizonyitását.
– Hát az aligai szakadástól aláfelé látja-e kelmed azt a kökényfabokrot?
Hát az almádi csárda csucsfala nem ide világit-e egyenesen? Nem tudná
azt kelmed csak ugy mint én, hogy az én vizemnek itt van a külső határa?
Most azután nézze meg kelmed ezeket a lékeket, nem a felső, meg a külső
határon belül vannak-e ezek?
Nem nézett a siófoki halászgazda se kökényfát, se csucsfalat. Hiszen a
köd miatt nem a csucsfal, de még az egész almádi hegy se látszott.
A legények ott álltak két csomóban. Itt a fokiak, amott a kajáriak.
Nézegették a halkupaczokat. Ha egyik-másik ponty vagy sügér vetett magán
egyet s kiesett a kupaczból, azt visszarugták a helyére. A gazdák
vitájába bele nem szóltak volna. Nem az ő dolguk. A gazdák se
szólongatták őket tanuságtételre. Hiszen ugy is bizonyos, hogy mindegyik
bokor legénye a maga felenyájával tart s cserben nem hagyja gazdáját. De
meg hogyan is tudnák ők jobban az igazságot, mint a gazdák?
A siófoki halászgazda elvégre se tudta belátni a kajári határ igazságát.
Véget vetett a vitának.
– A mit kelmed tud szomszéduram, azt én nem tudom, a mit pedig én tudok,
az a bizonyos. Ez a jég az én jegem.
– No majd hát elválik szomszéduram. A hal itt marad. A Marczi gyerek is
itt marad. Kelmed is itt hágy valakit, őrizzék a halat ketten, én meg
majd bemegyek a szolgabiró urhoz sebtiben.
Ez már okos beszéd volt, ebben a siófoki gazda is megnyugodott. A két
legénynek ott hagytak elegendő szűrt, tarisznyát és kulacsot s a két
bokor halász elballagott, az egyik délnek Siófok felé, a másik
napkeletnek Balaton-Fő-Kajár felé.
A két legény magára maradt. Mindegyik elővette a tarisznyát, kikereste
belőle a kalbászt, szalonnát, kenyeret, sót, paprikát; egymás mellé
leültek a gyalogszánkóra s elkezdtek falatozni. Azután a kulacsra került
a sor, megkinálták egymást, a hogy illik, s kölcsönösen jónak találták
egymás borát. Sokat inni nem szabad. Elnehezedni, elaludni nem tanácsos.
Fordulhat az idő s az álomból halál lehet.
Hogy a jégen még se töltik az éjszakát: az bizonyos. Hogy a halat se
hagyják ott: az is szent.
Lehetett a hal száz forint áru. Attól nem lehet félni, hogy éjszaka
ellopják. Ki lopná el? Ki lenne olyan bolond ember: a ki éjjel be menne
a jégre? Még igaz jószágáért se, annál kevésbbé más becsületes ember
igaz jószágáért. Hanem hát van róka a nádasokban elég. A róka egy
mérföldnyire is megérzi a hal szagát s éjjel oda mehet seregszámra.
Sasok is vetődhetnek erre a vidékre és róka és sas keményen
megvámolhatják a halat.
Még az sem lehetetlen, hogy valami jégen járó kocsi botolhat rá a
reggeli időben.
A foki legény megszólal:
– Marczi! Nem pislantott rád a gazda, a mint elment melletted?
– Nekem ugyan pislantott, hát neked a te gazdád?
– Nekem is.
Most már tisztában volt a két legény a dolog állásával. Az a pislantás
mindegyik gazdától azt jelentette: aztán legyen eszed gyerek! Ez meg azt
jelentette: vagy az egész hal, vagy legalább a fele, estére otthon
legyen.
Nem is tétovázott sokáig a két legény. A halat két részre osztották.
Ponty, garda, sügér, őn, csuka, harcsa, keszeg, kárász, czompó, menyhal
– egyik olyan, mint a másik. Egyik annyit ér, mint a másik. Fogasért
kétszer annyi süllő, süllőért kétszer annyi ponty vagy garda. Alig telt
bele negyed óra: meg volt az osztozás. Mindegyik bele rakta szánkójába a
magáét, ajánlották egymást istennek s elindultak hazafelé. Haza is értek
szerencsésen a partig. Késő este már mindegyik gazdánál ott hevert a hal
a hideg kamarában.
Hanem azért korán reggel ott volt a kajári halászgazda a
főszolgabirónál. Előadta panaszát rendesen s kérte holnapra a határidőt,
kérte a siófoki halászgazda megidézését s minden némü törvényes igazság
kiszolgáltatását. Vele volt egyik öreg legénye is, a ki az alatt
benézett a konyhába, kezet csókolt a tekintetes asszonynak s levett
kalappal, hajadonfővel bevitt a konyhába egy nyaláb halat. Lehetett vagy
félmázsa.
Meg ne ütközzék ezen senki. Birónak, tisztviselőnek, közembernek kijárt
az ajándék hajdanában s az ajándékot sohase verték a pörös fél hátához.
A törvény megengedte, a szokás megparancsolta, a közerkölcsök ugy hozták
magukkal. Még a nádorispánnak, még a királynak is vittek ajándékot. Ma
ugyan már a királynak nem igen szokás ajándékot adni. Legföljebb a
pozsonyi zsidók adnak évenként egy hizott ludat s koronázáskor ad a
nemzet néhány ezer aranyat. De nem igy volt ez hajdan.
Igaz, hogy erős birónál az az ajándék nem nyomott semmit. Az volt a
kérdés: van-e igazsága?
Hát az olyan főszolgabirónál nyomhatott-e valamit, mint Hollóssy Fülöp
László urambátyám? Mert ő volt a járás főszolgabirája s nála tett
panaszt a kajári halászgazda.
No hiszen jó helyen kereste igazságát.
Tudni kell ugyanis, hogy a mi jó főszolgabiránk sohase hozott itéletet.
Több mint húsz esztendeig volt szolgabiránk, adott is a pörlekedő
feleknek határidőt, néha meg is hallgatta őket, néha a tanukat is
kikérdezte, de itéletet nem hozott.
Hajdan nem volt a birónak ügyviteli szabálya. Nem volt köteles a biró a
pöröket sorrendben elintézni. Nem is parancsolt a birónak senki.
Sürgethette azt az ügyvéd vagy a panaszos: nem adott az rá semmit.
Följelenthették azt alispánnál, vármegyénél, helytartótanácsnál,
kanczelláriánál, vagy magánál a királynál is: mind nem ért az semmit. A
főszolgabiró azt felelte:
– Egyéb dolgom van.
Ezzel elintézte a följelentést.
Igaz, hogy a főszolgabirák mégis csak dolgoztak.
Mert tisztségük igy parancsolta. És mert minden itéletért birói dijat,
sportulát kaptak azonnal. S a ki sok itéletet hozott: annak ezerekre
ment jövedelme. Efféle dijakból lett gazdaggá, gróffá, herczeggé az első
Grassalkovich. Igaz, hogy más segitsége is lehetett.
A birói dijak miatt nem hozott soha itéletet Hollóssy Fülöp László
urambátyám. Volt birtoka Veszprém, Győr, Komárom, Somogy, Fehér, Tolna,
Heves és Külső-Szolnok vármegyében. Felesége Magyary-Kossa Eszter
nénémasszony volt, ki a szilasbalhási, mező-szent-györgyi, litéri,
dakai, papvásárjai, pápai, böröllői, győri, bőnyi, komáromi, aranyosi,
kenderesi, kakatpusztai s tudom is én még hová való birtokaikat jó
rendben tartotta. Egészen természetes tehát a főszolgabiró okoskodása.
– Nekem ne mondhassa se ügyvéd, se panaszos, hogy nekem sportulát
fizetett. Azután mit is pörösködnek istenadta maradhatatlan emberei? Nem
azért van a státus, hogy az ő csetepatéikkal vesződjék. Majd leszoktatom
én őket a pörösködésről.
Le is szoktatta alaposan. Ugy elpusztult az ő járásából minden ügyvéd,
hogy meg nem mert maradni közülök hirmondónak se de egyetlen ügyvéd se.
Hire volt ő neki egész Tul-a-Dunán. Kiegyezett az ő vidékén minden
ember, a hogy tudott, ellenségét pedig hagyta futni mindenki. Mert az
bizonyos volt, hogy senki nála pörét el nem veszti ugyan, de meg se
nyeri soha.
Nála tette le panaszát a balaton-fő-kajári halászgazda. Meghallgatta
nagy figyelemmel.
– Hát aztán mit csináljak én te veled ebben az ügyben?
– Tessék engem visszahelyezni az én vizeimbe és az én jegeimbe, mert a
foki halászok engem az én békés birtoklásomban megháboritottak.
– Tehát sommás repoziczió!
Ez volt neve az ilyen pörnek.
Ha elszántok egy barázdát a szomszédom földjéből; ha falat huzok s a
csurgatónak helyet nem hagyok; ha elkapálok egy fél bakhátat a
szomszédom szőlejéből; ha a szomszédom földjén huzok árkot vagy emelek
keritést: ily esetekben áll elé a sommás repoziczió. De ha más vizére,
más jegére tévedek s ott halászok: mi lesz akkor?
Sommás repozicziónak csak ingatlanon van helye. Igen ám, de a viz nem
ingatlan. Azonban, ha befagy, mégis ingatlan. Csakhogy a hal meg semmi
esetre se ingatlan. De a hal mégis csak azé, a kié a viz; – a viz pedig
azé, a kié a medre; – a meder pedig bizonyos, hogy ingatlan. Ilyen módon
kétségtelen, hogy a viz is ingatlan, a hal is ingatlan s a jég is
ingatlan.
Mindezt végig gondolta a jó főszolgabiró s mire tisztába jött az
ügygyel: akkorra belátta, hogy ez az ügy mégis bolond ügy. Ezt prókátor
nélkül elintézni nem tanácsos. Odaszól a halászgazdának.
– Tudod, hogy én a perpatvart nem szeretem s itéletet mondani nem
szoktam, de most az egyszer megteszem, hanem hozz magaddal prókátort.
Ráparancsolt egyben a siófoki halászgazdára is, hozzon prókátort ő is.
Azon kivül megidézte a vármegye egyik mérnökét is. Végezetül
ráparancsolt a veszprémi káptalanra mint siófoki uraságra és a
balaton-fő-kajári nemesi közbirtokosságra, hogy a balatoni partok
határmappáit haladéktalanul adják ki a megyei mérnök kezére. Tanunak is
idézett be egy csomó előljáró embert innen is, onnan is.
Elkövetkezett a pörfelvétel határnapja. Szép derült napos idő. Csak ugy
seregelt a sok ügyvéd, patvarista, pörös fél, tanu, mérnök, szakértő,
bámészkodó a parton. A kajári halászgazda magával hozta a kutyáját is.
A mi utóbb nagy szerencsének bizonyult.
Hollóssy Fülöp László urambátyám ugyan be nem ment a jégre, mert ezt a
természete meg nem engedte, hanem béküldte az esküdtet a nagy csomó
emberrel.
Első dolga volt a lékeket megkeresni. Ezeket a hasábjegekről csakhamar
megtalálták.