már mind meg voltak. Csak tul a Dunán már ott volt Megyery, Lendvay,
Telepy, Komlóssy, Hubenay, Kántorné, Lendvayné, Komlóssyné, Balogh Nina,
kik közül még én is láttam aggot, őszet, multjának dicsőségében sugárzót
egyet-kettőt. Voltak nagyok és dicsők a felső vármegyékben s a Tisza
táján s voltak a szomszéd Erdélyországban.
Csak magyarul játszaniok nem volt szabad Magyarország ékes szinjátszó
palotáiban. A városok német tanácsa, a főurak német szíve, az ország
magyar főkormányzóinak német erkölcse csak a német szinészek számára
tartotta nyitva az állandó és kényelmes szinházakat.
Magyar müvész homlokán hiába ragyogott istennek teremtő csókja: neki
csak színben, pajtában, ökörakolban, deszkabódéban lehetett nemzetének
nyelvén szólania. Mint a czigánynak, csepürágónak, vásározó komédiásnak,
medvemutogatónak.
Pedig akadt már vármegye is, mely közgyülésén tárgyalta az ügyet, mint
fontos nemzeti kérdést. Vasvármegye 1828-ik évi októberi közgyülésén már
hazafias örömmel iktathatta jegyzőkönyvébe, hogy a »Dunántuli Szinjátszó
Társaság« Komlóssy Ferencz és Tóth István igazgatása alatt végleg
megalakult s most már a vár megyék segélyezése mellett biztos leend e
nagy nemzeti ügyünk virágzása.
De állandó magyar szinház még se volt. Ehhez nem csak lélek kellett,
hanem pénz is. A magyar királynak pedig magyar ügyre sohase volt pénze.
S nem volt azoknak se, a kik a királyra hallgattak s szine elé
kedveskedni jártak.
Hiába jött össze az országgyülés Pozsonyba s hiába jöttek össze
nyaranként az urak Balaton-Füreden. Búsulni és panaszkodni tudtak, de
segiteni nem tudtak.
De hát utóbb segíteni is tudtak.
Julius havának első napjain jó barátok, jó hazafiak állandó társasága
szokott együtt beszélgetni Balaton-Füreden. Hevenyészett asztalok és
székek voltak kirakva a nagy vendéglő mellett a sűrű lombu cserfák alá.
Ide telepedtek a hazafiak s itt elmélkedtek és vitatkoztak fajunk
pusztulásán, erőnk lankadásán, régi dicsőségünk örökre való elenyésztén.
A czigány lent huzta a savanyuvíz forrása mellett. A zene hangja és a
perzselő nap sugara alig hatott el a hazafias társasághoz.
1830-ik év juliusában történt az eset.
A társaság központja Kisfaludy Sándor volt, az ünnepelt költő. Akkor még
csak ötvennyolcz éves erős férfialak, kopasz homlokkal, de alig szürkülő
vörös barna bajuszszal és oldalszakállal. Sötét posztó atillája s nyaka
hatalmas selyem kendővel állig szorosan becsavarva, mint a hogy kemény
katonához illik, akármilyen volt a meleg.
Körülötte ülnek: Bezerédy István Tolnavármegyéből, későbbi híres követ s
ujjászületésünk egyik dicső alakja. Bezerédy György Vasvármegyéből, a
költőnek sógora, a szép Szegedy Antónia férje. Vigyázó Ferencz
Pestvármegyéből, az ország egyik legvagyonosabb köznemese. Dabasi Halász
Sámuel Veszprémvármegyéből, bölcs és nemes gondolkozásu férfiu. Eőrsi
Nagy Antal Székesfehérvárról, vagyonos és közügyekben buzgó ember.
Mórocza Dániel öreg bátyám Felső-Eőrsről, a Batthyányi herczegek
jogtanácsosa és Fülöp József öreg barátom, mérnök és főpostamester
Veszprémből.
Ő beszélte el nekem az esetet.
A társaság közelében mások is ültek s hallgatták a társalgást. Ott ült
egyebek közt Kis-jókai Szabó István révkomáromi gazdag fakereskedő is.
A nemzeti szinészetről folyt a szó. Keserü szavak röppentek el az
ajkakról, hogy a magyarnak mindenütt pusztulni kell s legjobban
pusztítja saját királya, saját kormánya. A német szinész palotában
játszik, a magyar szinész ólban, bódéban kuczorog. A német szinész
kényelemben él, a magyar szinésznek nincs hová fejét lehajtania.
E szót meghallotta Szilágyi, a vidám szinész, nem is épen fiatal ember.
Komlóssy társaságához tartozott, a mely épen akkor Füreden játszott. A
mostani templom közelében volt a társaság deszkabódéja.
A szóra oda toppan Szilágyi s oda szól:
– Dehogy nincs tekintetes uraim! Van bizony hova fejünket lehajtani.
Tessék csak megnézni ott azt a szép erdei iharfát. Milyen jó tanyám van
nekem ott éjszakánként. Egy szegény füredi jobbágy milyen szivesen adott
nekem vaczoknak egy kocsiderék szalmát! Tóth Ferencznek hivják. Holmi
csöndes eső álmomból se ver föl. Ha pedig záporeső esik, a kocsmában
töltöm az éjszakát. Jó fekvőhely a kocsmaasztal, jó ember a kocsmáros
zsidó. Úgy hivják: a Bolha zsidó…
Ekkor vette le kalapját a művész s ekkor köszönt, a hogy illett ilyen
előkelő társaságban. De nyomban tovább is ment, még fütyörészni is
kezdett, de jobb kezével folyton szalmavaczkára mutatott oda az erdei
iharfa alá. Később országos hirü szinész lett ő belőle is.
Az urak egy pillanatra elnémultak a szinész szavaira. Azután az egyik
nevetni kezdett, a másik elkomolyodott. Bezerédy István érzékeny ember
volt, egy könycseppet is törölt ki a szeméből. A költő összeszoritotta
ajkait, mintha fogait akarta volna csikorgatni.
Tehát a magyar művészt elhagyják a nemzetnek nagyjai! Csak a szegény
jobbágy ad neki szalmát fekvőhelynek s a nyomorult Bolha zsidó födelet
menedéknek!
A költő így irja le e jelenetet pár nap mulva Guzmics Izidorhoz intézett
levelében:
»az ott mulató hazafiak nagy keserüséggel láttuk, miként tengődik s
nyomorog a magyar szinjátszó társaság silány deszkakunyhóban s miként
vagyon az számkivetve önnön hazájában, midőn a német társaságok roppant
palotákban kevélykedve lépdelnek s a királyi városokat még jobban
elnémetesitenék, ha még lehetséges volna. Én hazafiui mérges
fájdalmamban az ott lévő közönséget egy Füreden építendő játékszinre
felszólitottam.«
Ime »hazafiui mérges fájdalom« rohanta meg a költő lelkét. A mint
megrohanta egykor Bocskayét, Bethlenét, Rákóczyét. Csakhogy akkor a
hazafiui mérges fájdalom kardhoz, buzogányhoz kapott, most azonban már
rossz idő járt kardra, buzogányra.
Fülöp József öreg barátom kevés szavu csöndes ember volt. Mérnök létére
értett az építéshez. Ő is beleszólt a vitába.
– Én már gondolkoztam uraim a dolgon, vannak is némely jegyzeteim, én
huszonnégy óra alatt elkészítem a szinház tervét és költségvetését.
El is készítette. Haza ment. Volt saját emeletes kis háza a
fürdőtelepen. Dolgozott egész este, egész éjjel s a következő egész nap.
S a mikor délutánra ismét összejött a társaság: tervét, rajzait,
költségjavaslatát már oda terjesztette a költő elé.
Ó-görög modoru, szép oszlopos homlokzatu, megfelelő nagy épület 400
személyből álló közönségre, nagy szinpaddal, öltözőkkel s
mellékhelyiségekkel s lakószobákkal. Ott lakjanak a művészek is, ne a
Bolha zsidónál és ne az erdei iharfa lombjai alatt. Összes költség
25,000 pengő forint.
Micsoda? Huszonötezer forint? Öt-hatszáz holdnyi szép nemesi birtok ára?
És e hallatlan összeget adakozás utján gyüjteni össze? S nem is főispáni
iktatásra, nem is választási lakomára, nem is ékszerre a királynénak,
hanem csupán nemzeti ügyre, csupán egy vidéki fürdő magyar szinházára?
Lehetetlen az! Nem gyülik az össze száz esztendő alatt se. S hol leszünk
mi már száz esztendő múlva? Ki beszél már magyarul száz esztendő múlva?
Fekügyünk le! Hallgassunk!
Igy hangzott az első szó, mikor a mérnök előállott az ő javaslatával. Ha
nagy lélek nincs a költőben: dugába dől minden.
De a költő nem riadt vissza. S volt a ki bátorította őt.
Kis-jókai Szabó István uram másnap is oly közel ült a társasághoz, mint
az előző napon. S mikor az urak elförmedését látta, oda ment a költőhöz
s kalapját igaz tisztelettel megemelinté.
– Engedje meg mélyen tisztelt hazánkfia, hogy én is szólhassak egy szót.
Kis-jókai Szabó István a nevem, rév-komáromi kereskedő vagyok, de én is
nemes ember vagyok s tisztelt hazánkfiának verses munkáit könyv nélkül
tudom s imádság mellett gyerekeimet is azokra tanítom. Szabad-e
megtudnom, hogy a szinházhoz tetőzsindelyre hány ezer darab és hány
forintnyi értékben van fölvéve? Szeretném én azt tudni.
Fülöp József kezébe veszi az irást, fölteszi a szemüveget s azt mondja:
– Hatvanezer zsindelyt számítottam a tetőre a legjavából.
Kis-jókai Szabó István megint megemelintette kalapját.
– Nagyon köszönöm e szíves felvilágosítást. Tessék tehát beirni, hogy én
adok hatvanhatezer zsindelyt a legjavából s Rév-Komáromból ide szállítom
a magam költségén.
Egy szót se szólt többet, hanem vissza ült a helyére.
Látta és hallotta e jelenetet Glázer uram is, a vendéglős. Kivett a
zsebjéből tizenöt darab ezüst huszast s letette a költő elé.
– Tessék ezt is hozzá irni!
Igy kezdték megalapítani Magyarország legelső állandó nemzeti szinházát.
Kisfaludy Sándor pár nap alatt összegyüjtött készpénzben 1330 forintot.
Mind a fürdővendégek adták össze.
Glázer uram a vendéglős nem volt nagyon megelégedve a gyüjtés
eredményével. Utólag még ötven köböl meszet is fölajánlott. Ugyan ötven
köböl meszet ajánlott föl Oroszy Pál uram is, füredi és tót-vázsonyi
birtokos. Fülöp József öreg barátom fölajánlott az épület alapjához
ötven öl követ. A füredi kis nemesség és szegény jobbágyság pedig
fölajánlott száz igás és ezer gyalog napszámot.
Hát a király mit adott?
A király nem adott semmit.
Hát az ország mérhetetlen gazdaságu főurai mit adtak?
Adtak valamit. Tiszteletünk vegye körül azok nevét, a kik valamit adtak.
Annyit nem adtak ugyan, mint a szegény füredi jobbágyság, de hiszen ők
akkor még nem voltak magyarok, hanem osztrákok és németek. Sok viznek
kellett még addig lefolyni a Dunán, míg a túladunai főrendek legalább
részben megmagyarosodtak és hazafiakká váltak. S a Duna vize még most is
folydogál s még most is sok oka van várakozni s várakozás közben
folydogálni.
Érdekes volt gróf Festetich Lászlónak, a nagy György gróf fiának
adománya. Ő hat óriási jóniai oszlopot faragtatott valamelyik
kőbányájában egy-egy darab kőből a szinház homlokzatához s maga
szállíttatta el Balaton-Füredre. Ezrekbe került volna ez akkor, ha
pénzen kellett volna megfizetni.
Hát Magyarország főpapjai mit adományoztak?
Négy földesura volt Balaton-Fürednek.
Az egyik a Benczés barátok tihanyi apátsága. Az I. Endre királytól kapta
birtokát, a mint azt később, utazásunk folytán elmesélem. Ennek telkén
buzgott a füredi savanyuvíz forrása s ezen kívül még egy kitünő édes
vizü forrás. Ennek telkén voltak a fürdőházak, a vendéglő, a cseres és
iharos erdőcske s a kis templom. Ennek telkére kellett jönni a
szinháznak is.
A másik földesur volt a veszprémi káptalan. A veszprémi püspökség szent
István királytól kapta ezt – úgy mondják, de a mikor a székes
káptalannal megosztozott, a füredi kis részjószágot a káptalannak adta.
A káptalan telke a barátokétól napnyugatra feküdt s 1830-ban, de még az
én gyermekkoromban is ez puszta legelő volt s egyebet nem termett, mint
követ, sovány füvet, nádat és szunyogot. Ma a legszebb nyaralók delelnek
rajta.
A harmadik földesúr volt a pápai Eszterházy grófok nemzetsége. Ennek
birtoka inkább Arácshoz tartozott, telke a barátok telkének napkeleti
szomszédságában fekszik. A birtok valamikor a rég kihalt Devecseri
Csóron nemzetségé volt. Gyönyörü regéiben a költő e régi nemzetségről
gyakran megemlékezik.
A negyedik földesúr volt a kis nemesség. Ehhez tartoztak a Szentgyörgyi
Horváth, a Siskei Oroszy, a Bocsári Ujhelyi s egyéb nemzetségek. A
Somogyi, Végh, Siskei, Vargha, Pázmándy, Dienes, Esztergomy, Roboz, Pap,
Molnár s egyéb családok alkották e nemzetségeket. Balaton-Füredhez
hajdan még két falu tartozott. Lak és Kék volt a falvak neve. E falvak
elpusztúltak, templomuk csak romokban áll, lakóik Balaton-Füredre
vonultak össze, nevöket csak két dülőnév őrzi. A kis nemesség e két
faluból származott eredetileg.
A jobbágyság akkor még nem jött emberszámba. A jobbágyság csak birtok
volt, mint a legelő, malom, erdő vagy kaszáló. Ha a nemzetségek
osztoztak: a jobbágyságon is osztoztak. Az egyik családnak malom
kellett: megkapta a malmot. A másik család kapott a malom fejében
jobbágyot és zsöllért. Gyönge malomért egy vagy két jobbágyot s egy vagy
két zsöllért; jó vizü és jó fekvésü malomért több jobbágyot, több
zsöllért. Ez volt az igazságos osztály. Megnyugodott benne nemzetség,
család, zsöllér, jobbágy, szolgabiró, hiteles hely, vármegye,
helytartótanács egyaránt.
A füredi kis nemesség és jobbágyság adott tehát a nemzeti szinházhoz
száz igás és ezer gyalog napszámot. Nagy szó volt ez akkor. Mert a
fürediek ez után pár év mulva építették gyönyörü nagy kálvinista
templomukat s itt is ingyen kellett minden igás és kézi munkával
előállaniok. A kálvinistának már az a furcsa természete, hogy őt
Magyarországon a jó istenen kívül semmi munkájában nem segíti senki,
hanem a helyett húzza, ránczigálja, nyomja, fosztogatja mindenki. De úgy
kell neki. Miért él-hal úgy a magyarságért és a szabadságért? Miért nem
tud németté, tóttá, oláhvá, cseléddé, szolgává lenni?
De adakozott valamennyire a papság is.
A költő ívén ott van gróf Zichy Domokos olmüczi kanonok, szőnyi
plébánus, később veszprémi püspök 25 forinttal, a pázmándi és niczki
plébánus öt-öt forinttal s egyik veszprémi kanonok névtelenül húsz
forinttal. Hejh a jó plébánusok közt mindig fölös számmal voltak a jó
magyarok s Zalavármegye hivatalos gyűjtő ívén később százanként
szerepeltek szerény, de jószívü adományaikkal a plébánusok.
A füredi hazafiak legnagyobb bizalommal a tihanyi barátok bőkezüsége elé
néztek.
Az apátúr Horváth Pál volt, csöndes természetü, de jó kedélyü férfiu. Jó
pajtás az előkelő urak között. Körül is csiripelték az urak félig
komolyan, félig dévajul, hogy most már csak álljon ám elő az apátság
bőkezüen, ne fukarkodjék semmiben, inkább egy pipa dohánynyal kevesebbet
szívjon naponként minden barát.
Ezt zalabéri Horváth János mondta.
– Mi a Benczésnek kedves Apátom egy kis nemzeti szinház épitése? Annyi
mint egy pipa dohány!
– Igaz, igaz domine spektábilis, csak azután odafönt a pipát ki ne üssék
a szánkból.
Odafönt – Budán a nádorispánnál! Odafönt – Bécsben a magyar királynál!
Bizony a barátok szájából ott kiüthetik a pipát. Mert a nemzeti szinház
mégis csak a magyarság nemzeti ügye, ehhez pedig a barátnak semmi köze.
A barát csak egyék-igyék, imádkozzék, dicsérje az istent, de a nemzeti
ügyet ne támogassa. Annak hagyjon békét!
Igy gondolkodtak Budán és Bécsben.
A jó apátúr szivesen megtett volna mindent, de kötve volt a keze. Csak
annyit tett, hogy a költőnek fülébe súgta, hogy a főapátnál szerezzen
neki szabad kezet, akkor aztán mindent megad, a mit csak megadhat. De az
istenért, el ne mondja senkinek, hogy tőle kapta ezt a tanácsot.
Augusztus elején közgyülése volt Zala-Egerszegen a vármegyének.
A költő sietett oda, hogy a szinház ügyét az egybegyült nemesség elé
terjessze. Öt hatalmas szövetségese akadt.
Az egyik volt Deák Antal, a vas jellemü s óriás tekintélyü hazafi, a
mult országgyülésen a nemzeti nagy ellenzéknek egyik vezére, a
vármegyének ez idő szerint első alispánja, a kiről mindenki tudta már,
hogy a bécsi udvar ranggal, renddel, kitüntetéssel őt is megakarta
magának nyerni s az ellenzéktől eltántoritani, de ő minden ajánlatot
visszautasított, nem úgy, mint Vay, Szerencsy, Plachy, Ragályi!…
A második szövetségese volt Séllyey Elek, a másodalispán s a harmadik:
Tolnay Gábor a vármegye főjegyzője. A negyedik Kerkapolyi István, a
tapolczai járás főszolgabirája, kinek járásához Balaton-Füred is
tartozott. Később a vármegye alispánja és követe. Ő magával vitte a
gyülésre a Balaton-melléki egész kálvinista nemességet.
Ötödik szövetsége volt a keszthelyi dinaszta, gróf Festetich László; a
költő nejének Szegedy Rózának unokaöcscse. E csodálatos szépségü nőről
még utazásunk közben sokszor lesz szó. E nő ekkor már elmult ötven éves,
beteges is volt gyakran; meg is halt nem sokára, alig két év mulva, de
ekkor átrándult Sümeghről Keszthelyre, hogy öcscsét, a grófot a nemzeti
szinház mellett föllelkesítse.
Ott volt a megyegyülésen Csányi László, később a nemzet minisztere és
vértanuja. És ott volt az ifju Deák Ferencz, huszonhét éves ifju, de már
táblabiró s barnapiros arczán s komoly szemeiben a magyarnak minden
bölcsessége s minden mély és nagy érzése ott világolt.
Kisfaludy Sándor irásban is, élőszóval is előadta javaslatát. Irása
megvan a vármegye levéltárában, ki is nyomtatták már, olvashatja akárki.
De mély hazafiui érzéstől rezgő nagy beszéde örökre elhangzott. És
örökre elhangzott Deák Antalé és Deák Ferenczé és Csányi Lászlóé és a
többi hazafié.
De nem a sivatagban hangzottak el.
Minő beszédek voltak ezek! Háromszáz esztendőnek nemzeti fájdalma
jajdult föl e beszédekből. Hogy tiporták, hogy irtották háromszáz
esztendő óta a magyart!
»Meg kell védelmeznünk, úgy mond Csányi, ősi alkotmányunkat. Meg kell
védelmeznünk ősi szabadságainkat. Vérrel szereztük valamennyit, nem
ingyen, nem istennek jóvoltából kaptuk. De legfőképen meg kell
védelmeznünk és lábra kell állítanunk édes anyai nyelvünket s nem szabad
elszenvednünk, hogy ezt a mi országunkban bármely idegen nyelv a maga
háta mögé állítsa. Mert ha őseink szózatát elfelejtjük s ekképen
magyarságunkból kivetkőzünk: akkor nekem nem kell többé se alkotmány, se
szabadság, de még az élet se kell!«
Igy beszéltek Zala rendjei s forró hazafi szivekre talált minden igaz
szó.
Zúgó éljenzésben és harsogó tapsokban tört ki a nemesség.
Taps!
Furcsa jele ez a tetszésnek.
Zalavármegyében az előtt soha se hallották. Én se láttam és hallottam a
magam vármegyéjében soha. Szinházban hozzá szoktam a taps zajához; nagy
művész, ragyogó szépségü asszony szokta megnyerni a szinpadon, de nagy
és komoly hazafit a nemzeti igazságok megmentéseért folyó küzdelemben
tapssal jutalmazni nem szoktak minálunk. Mikor az országgyülésen először
hallottam tapsot: ügyetlen, kicsinyes s komolyság nélkül való
tüntetésnek tekintettem.
Most már divat, de én még most se gyakorlom.
A magyar, ha elfogja őt a lelkesülés, éljent kiált. A vármegyék
nemessége a felbuzdulás mámorában süvegjét lebegteti, kardját húzza ki s
azt veri össze s isten áldását kiáltja vezérére. De tapsolni nem
szokott.
Zalavármegye 1830-iki augusztusi közgyülésén viharos taps zúgott. Kezdte
a fiatalság s folytatta sok öreg is. S ellenmondás nélkül, egyhangulag
elfogadta s határozattá emelte mindazt, a mit nagy költője javaslott.
A balaton-füredi nemzeti szinházat föl kell építeni.
A gyűjtést a gyülés alatt már meg kell kezdeni. Meg is kezdették. Össze
is gyült hamarosan mintegy ezer forint.
A vármegye pénztárából semmit sem adhatnak, mert a kormány azt meg nem
engedi. De a járások összes főszolgabirái utasittatnak, hogy
adományozásra minden nemes embert felhívjanak. Hazafias szent czélra a
fillért is köszönettel fogadják.
A Benczés barátok pannonhalmi főapátjához átir a vármegye, hogy adjon
telket a nemzeti szinháznak. Átir a szomszédos Veszprém, Győr, Vas,
Somogy és Fehérvármegyékhez is, hogy atyafiságos buzgalommal pártolják
az eszmét.
A vármegye veszi oltalmába s védelme alá a szinházat s az egész
intézetet.
A szinház és megyei szinművészet főkormányzójává Kisfaludy Sándort
»vármegyénknek táblabiráját, közbizodalmu hazánkfiát, nemzetünknek
közönségesen elismert jeles nagy fiát« élete fogytáiglan kinevezi.
Végezetül kimondja, hogy Balaton-Füreden a nemzeti szinházban soha más
nyelven, mint magyar nyelven, szini előadást tartani nem szabad.
A költő tovább se pihent.
Rögtön irt és utazott mindenfelé, hogy barátait, tekintélyes megyei és
országos férfiakat megnyerjen az ügynek.
Irt Pannonhalmára Guzmics Izidornak, vegye rá a főapátot, hogy adjon
telket s 20 ezer téglát azonnal, hogy még az idén meg lehessen kezdeni
az építést. Guzmics pedig készítsen szép ünnepi költeményt a megnyitás
napjára.
Irt Fülöp József öreg barátomnak is azonnal, hogy a telek kijelölésére
Füreden megjelenjék.
Mihelyt a főapáttól a tihanyi apáthoz a levél elindult: azonnal ment a
költő is Füredre. Megalkudni a tihanyi apáttal.
Gyorsan meglett az alku is.
Az apát ad alkalmas telket. A telek kijelölésére és átvételére megjelent
hazafiak legjobbnak látták, hogy a szinházat arra a helyre építsék, a
hol Kisfaludy agyában az eszme megfogant s Kis-jókai Szabó István uram
az első ajánlatot megtette.
Ád az apátság 20 ezer téglát.
Fölajánlja az épület tetejéhez szükséges összes födélfákat, azokat
szántódi és kapolyi erdeiben ki is faragtatja s a szántódi révhez oda is
szállítja.
Volt azonban Horváth Pálnak, a jó apátúrnak egy csomó furcsa feltétele
és kikötése is.
A játékszin épületeiben senkinek szállást adni nem szabad; abban csupán
csak a szinjátszó társaság tagjai lakhassanak.
A játékszin épületeiben sütni-főzni nem szabad se a szinészek számára,
se mások számára.
Kávét, theát főzhetnek a szinjátszó társaság tagjai maguknak is,
vendégeiknek is, de pénzért másnak nem főzhetnek.
Ha van boruk a szinészeknek: ezt ugyan a szinház pinczéiben tarthatják s
ott a szinház helyiségeiben meg is ihatják, váljék egészségükre, de ott
idegen bort nem tarthatnak és saját borukat pénzért másnak nem mérhetik.
Mindezt némi vita és ellenmondás után az urak derült kedvvel ugyan
elfogadták, de egy kikötését a jó apátúrnak határozottan elutasították.
Azt akarta ugyanis a szerződésbe még beletenni, hogy a játékszin
épületeiben udvarolni, a nőknek szépet tenni, szerelmeskedni, csókolózni
s efféle hívságos időtöltést művelni senkinek szabad ne légyen.
– No ezt nem fogadjuk el főtisztelendő uram, mert akkor se szinészt, se
közönséget nem kapunk.
Az apátúr makacskodott.
– Hogy engedhessem én meg az én telkemen a szerelmeskedést?
– Hiszen csak szinből, játékból történik az főtisztelendő uram. Azért
hívják Szinjátszó Társaságnak.
Ez már okos beszéd volt. Ezt már a jó apátúr is megértette s ekként az
örökszerződés létre jött. Aláirta az apátúr, aláirta Kisfaludy Sándor
mint főkormányzó, aláirták a vármegye tiszti ügyésze, az urodalom
fiskálisa, a törvényes bizonyság s a tanuk is.
A telket kimérték, átvették, kiczövekelték s aztán örömében olyan
áldomást adott a jó apátúr az egész fürdő közönségnek, hogy másnap
reggel is alig akart még vége lenni. Minden czigánynak a keze
belesenvedt.
Ez év őszén nem kaptak az építésbe. Kivágták az erdő fáit azon a helyen,
a hol a szinháznak a helyet kimérték s aztán egész őszön és télen az
anyagot hordták. Kétszáz öl kő, húszezer tégla, hatvanhatezer zsindely,
ötszáz deszka, kétszáz köböl leoltott mész s a barátok somogyi
urodalmából az épület tetőfája feküdt ott a tavaszszal halomba hordva. S
a pénzhez még alig nyult hozzá a költő, pedig lassanként a pénz is
szaporodott.
De kellett is, hogy szaporodjék.
Az építés vezetését Fülöp József öreg barátom ingyen vállalta el. Ő
rajzolgatta ki az épitési részleteket. De munkavezető azért mégis
kellett melléje.
És kellettek kőmivesek, ácsok, kőfaragók, asztalosok, lakatosok,
kovácsok, üvegezők, mázolók, gölöncsérek s egyéb mindenféle kézmüvesek.
Ezek munkája sok költséggel járt.
Kisfaludy Sándor aggódott, hogy saját vármegyéjében a szükséges pénz nem
fog összegyülni. De sasszeme még tovább is látott. Ő a »Dunántuli
Szinjátszó Társaság« sorsát biztositani is akarta. Szüksége volt tehát a
szomszéd vármegyék támogatására.
Vasvármegyéhez 1831. évi márczius 15-én fordult levelével. Milyen szép
és igaz levél volt ez!
»Hintsük a hazafiságnak aranymagvait szünet és kifáradás nélkül ott, a
hol lehet; úgy, a mint lehet s akkor, a mikor lehet; a mint az idő, hely
és környülállások engedik; bár vetésünknek aranytermését arathatni talán
csak késő unokáinknak engedtessék is.«
»Az utolsó századokban folyvást mostoha idő járt a magyar nemzet felett:
ennek mind vészes förgetegeiben, mind kegyelmekkel ragyogó napjaiban a
magyar nyelv és vele a nemzetiség hol nyomatva s irtatva, hol
elhízelkedtetve vagy elgúnyoltatva levén, már-már végvesztének
hanyatlott.«