khórusnémetnek pedig egy hónapig kell egy csárdást tanulni kottából, mig
megtanulja. S akkor se tudja igazán. De azért a khórusnémet lenézi a
czigányt. Még a kottát se ismeri. Igaz, hogy a czigány még csak
lenézésére se tartja érdemesnek a khórusnémetet.
– Még azt se biznám rá, hogy a hegedüt hozza utánam!
Megkezdődik az ebéd. A leves után jön az első pohár bor, a badacsonyi
ürmös. S aztán fölharsan Bihari nótája.
Bihari nótája! Az az öröktől fogva szép magyar zene. Az a bús és büszke
dallam! Az a háromszáz esztendős nemzeti bánat! A győzelem rivallása, a
bujdosónak bucsudala, a kemény kurucznak sarkantyupengése, a
menyecskének ezüst kaczagása. Imádság, szerelmi mámor, harczi dal és
dalia mérkőzés együtt, egyszerre, egymás után.
Leveti dolmányát az öreg Bihari, s panyókán veti félvállára. Előre áll
egy lépéssel, kemény szemeivel kinéz az ablakon, odabámul a napfényes
egekbe s egy pacsirta-dalnyi előjáték után rázenditi Ruzsicska
országgyülési diadalzenéjét.
Elhallgatnak az urak, leteszik a kést és villát, erős érzés dagasztja a
lelket, sohase hallották ezt a zenét. Odanéznek arra a lánglelkü öreg
czigányra s szivükbe ölelik szürke fejét.
Hanem a hány khórusnémet a világon van: az mind sóbálványnyá meredt az
első hangok után. A khórusnémet csak tud enni, ha van mit. Szeret is
enni, ha ingyen adják. De lehetett ő előttük akármilyen étel-ital, hozzá
nem tudtak volna nyulni egy világért. Hisz ez az a dal, a melyet ők egy
hónap óta tanulnak. S az a czigány mégis huzza, mégis jobban huzza,
pedig kotta sincs előtte. Hát ördög ez a czigány?
Szegény jó Ruzsicska! Holt ember lett abban a pillanatban. Először azt
gondolta: megöli magát. Azután odament a tihanyi apáthoz, kezet csókolt
neki és sirva fakadt.
– Megyek haza, eresszen el engem, azt gondoltam, hogy ezt a zenedarabot
én csináltam. Nem vagyok én csaló, se tolvaj, se gazember.
Sirt, mint a záporeső. A jó öreg apátur megsajnálta.
– Ne sirj fiam. Bihari az, a ki huzza a te zenédet. Inkább légy rá
büszke s köszönd meg neki. Megcselekedte ő már Beethovennel is ezt a
bécsi kongresszuson.
A harminczas években már nagy és előkelő fürdő, már az országos
nevezetességek találkozó helye Balaton-Füred. Könyveket lehet irni
élményeiről, kalandjairól, társaságáról, szép asszonyairól. Széchenyi,
Deák és Wesselényi első emberei az országnak. Deák ott tölti nyarának
négy-öt hetét rendesen. Kedvéért, szaváért, látásáért öreg és ifju
államférfiak seregelnek oda hosszabb vagy rövidebb időre. Pestről
gyakran egész társaság rándul ki egy-két napra. Vannak már irók,
jurátusok, jogászok, Dunán tul, Tiszán tul messze fekvő kálvinista
főiskolák ifjai, kik összebeszélnek, fölkerekednek s hol kocsin, hol
gyalog, hol lóháton, ki a hogy birja, elindulnak, hetekig utaznak, hogy
fölkeressék Deákot és Kisfaludy Sándort, Balaton-Füredet és Csobáncz
vidékét, a költészetnek, ábrándnak és rég eltünt századoknak tanyáit és
emlékeit.
Gyulai Pál ur mind nem tudta ezt eddig, de mind megtudta ezt ebben az
utazásban. Majd ha odaérünk Badacsony tetejére, elbeszélem én ezeket
szép rendben egymás után.
Wesselényi Miklós a nemes ifjuság szilaj képzelődésének hitregeszerü
hőse. Üldözi őt a német, mert fél tőle. De nem fél ő a némettől. Hiába
akasztják nyakába a hütlenségi pört: él a magyarok istene s itt állunk
mi, legyőzhetetlen ifju magyar nemzet: megvédelmezzük vérünkkel is.
Hiába küldik rá a sárkánykigyót, a cseh Holubárt, a meg nem sebezhető
vasas németet, az európai hirü vivót, Wurmbrandtot: Wesselényi a
Szent-György-lovag, a ki ketté vágja a vasat is, a németet is, de meg
nem riad se istentől, se embertől, se a természet hatalmától. Átussza a
Balatont is s két szemtanu beszélte nékem, a ki látta, hogy egyszer uri
barátainak tréfájára uszás közben meg is borotválkozott a Balatonon.
Mennyi képzelet röpködi körül a nemzeti hős ünnepelt alakját. A ki még a
viznek is ugy tud parancsolni. Magyar ember nem igen adta fejét arra,
hogy uszni tanuljon. Halnak, békának, csibor bogárnak való mesterség az.
Jézus ugyan tudott menni a vizek hátán, ha ki nem kerülhette, de neki
nem volt se paripája, a ki lángot fuj; se négy lovas hintaja, a ki
Zsibóról három nap, három éjjel Füredre ruczczan. Wesselényinek pedig
mindene van s nem csak menni, de borotválkozni is tud a vizek hátán, a
mit pedig még Jézus se tudott megcselekedni.
Minő imádandó önteltséggel beszélgette nékem az ily eseteket a füredi
egyszerü falusi gazda.
Oda járt az ifju Balogh János is országos hirével s asszonyhóditó fényes
alakjával.
Megfordultak ott nyaranként az ország leggazdagabb mágnásai.
Eljött oda nem egyszer Vörösmarty, mikor neve már nemzeti dicsőséggé
alakult át.
És eljött oda Széchenyi.
Széchenyi a nagy alkotások közben azt gondolta, hogy a magyarnak még a
nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a külföldön.
Ne csatangoljon messze tenger partján. Ne gazdagitsa az idegen népeket.
S ne legyen maga is idegenné. Szokjék hozzá, minden munkát itthon
keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton
mulattassa őt.
Gőzhajó, nemzeti szinház, Kisfaludy-szobor és rendes közlekedés: ime
ezek a harminczas-negyvenes évek nagy alkotásai Balaton-Füreden.
Ma ezek mindennapi utczai szavak.
Nemzeti szinház! Ma ugyan van a fővárosban tiz is, az országban ötven
is, de hetven év előtt nem volt egy se. A pesti nemzeti szinház is csak
hatvanhárom év előtt épült. De ezt megelőzte a balatonfüredi.
Oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerü
fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos érzület
alkotta, táplálta, lelkesitette ezt az intézményt s ennek közönségét és
szereplőit. Még czigányát, még jegyszedőit is. A mint a következő
fejezetben mindezt apróra elmesélem.
A füredi szőlős gazdák közt is volt osztálykülönbség. A kinek ezer akó
bora termett: az volt a legderekabb ember. De akármilyen derék ember
volt, azért még se volt becsülete, ha egy szinészt meg nem tudott fogni
pinczéjébe egy pohár borra, egy kis jó pörköltre.
A hogy Árpád minden hadnagya egykor honfoglaló volt: ugy régen minden
magyar szinész ünnepelt nemzeti hős volt. Megérdemelte, hogy a füredi
gazda annak tisztelje.
Kisfaludy-szobor! Gránit alapon, érczből öntve, nemzeti ruhában,
el-kinézve Balaton tükrére, magas égbe, napfényes felhőkbe, nemzetünk
szivébe.
Ma már sok szobrunk van országszerte. Nagyon sok, de még se elég. De nem
volt hajdan egy se. Még a királyoknak se volt. Csak a szenteknek volt,
fából, kőből durván faragva, ostobán föstve, beteg gyomru ember
belehalt, ha jól megnézte a kálváriák szobrait.
Hogy költőnek, még pedig magyar költőnek emeljünk szobrot: csoda számba
jött az ötvenöt év előtt. S Füred megtette a csodát.
Gőzhajó!
Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak
három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott
részvénytársaságot. Maga Deák Ferencz is alapitó lett, részvényeket
jegyzett, áremelkedésre számitott.
Igaz ez?
Igaz!
Hát még Deák Ferencz is panamázott? A kinek a császár se adhatott egyéb
jutalmat, legföljebb egy kézszoritást?
Három részvénytársulatnak volt részvényese Deák Ferencz. Az egyik a
»Kisfaludy«-gőzhajó társaság. A másik a pesti állatkert. A harmadik:
valami árvaház. Meghalt és eltemettetett a nélkül, hogy valaha egy
fillér kamatot vagy osztalékot kapott volna.
A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe
hozták s nagy termetes német lovakon Füredre szállitották. A hajótest
Füreden készült nehány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével.
A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt lerakva a parti
gyepen. Természetesen vasból minden darab.
Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hivták a csőszt. Később
apámnak volt vinczellérje. Gyönyörü lányát Jókayné hozta el
szakácsnénak. Fia fiakkeres valamelyik fővárosi állomáson. Hatalmas
eszü, szemrevaló külsejü, vidám kedélyü fiatal napszámos volt. Ötven
pengő krajczár volt nappali és éjjeli napszáma.
Nos hát ő volt a csősz. Ott őrizte a sok ismeretlen ákom-bákom
géprészletet. Előre nevette magában, hogyan fölcsufolódnak ezzel a
bolond hajóval az urak. Hajót vasból! De mégis csak bolond az ángol.
Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül.
– No János, mit csinál ez a sok ember?
– A szemeit mereszti.
– Magyarázd meg nekik János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke
lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tüzből-vizből csinálják kazánban.
– No majd megmagyarázom.
Nehány nap mulva megint odamegy Széchenyi.
– No János, megmagyaráztad-e az embereknek, hogy ebből hajó lesz?
– Meg én.
– Mit mondtak rá?
– Nem hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a hajónak kereke lesz?
– Meg én.
– Hát arra mit mondtak?
– Azt se hiszik.
– Hát azt megmagyaráztad-e, hogy a kereket gőz hajtja?
– Azt nem magyaráztam meg.
– Miért?
– Mert azt már én magam se hiszem.
Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta
tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hullámu
mély redőkkel. Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis
redővonal. Kossuth tudott parancsolni arczának Deák pedig csak lefelé
szokta nagy szemöldökét ereszteni. Fölfelé soha.
Széchenyi hát nagyot nézett Ujj Jánosra, a ki neki hinni nem akart.
– De ha én mondom, János!
– Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe
mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek.
Hát hiszen azt Széchenyi se szenvedte el, de azért a csőszszel tovább
nem évődött, hanem azt mondta barátjának, gróf Waldstein Jánosnak:
– Szeretem a magyar parasztot. A mit saját eszével be nem lát, azt ugyan
semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak Muki, olyan
feltartott, egyenes fővel beszél velem, mintha közülünk való volna.
Bizony ilyen volt valamikor a magyar paraszt. Hiszen ma is egyenes
termettel bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más.
A sok politika, a sok követválasztás megrontotta. Egy darabig mindent
elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz,
de nem ingyen. Nem ingyen, mert szive szerint nem szereti képviselőjét.
De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelkesülni való
ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkisértik
is megvesztegetni. A politikában is igaz az a népdal: a ki a babáját
igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi.
A negyvenes években rendes közlekedést is szerveztek Budapest és
Balaton-Füred között.
Delizsáncz nem volt 1848 előtt. Az osztrák uralom alatt 1850 óta is
kevés vonalon. A külföld regényiróinak a vasut előtti világban kényelmes
és könnyü anyagjuk volt a delizsánczban. A regények bonyodalmait ezzel
könnyü volt szőni-fonni. Delizsánczon könnyü volt a találkozás,
szerelmeskedés, összeveszés, szökés, szöktetés, utolérés. Az utlevelek
és a póstahivatalok, a rendőrök és vámosok ezerféle szereplése önkényt
kinálkozott a regény- és beszélyirónak mindenféle jelenet
összetákolására.
Nálunk nem volt se utlevél, se rendőr, se vámos, se delizsáncz. De azért
lova se volt mindenkinek s gyalog se indult el hosszu utra, a ki rá nem
szorult.
Széchenyi először is kikötőket épitett a Balatonon. Kevesebbet nem is
épitett tiznél. Elment mindenhova a gőzhajó. De csak ugy kezdetben. Mert
csakhamar belátta, hogy balatonparti ember azt ugyan nem használja.
Nem azért, hogy félt volna tőle. Más oka van a magyar gazdának.
A magyar oda nem megy, a hova nem hijják.
Oda nem megy, a hol dolga nincs.
Azért, hogy utazzék, nem utazik sehova.
A mi a másé, azt nem bámulja.
A mi nem az ő kenyérkeresete, azt tanulgatni esze ágában sincs.
Még a czél nélkül való sétálgatás se természete a magyarnak.
Mi köze Somogyvármegyének Zalavármegyéhez? Bizony kevés köze van. A hol
pedig a Balaton köztük fekszik: ott nyári évszakban épen semmi. Okos
ember csak nem megy neki a viznek. Nincsen annak gerendája.
A jég – az már egészen más.
Ha csendes időben fagy be a Balaton s ha igazán befagy: akkor bizton
lehet rajta járni. Akár vásárt tartsunk rajta. Ökröt, lovat rá lehet
hajtani, terhes kocsival is lehet rajta nyargalászni. Mikor a déli
vasutat épitették: ez előtt negyvennégy esztendővel, magam láttam a
jégen egy csopron nyolczvanhárom kocsit, s mind keményen megrakodva
követ szállitott a siófoki oldalra. Ugy állt a jég, mint a szikla. Még
csak nem is nyikorgott, még csak nem is pattogott az iszonyu teher
alatt. Pedig mozgott az a teher.
Télen ellátogat a zalai ember somogyi ismerőséhez s a somogyi ember
zalai atyafiához. Szalmát is vesz a zalai Somogyban s bort is vásárol a
somogyi Zalában. De csak kocsival járnak. Gyalog ember nem indul utnak a
jégen. Sohase tudja az ember, téli napon mikor támadhat köd. Ködben
pedig nincs az az okos ember, a ki el ne bóduljon, irányt ne tévesszen,
végenincs körbe bele ne szédüljön. A ki pedig beleszédült: annak a
számára nincs menekvés. Kifárad, lefekszik, vihar utol éri, megfagy,
éhen hal, nincs a ki segitsen.
Azért kell kocsival, lóval menni. A ló el nem téved soha. A ló se
földrajzot, se csillagászatot, se mérnöki tudományt nem tanult. Nincs
tehát olyan tudománya, a mit rosszul tudhatna, a mivel magát és gazdáját
csuffá tehetné. A szerszáma, a tájirányzója se hibás soha. Ostoba körbe
bele nem keveredik. Csak a kocsis hagyja rá a gyeplőt és az irányt. El
nem téveszti ő az egyenes irányt. Se könnyelmüségből, se tünődésből, se
alaptalan fontolgatásból. Nem is részeg, nem is ábrándozó. Szóval:
télben, fagyban, jégen, ködben csak a lóval lehet menni biztosan.
Hajdan nem volt gőzmalom. A tuladunai ember a szélmalmot se igen
ismerte. Zalának Szigliget, Badacsony és Tapolcza körül hatalmas
vizimalmai voltak. Ezekbe járt a Balatonhoz közel lakó somogyi ember
őrletni. Télen, erős jéggel könnyen ment a dolog. Más évszakban nagy
kerülővel Keszthely felé vette utját. Gyakran egy hétig odajárt, mig a
liszttel haza ért. Használták néha a réveket is.
Két réve volt a Balatonnak. Az egyik a tihanyi, a másik a fülöpi. Amaz
keskeny, emez széles vizi ut.
Jól emlékszem: Vas uramnak hivták a negyvenes és ötvenes években a
fülöpi révészgazdát. Gyenge suhancz voltam, mikor 1855-ben át akartam
menni a Balatonon somogyi rokonaim látogatására. Husvétkor volt, erős
napéjegyenkori szelek zugtak, állandó vész tombolt a Balatonon. Hiába
kértem Vas uramat, nem eresztette el a kompot. Pedig én viharban
szerettem volna utazni.
– Nem lehet urfi, csunya idő van odakint.
– De én nem félek ám.
Rám nézett Vas uram. Magas szál ember volt, hatalmas bajuszszal,
borotvált állal, egyenes termettel.
– Nem is az urfit féltem én, hanem a dereglyét, mert az nem az enyém.
Aztán kár lenne a legényekért is.
Ott üldögélt és pipázgatott négy révészlegény a gunyhó előtt. Egyik
burgonyát hámozott a pörkölthöz, a másik a tűzzel barátkozott, kettő
pedig hálót kötött.
Nesze neked hetyke önérzet! Mi vagy te? Pápai tintás ujju diák vagy te.
Semmi se vagy te. A dereglye – az már valami. Az már érték, a mit
kimélni kell. Mert az a másé. A másét megőrizni pedig a becsület dolga.
Hejh Vas uram, kend se lesz az az ember, a ki a más pénzével valaha
Amerikába vitorlázzon át.
Csak malomba menők és násznépek használták a réveket. Nagy ritkán a
pandurok és komiszáriusok.
Egyéb utas ember mit keresne a Balatonon?
A vármegyék se sokat törődtek egymással. Hatalmas árok volt a vármegyék
közt. Csak a birtokosabb nemesség tudott az árkon keresztüljárni.
Hatvan-hetven év előtt még a pandurnak se volt szabad túlmenni az árkon,
ha orra előtt volt is a bünös ember.
Almádiban van egy csárda. Vagy legalább volt hajdanán. Az almádi puszta
a veszprémi káptalané s két vármegyében fekszik: Veszprémben és Zalában.
Valami pajzán eszü kanonoknak az jutott eszébe, hogy a csárdát ott a
Balaton partján a két vármegye határára épitse. A csárda tetejének
szelemenfája volt a két vármegye határvonala. A tulsó parton jó két
mérföldnyire szakad ki a Sió a Balatonból. A szelemenfa a Sió-torkolat
közepére nézett. A szelemenfa iránya szabta meg a határt a vizen is s ez
mutatta meg, hogy ettől napkeletre fekszik Veszprém Balatonja,
napnyugatra pedig fekszik Zala és Somogy Balatonja. De sok vidám
perpatvar keletkezett ebből. Talán ha a téli Balatonról lesz szó,
elmondok egyet apróra.
Mind a három balatoni vármegye tele volt egykor duhajjal, szegény
legénynyel, katonaszökevénynyel, Sobri Jóska pajtásaival.
Ott iddogál most is öt-hat az almádi csárdában. Az ivószobának X lábu
hosszu asztala is a két vármegye határán nyulik el. Az egyik oldalán a
pad az egyik vármegyében, a másik oldalán a pad a másik vármegyében.
Körül ülik a legények.
Jön be a tehenes, szól valamit a csárdásnak. A csárdás oda fordul a
duhajokhoz:
– Gyerekek, jönnek a pandurok.
– Honnan?
– Vörös-Berény felül.
No ez Veszprémmegye hadserege.
A duhajok átülnek az asztal mellett a zalai padra s tovább isznak
nyugodtan. Még rá is gyujtanak a régi dalra: Czifra szüröm Beszperémben
vettem.
Jönnek a pandurok, jön elől a nyalka őrmester, berugja az ajtót s
betoppan a szoba közepére. Utána öt legénye.
Kerek kalap túzoktollal, lelógó fekete szalaggal a fejükön. Rövid
dolmány, hosszu rojtos kék gatya, pitykés mellény rajtuk. Oldalukon
bőrtarisznya mindenféle lövöldöző, pipázó és étkező készséggel, vállukon
a duplacsövü puska, jobb kezükben rövid nyelü fokos. Csizmájukon
sarkantyu kiabál.
Meglátja az őrmester a duhajokat. Első pillanatra fölismeri, hogy ez a
Hatlábu Jóska Sümeg vidékéről. És társai. Hires betyárok. Össze is
lövöldöztek már egyszer-másszor a zalai pandurokkal. No ezek ugyan
kapóra jöttek.
De hát Zalavármegyében vannak. Oda a pokol fenekébe csak nem mehet
utánuk. Nincs parancsolatja az alispántól. A nélkül pedig nem lehet.
– Adjon Isten!
– Kendteknek is.
A pandur csak tegezi a betyárt, a betyár meg kendezi a pandurt. Mikor
igy békességben vannak.
Odanyujtja Hatlábu Jóska a vászonkorsót az őrmesternek.
– Igyék egyet, őrmester uram, adom becsülettel, ki lesz fizetve az ára
emberséggel.
Nagyot kiált az őrmester.
– Az áldóját az öreg apádnak, régen kereslek már benneteket, ha legény
vagy, jere idább egy lépéssel.
De azért csak huz egyet a vászon-korsóból. Tudja azt ő jól, hogy ezt az
egy szavát Hatlábu Jóska meg nem fogadja.
Letelepesznek a pandurok is. De ők már csak a veszprémi padon. A csárdás
szó nélkül rakja eléjük a vászonkorsót.
Elkezdenek egymással évődni, legénykedni, kalandjaikat elbeszélni.
Elvégre Hatlábuék fölkerekednek s a maguk ajtaján kimennek.
– Isten megáldja kenteket.
Az őrmester a fokosát rázza utánuk. Hatlábuék pedig eltünnek a
felső-őrsi Öreghegy sürü csalitjában.
Másnap az őrmester jelentést tesz a főhadnagynak, a főhadnagy az
alispánnak, hogy Hatlábu Jóska hatodmagával az almádi csárdában
láttatott Kisasszony-nap után való csütörtökön délután s onnan a
felső-őrsi Öreghegy felé menekült. Nosza az alispán stafétával értesiti
azonnal Zalamegye alispánját, a ki meg is kapja a sürgős levelet két hét
mulva. Parancs megy erre haladéktalanul a sümegi pandurhadnagyhoz, hogy
Hatlábu Jóskáékat hol keresse. Ki is küld ez egy őrmestert öt legénynyel
Almádiba, kik aztán nagy sebten odaérnek Kisasszony-nap után egy hónap
mulva.
Hatlábu pedig ez alatt végig sétált egész Zalán, egész Göcsejen, egész
Muraközön, kifosztotta a szentgróti vásárosokat, megnyaggatott egy pár
zsidót, kirabolt egy babkárt, elszeretett egypár csaplárosnét s most ott
mulat a Dráva partján Varasd vármegyében, Almáditól épen negyven
mérföldnyire.
Nos hát ilyen világ volt a vasut és táviró korszaka előtt a Balaton
partján. Ezelőtt hetven esztendővel.
S ide épitett gőzhajót Széchenyi.
És épitett kikötőt és hidat Balaton-Füredre, Alsó-Örsre, Almádiban,
Kenesére, Siófokra, Tihanyban, Szántódon, Szemesen, Bogláron, Fonyódon,
Keszthelyen, Badacsonyban és Fülöpön.
Volt olyan kikötő, hogy sohase szállt ember rajta se ki, se be. El
kellett hagyni pusztulni; Füredet, Keszthelyt és Siófokot kivéve el is
pusztult valamennyi.
S hogy elpusztult!
Az ötvenes években valamikor lementem az alsó-örsi homokos partra, a hol
most már gyönyörü villák állanak. Akkor pusztaság. Se közel, se távol
emberi lény. Meleg juliusi nap volt, megkivántam a fürdést. A parton
találok egy kis kőhalmazt, a kövek közei labodával benőve.
Leülök, levetkőzöm, fürdöm. Fürdés után öltözöm, s felhuzom czipőmet.
Valamit érzek benne, lábam nem egészen fér bele. Ujra levetem, hát csak
ugrik ám ki belőle egy fél rőfnyi hosszu siklókigyó. Okos szemeivel rám
néz. Szemei tele csodálkozással és szemrehányással. Nem értette: mit
háborgatom én őt?
Hát bizony én a kigyók tanyájára találtam vetkőzni. Mig fürödtem: egy
gondos anyakigyó már egyik czipőmet elfoglalta állandó tanyának.
Hejh pedig néhány év előtt, a mikor a Kisfaludy-gőzös első körutját
tette s minden kikötőt meglátogatott, ide is fellobogózva jött. Itt is
eldördültek üdvözlő ágyui. Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb
magyar, s Veszprém, Zala és Somogy urai, nagy tisztviselői s ragyogó
szépségü asszonyai. Künn a parton ezernyi nép. Alsó-Örs, Felső-Örs,
Lovas, Kövesd, Szent-Király-Szabadja egész lakossága ünnepi öltözetben,
lobogóval. Huzta a czigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf,
kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni
mind az öt világrész utazói.
Igy volt biz ez 1847-ben. És 1854-ben e kikötő már labodafészek és
kigyóknak tanyája.
Hova lett ekkorra Széchenyi költői álma, fényes ábrándja, nemzetébresztő
előrelátása? Csak ma kezdenek érni már a Balatonhoz kötött nagy tervei.
De megérnek egészen. S megérnek királyok, herczegek, nagyurak és egyházi
fejedelmek nélkül. S megérnek az okos társadalom bölcseségének
segedelmével.
De Széchenyi terve szerint Pestet is össze kellett kötni
Balaton-Füreddel.
Ez is megtörtént.
Nem vasuttal, hanem gyorskocsival. A hogy repült Bécs felé a »gyors
paraszt«: ugy repült Balaton-Füred felé a »gyors kocsi«.
Kedves jó olvasóm! Kérdezd csak meg öreg apádat és dédanyádat, mikép
utaztak az emberek a század elején az ő fiatal korukban? Valamit majd én
ebből elbeszélek.
Ne a nagy urakról szóljunk. A nagy ur mindenütt és minden időben egyenlő
volt. Jó ló, váltott fogat, sok cseléd, kényelmes étkezés, biztos éjjeli
tanya. Ez a nagy ur.
A középosztályról, a jómódu polgárról, a szerény, de biztos vagyonu
nemes emberről beszéljünk. A kikből áll ma is a nemzet, a mívelt
társadalom, a tisztviselői kar, a lelkész, tanár, tanitó, iró, művész,
vállalkozó, kereskedő, nagyiparos, kisiparos, mezőgazda, bérlő.
Egyszóval a nemzet. A mindenféle herczegek s világi és egyházi főurak
csak czifrasága a nemzetnek. Sujtás a dolmányon. Nem melegebb, nem
tartósabb, csak czifrább és költségesebb a dolmány általa.
De meséljük el előbb, hogy készült az első magyar nemzeti szinház.
AZ ELSŐ MAGYAR NEMZETI SZINHÁZ.
(Számüzött a magyar szinjáték Magyarországon. – A költő társasága
Balaton-Füreden. – Hol lakik a magyar szinész? – Kis-jókai Szabó István.
– Az adakozás. – A füredi uraságok. – A papság adakozása. – A vármegye
gyülése. – A taps. – A tihanyi apátúr föltételei. – A költő és
Vasvármegye. – A kis-czelli gyülés. – A kanczamente. – A kormány tilalma
semmit se ér. – Miért nyitották meg kétszer a szinházat? – A népnek
szent ünnepe. – A költő diadala. – Szegedy Róza rózsája.)
Apróra el kell beszélnem azt a történetet, mely a balaton-füredi szinház
alapitásáról szól. Szép történet ez. A szinmüvészet első szentegyháza,
melyben más szó, mint magyar szó, nem hangzott soha.
Erdélyországnak már volt magyar szinháza Kolozsvárott, de
Magyarországnak még nem volt magyar szinháza sehol. Voltak állandó
szinházak már tíz városban. Szépek, nagyok, költségesek, díszei a
városoknak. De német szinház volt valamennyi. Magyar művésznek ott
föllépni, Árpád nyelvének ott fölhangzani nem volt szabad. Csak alázatos
könyörgések után, csak kényre-kegyre, csak időnként és pénzért és rövid
időre engedték meg ott magyar szinmüvésznek föllépését.
Talán nem volt még magyar művész?
Volt.