Magyarokat látták volna, tehát az elfajult maradékkal beszélleni se
tudván, azt kell vala vélniök, hogy Leel sirjának tapodói szakadtanak s
telepedtenek le az általuk vérrel szerzett Hazában.«
Sopront és Pozsonyt kivéve, egy vármegye középső és magas nemessége se
németesedett el annyira, mint Vasvármegyéé. De azért Vasvármegye
ellenmondás nélkül hazafias buzgalommal fogadta a költő levelét.
Niczky János volt első alispánja, Bertha Ignácz második alispánja és
Széll Imre, a későbbi követ és hétszemélynök, főjegyzője. S volt még a
költő törekvéseinek ezeken kivül is lelkes és befolyásos támogatója. Ez
Szegedy Sándor volt, a költő nejének, Szegedy Rózának unokaöcscse.
A májusi közgyülésen tárgyalták a karok és rendek a költő iratát. Komoly
és lelkes volt a tanácskozás. Jelen volt maga a költő is, bár nemesi
jogait Vasvármegyében nem igen szokta gyakorolni. De a vezérlő férfiak
nagy része mind vagy rokona, vagy benső barátja, vagy egykori bajtársa
volt.
A gyűjtést és segélyezést elhatározták a karok és rendek.
És elhatározták azt is, hogy követeket küldenek arra a gyülésre, melyet
Kisfaludy Sándor a nemzeti szinészet ügyében a szomszéd vármegyék
képviselőiből összehí.
E gyülést május 25-ik napjára Kis-Czellbe hívta össze a költő. Meghívta
rá Zala, Vas, Veszprém és Győr követeit.
Zalában lakott. Ott voltak birtokai Sümeghen, Gyömörőn, Gógánfán,
Bodorfán, Sárosdon, Dobos erdejében s egyebütt. A nemzeti szinház is
Zalában lesz fölépítve. Zalának tehát ott kell lenni.
Ott kell lenni Veszprémnek is. Hiszen Balaton-Füred Veszprém tövében
fekszik s a szini előadások gyönyörüségét Veszprémvármegye élvezi első
sorban. Sok rokona is volt a költőnek e vármegyében. S volt itt
családjának birtoka is. A Kisfaludyak ősi várai Döbröntevár, Esseghvár,
Csékutvár ugyan kiestek már a nemzetség kezéből, de Halimbát még
testvérjeivel együtt birta a költő, a csékuti urodalom utolsó
foszlányát.
Győrvármegyében is nagy gyökerei voltak a nemzetségnek. Apja Kisfaludy
Mihály főszolgabirája volt a vármegyének s csak pár év előtt halt meg.
Birtokai voltak Győr-Gyömörőn, Téthen, Szemerén, Fölpéczen, Kispéczen s
másutt is.
Vasban is otthon volt a költő. Neje jogán hat évig birta Kámot.
Nemzetségének ősi fészke volt Vasvármegye is. Volt birtoka a
Kemenesalján Gencsen. Mind maga, mind felesége révén ezer kötelék
kapcsolta a vármegye előkelő családaihoz.
A meghívott vármegyék hazafias buzgalommal fogadták el a meghívást s a
kis-czelli gyülésre mindegyik küldött néhány előkelő férfiut, alispnát,
főjegyzőt, tiszti főügyviselőt, táblabirót, szomszéd járásbeli
főszolgabirót.
A kis-czelli gyülés tekintélyes férfiakat hozott össze nagy számmal. A
gyülés elnöke Kisfaludy Sándor volt. Nagy éljenzéssel őt választották. A
megbizott követeken kivül Vasnak kemenesalji, Veszprémnek somlyómelléki,
Zalának sümeghvidéki előkelő urai csaknem mind megjelentek.
A gyülést fölváltva a vendéglőben s a kis-czelli barátok refektóriumában
tartották.
Tárgya volt:
A balaton-füredi nemzeti szinház fölépítése és megalapitása.
A »Dunántuli Szinjátszó Társaság« szervezése s megélhetésének minden
évszakban biztositása.
Állandó ruhatárnak és kelléktárnak beszerzése és gondviselése.
Komlóssy Ferencz szinigazgatóval s társaságával való szerződés
megkötése.
A balaton-füredi állandó szinház megnyitásának elhatározása.
Hejh, ha a mai vármegyék úgy szivükön viselnék a nemzeti nyelvnek,
miveltségnek és felvirágozásnak ügyét, mint ott és akkor hetven év
előtt!
Hejh, ha a mai magyar költőt úgy megbecsülnék a törvényhatóságok és
kormányzó emberek, mint akkor megbecsülték!
Hejh, ha ti magyar költők, a kik mai napság éltek, dolgoztok, henyéltek
és nyomorogtok, úgy megbecsülnétek, oly imádandó fenség gyanánt
tisztelnétek a hazát, a magyarságot, az asszonyt, a nemzeti érzést, a
multak dicső emlékeit s a jövendőnek büszke reménységét, mint a hetven
év előtti idők magyar költői!
Nem mesélem el apróra a kis-czelli gyülés dolgait. A történetiró
foglalkozzék azokkal s ne a vidám elbeszélő. Nem is tartozik valamennyi
most az én dolgomhoz. Csak annyit emlitek meg, hogy Komlóssy Ferencz
társulatával végleg megszervezték a »Dunántuli Szinjátszó Társaságot«,
meg is állapodtak vele a füredi szinház ünnepélyes megnyitására s meg is
határoztak számára a balaton-füredi nyári két hónapra 1200 forintnyi
segélyt ezüstben.
Tizenhat személyből állott akkor az igazgatóval és súgóval együtt.
Köztük Megyery, Telepy, Lendvay, Hubenay, Vásárhelyi, Posgay és
Kántorné, Komlóssyné, Ujfalussyné s Balogh Nina.
Különösen érdekes volt a ruhatár és kelléktár fölött való eszmecsere. A
mire a szóbeli hagyomány emlékezik: fölemlítem.
Sisakokat, vérteket, kardokat, alabárdokat nem kell venni, azokra a
pénzt nem kell pocsékolni; van a vármegyeházak padlásán és pinczéiben
elég rozsdás készség, elő kell szedni, ki kell tisztogatni s Füredre
kell szállítani.
A ruhákkal másként áll a dolog.
Holmi német és spanyol ruhákat, gallérokat, bugyogókat, czipőket és
harisnyákat a vármegyék nem adnak. Idegen gunyára a nemesség nem adja
pénzét. Effélére csak magánosok adhatnak pénzt vagy maguk a
szinigazgatók.
Nemzeti magyar ruhát azonban kell szerezni. Őseink, hőseink, elődeink az
ő igaz köntösükben lépjenek a szinre.
De milyen legyen az ősi ruha?
Kurta huszár dolmány mindenesetre kell, mert a huszárnak ott kell lenni
a szinen.
Hímes fehér atilla s himzett Zrinyi szintén kell; nászok, lakodalmak,
esküvők, királyi udvar e nélkül el nem lehetnek.
Zöld és gránát kanczamenték aranynyal és ezüsttel el nem maradhatnak. A
király, a nádorispán, a zászlós urak, a dicső hadvezérek ilyen mentében
mutatkozzanak.
Kanczamente?
E szón megakadt a kis-czelli országgyülés.
Miért épen kanczamente? Milyen is az a kanczamente?
Koltai Vidos József, akkor még javabeli férfiu, később alispánja és
követe Vasnak, hozzá szól a kérdéshez.
– Ne csodásitsuk magunkat urak, nincs a magyarnak kanczamentéje, kinevet
vele a világ!
A költő figyelmeztette Vidost, »tisztelt öcsém uramat,« hogy kell lenni
kanczamentének, mert a kolozsvári szinjátszó társaság inventáriumában
így van beiktatva.
De ott volt Kocsi Sebestyén Gábor is, Veszprémvármegye követe, a kiről
mindenki tudta, hogy mindentudó. Ő nyomban világot gyujtott a kérdés
fölött.
– Igenis van kanczamente, mivelhogy őseink sokféle és külön-különféle
mentéket viseltek, a mint a bécsi képes krónikában s attól kezdve
mindenféle pikturában, különösen pedig a koronázási rajzolatokban
szemlélhető. A mostani huszármente valósággal a régi kuruczmente, vagyis
igazán szólva, a kurta mente. Régi eleink hosszu mentét viseltek, mely
térdig ért. Az a mente pedig vagy ujjas volt vagy ujjatlan s az ujjas
mente vagy szűk ujju vagy sipujju volt. De az ujjatlan mente is kétféle
volt, ugymint vagy palástos mente vagy vállba vágott mente. Nagy uraink
a vállba vágott mentét szerették. Mert ha a mentének gránát szine volt,
az ujjas dolmány pedig világos kék vagy gyöngyház szinü volt, akkor a
vállba vágott nyiláson kivül álló kar a szemlélőnek igazán ékes látást
nyujtott. Az ilyen mentének a neve kanczamente. Különösen alkalmatos
volt ez háborúban, hosszu idejü vonulásokban, mert ilyen mentében
kardot, buzogányt, kantárszárral kényelmesen lehetett tartani.
Kocsi Sebestyén Gábor után természetesen senki se merte többé a száját
fölnyitni. Nehogy azonban a mindenféle férfi és nő számára való ruhák,
viganók, kötők, kantusok fölött egyenként kelljen tanácskozni és
határozni, kölcsönös egyetértéssel abban állapodtak meg, hogy a ruhatár
ügyét rá bizzák a költőre, akit a gyülés Zalavármegye példájára különben
is főkormányzóvá választott a dunántuli nemzeti szinjátszó társaságok
összes ügyeiben.
Gyülés után nagy áldomás.
De áldomás után még nem mentek az urak egyenesen haza. A kemenesalji
atyafiak ezt meg nem engedhették. Hanem kiválasztott magának mindenki
egy csomó rég látott vagy tegnap látott vagy soha eddig nem látott
atyafit és jeles hazafit s vitte magával Sitkére vagy Mihályfára, vagy
Csöngére vagy Ostfiasszonfára vagy a Somlyó hegyére. S tartott a
mulatság vagy ismerkedés heteken át.
A vármegyék mind elfogadták a kis-czelli gyülés határozatait. Még
Sopron, még Somogy, még Fehérvármegyék is elfogadták.
De az is természetes, hogy a bécsi kormány és budai kormány keresztet
húzott az egész bölcs és hazafias intézkedésre s meg nem engedte, hogy a
vármegyék a nemzeti nyelv mívelésének szentséges szent ügyére egy
fillért is áldozzanak. Nem azért vannak a magyar vármegyék, hogy a
magyar nyelvet míveljék, a magyar költészetért lelkesüljenek s őseik
dicsőségeit még egyszer visszaszerezzék. Adót behajtani, katonát
beszedni, jobbágyot deresre húzni: ez a vármegyék dolga.
A bécsi kormány és budai kormány így segitette meg a költőt akaratlanul.
Mert a hogy a vármegyék a kormány tilalmát megtudták: abban a
pillanatban kimondta a nemesség elszántan:
– Nohát most már meglesz az a nemzeti szinház!
Össze is gyűlt hamarosan 12,954 forint ezüstben, meg is kezdték az
építést junius elején s annyi adomány, annyi munka, annyi lelkesülés
dolgozott a szinházon, hogy a nagy és szép épület készen lett egy hónap
alatt s a költő julius 3-ra már kitüzhette az ünnepélyes felavatást.
Még 1754 ezüst forint meg is maradt a pénzből.
Olyan ünnepet még alig látott a Balaton, mint az első nemzeti szinház
megnyitásának ünnepe volt. Még a testvériség ünnepe 1848-ban, még a
Kisfaludy-szobor ünnepe 1861-ben se volt olyan ragyogó.
Mely napon tartották ezt az ünnepet?
A költő azt irja leveleiben: julius 3-án. Az egykoru hirlapok azt irják:
julius 2-án. Én meg azt mondom: mind a két napon. Az 1831-ik évben
julius 2-ra szombat, 3-ra vasárnap esett. Az egyik napon a nép, a
másikon a nemzet ünnepelt.
Az ünnepre meghívták az összes szomszéd vármegyéket. Meg is jelentek. A
küldöttségek, a főtisztviselők, a táblabirák, a nagy nemzetségek tagjai,
férfiak és nők Zala, Veszprém, Vas, Sopron, Győr, Fehér, Tolna,
Somogymegyéből s igen sokan Pestről és Pestmegyéből.
A szinházba négy-ötszázan fértek. De maguk az urak is többen voltak
szépséges asszonyaikkal s a papokkal. Hajh még akkor a papok, barátok,
kanonokok, apáturak is otthon voltak a nemzetnek és magyarságnak
örvendező napjain!
Hát a nép hova férjen, hol ünnepeljen?
Az a nép, a mely jobbágy volt, paraszt volt, országos és úri teher alatt
nyögött s az alkotmányt, a szabadságot s a jogok szentségét csak
átokból, imádságból s példabeszédből ismerte!
De a mely magyar volt s magyarságának büszke érzetét istenimádáshoz
hasonló szentségnek tartotta. Pénzt nem adhatott a magyarság
szentegyházához, de volt lelke, volt izmos karja, volt igavonója, adott
tehát munkát. A füredi jobbágy áldozatos munkája nélkül föl nem
épülhetett volna az a szentegyház. S eljöttek még Arácsról is, még
Balaton-Kis-Szőllősről is, még Alsó-Őrsről is együgyü földmivesek,
zsöllérek, napszámosok, hogy egy-két napig ingyen dolgozhassanak.
Ezt a népet az ünnepből kihagyni nem lehetett.
Komlóssy Ferencznek, a szinigazgatónak volt jó ötlete.
Tartsunk nemzeti ünnepet és szabad előadást szombaton julius 2-án a
népnek s vasárnapon julius 3-án a nemességnek. Elfogadta a javaslatot a
költő s helyeselte azt az ifju Deák Ferencz is. Legyen a nép az első.
Így lett.
Hirt adtak a falvak népének s a nép szombaton délre és délután oda
sereglett.
Tisztes fekete ruhában a férfiak s tisztes fekete és barna ruhában az
asszonyok, vidám szinekben a lányok. Zászlót nem hoztak, zene őket nem
kisérte, a lányok kezében virág, az asszonyok kezében zsoltáros könyv.
Azt hitték: istentiszteletre jöttek. Együgyü kálvinista magyar ember
virágot és zsoltárt visz magával, ha istenének szine elé akar járulni.
Hiszen igazuk volt.
Volt egy oltár, a melyen már századok óta csak hamvadoz az áldozat tüze.
A melyről töröknek, németnek, királynak, bakónak durva keze oly sokszor
le akarta söpörni az utolsó szikrát is. S a melynek tüzét égő
honfiszivek mégis mindig csak ébren tartották. Nyögtek, véreztek,
viharzottak azok a szivek, de a szent tüzet elaludni nem engedték.
A magyarok istenének oltára volt ez.
Pereynek hívták azt a papot, a ki engem megkeresztelt. Azt se tudom:
káplán volt-e vagy tanító vagy már fiatal lelkész 1831-ben. Ő is oda
jött a maga népe élén.
De szerkesztett egy ünnepi dalt s erre népét megtanitotta. A dal így
kezdődött:
Im bejöttünk nagy örömmel
A te szentséges hajlékodba
Magyaroknak nagy istene!
– – Szentségtörés volt ez! Hitnek, vallásnak, istenfélelemnek
megcsúfolása. Hisz ez a magyar református egyháznak templomi szent
éneke! Nagy részben a szöveg is; a dallama egészben. Hogy lehet ezt a
szinház megnyitásakor énekelni?
De hogy ne lehetne, a mikor a magyarnak győzedelmi napja van?
Mégis azt mondták Pereynek, hogy ezt a szinházban elénekelni nem szabad.
Templomba való a zsoltár, nem szinházba.
Nohát énekeljük el a templomban.
A ragyogó uj szinház mellett tíz lépésnyire ott van az erdő. Sötét
iharfák, komor tölgyek, vidám köntösü óriási ezüst nyárak. Némán és
büszkén emelkednek az ég felé. Istennek ragyogó napja a gyertyafény,
szálfaderékból az oszlopok, sürü lomb a boltozat, rigóhang az orgona.
Van-e szebb templom a világon, mint az eleven őserdő?
Fölharsan a dal.
Perey áll a néptömeg közepén. Mindenki rá néz. Kezével int s kezdi a
dalt. Ezer férfi és nő komoly, lassu és édes hangja zeng össze. S a hang
felszáll a lombokig s a lombokon túl a magas égig. S a hang elszáll
messze a vizek fölött a végtelenbe s leszáll mélyre, a hazafiak érző
szivébe.
S mind oda gyülnek az urak az ünneplő nép köré. A büszke nemesség, a
vármegyék kormányzói, a nemzetnek nagyjai leveszik kalapjukat. Komor
arczczal ott áll a költő is levett süveggel. A lombok nyilásán át egy
sugár nyilall kopasz homlokára s fényből, ragyogásból tesz rá koszorut.
Mindenki látja, csak ő maga nem érzi. A fenséges nő Szegedy Róza fehér
csipkekendővel takarja el arczát. Minő érzés támadhat ebben a szívben
arra az együgyü dalra?
A szent dal tovább zúg:
Megsegitted magyar néped,
De föl is száll hozzád az égbe
Buzgó hálánknak éneke!
Ott áll Megyery, a nagy művészek egyik legnagyobbja. Az örökké vidám
Megyery, a ki mikor később leszállt a holtak közé, még a holtakat is
kaczagásra fakasztá. Hallja a szent dalt s im az erős, vidám, nagy lélek
könyekre fakad, oda lép Pereyhez s az ifju papnak kezet csókol. De
szólani nem tud.
Hanem azt mondja igazgatójának Komlóssynak:
– Ma nem játszom.
És nem játszott. Akárhogy toporzékolt az igazgató s akárhogy kérlelték
az urak. Ma az áhitatnak engedte át lelkét. Úgy megrendité őt az
egyszerü nép igaz ünneplése.
A következő napon az alapítók, vármegyék, nemes urak számára nyitották
meg az első magyar nemzeti szinházat.
Két prológ volt az előadás kezdetén.
Az egyik beszéd, a másik dal. Mindakettőt Kisfaludy Sándor készítette. A
beszédet Komlóssy Ferencz olvasta föl, a dalt a társaság énekkara
dalolta el.
Kivül négy lobogó volt az épület dísze. A nemzeti lobogó középen az
ország czimerével. Mellette Zala, Veszprém és Vasvármegyék lobogói a
vármegyék czimerével. De belül rózsák és cserlombok özöne ékesité a
szinpadot s virágillat tölté el az egész nagy termet. De minden
rózsánál, cserágnál és illatnál felségesebb érzés töltötte be a
sziveket.
Mit idézzek a hosszú és remek beszédből?
»Félszázad óta kezdett csak lábra kapni a magyar szinművészség; de hajh!
mily akadályokkal kell vala küzködnie! Mily visszataszitásokat, mily
sérelmeket s gúnyoltatásokat kell vala szenvednie! Mint kell vala
nyomorogva, nehézségekkel és szükségekkel viaskodva magát tengetnie mai
napig! –«
»Néktek, dicső magyar Hazánk nagylelkü fiai és leányai, – néktek
tartatott fenn azon hazafiui öröm és dicsőség, hogy magyar sziveteknek
szent érzését a nemzeti mívelődésnek ezen hiánya sértvén, áldozattételre
vállalkoztatok!«
»Hazafiui buzgóságtok tavaly ilyenkor azt mondotta: Legyen meg! – és:
Meglett… Itt, hol még tavaly ilyenkor az ezen helyen állott fákat és
fűszálakat a szél ingatta, most a nemzetiséget terjesztő szinművészi
Intézet áll; – a tavaly gondolt Magyar Játékszin szép valósággá lőn! És
az önnön hazájába eddig zsöllérkedni kénytelenített magyar szinművészség
tulajdon házra vergődhetvén azt sóhajthatja: – Itt most tulajdon
Hazámban én is már itthon lehetek! –«
Beszéde végen élteti a szónok »Tekintetes Zala, Veszprém és
Vasvármegyéknek Karait és Rendeit«, kiknek Haza és Nemzet-szeretete a
szinmüvészséget és általában a nemzeti kulturát hathatós pártfogásba
vévén, közügygyé tette.
Éltetni akarta még a költőt Kisfaludy Sándort, a ki nélkül a nagy Kezdés
létre nem jött volna. De a költő ezt meg nem engedte.
– Ha már, úgymond, éltetni akarnánk élő embert: akkor a királyt kellene
éltetnünk. De ha már azt nem tehetjük, mert különös okunk nincs rá:
akkor egyetlenegy élőt magunk közül ne éltessünk. Megérdemelné több is s
megvárnák sokan.
De a szinészen kifogni nem lehet.
Mikor beszédje végére ért s a harsogó éljen elhangzott, intett kezével,
hogy még szólni akar, oda nézett a költőre s e szavakat mondá:
– »Éljen a kit gondolok, – de a kit megneveznem nem szabad, mert –
megtiltotta.«
Mint a vihar zugása, úgy dördült meg erre a szóra:
– Éljen Kisfaludy Sándor!
A közönség szeretetén se lehet kifogni.
Az éljenzés közben ujra felemelkedett a függöny s a rózsákkal behintett
szinpadon fényes nemzeti köntösben ott állott az egész szintársaság.
Férfiak és nők körül ragyogó fény támadt. Úgy látta őket a közönség.
Hiszen igaz is. Ők voltak igaz prófétái akkor a halálos álmából ébredező
nemzeti érzésnek.
S elkezdett a társaság énekelni.
»Adja Isten, hogy a magyart – A félvilág uralja – S vérrel szerzett
szabadsága – Soha kárát ne valja.«
»Adja Isten! Alkotmánya – Mindörökké állhasson, – S diszlésének semmi
erő – S idővész ne árthasson!«
Egy nemzedék életén át e dal volt a honfiküzdelmek jelszava.
Ezt a dalt is Kisfaludy Sándor alkotta.
S e dalt csak függetlenségi harczunk ágyudörgése tudta egy időre
elnémitani.
S e dalra még most is szükségünk van.
De a mikor ez a dal elhangzott, 1831-ik évi julius 3-án délután öt
órakor, fölemelkedett helyéről a közönség s örömkönyek közt élteté a
költőt s délczeg férfiak és ragyogó szépségü nők tolongtak hozzá, hogy
vele kezet szorítsanak s kezét s ruháját megcsókolják.
A szinpad hölgyei se tudták könyeiket visszatartani. De ők a szinpadról
le nem léphettek. De mindegyik felkapott egy rózsát s oda hajitá a költő
lábaihoz. Kántorné, Ujfalussyné, Balogh Nina, Hivatal Anikó Lendvayné.
Mind ünnepelt tüneményes alakja később a pesti nemzeti szinháznak.
A költő pedig lehajolt a földre, fölvett egy fesleni kezdő rózsabimbót,
oda vitte feleségéhez Szegedy Rózához, megcsókolta halavány arczát s
pihegő keblére tüzte azt a rózsabimbót.
Igaza volt.
Himfy szerelme nélkül ő sohase lett volna költő s nemzetének nagy fia.
Himfy Szerelmét pedig az a nő teremtette.
*
Így jött létre Magyarországnak első magyar nemzeti szinháza!
HOGY UTAZTAK RÉGEN?
(A nemes ember utazása. – A gyorskocsi. – Az öreg Pitli és ifju
felesége. – A szép asszony története megkezdődik. – Csányi László.)
Középbirtoku, jómódu nemes ember vasalt kocsival utazik. Talyiga, fakó
szekér, ekhós állapot, vászonfödeles kocsi nem a nemes ember számára
való. De a hintót se szereti. Az csak nagy urnak való vagy a kinek sok
az adóssága. Hadd kérkedjék!
Elhatározzák az utazást. Sátoros ünnepre, atyafi-látogatóba,
tisztujitásra, névnapra, fürdőre vagy messze vásárra. A hogy jön.
Odaszól az ur a kocsisnak:
– Miska, Füredre megyünk. A patkókat igazittasd meg a kovácscsal. A
kocsit meg kell kenni. Hajnalra készen légy.
Első dolga a Miskának befutni az asszonyhoz, akár felesége, akár nem.
– Készits tisztát. Talán három-négy pár is kell. Füredre megyünk korán
reggel.
Az a »tiszta« a fehérnemü. Az a »pár« nem egyéb, mint ing és gatya. A
gatya korczával becsületet kell vallani az asszonynak. Hétrét gatyánál
nem könnyü dolog ez. S nem is gyors. Egész éjjel kell vele vesződni.
Patkó, ló, szerszám, kocsi rendbe hozva. Kocsiülés elkészitve. Abrak a
zsákban, széna a kötélben a kocsira jön. Tarisznya megtömve kenyérrel,
szalonnával, sóval, paprikával, fokhagymával. Uj pamat árvalányhaj a
kalap mellé. Azután borotválkozni, a bajuszt keményen kifenni. De az
uraság sem mehet készség nélkül. Szép fehér, sávolyos asztalkendőkben
pogácsa, kalács, most sült czipó, fokhagymás ürüczomb vagy borjuczomb s
pár pirosra sült kappan. Mind ez a kocsira jön.
De jön a kulacs is. De jön a puska is. De jön a hosszu nyelü balta is.
Téli időben, hófuvatagokban még lapát is. A dohányzacskó, az uré is, a
kocsisé is, gömbölyüre keményen megtömve. Aczélt, kovát, taplót sehogy
se szabad itthon felejteni.
Kijön az uraság a tornáczból. Megáll a lovak előtt. Azután lassan
körüljárja a kocsit és lovakat. Megnézi a szerszámot, kiváltképen a
gyeplőt és hámot: erősek-e? Lőcsöt, saroglyalánczot, küllőt, keréksinget
megszemlél. Ha bajt nem lát: felül, elhelyezkedik, oldalzsebét
megtapintja s az udvaron még egyszer körülnéz.
– Mehetünk Miska!
Asszonytól, gyerektől már a tornáczon elbucsuzott. De azért asszony,
gyerek, belső cseléd, házi eb mind kimegy a kocsi után az utczára s
utána néz a kocsinak mindaddig, mig szem elől el nem tünik az
uthajlásnál.
Két napi járó az utnak hossza. Utba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat
falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni meg kell állani
mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is
kell tekinteni. A ház előtt elmenni s be nem nézni, ebédre vagy
vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség.
Erkölcsi?
De bizony életkérdés az. A ki rokona, jó barátja előtt elhajt s be nem
köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a
vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell
mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos
házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar
természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficzánkol:
mindegy az már, ő halott ember.
Meg kell tehát látogatni mindenkit, a ki utba esik.
De mikor fejezi hát be két napi utját?
Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul.
Eltelt az ideje.
Boldog emlékü Sághy Tóni, Balaton-Füred vidám ifja egykor ő is. Megvált
szolgabirói állásától, elindult Komáromból, hogy Füreden töltsön pár
hetet. Utját Győrnek vette. Ott elhagyta régi kocsisa, fogadott uj
kocsist. Utban, utközben végiglátogatta valamennyi barátját és rokonát
Győr, Veszprém, Vas és Zala vármegyékben. Tavaszszal indult el, Szent
István napja is elmult, mire Füredre ért.
– Hát a te uraságod hol lakik? – kérdik kocsisától.
– Azt nem tudom, én csak három hónap óta szolgálok az uramnál, azóta
pedig még nem voltunk otthon.
Most?
Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a
Balatonra. Nyolczkor vasutra ül, délben Balaton-Füreden fürdik és ebédel
és sétál és udvarol és estennen visszaindul. Utazott szárazon és vizen,
kocsin, vasuton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminczhat mérföldet s este
itthon vacsorál Budapesten.
Bojnitzer és Marosi, Szücs Pista és Adler Márton és az öreg Pitli: ezek
voltak a gyorskocsik Budapest-Székesfehérvár-Veszprém és Balaton-Füred
közt.
Ismertem valamennyit. Jó kedvü, jó lelkü és jó lovu ember valamennyi.
Fele zsidó, fele nem zsidó, sohase vesztek össze egymással.
Bojnitzer és Marosi harmincz évig voltak társak. Vettek ezalatt ezer
lovat, kerestek százötvenezer forintot, sohase vezettek könyvet, sohase
csináltak évi mérleget és sohase számoltak le egymással. Vagyonos lett
mindakettő.
Szücs Pistának Adler Márton, azután meg Deutsch lett a társa. Ma
bárkának hivnák az olyan hintót, a milyenen ők röpitették a
fürdővendéget. Két ülés hátul: az volt az első osztály. Két ülés elől:
az volt a második osztály. Egy ülés a kocsis mellett: az volt a harmadik
osztály.
De ha nők és férfiak vegyesen voltak az utazók: akkor négy ülésre a
kocsi belsejében öt jegyet adtak ki. Hiába volt a zugolódás. Szücs
Pistának szigoru elve volt.