lánya született: nos hát egy nyavalyás lélekkel több a földön. Vagy fiu,
vagy lány – mindegy. Anyakönyvbe bevezették, vagy be se vezették: azzal
se törődtek sokat. Statisztika nem volt, a lelkek összeirásának ostoba
munkájával nem vesződtek a hivatalbeli emberek. Fejadót nem ismert a
nemes vármegye. A népösszeirást pedig bolondságnak tartotta. Mert ugy
gondolkodott: akár összeirják az embereket, akár nem: azzal se többen,
se kevesebben, se jobbak, se rosszabbak nem lesznek az emberek. Házat,
telket, igás barmot igen is össze kell irni, – egy vagy más okból arra
szükség lehet, de az embert számba venni: ostobaság. Nem falka, nem
nyáj, nem gulya, nem ménes, nem csürhe az ember, hogy rovásra vegyék,
számon kisérjék, számadóra bizzák. Nem hajtják azt a vásárra s nem kell
az embernél a dögbőrrel beszámolni. Az egyik meghal, a másik
megszületik: virág a kertben, szálfa az erdőn, nád a bozótban, laboda
utszélen, gyerek a falun: ki számlálgatná azokat?
De ha nemes embernek gyereke születik: az már egészen más.
A nemes fiu, ha már megszületett, más egyéb is volt, nem csak sivalkodó
poronty.
Születésével már »mag«-jává lett a családnak. A leány soha se volt
»mag«, csak a fiu. Ha tiz lány volt is egy családban, de egy fiu se,
azért a családfő, ha elhalt, magtalanul halt el. S az a család, vagy
legalább az az ága attól kezdve »magvaszakadt« ág lett. Ezen nem
segitett senki. Legföljebb, ha egy leány volt, nagy jószág volt, hires
család volt: akkor a király és a vármegye fiusithatta a lányt is s vele
fenmaradhatott a hét magyar nemzetségnek ez az ága s kikerülte a család
a magvaszakadást.
Mert a nemesség oly nagy hatalom volt, hogy az még a lányból is
csinálhatott fiut.
De a mikor a nemes fiu megszületett: az már abban a pillanatban nemcsak
csecsemő, nemcsak »mag« volt, hanem egyuttal »örökös« is.
Nagy szó volt ez. Az örökös! Kivált, ha nem egy fiu, hanem több fiu
született. Egyiké lesz az apai örökség, másiké az anyai. Az egyik örököl
majd Veszprémmegyében, a másik Tolnában vagy Somogyban. Az egyik kapja
az alföldi, a másik a felföldi birtokot. A birtokokat pedig szerzéssel,
cserével, kiváltással vagy egyébként egyenlő értéküvé kell tenni. Ha sok
a fiu: pap is legyen, katona is legyen, tisztviselő is legyen
valamelyik. De melyik? Majd meglássuk! Annyi bizonyos, hogy az okos,
fürge, erőszakos vagy kegyetlen hajlamu gyereknek a másik vármegyébe
kell házasodni, hogy a családot ott gyökereztesse meg, ott terjessze. Ha
ostoba s tanulni nem akar: pap legyen belőle. Ha korhely és
rakonczátlan: jó lesz katonának. Ha bőbeszédü s szeret vadászni és
verekedni: jó lesz főbirónak, alispánnak.
A nemes embert aztán számba vették. Arról készitettek összeirást s abba
bele vették az egyhónapos csecsemőt is. Mert a nemes ember volt az
alkotmány, a voks, a tisztviselő, a vármegye, a mag, az örökös és a
nemzet.
Ő volt az alfa és az omega. Ha Mózes összeirta a zsidókat, Homér a
helleneket: nosza összeirta a vármegye a nemeseket. Hiszen mi egy zsidó
vagy egy görög a magyar nemes mellett?
De még a lány se csupán lányszámba jött, ha nemes lány volt.
Hajh, a mamák okvetlenül szükségesnek tartották, hogy lányuk legyen, s
nem is nyugodtak addig, akármibe került, mig lányuk nem született annyi,
a mennyi csak kellett.
Mihelyt lány: mindjárt szép. Mihelyt nemes lány: mindjárt kivánatos.
Mihelyt gazdag lány: mindjárt ragyogó. De a lányért még se szabad az ősi
vagyont megbontani. Férjem uramnak tehát dolgozni kell, szerezni kell,
otthon kell maradni, követválasztásra és tisztujitásra keveset szabad
költeni, hogy a lánynak, ha férjhez megy, legyen mit apritani férje
tejes csészéjébe.
S még sem csupán ezért szerette a mama, hogy lánya legyen.
Hanem azért, hogy legyen kivel elmenni fürdőbe és tánczvigalomba, a
székvárosba és az ország fővárosába. Hogy ujra ott legyen s gyakran ott
legyen, a hol leányálmait álmodta egykor s édes visszaemlékezésben ujra
átélje szüz-hajadon korának s menyasszony örömeinek édes titkos
izgalmait. Oh az az imádás, mely a lányt körülrajongja, a korral
elmulik. De az asszonylélek látni akarja ezt leányában s büszke arra s
boldog abban, hogy lányát is az az imádás rajongja körül. És oda vetődik
egyik-másik a régi imádók közül is. Agg férfiak, ország jelesei,
társadalom előkelői s egy meghajlással, egy kézszoritással, egy forró
kézcsókkal egy rég elfeledt hamis jelszóval fölidézik az ifjukor
örömeit.
Huzza a czigány, szól a zene, járja bomlottan a fiatalság, nézi a mama,
nézi az agg egykori imádó.
– Hejh asszonyom, mikor ön még Vilma volt s mikor én még fenegyerek
voltam!
Egy szemvillanás, egy mosoly, egy köny a felelet.
– Hátha a mit mi eltévesztettünk: gyermekeinknek sikerülne!
Ezért kell, hogy lánya legyen a nemes anyának.
Hajdan nem volt kaszinó, nem volt ujság, nem volt vasut. Otthon kellett
lenni a családi körben, a gazdaságban, a pap, tanitó, jegyző
társaságában, a cselédek és jobbágyok közt. Megyegyülés, tisztujitás,
követválasztás, országgyülés ritkán. A hol többen laktak nemesek együtt:
ott még csak jól ment a lélek dolga. Névnap, születésnap, sátoros ünnep,
szüret, disznótor, eljegyzés, lakodalom, keresztelő, összehozta az
embereket. Hát azon kivül?
Vége az aratásnak, kezdődik a nyomtatás és cséplés, van egy hónapi üres
idő. Készülj asszony, fogj be Miska, megyünk Balaton-Füredre.
Nem volt náluk semmi betegség, csak a kedély volt kissé kiszáradva. Sok
jó barát, sok szép asszony, sok ifjukori ismerős, sok országos férfi ott
mulat egy csopron. Hamvadó sziv ujra lángra lobban, száradt kedélyt
vidámság harmatja felüditi; multnak emlékei, hazafi remények ott
röpködnek a lelkek előtt, mint lepkék a virágos kertben.
Huzza a czigány minden este, minden délben, minden hajnalon. A németet
is össze lehet szidni kegyetlenül. Abban is meg lehet állapodni, kik a
legnagyobb hazafiak s kik az igaz költők. A pecsovicsokról is ki lehet
sütni, mikor és mily áron vette meg őket a bécsi udvar.
Az osztrák fürdőket beteg emberek alkották meg, a magyar fürdőket:
Bártfát, Parádot, Balaton-Füredet egészséges emberek. Paraszt a bucsun
és a vásáron, nemes ember a fürdőn csinál magának jó napot.
S miért ne csinálhatna még ma is?
Öt házból állott valamikor Balaton-Füred. A tihanyi barátok vendéglője,
a Szentgyörgyi Horváth-ház, a pápai Eszterházyak hajléka, a fürdőház és
a kápolna. De ólak nagy számban lovak és kocsik számára. Az ment oda, a
kinek lova volt. A kinek lova nem volt: mit keressen az urak között? A
nagy bajuszu Ladi, a tihanyi barátok füredi kovácsa még azt az uraságot
is lenézte, a kinek a lova lábán kopott volt a patkó.
– Hány hold földje van az uradnak ecsém? – kérdé egykor nagy hetykén,
még 1848 előtt, Magyari Kossa Sámuel kocsisától.
– Van annak vagy tizezer hold földje Tolnában, Somogyban, Komáromban,
Veszprémben és a Tiszán tul.
– Mégis csak félig ur az a te urad ecsém, a ki ha patkót lát az
országuton, leszáll érte s bedobja a saroglyába!
Biz az ugy volt, a kocsis se tagadhatta. S nagy bajuszu Ladi egyet
sodorintott araszos bajuszán s ezzel el volt intézve az uraság kérdése.
A fürdők alkotmánya bizony jobb most, mint volt hajdanában. De a
fürdőélet mégis csak szebb volt öreg apáink idejében.
Ma már Balaton-Füred nem öt házból, hanem ötven kastélyból és villából
áll s közeli környezetében másik ötven egyszerübb nyárilak fehérlik a
verőfényben. Gőzösök szeldelik a nagy tó szürke vizét s vitorlás hajók
szárnyai libegnek szanaszét a látóhatár szélein. És mégis Balaton-Füred
messze-messze elmaradt az osztrák fürdőktől, melyek közül pedig
néhánynak helyén ötven év előtt még a mókusok futkároztak a fák oldalán,
holott Balaton-Füred már száz év előtt is találkozó helye volt
Tul-a-Duna nagy családainak.
S magyarok tették nagygyá az osztrákok fürdőit!
Miért van ez igy? Hogy történhetett ez?
MAGYAR FÜRDŐ, MAGYAR ORVOS.
(Magyar orvosok pusztitják a magyar fürdőket. – Országos fürdőbiztos.)
Mibe kerül nekünk szegény magyarnak a külföldi fürdőzés esztendőn át?
Nem tudjuk bizonyosan. De én azt hiszem, négy-öt millióba belekerül.
Talán több pénzünket is fölemészti. Hiszen csupán az osztrák, cseh,
morva, stájer, tirol és szalczburgi fürdőkben több magyar megfordul
évenként tiz ezernél. Hát még Abbázia, hát a Riviéra, Svájcz és a
nyugati tengeri fürdők?
Ennek oka kilencz-tized részben a magyar orvosi kar rövid esze és még
rövidebb hazafisága.
Van-e mértéke az észnek? Van-e mértéke a hazafiságnak?
Az a magyar orvos, a ki Bécsben nyerte oklevelét, csodálatos példánya a
hazátlan és nemzetségtelen emberalaku emlős állatnak. S ha még csak
hazátlan és nemzetségtelen volna! De ha a kórház és gyógyszertár, a
bonczoló terem és a temető meghagyott szivében valami érzést: az az
érzés csak Bécshez vonzza őt. A bécsi tudomány, a német nyelv, az
osztrák felfogás, a bécsi tanárok!
Különösen az idegen uralom alatt, az ötvenes és hatvanas években
szaporodtak el az efféle orvosok. Igaz, hogy ez időben az épitészek, a
gépészmérnökök, az összes technikusok is német nyelvü istenverte
hazátlan magyarokká lettek nálunk! Minő röstelni valója ez az ország
fővárosának!
Ismerek orvost, a ki huszonöt év óta orvos Budapesten s egy szót se tud
magyarul. Olyan mérték nincs a világon, a melylyel az ilyen ember eszét
meg lehetne mérni. Huszonöt év alatt a szajkó, a papagáj, a holló és a
seregély is megtanulja azt az emberi szót, a melyet mindennap hall. A
hegyes fülü puli kutya egy év alatt teljesen megérti juhászgazdájának
minden szavát. S hogy lehet beteget bizni olyan észre, mely tanult, mely
orvostudor, mely egyetemet végzett s mely még se tudott huszonöt év
alatt magyarul megtanulni Magyarország fővárosában?
S akár hiszi, akár nem hiszi a világ: a magyar orvosoknak német nyelvü
szakhirlapjuk van Budapesten.
Mi ez? Mit jelent ez?
A bécsi orvosok és orvosegyetemi tanárok jó hazafiak, jó németek és jó
osztrákok. Azt hiszem: komoly tudósok is. Áldja meg őket az isten.
Még sohase hallottam, hogy bécsi orvos azt tanácsolta volna betegjének:
menjen Budapestre orvossal tanácskozni vagy hivjon Bécsbe magához
budapesti orvost.
Mert a bécsi orvosok okos és becsületes emberek, a kik tudják, hogy a
budapesti orvosok se különbek mint ők. A józan ész és hazafiság pedig
azt parancsolja, hogy inkább hazánkfiának adjuk a pénzt, ne az
idegennek.
És tökéletesen igaz, hogy évtizedek óta a bécsi orvosok és tanárok se
egyenként, se összesen nem állanak fölötte a budapesti orvosoknak. Hogy
van az mégis, hogy a mi orvosaink minden szére-szóra Bécsbe küldik
betegjüket tanácskozni és tizszeres orvosi dijat fizetni?
Hát – bolondok a mi orvosaink?
Nem bolondok azok! Csak eszük nincs. És öntudatos hazafiságuk nincs!
A bécsi orvos természetesen osztrák fürdőt ajánl.
Még akkor is osztrák fürdőt ajánlana, ha jól tudná, hogy a magyar fürdő
jobb.
És mit csinál a magyar orvos?
Hát a magyar orvos is osztrák fürdőt ajánl. Ő is olyan okos ember akar
lenni, mint a bécsi orvos. Pedig a magyar orvos jól tudja, hogy egy,
talán két betegséget kivéve, a mi fürdőink a kerek föld minden
gyógyfürdőjével versenyeznek, sőt részben jobbak és hatásosabbak, mint a
külföld leghiresebb fürdői.
Ötven esztendő előtt Balaton-Füred már országos hirü előkelő fürdő volt,
sőt ismerték Bécsben is. Onnan is jöttek előkelő vendégei. Sok
betegségben, kivált tüdőbajos betegségben csodákat mivel ez a fürdő.
Ötven esztendő előtt Gleichenberg dombjain tehenet legeltetett a szegény
sváb. Hire se volt a fürdőnek.
Egyszer véletlenül dolga akadt ott dr. Skoda hirneves bécsi tudósnak és
orvostanárnak, beszélt két ottani birtokos osztrák gróffal, ajánlotta
nekik valamely kezdetleges fürdőtelep épitését s elkezdte tüdőbajos
betegeit oda küldeni.
Ma Gleichenberg a tüdőbajosok gyüjtő csatornája és egyuttal vesztőhelye.
És ma közel háromezer magyart küldenek oda évenként még is magyar
orvosok.
Tisztelt magyar orvos barátaim Kárpátoktól Adriáig!
Mi különbség van az ember és a majom közt? Megmondjam? De szivesen
megmondanám, ha azt hinném, hogy okultok belőle!
Ne beszéljünk azonban olyan magas értelmiségü okleveles tudósról, mint a
majom. Maradjunk meg a szajkónál. A szajkónak sok kedves jellemvonása
mellett még az a természete is meg van, hogy ha egyszer megtanulta ezt a
szót: ebadta, hát akkor ezt beszéli örökösen. Ebadta! Ebadta! Ebadta!
A szajkó nehány évtized óta például azt beszéli, hogy az osztrák
fürdőben nagyobb a kényelem, mint a magyar fürdőben.
Kedves szajkó – ne fecsegj! Igazad van, de még se fecsegj! Te azt nem
tudod, hogy két évtized óta Gleichenbergben évenként ott hagytak a
magyarok százezer forintot. A mi husz éven át kamataival legalább három
millió forint. S kedves szajkó te csak egy ostoba madár vagy, te azt nem
tudod kiszámitani, hogy ha ez a három millió Balaton-Füreden maradt
volna: ott most tizszerte nagyobb volna a kényelem, mint abban a ködös
stájer fürdőben.
Százharmincz hatalmas erejü magyar fürdőt tesznek tönkre évenként a
magyar orvosok. S kiváltképen a budapesti orvosok. S azért teszik
tönkre, hogy az idegen népek gazdagodjanak.
Hejh, pedig az osztrák fürdők támogatását ugyancsak csinálják rajtok
kivül a császárok, királyok s mindenféle fejedelmek is. Nagy fénye van a
koronának, ugy csalja magához a csiri-biri embert, mint villanylámpa
esténként a szunyogot, éji lepét s a mindenféle röpülő férgecskét. De
nem jönnek a császárok, királyok és fejedelmek a magyar fürdőkbe. Nem
látogatják azokat még a főherczegecskék se. Ugy tesznek, a hogy
tanácsadóik tanácsolják, a kik pedig elméjük tárházában a magyar
érdekért nem tartogatnak egyetlen futó gondolatot se.
Volnának nekünk bölcs kormányzóink is. Hát ők mit csinálnak?
Ne bántsuk szegényeket.
Hiszen felállitottak ezelőtt tiz-tizenkét évvel egy
fürdőkormánybiztosságot. Mi kell még több?
Pedig lelkes férfiut tettek kormánybiztossá. Valóságos orvost, a ki
azonban ez előtt huszonöt évvel képviselő volt. A jászok küldték el
képviselőnek. Egy orvosuk volt, azt is képviselőnek küldték el.
Ott van közel a Balatonhoz a hires Rátót nevü falu. Ennek lakóiról
beszélik, hogy egykor kovácsuk rossz fát tett a tüzre, összedolgozott
Sobriékkal s e miatt a nemes vármegye egy kissé föl akarta akasztani.
Nosza fölkerekedtek erre a rátótiak, megkötöztek két takácsot s bevitték
az alispánhoz.
– Tekintetes alispán ur, a kovácsunkat már csak nem hagyjuk
fölakasztani, mert annál az egynél nincs több. Őt csak tessék haza
ereszteni, de hogy a közigazságban hiányosság ne legyen: hoztunk
helyette két takácsot, mert ebből még maradt otthon vagy tizenkettő.
Ezért nem lesz kár.
A jászok nem gondolkodtak ilyen bölcsen. Meg is mondta 1872-ben az öreg
Pulszky Oláh Gyulának, a fürdők országos kormánybiztosának:
– No veled ugyan furcsa lábon állhatnak betegjeid, hogy elküldtek
Budapestre.
– Miért bátyám?
– Hát hogy magukhoz közel meg nem szenvedhetnek.
Hajdan valamikor Tisza Kálmán volt az ország főkormányzója. Az volt
természete, hogy minden hivének adott valami hivatalt. Minthogy pedig
hive több volt, mint hivatala, mikor a hivatalból kifogyott: adott neki
kormánybiztosságot. Utóbb annyi lett a kormánybiztos, számát se tudtuk.
Hol lakik a varju nyáron? Hol vannak a kormánybiztosok országgyülési
szünet alatt? A mint az őszi dér beköszönt, a mint az őszi ülésszak
megnyilik, csak jön ám a varju, csak jön ám a kormánybiztos seregszámra.
Az én Oláh Gyula barátom is hivatalt kapott, oszlopos tisztviselője lett
Biharvármegyének.
Történt azonban egyszer, hogy Zsigmond veszprémi püspökkel egy vasuti
vonaton utazott. Zsigmond püspöknek az a rossz szokása volt, hogy ő
magának az első osztályra, inasának pedig a második osztályra váltott
jegyet. A hol a birtokosok, tisztviselők, tudományos emberek szoktak
utazni. A kik ugy vélekednek, hogy a cselédember vagy utazzék uraságával
egy szakaszban, vagy utazzék a harmadik osztályon.
Oláh Gyula barátom fura boszut állott ezért a rossz szokásért.
Fogott öt drótos tótot, váltott nekik első osztályu jegyet s betuszkolta
őket Zsigmond püspök szakaszába.
Tudni kell pedig, hogy a drótos tót sajátságos intézmény. Némi részben
ugyan tót is kell hozzá, de nem ez a fődolog. Veszünk egy nagy kalapot,
melynek legalább husz évesnek és tiz fontnyi sulyunak kell lenni a bele
ivódott zsirtól, szennytől és szagtól. Veszünk hozzá három karika
drótot, tizenkét egérfogót, ugyanannyi kisebb-nagyobb tepsit, egy fényes
bőrtarisznyát, egy borzasztó bőrövet s azután bocskort,
kukoriczanadrágot s rövid szürt s irtóztató mennyiségü pálinka- és
foghagyma-szagot, mindezt összekeverjük s akkor elénk áll a drótos tót.
Hogy az intézmény tökéletes legyen: czélszerü még egy szortyogó pipát s
egy maréknyi bagót is hozzákeverni.
Nos hát ilyet ötöt dugaszolt be Oláh Gyula barátom Zsigmond püspök
odujába.
De alig várta a jámbor püspök a legközelebbi állomást. Se holt, se
eleven nem volt, mire állomáshoz jutott. Ugy emelték le a vasutról,
mentőkért kellett izenni, hogy visszahozzák e nyomoruságos földi életre
s ettől kezdve mindig roszul lett, ha tiz mérföldnyiről látott is drótos
tótot.
Nem is hagyta e szörnyü bántást torlatlanul. Jól megjegyezd azt a napot,
mikor megbántod a papot. Régi példaszó ez s mindig igaz. Oláh Gyula
barátomnak le kellett mondani diszes állásáról, ha az országot
egyházpolitikának és nemzetközi bonyodalmaknak kitenni nem akarta. Le is
mondott csakhamar.
Ekkor találták ki számára az országos fürdői kormánybiztosságot.
Dolga semmi. Hatásköre semmi. Pénze semmi. Törvény nem szól róla.
Helyhez kötve nincs. Naplót, iktató könyvet nem kell vezetnie. A kormány
sohase kérdez tőle semmit és sohase fogadja meg egy tanácsát is.
Fizetése tisztes s minden évben két fürdőt meg kell laknia. Hatvanöt év
kell hozzá, mig végig lakja valamennyit.
Nos hát az ország kormányzói ennyit tettek eddig az ország fürdőiért.
Maguk azonban szintén a belga, holland és német tengerpartokra szeretnek
menni fürdőzni.
Mintha a Balaton homok-szőnyeges partjai nem érnének annyit.
Szerencsénk még, hogy egy csomó jóravaló orvosunk mégis csak van már s
számuk folyton szaporodik. És szerencsénk a közönségnek józan esze.
Ha ez nem volna: Magyarország minden pénzes emberét és asszonyát nyáron
át átköltöztetnék idegen országba, idegen nép gazdagitására.
EMLÉKEZÉSEK.
(Az 1825-iki országgyülés Balaton-Füreden. – Bihari és a khórusnémet. –
Balaton-Füred nagyjai. – Az első szobor. – Az első nemzeti szinház. – Az
első gőzhajó. – Széchenyi és a gépek csősze. – Somogy és Zala. – Vas
uram. – Az almádi csárda. – A kigyók tanyája.)
Politika, szerelem, pajkosság és dinom-dánom: ez volt a régi
Balaton-Füred fürdő-szórakozása. Ez volt Bártfáé és Parádé is. Bártfa
nagyobb, Parád kisebb volt Fürednél 1848 előtt. A többi fürdő vagy
gyógyuló hely volt, vagy számba se jött akkor. A szilaj nemesség a
debreczeni, miskolczi, győri vásárokon s a megyegyüléseken tombolta ki
magát. A kártya is járta, de veszedelmes méretüvé csak az ötvenes
években fajult el a kártyajáték. Börzét, lófuttatást, kaszinónak
nevezett kártyabarlangot a régi nemesség nem ismert. A nagy uri
korhelyeket leginkább Bács-Bodrog, Heves és Szabolcs termesztette. No de
Pestmegye se maradt el messzire.
Balaton-Füreden a legelső nagy politikai társaság 1825-ben jött össze az
országgyülés előtt. A király szeptemberre hivta össze az országgyülést s
juliusban, augusztusban, mintha összebeszéltek volna, egy csomó követnek
való ember jött össze a fürdőn.
Tizenhárom év óta nem volt országgyülés. Adót szedtek, katonát szedtek,
a só árát fölemelték törvény nélkül. A vármegyéket katonai karhatalommal
zaklatták. Egyébről se volt szó, csak arról: mit csináljon az
országgyülés a király hütlen tanácsosaival, az alkotmány ellenségeivel,
az országrontó »gazemberekkel«.
– Egyet legalább exempli gratia föl kellene akasztani.
Ezt mondta Vay Ábrahám, a későbbi hires borsodi követ, kemény ellenzéki
férfiu, a ki később gróffá lett s elhagyta az ellenzéket.
– Ha már egyet, akkor inkább valamennyit.
Ezt meg Deák Antal mondta, Deák Ferencz testvérbátyja.
Ott volt idősb Pázmándy Dénes, a mai Dinkó öreg apja, komáromi követ.
Ott volt a hires Nagy Pál, kinek Magyarország ujjászületésében kifejtett
nagy történelmi szerepét ma sem ismeri eléggé az ország. Ott volt
Kisfaludy Sándor, az akkor még első sorban ünnepelt nagy nemzeti
költőnk. Ott volt Veszprémből Rohonczy János hirneves követ és alispán.
Ott volt zalabéri Horváth János, Zala későbbi alispánja. Ő és Csányi
László voltak Deák Ferencznek a zalai nagy alkotmányi harczokban legjobb
barátai.
Mindezt szentgyörgyi Horváth József beszélte nekem, ki Balaton-Füred
egyik földesura volt s kinek apja az odagyült országos hirü férfiak
állandó vendéglátója volt. 1825-ben már felnőtt suhancz volt s folyton
ott lebzselt a nagyok között. Deli alak, nagy hóditó, később
honvédezredes, egész életében bölcs és vidám férfiu. Nagy vagyont vert
el, de azért hatvanhat éves korában is megszöktetett egy hires szépségü
nőt.
– Hidd el, kölyök, csak a jókedv és a szép asszony: ez az élet igazi
czélja. A többi mind szamárság.
– Hát a haza? Hát a függetlenségi harcz? Hátha ugy véletlenül hasba
lőttek vagy felakasztottak volna?
– Ez mind a jó kedvhez tartozik.
– Hát a czigány?
Nagyon szerette a czigányt – azért kérdeztem tőle.
– A czigány? Az meg a szép asszonyhoz tartozik. Valamint az utazás és a
fürdő is. Uton, fürdőn és czigány mellett udvarolj az asszonyoknak.
– Hát Deák Ferenczre emlékszel-e?
– Nagyon emlékszem. Ő is itt volt 1825-ben. Nagyfejü, barnaképü,
szótalan gyerek volt. Velem csaknem egyidős. Sohasem pödörte ki a
bajuszát. E miatt sokat évődtünk vele. A mi bajuszunk ugy állt, mint a
kecske szarva, ő meg csak lógni hagyta a magáét. Nagyon szeretett követ
ugráltatni a vizen. Mikor mi ebéd után iddogáltunk, ő kiment a
lóusztatóhoz, sima és lapos kövecskéket keresett s azokat ugráltatta. A
mi kövünk alig ugrott egyet-kettőt, az övé tizet is. Nagyon erős, vaskos
fiu volt, akkor tájt lett ügyvéd, de pörökkel nem vesződött.
Elmondott azután egy más érdekes dolgot is.
Eljött Füredre Bihari is, a hires czigánymuzsikus s a legnagyobb magyar
zeneszerző.
Még máig is a legnagyobb. Se Czinka Panna, se Lavota, se Csermák, se
Erkel, se a többi meg se közeliti az ő zenéjét eredetiségben,
gazdagságban és magyarságban.
Vay Ábrahám biztatta föl Pesten, hogy jöjjön Füredre. S az öreg
fölrakott két kocsira való czigányt s egy este ott termett a lóakoknál.
Egy vegyes hangszerü zenekar volt akkor Balaton-Füreden, vonó, fuvó, ütő
és csilingelő szerszámokkal. A karmester Ruzsicska volt, a veszprémi
székesegyház zenekarának igazgatója, akkor hires zeneszerző s néhány
kitünő magyar dalnak alkotója is.
Bihari az esti szürkületben fölballag a vendéglőhöz s annak egyik
hátulsó szobájában zenét hall. Oda áll az ablak elé s hallgatja a zenét.
Végre megfog egy háziszolgát s megkérdezi, micsoda zene ez?
– Ruzsicska ur uj országgyülési zenét komponált, azt tanitja be a
khórusnak, most tartja a próbákat, holnap délután öt órakor fogja
eljátszani a promenádon az uraságok előtt.
Biharinak rövid zsinóros dolmánya s rövid vágott bajusza volt. Dolmányán
rántott, bajuszán pödöritett egyet s aztán még egyszer nagy figyelemmel
végig hallgatta az uj zenealkotást. Végig hallgatta és megtanulta.
Visszaballagott társaihoz.
– Gyerekek mondjátok meg a kocsisoknak, holnap reggeli négy órakor
befogjanak, ti is a szerszámmal legyetek készen, megyünk Arácsra.
Ez egy szomszéd falu, tiz percznyi távolságban.
A czigányok kimentek oda, Bihari ott a Kassich-ház kertjében elhuzta
Ruzsicska zenedarabját s megtanitotta rá czigányait. Nyolcz órára már
ugy huzták, mintha gyerekkoruk óta mindig huzták volna. Tizenegy órára
aztán visszamentek a fürdőtelepre s azt mondták, most érkeznek Pestről,
Veszprémben háltak az éjjel. Nagy volt az öröm az urak közt s nyomban
elhatározták, hogy az ebédnél Bihari játszik. Az ebédnél ott volt
Ruzsicska is és egy mellékasztalnál valamennyi khórusnémet.
»Khórusnémet«!
Igenis az. Mert a jó veszprémi kanonok urak a templomba a
czigánymuzsikust be nem eresztik. Istennek és az ő szentjeinek s a
boldog mennyei seregeknek fülét nagyon bántaná a czigánynak muzsikája.
Reggel a templomban, délután a kocsmában muzsikálni nem lenne istennek
tetsző dolog.
Magyar ember pedig nem megy muzsikusnak még a szentek kedvéért se.
Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy
haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként
s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig
legyen is ott: magyarul meg nem tanul. De a fia már mindnek jó magyar.
Nos hát ez a khórusnémet. Igy hivja őket a veszprémi polgár. A ki
különben szóba se áll velük. Csak a kapczások, bábsütők, posztónyirók és
kéményseprők állanak velük szóba, mert ezek velük egy országból valók
többnyire.