minden gondolat nélkül czipellős lábafejével megérintette az orrát. Erre
egy szempillantás alatt mélyen bekapta anyám lábafejét s irtóztató
fogait összeszoritotta.
A sikoltásra apám oda ugrott, letérdelt s két kezével megkisértette a
fenevad állkapcsait szétfesziteni. De roppant ereje se volt erre képes.
Talán a test sikossága miatt se tudta egész erejét kifejteni. De
hihetetlen erő van a hal állkapocs-izmaiban.
Anyám a fájdalom és ijedtség miatt elájult. Mi gyerekek meredt szemmel
néztük a küzdelmet. Apám kegyetlenül káromkodott s oda kiáltotta
kocsisunknak:
– Hozd ide a kalapácsot.
Bükky István volt kocsisunk. Öreg, pupos, régi hü cseléd. Oda czammogott
a kocsihoz, a tarisznyából kivette a kalapácsot s átadta apámnak. Csak a
kalapács vasával lehetett a haldokló vagy talán már halott állat
állkapcsai közül anyám lábát kimenteni.
Szerencse, hogy akkor nem volt még félczipő vagy kivágott czipő. De igy
is nagy sebje volt anyámnak. Rögtön öltöztünk s mentünk fel a csárdához.
Ott apám finom törkölypálinkával kimosta s aztán bekötözte a sebet.
Begyógyult szerencsésen.
Hanem az eset miatt mégis csak elmaradt a nagy szilfa látogatása. Pedig
e napra már előre kitüztük. Elmegyünk tövébe, megmérjük területét,
leülünk árnyékába, megszámláljuk főágait.
A mi elmaradt akkor: megcsináltuk máskor.
Csodálatos alkotása a természetnek. Dereka, főtörzsöke csak ember
magasságnyi. Tehát nem volt társa közelben soha, nem versenyezett
senkivel, vele se versenyezett senki. Születése óta magánosan állt ott a
dombtetőn büszkén, védtelenül, viharok és villámok ostromában. Ha lett
volna társa vagy szomszédja: magasbbra nőt volna törzse s nem fejtette
volna ki oly gyorsan, oly közel a földhöz koronáját.
A magyarnak szilfa a nemzeti fája. A német elfoglalta a tölgyet, a
lengyel a fenyőt, az olasz és franczia az olajfát. Ezer falu, város,
halom, dülő, határrész viseli nálunk a Szilas és Szilágy nevet. S a hol
ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.
Mert a magyar csak a rónát, csak a sikot, csak a végtelent szerette. A
minthogy a lova is azt szerette. Van fája a siknak is. De csak puha
fája. A nyár, a füz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős,
kemény, szivós, hatalmas, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan
szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem
terem, de éjszakára tanyát ad varjunak, seregélynek. A villám kikerüli s
ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csucsára odaszáll a turul madár.
Onnan nézi a napot s a legelésző és ficzánkoló ménest. Ágából, fiatal
hajtásából faragták őseink az ijjat. Századokon át él. Kora miatt kihalt
szilfát még senki se látott.
Az akarattyai szilfa messze lát. Északfelé a Bakony csucsai, az Iszka, a
Bögre, a Papodtető, a Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy zárják el látó
körutját. Napkelet felé Fehérvár aranyos tornyait és Szegzárd hegyeit
látja. Dél felé a Mecsekig néz s napnyugat felé Tihanyon keresztül
Badacsony büszke tetejére száll tekintete. A tihanyi réven át pedig
végig néz a Balaton szinén s nem látja partját sehol, mint a tengernek.
Milyen régi ez a fa! Meg nem lehet mondani. Az 1532-iki kenesei
országgyülés már ott látta, ott találta. A Batthyányi, Tahy, Zalay,
Nádasdy, Majláth, Csányi, Bottka, Forgách, Apponyi, Zay, Pósa, Horváth,
Mérey, Kőváry, Kisfaludy, Boronkay, Niczky, Sittkey, Bessenyey ma is élő
nemzetségek öregei, föbbjei apródaikkal, kisérőikkel, huszáraikkal
lombjai árnyékában poroszkáltak el, a mikor a kenesei országgyülésre
gyülekeztek. Hát a már kihalt fényes nemzetségek!
Csak pár év előtt hullott el Mohácsnál a nemzetnek hős serege. Az előtt
egy király is sok volt, most két királya volt a magyarnak. És két örök
ellensége. A német és a török. Egyik jobban pusztitotta mint a másik.
Az az öreg fa ott a parton jól hallotta, a mint az ország bölcsei és
vitézei a fölött tanácskoztak: melyik jobb, melyik rosszabb? A török-e
vagy a német? Melyikkel tartson a magyar? A törökkel-e vagy a némettel?
Nem jobb volna-e mind a két királyt elkergetni s felállitani a szabad
köztársaságot s nemzetül szövetkezni a hatalmas törökkel?
Öreg szilfa: te hallottad ezt a tanácskozást. A te lombod belesusogott,
a te lombod belebólintgatott ebbe a tanácskozásba. Azóta negyedfélszáz
esztendőn keresztül látod feljönni és lenyugodni a napot a magyar nemzet
feje fölött. Végig nézted a törökkel és a némettel lezajlott keserü
küzdelmeket. Láttad győzelmében, láttad bukásában nemzetünket. Sokszor
elbuktunk, mindig feltámadtunk. Öreg szilfa: te sokat tapasztaltál. És
mondd meg nekünk most már: melyik szónak volt igaza 1532-ben? És mondd
meg nekünk azt is: szaporodott-e bölcsességünk 1532 óta? Meg tudnánk-e
azokra a kérdésekre ma igazán felelni?
De hát hagyjuk ezt a dolgot öreg szilfa. Ugy se tudod, miért beszélek én
rólad annyit. Hiszen rólad semmit se tud a főváros közönsége. Téged föl
nem keres nyaraló közönség. Emlékeztető jel nincs függesztve rád.
Korhadt oldalaid, korhadó ágaid nem őrzi a kegyelet. Isten számában élsz
s nem az emberek gondozásából. Meg kell mondanom őszintén: miért
beszélek én rólad annyit.
Azért, hogy tanubizonyságul hivjalak: miért pusztulnak oly gyorsan
gyökeres nemzetségeink.
Mert te tudod azt a legjobban!
Közbeszéd, mindennapi szójárás ez: »régi család, gyökeres nemzetség«.
Mit tesz ez?
Bizony nem azt teszi: kinek hány őse van. Mindenkinek egyenlő számu őse
van. Annak a Szemerének, a ki Huba nemzetségéből származik, nincs több
őse, mint annak a drótos tótnak, a ki csak annyit tud őseiről, hogy az ő
neve Janó, apját, anyját nem ismerte s mint talált gyereket közköltségen
nevelte föl Nyitramegye valamelyik jólelkü kis tót községe.
A Neander-völgyi koponya lehet fél millió éves vagy lehet százezer éves.
Vitatkozzanak fölötte a tudós emberek. Nincs az az uralkodó s nincs az a
koldus az ó világban, a ki teljes joggal azt ne mondhatná: ez a koponya
az ő ősének koponyája volt.
Ősi család az, mely egy birtokon több nemzedéken át megmarad. A birtok
az ősi s nem a család. A ki azt mondhatja: ez a birtok a hetvenhetedik
öreg apámé volt: az igazán ősi család. Ilyen magyar természetesen nem
lehet, minthogy Árpád apánkig a kinek legtöbb öreg apja volt, annak se
lehetett több harminczháromnál.
Csak az ember öreg, az idő mindig fiatal. Sokan vannak, a kik
családjukból öt nemzedéket ismernek egy időben, a kik öreg apjukat és
unokájukat egyszerre láthatják. Ez egy élő nemzetség. Ilyen hat
nemzetség Árpádig ér föl. Nem is olyan nagy dolog.
Mi magyarok ezeréves nemzet vagyunk. Mert csak ezer év óta van állandó
birtokunk.
Hát a zsidók?
Az öreg Mózes ugy 1200 körül élt Jézus előtt. Száz-kétszáz évvel
több-kevesebb nem igen számit. Ha mi magyarok ezer évre számitunk
vissza: a zsidók háromezer évre számithatnak. Joguk van hozzá. Ma is van
elég zsidó, a kinek egyenes őse vályogot vetett Egyiptomban és papucsot
kötött Babilonban s a ki tisztán örökölte századik ős apjának vérét,
szemeit, szakálát, természetét. Azért mosolygok én azon, ha hallom, hogy
nincs már Árpád magyarjától egyenes ágon tiszta vérrel származott magyar
ember.
Ostoba beszéd.
Mintha az a tizenöt ezer kemény legény, a kivel Árpád berontott
Európába, mind valamennyi idegen vérrel keveredett volna unokáiban!
»Korcs volt anyja vére s más faj állott a kidőlt helyére.« Ezt mondja a
költő. De a költő csak a főurakról beszél, a kiknek hegytetőn volt
kőváruk. S a magyar nemzetet nem főurai tartották fen. Faját, jellemét,
tiszta vérét, zömök alakját, széles arczát, eszes tüzes szemét nem a
főurak őrizték meg. A tiszta magyar faj gerinczalkata is egészen más,
mint a magyar főuraké.
A magyar főurak jellege hosszukás arcz, keskeny orr, hideg szemek,
hosszu kéz, gólyaláb, vegyes szin s olyan gerinczhajlat, mely a vesék
táján nem elég mély. Az ős magyar gerincz hajlottabb, mint a magyar
főuraké, tehát az ős magyar termet egyenesebb és nyalkább, mint a hogy a
főuraknál látjuk.
Csak Erdélyben van még tiszta magyar származásu főur. A Kemények,
Bánffyak, Bethlenek közt még feltaláltam Árpád egyik-másik
huszárhadnagyát. A legnagyobb vagyonu magyarországi főurak kétszáz év
óta habsburgi főnemes elemekkel vannak százfélekép összeházasodva.
A mint a gothai könyv bizonyitja. S a mint a természetök és testalkatuk
még jobban bizonyitja.
De térjünk vissza hozzád akarattyai öreg szilfa!
Van a magyarok közt ősi család, noha csak ezer év van mögöttünk.
De nincs a zsidók közt ősi család, noha három ezer év van mögöttük.
Mert Magyarországon nincs olyan zsidó birtok, mely a harmadik nemzedéken
át volna egy család kezén.
Azt mondják, nem is lehet, hiszen csak ötven év óta szerezhet zsidó
ember ingatlan birtokot.
Majd megfelel erre az öreg szilfa.
Tul a Dunán régi példabeszéd, hogy papi örökség, zsidó örökség nem száll
át a harmadik izre. S az is régi példabeszéd: könnyen szerzett jószág
hamar elvész.
A gyermeknevelés nagy igazságainak torzképét tárja elénk a két
példabeszéd.
Tul a Dunán van egy érsek, öt püspök, öt-hat gazdag apát és prépost s
vagy hatvan gazdag kanonok. Tehát mintegy hetven nagy szerző.
Kétszáz év óta gazdagok a magyar papok. Az előtt nem voltak gazdagok. Ha
tizenöt évet számitunk egy papi beneficziumra, kétszáz év óta csak tul a
Dunán legalább ezer nagy szerző pap élt. Tehát legalább ezer családnak
kellett volna meggazdagodni, vagy tisztes vagyont szerezni.
S mindössze sincs öt család, mely vagyonát papi örökségnek, papi
szerzeménynek tekinthetné. Pedig nem kell ám azt hinni, hogy minden nagy
szerző pap kegyes alapitványra adta pénzét. Nagyon sok tette, de nem
mind, sőt fele se. El se élték jövedelmüket. El se játszották.
Hanem odaadták, elhagyták rokonaiknak. Ezek kezén pedig elpusztult az
első, második nemzedéknél.
Ép ugy, mint a zsidóknál az ingatlan birtok.
A nevelés eredménye ez.
Ha azt akarjuk, hogy utódaink ragaszkodjanak az ősi birtokhoz: ugy kell
nevelni a gyermeket, hogy ne a vagyont szeresse meg, hanem a birtokot.
Ne a csürben örüljön a buzának, hanem a hogy a dülőn nő fel. Ne
menyasszonya keblén imádja a rózsát, hanem kint a kertben, a mint bimbót
hajt s ragyogó szirmaival rámosolyog.
A vagyon holttest, a birtok élő alak. A vagyon csak szám. Ezer, tizezer,
százezer, millió. A birtok vagyon is, de azontul családi emlék,
hagyomány, költészet is. A vagyon csak a gyomornak, hiuságnak és
ledérségnek ad élvet, a birtok a léleknek és a sziv ábrándjainak is. És
a hatalom és önérzet nemes kincsei!
Minő hatalmas ember az, kinek ezer holdnyi szép birtoka van ősi házzal,
nagy kerttel, hű szolgákkal, negyven cseléddel, kétszáz lélekkel, a
kiknek parancsol, de kenyeret is ád; a kiket munkára hajt, de szeret is
s a kik engedelmeskednek neki s a kikkel együtt lakik, együtt megy az
isten házába s jó időben, rossz időben együtt örül – együtt busul.
Megválik-e ilyen ember birtokától?
Van egy sereg szép tinaja. Még apja szerezte azt a hires bikát, melynek
utódjai.
Van udvarán hatalmas hársfája. Öregapja ültette el.
Van a kert sarkában mohos kőfalszöglet árnyékában száz esztendős
borostyán-lugas. Dédanyja vitte oda egy napos menyecske korában.
Ott van egy árokpart: rajta mászkált gyerek észszel.
Ott van a birtok napkeleti részén egy határhalom. Ős apja ott birkózott
a hatalmas szomszéddal s megmentette a birtokot.
Közel a temető: tizenhat őse nyugszik hantja alatt.
Megszólal a déli harangszó: azt a harangot is elődei adományozták.
Zsémbes, komor egyik-másik belső cselédje. De annak az apja is szolgálta
az ő apját, öregapja öregapját. Nem is lop többet, csak épen a dohányra
valót. Tehát meg kell becsülni.
Minden birtok egy családi történet. Minden történet egyuttal hagyomány,
ábránd és költészet.
Mondd meg öreg szilfa, ha te egy családnak birtokában volnál, ha tiz
nemzedék egymásután hüsölt volna árnyékodban s a tizenegyedik megválna
tőled csak azért, hogy pénze nagyobb kamatot hajtson: nem érdemlené-e
meg az a tizenegyedik, hogy legmagasabb csonka ágadra akaszszák föl?
Arra az ágra, melyet 1853-ban csonkitott meg egy kósza villám?
Öreg zsidó, öreg pap! Ha azt akarod, hogy birtokod nemzedékről
nemzedékre szálljon s nemzetséged könnyen a világba el ne széledjen: ugy
neveld a gyermeket, hogy legkedvesebb játékait birtokodon játsza, leg
szebb gyermekidejét birtokodon töltse; annak fáit, halmait, dülőit,
hajlásait, kutját, kutfejeit, messzelátó szépségeit, emberét, asszonyát,
kisgyerekét, meséit, ábrándját, hagyományait igazán megszeresse.
Akkor ragaszkodik hozzá. Akkor el nem adja, el nem tékozolja se szép
szóért, se szép lóért, se szép lányért, se szép kamatért.
Argentina messze van. Sok ezer mérföldnyire. Tenger is van köztünk. De
ha ott megbomlik a tőzsdeállapot ma: a papirok felényire buknak holnap
minálunk is.
Felényire a papirok, de egészen a papirok gazdái. De akárhogy bukik
Argentinában a bankár, a hajótulajdonos, a rozsföld, czukornádföld: azt
a magyar birtok egy könyedén meg nem érzi.
Kivált ha jó magyar ember a birtokosa.
Most már megérted jó öreg szilfa, miért meséltem én rólad annyit
Gamászától Siófokig Salamon Ferencznek, Szilágyi Sándornak, Nagy
Miklósnak, de még Gyulai Pál urnak is.
BALATON-FÜRED.
(Miért német a magyar fürdő? – Hogy menekült meg Kecskemét a német
szótól. – Nyári orvos, téli orvos, csavargó orvos. – Nemes fiu, nemes
leány. – A mamák visszaemlékezése. – A régi Balaton-Füred.)
Elértünk Siófokra.
Akkor még nem volt Siófok világfürdő. A mezőföldi főszolgabiró akkor még
nem volt fürdőbiztos s nem kellett neki németül beszélni. S a jó magyar
falut és vidéket még akkor nem iparkodtak németté tenni. A mezőföldi
ember még akkor nem is tudta, milyen a német szó. A ki németül beszélt:
arról azt mondta: zsidóul beszél. Jó zsidó barátaink akkor is tudtak
németül.
Csudálatos nép ez a fővárosi fürdő közönség.
A mint beteszi lábát egy magyar fürdőbe: mindjárt németül beszél.
Külföldön jó magyar.
A mint meglát egy pinczért: németül szól hozzá.
A mint a vasuti indóházba beteszi lábát: már elfelejti a magyar nyelvet.
A mint utazóval találkozik, a mint üzletről beszél, a mint katonai, vagy
épitészi, vagy mérnöki dolgokról értekezik: nyelve már nem fordul a
magyar szóra.
S mindegy ám az, akár keresztyén, akár zsidó. Mihelyt kereskedő, gyáros,
nagyiparos, vállalkozó, mágnás vagy pinczér: mindjárt német.
Természetes, hogy van kivétel is. Még kivétel se lenne?
Tuladunán minden kőmives német. Vagy az volt vagy azzá lesz valamikor.
Igy van a kéményseprő is. Nincs az a magyar város Tuladunán, a hol
másként volna.
Apám negyvenkét év előtt házat épitett. Délelőtt minden kőmives magyarul
beszélt, délután már mind németül. Mert délután már valamennyi ittas
volt sörtől-bortól. S ha ittas: akkor mindig beszél.
Berky nevü kocsisunk csak hallgatja ezt a beszédet nagy álmélkodással:
– Miről beszélnek ezek? Kérdem tőle kötekedve.
– De nem tudom én azt urfi. Ugy beszélnek ezek, mint a ludak. De tudja
isten, talán azért ezek is megértik egymást.
Igy volt a népünk ez előtt huszonöt évvel még Siófok táján.
Idegen azt el nem hinné, minő türelmesség lakik a magyarban.
A hatvanas évek legelején Kecskeméten laktam… A Király-testvérek czimü
vendéglőbe jártunk Kecskemét tőzsgyökeres magyarjaival s
főtisztviselőivel együtt. Csak a hires történetiró Hornyik János tudott
köztünk németül, de ő is inkább tótul tudott, de azt is ugy eltagadta,
hogy a ki kisütötte rá, hogy tótul tud: ahhoz hozzá vágta az ötfontos
ólomkalamárist.
Megtörtént.
Egyszer Zágrábvármegye horvátul intézett egy átiratot Kecskemét
városához. Senki se értette. Valakinek eszébe jutott, hogy Hornyik János
érti a tót nyelvet, ő majd leforditja. De ki szólitsa föl? Jó barátja,
tisztelője nem vállalkozott erre. Végre megfogtak egy szerencsétlen
aljegyzőt, vigye be hozzá az iratot, de hagyja nyitva az ajtót maga
után. Ugy cselekedett.
– Tekintetes főjegyző ur, tisztelettel kérem, legyen szives ezt a
levelet magyarra forditani.
Hornyik János csöndes, jó ember volt. Az édes tej nem oly szelid, mint
ő. Szemei akkorák voltak, mint a bikáé, de kékek voltak, nem feketék.
Átveszi a levelet, megigazitja szemüvegét, leteszi pipáját s megnézi az
irást. Látja, hogy szlávul van. Látja, hogy őt gyanuba fogták, hogy
tótul is tud.
Szemeit abban a pillanatban ellepte a vér. Mint a villám, ugy kapott az
ólomkalamárishoz s ha az a boldogtalan fiatal ember gyorsan ki nem
ugrik: halálnak halálával pusztul el. Botond vezér nem ütött akkorát
Bizancz kapujára, mint Hornyik azzal az ólommal a régi rozzant városház
falára. Ez is egyik ok, a miért uj városházat épitett a büszke város. –
De azt az aljegyzőt nem is türte meg többé Hornyik a városban. Ki
kellett őt tenni rovónak a bugaczi pusztára. Ott is halt meg száraz
betegségben.
Nos hát Hornyik is köztünk volt a Király-testvéreknél estennen – a
kurucz magyarok közt.
Volt ott egy biljárd asztal is s a mellett egy márkör. Törpe, pupos
szánalomra méltó alak, embervakarcs. De mint afféle márkör: csak németül
beszélt.
Hát az egész kurucz tábor nem a német nyelvet törte ezért a nyomorék
alakért Kecskemét városában? S Hornyik bátyánk is nem eltürte ezt a
természetellenes állapotot szó nélkül?
Végre is felbujtogattunk egy csöndes kuruczot, az öreg Mádyt, csináljon
rendet. Az öreg Mády vidám eszü ember volt s magához inté a vakarcsot:
– Hány dákód van édes fiam?
– Tizenegy jó, öt rossz.
– Van-e ólomtöltelék mindegyikben?
– Van kérem alássan.
– Nos hát édes fiam, mind a tizenhat dákót a fejeden töröm össze, ha te
még egy szót szólsz itt németül.
Igy mentettük meg Kecskemétet anno 1863. a németségtől. Mert hát az a
márkör is csak ugy tudott magyarul, mint akármelyik halasi utczai
gazdaember.
– – Meg kell most nézni, mivé tette Siófok és Balaton-Füred nyelvét, azt
a tökéletes, tiszta, zengő magyar nyelvet a pinczérhad és a fővárosi
közönség! Pedig egy-két okos ember s egy-két kedves asszony mily gyorsan
tudna ezen segiteni!
Nem ugy volt ez régen Balaton-Füreden! A mikor még a Balatonnak ez volt
egyetlen fürdőhelye.
Negyed század előtt még nem volt Siófok, nem volt Kenese, Almádi,
Alsó-Örs, Fülöp, Badacsony, Balaton-Földvár, Boglár, Fonyód. Mind e
gyönyörü fürdőhelyek sivatag partok voltak s idegen közönséget nem
ismertek. Egy-két uri ember szegényes deszkaviskóban ugyan mindenütt
fürdött s négy-öt vasárnapon a közeli falvak lakossága oda vonult
kocsikon egyszer megfürödni: de aztán ebből állott az egész.
Holt tenger volt a Balaton s még zarándokok se látogatták. Csak
Balaton-Füred állott és Keszthely s kissé távolabb a Héviz. Ez se
régóta.
Hejh Balaton-Füred – de sok szép dal zengett, de sok sarkantyu pengett,
de sok legénysziv felpezsdült, de sok leánysziv megrendült, de sok szép
asszony lett még egyszer és még egyszer és még egyszer szerelmes asszony
te benned!
Kicsiny voltál, öt-hat házból álltál, meleg voltál valamikor. Az égből,
a vizből, a forró szivekből egyaránt omlott rád a napsugár és a vér
melege és a jó kedv villogása. Visszatérnek-e régi napjaid valaha?
Igaz, hogy a régi fürdő más volt, mint a mostani. De a régi egészség is
más volt, mint a mostani.
Először is annyi alávaló betegségről sejtelme se volt az embernek, a
mennyiről most még a számtiszt is értekezést tart a kartársai előtt. A
mindenféle hisztériákról s férfi és női idegbajokról még a tudós férfiak
se beszéltek s ma már a társalgónők és komornák is szakszerüen
elmélkednek. A sok czukorkór, Bazedov-kór, vesekór, epekőkór,
gyomorhurut, vérszegénység hirből se volt ismeretes s a ki igazán beteg
volt: az otthon maradt, herbatét ivott s az isten nyomorékjai nem jöttek
össze egy csomóba, hogy egymás láttán kétségbeessenek.
Régen a fürdőket csak a sánták, bénák, csuzosak és köszvényesek keresték
föl. Beteg asszony éppen nem ment a fürdőre. Csak a meddő menyecskék
mentek oda s azoknak mindig használt. És csak a viruló hajadonok
keresték föl vidám mamáikkal, kik az édes mult emlékeit még egyszer
átélték, ujra átérezték. S a hajadonoknak is használt. A ki
balatonfüredi fürdőn, badacsonyi és somlyai szüreten meg nem találta
szive mását: hiába ment az aztán a lorettói vagy az öreg mária-czelli
szüzanyához.
Betegnek igenis kell a fürdő. Hasznos is. Különösen hasznos a
légváltozás, a házi gondok otthonhagyása s az uj ismerkedés. Tudom én
ezt. Legyenek hát fürdők betegek számára. S ha sok a beteg és sok a
betegség: annál több legyen a jó fürdő, okos orvosok és nemes
emberbarátok szerető gondjai s szigoru szabályai alatt.
Okos orvos?
Jőjjünk csak tisztába ezzel a kérdéssel.
Van okos és jó orvos elég. A ki a tudománynak, emberszeretetnek és
gyakorlati tapasztalatnak teljességét szerezte meg agya és szive számára
s a test és lélek szenvedéseinek enyhitésére. De az ilyen orvost nem a
fürdőorvosok közt kell keresni.
Ha a fürdőorvos állandóan helyén marad s jól ismert közönségét el nem
hagyja és se télen, se nyáron más vidékre nem költözik: akkor helyet
foglalhat a jó orvosok diszes seregében.
De a ki csak nyári orvos vagy a ki csak téli orvos, vagy a ki nyáron
északi orvos, télen pedig déli orvos, attól mentsen meg az isten és a
rendőr minden beteg embert. Mert az nem egyéb, mint csavargó orvos, a ki
óvatosan kerüli azt, hogy a ki egyszer betegje volt, az őt ismét
föltalálja, megismerje.
A csavargó orvos, a ki fürdőről fürdőre jár, olyan mint a patkányirtó. A
hókusz-pókuszt megcsinálja, a busás pénzt felveszi érte s a mint odább
áll: megint csak annyi a patkány, a mennyi előbb volt. Igaz orvosnak az
a feladata, hogy ő betegjeit s őt betegjei tökéletesen megismerjék és
egymásban megbizzanak. Minden betegségnek egyénenként megvan a maga
különössége, a melyre az orvosnak ügyelnie kell. De miként ügyelhet a
csavargó orvos olyan betegnél, a kit azelőtt sohase látott s a kit, hogy
ujra lásson: arra semmit se ad?
Az erkölcsi felelősségtől való irtózás, a munkanélküli pénzkeresés, a
könnyelmü időtékozlás vágya szüli a fürdőorvosokat, a nyári orvosokat,
az évszaki orvosokat. Veszedelmes kinövései ezek a tudományos pályának.
A légváltozás, a házi gondtól menekülés s az étrend megtartása vagy
kisegit a betegségből, vagy enyhiti azt. Ez vidámabb kedélyre birja a
fürdővendéget. S a vidámabb kedély szivesebben fizet.
Ezt a helyzetet zsákmányolják ki a csavargó fürdőorvosok. S a
fürdő-vendég is azt hiszi, hogy divat és jó izlés dolga, ha már fürdőn
van, valamely orvossal tanácskozni vagy ha nem teszi is, valamelyik
orvost fizetni. S igen sok többet ád a fürdő-orvosnak, mint buzgó rendes
orvosának. Hadd lássa a világ, hogy ő a borravalóval nem fösvénykedik.
Bizony kell lenni fürdőnek a betegek számára is. De miért ne lenne fürdő
az egészséges emberek számára? Ha üdülni kell a kimerült idegnek: vajjon
nem kell-e üdülni az elfásult kedélynek is?
Hogyan töltötte hajdan napjait a nemes ember? Mert más emberrel ugyan
nem törődött a világ, csak a nemes emberrel. Az ő számára készült minden
az ég alatt és a föld szinén, az államban és a társadalomban és
mindenütt. Övé volt a természet minden szépsége. A hegyek, a völgyek, az
erdők, a ligetek, a tavak, erek, kutfejek, folyóvizek értte éltek, neki
ragyogtak, neki voltak gyönyörüségére. Minden vad, minden madár, minden
hal az övé volt. Minden emberi jog abból állott: születni, élni,
meghalni. De a nemes ember joga más volt még a születésben, még az
életben, még a halálban is.