természetét, az első Zrinyieket s a Pragmatica Sanctio történetét akkor
már megirta s irt már akkor egy csomó történeti kisebb értekezést.
Nemzetünk hőskorába még egy oldalról se kapott bele, noha a legrégibb
forrásokat már jól ismerte.
A Névtelen Jegyzőről nem volt akkor nagyon jó véleménye. Sokat is
vitatkozott e miatt Szabó Károlylyal magán társalgásban. De akkor velem
is kemény vitába keveredett.
A Névtelen azt mondja a Vértesről, hogy: »nagy erdő az, melyet a
németeknek ott elhányt vértjei után most Vértösnek neveznek«. Salamon
ezt ostoba szójátéknak, Horváth István-féle történetkoholásnak
tekintette.
Ebben nem vitatkoztam vele. De abban igen, hogy a Névtelen Jegyző hol
született, vagy hol nevelkedett?
Félig komolyan, félig tréfásan azt mondtam, hogy a hires Névtelen is ott
született vagy ott nevelkedett, hol én, mert »kenyér« helyett ő is
»könyér« szót, a középső »e« betü helyett ő is »ö« betüt használ.
Bizonyitja ezt a »Vertus« szó, melyet a latin betük hiánya miatt
Vertösnek kell olvasni. Ha Vértesnek nevezte volna: ezt le tudta volna
irni latin betükkel is változatlanul. Minthogy pedig »ö« betüvel csak
Somogyban, csak a Mezőföldön és csak Kőrös, Kecskemét, Szeged táján
beszélnek, tehát a nagy Névtelen e három vidék egyikén nevelkedett.
Talán épen az én falumban Mezőszentgyörgyön.
Akárhol nevelkedett: én többre becsültem, mint akkor Salamon Ferencz.
Ő azt mondta, ha az elmult időkről egyáltalán nincs krónika: ez nem oly
baj, mintha hamis krónika van. Én azt mondtam, a valódi itélő tehetség
se az igaz, se a hamis krónikát se el nem veti, se el nem fogadja
föltétlenül.
E szavakkal vetett véget a vitának:
– Már ahhoz igazán kedvem volna barátom, hogy a honfoglalás történetét
megirjam. Nem is nyugszom addig, mig meg nem birkózom vele.
Nem is nyugodott addig, de azért még se birkózott meg vele. Nemsokára
bele kapott a főváros történetének megirásába s abba bele is halt. Hanem
azért maradt a honfoglalásról két becses müve. Az egyik arról szól:
mikor foglalta el Árpád végkép e mi szép országunkat.
A másik arról szól: minő volt Árpád seregének szervezete, katonai
képzettsége, fölszerelése és hadakozó képessége.
Gyönyörü tárgy. Méltó olyan elméhez, a minő az övé volt. Méltó a világ
legnagyobb elméjéhez.
Ötven éves volt akkor Salamon Ferencz. Hatalmas elme, mely a dolgok és
tünemények titkainak mélységeig volt képes lemerülni. Nagy kincsekkel
gazdagitotta nemzetünk történelmi öntudatát. De későn jutott eszébe,
hogy történetiró legyen. Abból az ezer tudományból, melyet a
történetirónak tudnia kell, ő már sokat nem tanulhatott meg tökéletesen,
sokat pedig nem tanulhatott meg eléggé.
De azért nem áll mögötte egyik történetirónknak se. Se azoknak, a kik
előtte, se azoknak, a kik vele és utána éltek és dolgoztak. Elméjének
csodálatos ereje tán valamennyinek föléje emeli.
A tudomány és cselekvés minden ágában több a nagy buvár, a remek iró, a
nagy ember, mint a történetirás terén. Mert a történetirónak a nemzetet
s a nemzeti életnek korszakait hiven s költői ihlettel kell kora elé
állitania.
Mi az: hiven? Mi az: költői ihlettel?
A nemzet hadakozik, kormányoz, törvényeket alkot, vallásos életet él,
vagyont gyüjt, mivelődik s büszke önmagára.
Tehát van neki hadvezére, államférfia, törvényhozója, egyháza,
tudománya, költészete és vagyona s mindezen felül van faji jelleme. A
hogy él, a hogy szeret, a hogy imádja az istent és az asszonyt és a
becsületet, a hogy az erényt és a bünt gyakorolja, a hogy fél valamitől
s a hogy a világ első nemzetének érzi magát.
De hát ki az a történetirók közül, a ki elsőrangu hadvezér, államférfi,
törvényhozó, hitvalló, bölcs és költő tudott lenni? Vagy a kinek
módjában állott mindezek müködését közvetlen közelből látni, megfigyelni
s megbirálni?
A ki nem igazgatott községet vagy vármegyét s nem kormányozta az
országot: miként értheti az meg Szent István, Szent László és Könyves
Kálmán korát, alkotásait, erkölcsét és törvényeit?
A ki nem ismeri utolsó gombig és zsinórig a mai huszárt: miként
ismerhetné az Árpád hadseregét?
S a ki azt nem érzi minden csöpp vérében, a mit a költő Zrinyi érzett és
hirdetett, hogy sohase volt nemzet a világon, mely a magyarnál derekabb
lett volna: miként lehetne az a magyar nemzet történetirója?
Ez már a költői ihlet kérdése. Ha nem fönséges hősköltemény a megirott
történet: nem méltó az akkor a magyar nemzethez. Nagy történetirói
voltak a hellen népnek, de egy se érte el, egy se közelitette meg
Homert. Ő a hellen fajnak egyetlen igaz történetirója.
Ismerem én azt az ezer ellenvetést és kifogást, mely ugy zúg felfogásom
ellen, mint a darázsraj. De nem törődöm vele. Mert nem igaz egy se.
Nemzeti történetirónk még nem született meg. Még Salamon Ferenczben se.
De ő legalább érezte, milyennek kell annak lenni.
Nyelve nem volt zengő. Nem volt simán hullámzó. Macaulayt és
Tocquevillet meg se közelitette. De nem járt közel a római történetirás
remekeihez se. Gondolatai tiszták, mélyek, egészek, de azok alakjai nem
dallamosak; sohase látszik meg a költő keze azon az alakon, melyben
gondolatát elénk állitja.
De olyan elme, mint az övé, idáig el se juthatott. Ő feldolgozásra
semmiféle anyagot készen el nem fogadott. Minden anyagot megvizsgált
előbb, hogy valódi-e az? S a mellett és a miatt még gyüjtő és buvár
törekedett lenni. Gondolkozása és tanulmánya csaknem egészen birálattá
és elemzéssé alakult át. S valósággal fiatal korának legtöbb irodalmi
munkája is birálatból áll.
A ki mindig birál és csupán csak birál: az nem kellemes lélek. De
Salamon lelke csupa báj és kedvesség volt nagy elméje daczára is. Akkora
volt benne a gyöngédség, gyermekkedély, emberszeretet és magyarság.
Alacsony, zömök termet, előrehajtott fejjel. Menése tétovázó, keze
mozdulatai nehézkesek, ügyetlenek. Arczbőre cserszinü és sötétbarna,
szemei aprók, villogók, sötétek. Szeme fehére nem látszott a pillák
miatt, de szemei örökké mosolyogtak, még akkor is, ha haragra gerjedt.
Tatárjellege volt az egész arcznak s a ki találkozott s futólag beszélt
vele: nagyon megtisztelte volna azzal, ha benne egy falusi kálvinista
tanitót ismer föl. Egyébként egy jóképü miskolczi csizmadia alakja állt
benne előttünk.
Pedig a történet nehéz kérdéseinek földeritésében a nagy gondolkozók
közé tartozott s büszkén vallaná magáénak a világ minden nagy nemzete.
Elmondom gondolkozásának egy iczi-piczi történetét.
A csucsai ütközetben sulyos sebet kapott. Ezzel befejezte honvédéletét,
függetlenségi harczunkban viselt dicső, de névtelen szerepét. Talán
eljutott a káplárságig, talán a hadnagyságig, talán addig se. Sohase
kérkedett honvéd dolgaival. Mikor Tordán, kedves városában fölléptették
képviselőjelöltnek: ellene föllépett Tisza László. És győzött is,
minthogy Tisza Lászlóról elbeszélték kortesei, minő vitéz honvéd volt,
minő hősiesen harczolt s mennyi sebet kapott Moórnál. Harmincz év előtt
ilyen érvnek győzni kellett Tordán. Hiába ismerték, hiába szerették
Salamont: Tisza László győzött, mert ő vitéz honvéd volt. Boldog idő,
nemes férfiak, dicső nemzedék, mely bizalmát tünődés nélkül ruházta a
vitéz honvédre.
Választás után busan beszélgetnek barátai Salamonnal a bukásról.
– Hejh barátom, ha te honvéd lettél volna csak egy napig is!
– Hiszen voltam én félesztendeig.
– Ne beszélj no! Voltál-e csatában?
– A Mezőségtől Csucsáig valamennyiben.
– Ne te ne! De csak már sebet kaptál volna!
– Hát hiszen Csucsánál ágyukerék törte össze a lábamat, mikor elvettük a
némettől.
Barátai ugy rohantak neki, mint az oroszlánok.
– Hogy nem tudtad te ezt nekünk előbb megmondani? Hiszen akkor ebben is
eléred te Tisza Lászlót!
Salamon elnevette magát. Hogy ő ugy megtréfálhatta barátait, szülőföldén
való gyermekpajtásait. Akiknek még akkor sem mondta el honvédérdemeit, a
mikor képviselősége függött attól. A mikor barátai csak azzal győzhettek
volna.
Kolozsvárott állott be honvédnek. Sulyos sebének hosszu gyógyulását is
ott várta be. Tordai barátai mind honvédek voltak szintén, ki erre, ki
amarra. Hogy tudhatták volna azok Salamon honvédérdemeit?
A harcz végén nem volt kenyere s nem volt fejét hova nyugodtan
lehajtani. Fölkerekedett, hogy el-kiszáll majd Magyarországra tul a
Királyhágón.
Négy forint a zsebben, egy pár váltó fehérnemü az iszákban, félig viselt
tisztes fekete ruha a testen, egy melegebb köcze, amolyan félig felöltő,
félig köpenyeg a vállon: igy indult utnak Salamon Ferencz, hogy
hóditson, foglaljon, éljen, jövőt biztositson magának.
Szerencsésen elért Nagy-Váradig s mire odaért: szerencsésen elfogyott a
pénze.
Ennek is volt egy kis oka.
A Királyhágón a csucsai magaslatra gyalogszerrel bandukolt föl. A
történetiró ösztöne támadt fel benne. Igazán meg akarta nézni a csucsai
ütközet szinhelyét. Át akarta tekinteni a »terepviszonyokat«.
Itt állott a központ, erre-amarra a balszárny és jobbszárny. Föntebb a
főhadiszállás, a hol a csata alatt ittasan szunyókált a hadvezér ugy,
hogy Dobay őrnagynak kellett átvenni a honvédsereg vezérletét.
A jobbszárny egy csapatja, kétszáz vörös sapkás fönt a Sebes-Kőrös
balparti magaslatán. Hat ezer oláht ver szét, a ki oldalt és hátba
szeretné támadni a magyar sereget. Lent a befagyott Körös medrén egypár
század vasasnémet robog előre, mig vezénylő főtisztjét két honvéd
szuronyhegygyel le nem veszi a lóról.
Szemközt a német sereg központja kétszeres erővel. Itt egy üteg, ott egy
üteg. Köröskörül hó, zuzmara, csikorgó hideg. A kéz odafagy puskacsőhöz,
kardmarkolathoz. Magyarország történetirója megáll s édes és keserü
érzéssel keresi azt a helyet, a hol rohamra ment, a hol az ellenség
ágyuját elfoglalta s a hol piros vére kihullott a hóra.
Megáll, körülnéz, apró fekete szeme messze-messze révedez az erdőkön és
bérczeken át. Lelke visszaszáll a Rákóczyak, Bethlenek és Hunyadyak
korába.
Pákh Albert mindig azt mondta: Salamonnak bivalyborjuhoz hasonlit az
arcza. Nem volt igaza Pákh Albertnek. Én is jól megfigyeltem. Inkább
hasonlitott a bölényborjuéhoz, de nem az ujvilági hanem az óvilági
bölényéhez, a melynek utolsó sarja 1808-ban halt ki Erdélyben. Nem az a
hátraálló homlok és hideg, merev szem, mint a bivalynál, hanem az a busa
homlok, széles arcz, csillogó szem, mint a bölénynél.
Akár bivaly, akár bölény: csunya arcz férfinak. Hajh de fenséges
szépségü arcz az, mikor a magyar ifju lelke tele van hazája dicsőségével
és fájdalmával s a mikor megáll ott a csatatéren s elnéz vissza kis
hazája bérczeire s elnéz előre a Tisza-Duna sikjaira s honfiérzetének
rózsás ködén át dicsőnek látja a multat s nagynak és boldognak a
magyarok jövendőjét! Csak istennek arcza lehet olyan szép, mint akkor az
ifju bujdosóé.
Nem önmagára gondol. Pedig zsebje üres, lába fáradt, nem tudja: mit
eszik s hova hajtja le fejét holnapután. Mégse magára gondol, hanem
arra, hogy ha már az oláht, a szászt, a horvátot, a ráczot, az osztrákot
és az oroszt legyőzhettük volna s most fénylő lobogóval vonulnának
büszke csapataink az ország fővárosába diadalmi hálát adni a magyarok
istenének!
– Hó! Megállj! Ki vagy? Hol a passzus?
Zsandárok jönnek, eléje állanak s kemény hangon kérik tőle az igazságot.
Oda adja s oda ad még egy forintot is.
– Azt láttam ki a szemükből, hogy valami csavargónak néznek.
Igy fogyott el utolsó krajczárja is, mire Nagy-Váradra ért.
Ott Lukács Györgygyel találkozott. Ugy emlékszem, őt emlité. Annál volt
és pihent pár napig.
Ott értesült arról, hogy özvegy zsidó asszony ott a Körös partján
nevelőt keres fia mellé s igér szállást, mosást, élelmezést, fütést,
világitást s havi tiz forint fizetést. Özvegy Jakabnénak hitták a jó
asszonyt.
Salamon Ferencz itt maradt s elfogadta ezt a fényes állást. Bujdosó
honvédnek fényes volt ez. Pestig jó lesz egyik pihenőnek.
Két fiu volt a háznál.
Az egyik ép, egészséges. Ez volt az idősebb, talán nyolcz-tiz éves. E
mellé kellett a tanitó és nevelő. Orvosnak szánták, azzá is lett, ma is
él.
A másik pár évvel fiatalabb. Ez siketnéma volt, istennek nyomorékja. Ezt
nem szánták semminek.
E siketnéma kedvéért mesélem el ezt az egész történetet, hogy tanuságot
tegyek Salamon Ferencz elméjéről s emberszeretetéről.
A tiz forint havi fizetésért tanitotta az idősb fiut. Gondosan,
lelkiismeretesen, a kötelesség egész érzetével. De maradt még ideje
elég. S eszébe jutott, hátha azt a szegény kis siketnémát megtanitaná ő
beszélni. Hisz a siketnéma nem sokkal különb lény az eleven bodzafánál,
hátha lehetne belőle okos állatot, beszélő embert alakitani?
A siketnémát ötven év előtt is tanitották már arra, hogy a gondolatot
lehessen vele közölni s hogy ő is közölhesse mással. A kézfej öt ujjának
változata képezte a huszonöt-harmincz betüt. A betükből szavak s a
szavakból beszéd és társalgás. De arra, hogy a siketnéma hangos beszédre
legyen képes, még nem gondoltak. Lehetetlennek tartották.
Salamon Ferencz tünődött: miért volna ez lehetetlen? Gégéje, hangizma,
nyelve, szája, ajkai a siketnémának is olyanok, mint a beszélőnek.
Tüdeje is rendesen fujtat. Csak ki kell a módját a beszédnek találni.
Ő kitalálta.
A szegény fiu elé tartott egy botot. Ugy tartotta eléje, mintha mondta
volna neki: ide nézz fiam ez bot.
Akkor ujjával saját ajkára mutatott s kimondta a szót: »bot«.
Mikor az ember e szót kiejti: két ajkát erősen összeszoritja s aztán a
levegő kirobbantása közben nagy hirtelen kinyitja, de ugy, hogy a két
ajk közepén támadjon a nyilás, melyen a levegő kirohan.
Az élesen figyelő gyermek nézte az ajkak mozdulatát. S megkisérlette
utánozni. Tiz, husz kisérlet után eltalálta. S mikor eltalálta: Salamon
elismeréssel helyeselte s a fiu vállát megveregette, fejét megsimogatta.
A »bot« után jött a »fa«, azután a »mama«, azután a »macska«, »kutya«,
»szem«, »ágy«, »nyelv« s igy tovább. Az első hónapban 14 szónak
kiejtésére tanitotta meg.
Összesen ötszáz szóra törekedett megtanitani. Sikerült. A szavak a
legközelebbi környezetre vonatkozó közhasználatu szavak voltak. Minek is
több? Müller Miksa szerint a hegyi angol parasztnak, a ki falujából
sohase lép ki, háromszáz szava van. Egy szegény siketnémának untig elég
ennyi is.
A fiuból betüszedő lett s talán ma is él. De az egész Jakab családban,
de az egész Nagy-Váradon senki se tudja, minő hires és nagy ember lett
abból a szegény bujdosóból, a ki azokat a zsidó gyerekeket oly nagy
szeretettel tanitotta.
De másutt se tudják Salamon Ferencz találmányát.
Ma már száz intézet van a világon, a hol a siketnémákat igy tanitják. De
a tanitás története Salamon nevét nem ismeri.
Hanem mikor ott hagyta a nevelői állomást, az asszony húsz forint külön
jutalmat adott neki elismerésül. Ezzel jött Pestre és ezzel ment még
Nagy-Kőrösre is tanárnak, hol nyilvános életének második és igen kedves
állomása volt.
Elhagytuk Székesfehérvárt, tovább zakatolt velünk a vasut, elhagytuk az
én falumat Mezőszentgyörgyöt s gőzkocsink felcsavarodott velünk a
Balatonpart aligai magaslatára.
Érdekes a Balatonnak itt a partja. E partot egyes részei szerint más meg
más név alatt ismeri a vidék.
E nevek is furcsák. Gamásza, Világos, Aliga, Akarattya, Csittény,
Kenese, Máma. Mindegyik a partnak egyik érdekes részét jelenti. Régi
nevek, régi szavak. Ugy tetszik, mintha Árpád magyarjai már itt találták
volna. Legrégibb magyar okirat a tihanyi apátság alapitó levele. A
korábbi keletüek vagy másolatok, vagy hamisitványok. Ez igazi. S e
szavak közül egy-kettő már ebben a levélben is előfordul.
A mikor a vasut már fönt robog a parton egy mély bevágásban: egy helyütt
a világosi földszakadéknál egy pillanatra elénk bukkan a Balaton. Nagy
Miklós rögtön oda állt az ablakhoz s szemeit kimeresztve bámulta a viz
tükörét. De csak egy pillanatig. Ujra bevágás jött és csak pár percz
mulva szünt meg az akadály. Attól kezdve Nagy Miklósnak nem lehetett
többé szavát venni. Elfelejtette Erdélyt. Elfelejtette a Pojnik-almát és
a tordai pogácsát. Elfelejtette a »Vasárnapi ujság«-ot. Csak bámulta a
vizet.
Gyulai Pál urra nem tett nagy hatást. Vagy ha tett is: el nem ismerte
volna a világért. Mert, hogy ő elismerjen valamit, a mi hiányzik az
Akadémia kiadásai közül, »olyan nincs«.
Salamon Ferencz is némán gyönyörködött, de annál többet kérdezősködött
Szilágyi Sándor.
Szilágyi azt kérdezte: hajókáznak-e a parti lakosok?
– Azok bizony nem hajókáznak.
– De hát hogyan érintkeznek egymással?
– Nyáron sehogy, télen a jégen át.
– Fürödnek-e?
– Azt ugyan nem cselekszik.
– De hát mire használják ezt a nagy vizet?
Salamon felelt meg helyettem.
– Ez bizony Sándor se ló, se szamár, hogy terhet rakjanak rá.
Várjatok csak erdélyiek, majd máskép beszéltek ti a Balatonról két nap
mulva!
A vaskocsi fent robog a magasban. A part 60–70 méter magas s oly
meredek, mint a fal. Oldala tele a parti fecskék és varjak lyukaival, a
hol fészkelnek.
Lent a vizszélen selyem szőnyeg és sima fövény, melyen messze-messze be
lehet menni a tiszta vizbe a nélkül hogy elnyelné az embert.
Közben-közben keskeny sávokként zugó nádasok. Azontul a nagy viz tükre,
a tulsó parton ködbe és távolba enyésző hegyek.
Ezer és ezer vizi madár a nádason belül. Tarka libucz, fehér sirály,
szürke vadlud csapatokban. Itt-ott egy-egy gém áll őrt mereven,
mozdulatlanul feltartott fejjel. Minő kedves zaj volna a madarak
csevegése, ha nem zugna-zörögne ugy a gőzkocsi!
Száz szinü pompában játszik Nagy Miklóssal a vízszin tüköre.
Ezüst-fehér, halavány-kék, haragos zöld, égszin, barna-kék óriási
foltonként és vonalanként váltakozva. Itt állandó, amott változó, itt
eltünik, amott felbukkan egy-egy szinárnyalat. Nagy Miklós nem érti.
Mert ő csak a vizet nézi s az eget nem nézi. Pedig az ég s a Balaton
vize együtt sir és együtt nevet, együtt derül és együtt borul, együtt
mosolyg, együtt haragszik. Mint a hű szeretők és igaz hitvesek. Ha az
egyiknek nézesz a szemébe: tudod már mi van a másikban is.
A tihanyi templom tornya s az akarattyai nagy szilfa farkasszemet néznek
egymással. Melyik vénebb, melyik magassabb, melyik fenségesebb? Emberkéz
épité az egyiket, istenkéz a másikat.
Erdélyi barátaim figyelmét oda irányoztam a nagy szilfára.
– Oda nézzetek!
A MAGYAROK FÁJA.
(A csárda. – A fogas király. – Az öreg szilfa. – Melyik rosszabb: a
török-e vagy a német? – Kinek hány őse van? – Van-e még magyar, van-e
még zsidó. – Papi birtok, zsidó birtok.)
Ott áll a fa, az ős, öreg szilfa, az akarattyai magaslaton. Földje, maga
büszkén néz szét a messze világba. Egyik oldalán a csittényi szőlős
gunyhó, másik oldalán az akarattyai csárda, nehány puskalövésnyire tőle
mindakettő.
Csárda egykor, pusztai lakás ma.
Hova lettek a csárdák? Hova tünt el a csárdai élet?
Gyermekkorom sok emlékét őrzi a csárda. Ugy megőrzi, alig jut belőle ma
már magamnak is. A hogy elmult a gyermekkor, ugy mulnak el a csárdák,
ugy mulnak el az élet emlékei.
Őskeleti, ősmagyar intézmény a csárda. Talán a hunok, talán az avarok
még nem ismerték. Az a Priszkosz követ, a ki Attillánál járt, nem beszél
csárdáról. Mikor társaságával letelepedett éjszakázni, nem csárda mellé
telepedett. Ha lett volna akkor csárda, hun vezetője oda vitte volna
éjjeli szállásra. S mikor jött a vihar és záporeső s a görög urak feje
fölül elvitte a sátort s uti málháikat belesodorta a szikes tóba: a
csárdához menekültek volna eső elől, éhség elől, szomjuság elől.
Ősmagyar szó a »csárda« is. Hiába akarják tőlünk elvitatni polyákok,
törökök, déli szlávok. Meglehet, igaza van Vámbérynek, hogy őseink a
persáktól tanulták el a szót és az intézményt. Meglehet, hogy persa
nyelven azt jelenti a szó: ágas szin. Bizonyos, hogy őseink hozták
Európába.
A hol ivóviz van: oda kutat ásnak. Közelébe ágas szint, leveles szint
állitanak. Az ágas szin mellé egy kis putri vagy hajlék: ebből a három
épületből áll a csárda. Nem oly fényes, nem oly szilárd ugyan, mint a
balbeki napisten templomának romjai, de czéljuk, rendeltetésük ép oly
kegyes, ép annyira istennek tetsző.
Keritése nincs, kapuja sincs. S ha nincs kapu: be se lehet zárni senki
előtt. Szabad a bejárás, szabad a megszállás mindenkinek.
Nem is az emberért, inkább a lováért készült. Az ember türheti az
éhséget, szomjuságot; jóravaló ember lovát éhezni, szomjazni nem engedi.
Megitatja a kutnál, beállitja árnyékba a szin alá, vet neki egy marok
szénát, zöld füvet vagy eleséget s pihentetés után ugy megy tovább. Maga
az ember bemegy, vagy be nem megy a csárdába: nem tartozik a dologhoz.
Árnyékért, pihenő helyért, itató vizért ugy sem szabad pénzt elfogadni
magyar embernek. Csak németnek szokása lakat alatt tartani a vizet és
födeles árnyékot.
Erős igazsága van a németnek, de erős és szép igazsága van a magyarnak.
Hisz a ló gazdája azért egy hajtóka italra vagy többre mégis csak benéz
a csárdáshoz is. Ez a csárdás haszna. De azért, hogy fáradt állat
megpihenjen, szomjas állat elverhesse szomját, hasznot huzni
embertelenség.
Ott volt még az én gyermekkoromban a czinkotai, a pinkóczi, a tekeresi,
a gamászai, az akarattyai, az alsó dakai, a felső dakai, a geleméri, a
füzfői, az almádi csárda. Egy pár még ma is fenáll, ma is csárda. Busul,
szegénykedik, csárdása gazdaságból éldegél, vendéget alig lát, utas
ember elkoczog mellette, a muzsikus czigány rá se gondol többé, hanem
azért mégis csárda. Urasága csárdának felejtette. A legtöbbje gazdasági
tanyává alakult át. A pinkóczi csárdát a nemes vármegye pusztittatta el
ott a hodosi erdő mellett. De végkép kipusztult már a hodosi erdő is.
Bokros tölgyeinek semmi nyoma többé.
Az akarattyai csárda se csárda már több mint negyven esztendeje.
A Balatonnak ezt a részét Balatonfőnek nevezik. A balatonfői partok azok
a magas és meredek partok, a melyekről már megemlékeztem. Azt a
magaslatot, a mely az akarattyai csárdához fölvezet, Tikacs néven
nevezte el az őslakó.
Erre szoktak szüleim nyaranta a balatoni fürdőre járni az akarattyai
csárda aljába.
Egy mély szakadás van itt a nagy partok között, mintha óriási vizmosás
volna. Itt le lehet szállni a vizhez. Ide jön vasárnaponként száz meg
ezer kocsival a Mezőföld népe, kivált aratás és cséplés után fürödni, a
cséplés és nyomtatás porából kitisztulni. Ellepik a sekély vizet a
nádason kivül. Ha a partról a magasból néznők: ugy tünik elénk a sok
emberfej, mintha télen óriási varjusereg lepi el a havas mezőt. Mert
kopasz embert és szőke embert a Mezőföld alig ismer. Fürdő után körbe
telepesznek az összevalók, előszedik a pogácsát, sonkát, kulacsot s jó
kedvvel beszélik egymásnak, ki milyen mélyen ment be a vizbe. Uszni nem
tud senki. Azt pedig mindenki tudja, hogy a ki nyakig érő vizbe bemegy,
ha uszni nem tud, többé vissza a maga erejével nem jöhet. Beszivja a
Balaton.
Apám tudott uszni. Megtanulta gyermekkorában a szilasi uszólápon. Ma már
ez sincs meg az ősi telken.
1851-ben történt az eset. Lementünk fürödni. Anyámnak nem volt szabad a
nyilt vizen fürdés, de ő is eljött s egy pokróczon leült a homokos
partra.
Apám beuszott a nádason belül s a mint ott lubiczkol, jön vele szemközt
lassu mozgással egy termetes hal. Vagy a hullám hányta, vagy a szellő
tolta, de a viz szinén jött feléje. Első pillanatra nem ismerte föl.
Akkora volt mint egy jókora harcsa, de se bajusza, se pikkelye.
Mikor közelért hozzá: kitért előle. Nagy hallal szabad vizben, puszta
kézzel viaskodni nem okos ember dolga. De a mint mellette uszkált,
észrevette, hogy a hal tátogat s többet fekszik oldalán, mint hasán.
Haldoklott a gyönyörü állat. Nem volt semmi sértődése, haldoklott öreg
kora miatt. Apám a kopoltyuja alá tette balkezét s jobb kezével
iparkodott kifelé vonszolni. Haldokló állattal könnyü lesz elbánni.
Csakhogy az a haldokló állat a fogaskirály volt s a király akkor is
hatalmas, a mikor haldoklik.
De azért kihozta. Egyet-kettőt vetett magán ő felsége, de apám erős
ember volt, keményen fogta, kivezette a lábolható vizig; ott ölébe vette
s anyám lábához oda tette a homokra.
Negyven fontos óriási fogas volt. Mióta uralkodhatott már a vizek
mélységein: nem tudják azt a tudósok. Hálót, szigonyt, erősebb
ellenséget el tudott kerülni. Szerencsésen eljutott az emberi kor
legvégső határáig.
Hanem hát mégis csak király volt, a ki fogát se könnyen, se ingyen oda
nem adja.