Eötvös Károly Munkái
I. KÖTET
UTAZÁS A BALATON KÖRÜL
I
Eötvös Károly Munkái
I
UTAZÁS A BALATON KÖRÜL
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MDCCCCI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
UTAZÁS A BALATON KÖRÜL
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MDCCCCI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
KÉSZÜLÜNK AZ UTAZÁSRA.
(Kik azok, a kik utaznak? – Miért késett ez az utleirás? – Napkelet
felől napnyugat felé. – A Balaton költői. – Mindenütt szép, de legszebb
a Balatonnál.)
Nem szeretem kerülgetni a kérdést. Egyenesen neki a dolog közepének: ez
a természetem. Most mégis máskép cselekszem. Előre tájékoztatnom kell az
olvasót: miről lesz szó.
Az utazás, a melyet leirok, ezelőtt huszonöt esztendővel történt.
Az utazók hirneves emberek. Négyen voltak s mind a négy erdélyi ember.
Salamon Ferencz az egyik.
Gyulai Pál ur a másik.
Szilágyi Sándor a harmadik.
Nagy Miklós a negyedik.
Volt még ötödik és hatodik is. Szentirmay József volt az ötödik és én
magam voltam a hatodik. Mindenkiről el fogok mondani mindent, a mi vele
az utazás alatt történt, csak magamról hallgatok. Nekem elég dolgom lesz
az irással. Jegyzőkönyveket nem vettünk föl, semmit föl nem irtunk, csak
azt beszélhetem el, a mi emlékezetemben megmaradt.
Huszonöt esztendő nagy idő. Azóta én se jártam azon a vidéken. A feledés
hullámai folyton verdesik az emlékezet omlós, fövenyes partjait s
azokból a partokból sokat elmosnak. Pedig azokon zöld pázsit és illatos
virág tenyészhetett s a fövenyben aranyporszemek is voltak. A hullám
elmossa mind. Mi maradt meg azóta: majd kitudódik lassanként.
Nagyon kell vigyáznom.
Két derék nemes barátom azóta messze utra költözött. A történetiró és a
hivatalos anyakönyv ugyan azt bizonyitja, hogy Salamon és Szilágyi csak
a kerepesi temetőig távoztak el, de én ezt jobban tudom. Ott
szállonganak ők sziveinkben s ott szállonganak a csillagos ég közelében
s keresik a magyar faj dicsőségét a multban s örrökkévaló életét a
jövendőre. Minő nemes szellem s minő jó magyar volt mind a kettő!
De Gyulai Pál ur se maradt el mögöttük.
»Gyulai Pál ur.«
Mikor e szót kiejtem: nagy nyomatékkal teszem azt. Nem azért, mert
főrendi ur. Nem ád ő arra semmit s én se sokat. S mikor nagy utazásunkat
megtettük a Balaton körül: akkor még nem is volt ő főrendi ur.
Hanem hát ő nem tegeződik minden pitty-potty emberrel. Nem is érzeleg és
nem is pajtáskodik senkivel, hanem e helyett vitába keveredik
mindenkivel s vita közben csak egyetlen megszólitás illik hozzá
komolyan: »Gyulai Pál ur«. Én pedig még az életben sohase találkoztam
vele, hogy rögtön vitába ne keveredtem volna vele. Elég baj az nekem,
talán neki is, hogy oly ritkán s akkor is oly kevés időre találkozunk.
Behunyta szemeit örökre Szentirmay József is. Ki volt, mi volt: erre is
rákerül a sor. Vitéz honvéd volt, s már e miatt is megérdemlené, hogy
megemlékezzem róla.
De él és futkos és szerkeszt még Nagy Miklós. A ki irt és iratott már
tizezer holt és eleven emberről, de a kiről még se nem irt, se nem
iratott senki.
Ha emlékezetem egyben-másban cserben hagy: Nagy Miklós és Gyulai Pál ur
bizonyára helyreigazitással áll elő. Ezt nem szeretem. Ezért kell
vigyáznom.
De hát miért vártam én huszonöt esztendeig?
Jó okom volt.
Gyulai Pál ur lelke egy pillanatra lángot vetett a Badacsony tetején.
Fényes és melegitő lángot. S azt mondta előttünk, hogy »Romhányi«-jában
fel fogja dolgozni utazásunk emlékeül a Balatont és a Badacsonyt.
Ezt akartam én bevárni. Hogy fölülkerülhessek és én birálhassam meg őt.
S volt gonosz szándékom más irányban is.
Azt mondta, hogy ő olyan szélbali embert, a ki igazán szépen tudna irni,
még nem látott. Régen mondta ezt, de azóta is vallja. S én ugy akartam
ezért megboszulni, hogy »Romhányi«-jára hasonló versben mondjak
birálatot. Ha szép lesz a versem: akkor nem bántja többé a szélbali
embert. Ha pedig csak olyan lesz mint a »Romhányi«: akkor ő is
elhallgat, én is.
De most már nem várom tovább. Lehetetlen. Én ugy érzem, hogy én halandó
ember vagyok. »Romhányi« huszonhét év óta készül és negyedfél ének van
belőle készen. Tervezve van pedig tizenkét énekre, tehát még hetven
esztendő mulva lesz készen. Eddig várni nem akarok. Tehát csak megirom
már ezt a Balaton körüli világutazást.
Czélunk nem az volt, hogy voltaképen fölfedezzük a Balatont. Pedig még
ma sincs igazán fölfedezve. Az orvos urak nagy része azt se tudja, az ó
világban van-e vagy az uj világban. Sőt az orvos urak nagy része szentül
hiszi, hogy valamely nyugoti országban fekszik s a földrajzban Ischl,
Franczenszbad, Gastein, Reichenhall s egyéb efféle név alatt szerepel.
Olyan orvos is van, a ki azt hiszi, hogy nem is hivja más Balatonnak,
csak az ostoba magyar közönség.
De azért én az orvos urakkal nem vitatkozom. Az a világutazás, melyet én
leirok, ugy se az orvos urakra tartozik, csak azokra, a kik a
betegségeken kivül és a gyógyitó szerek mellett még a költőkért, szép
asszonyokért, történelmünk nagy alakjaiért s a nemzeti hagyományokért is
lelkesülnek. Mert – hála isten – ilyenek is vannak az orvos urak között.
Hogy a Balaton máig sincs még felfedezve: legékesebben bizonyitja ezt az
a husz-harmincz tudós férfiu, a kit a történetirás balatoni bizottságnak
nevezett el, és a ki tiz év óta mindig a Balatont fedezi föl, de
munkáját máig se végezhette el. Vannak barátaim is e bizottságban.
Herman Ottó már korábban fölfedezte a Balaton halait s madarait. Daday
fölfedezett benne több mint százötven fajta rákot. Lóczy egészen közel
jár ahhoz, hogy fölfedezze partjait s mások közel járnak ahhoz, hogy
fölfedezzék mélységeit. Azonban a halak és madarak, a rákok, partok és
mélységek még mindig nem a Balaton.
A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bus mesék
gyüjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a multból s
ragyogó reménység a jövendőre. Se mérnök, se tudós, se állatbuvár azt
igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, a ki egyuttal
költő és történetiró s azonkivül erdélyi ember.
Csak tuladunai ember kell közibük egy vagy kettő, a ki a költőnek, a
történetirónak s az erdélyi embernek az utat megmutassa.
De hát miért éppen erdélyi ember?
Erre a kérdésre nagyon furcsa a felelet.
A magyar ember, ha boldogulni akar, nyugat felé iparkodik. Eltanulta ezt
Atillától és Árpád apánktól. A kik napkelet felől jöttek és napnyugat
felé törekedtek. Csak a ki bujdosik: az tart kelet felé.
Ilyen a magyar még ha zsidó is. Bejön Mármarosnál. Ott még koldus,
napszámos és pálinkamérő. A fia már két vármegyével beljebb jön nyugot
felé s lesz belőle gyáros, kereskedő és nagybérlő. Ha még egy-két
vármegyével beljebb kerül: már nagy birtokos és urodalmat szerez.
Budapesten nemességre, képviselőségre és báróságra törekszik s ha már
egy pár millióra tett szert: Bécsbe költözik, de ha megmarad is
magyarnak: minden betegségét bécsi orvossal gyógyittatja, minden
nyaralását osztrák fürdőben tölti s minden ékszerét és drága ruháját
lánya, asszonya Bécsből és Párisból hozatja.
Épen mint a magyar mágnások!
Az erdélyi ember kétfelé költözik. A ki szegény akar maradni: vagy
otthon ül, vagy Moldvába, Oláhországba száll ki szerencsét próbálni. A
ki pedig boldogulni akar: az jön Budapestre.
Budapestig eljön, de tovább nem. Ez napnyugot felé rá nézve a világ
vége. Olyan erdélyi ember még nem született a világra, a kit Pécs,
Fehérvár, Komárom, Veszprém, Pápa, Győr, Sopron vagy Pozsony a maga
kebelére telepedni látott volna.
És ez jól van igy is. Nagyon erős gyomra van Budapestnek. Erősebb, mint
a struczmadárnak. Erősebb, mint a gólyamadárnak. Annyi kavicsot, kigyót,
békát, tótot, csehet, németet, galicziai jövevényt befogad évenkint,
hogy az erdélyiekre ugyan szüksége van. Nem épen hánytatónak, hanem
gyomorerősitőnek. Bár jönnének többen. Bár jönne ide a székelyek
fölöslege is. A ki már kicsordul a tele pohárból s ha Romániába hull,
örökre a porba vész.
A négy erdélyi iró soha se látta a Balatont. Egyik-másik talán valamikor
elutazott mellette, de azt is éjjel cselekedte. Nem volt benne köszönet.
Nem elégedtem meg ezzel a négy erdélyi férfiuval. Még többet is akartam.
Ott volt Szász Károly. Akkor még nem volt püspök, juhait még nem maga
terelgette, sőt ő még maga is közibénk, a jámbor juhnyájhoz tartozott,
melynek egyik-másik darabja el is tévedhet. Ő épen az eltévelyedettek
közé tartozott, mert imádság helyett verset irt s költő daczára
miniszteri tanácsosságra s államtitkárságra adta fejét. Költő és
miniszteri tanácsos: hogy lehet e kettőnek összeférni? Ha Petőfi
tanfelügyelő, ha Csokonai pénzügyigazgató lett volna!
Fölkerestem Szász Károlyt is. Meghivtam a nagy utazásra őt is. Nagy
örömére volt e meghivás. Annál inkább, mert szentül hitte, hogy abból
nem lesz semmi. De határozottan megigérte, hogy ha én azt a csodát meg
tudom tenni, hogy Salamon Ferenczet és kiváltképen Gyulai Pál urat
valamely napnak reggeli 7 órájára a déli vasuthoz állitom: akkor ő is
eljön s megénekli a Balatont.
Tudtam, hogy ha eljön: megénekli. Ez volt egyik törekvésem. Mert a
Balatonnak most már van ugyan költője s nehány írója is, de huszonöt év
előtt még nem volt igazi költője.
Petőfi talán sohase látta. Arany és Tompa nem törődtek vele. Vörösmarty
az ifju kort nem töltötte partjain. Berzsenyi és a két Kisfaludy lelke
csak a hősiség és a honfibánat napsütötte rónáin vagy ködös
rengetegeiben tanyázott. Pedig ők jól ismerték a Balatont, lelkesedtek
is érte, sőt Berzsenyi nem egyszer meg is kisérlette, hogy bevonja
költészetének arany fátyolával.
Csokonai is csak egyszer lángolt érte. Tihanynak riadó leánya, a vitára
mindig készen álló visszhang birta szóra lantját. Ha az ő lantja olyan
korán össze nem tört volna!
Volt idő, a mikor négy báró regényirónk volt egyszerre. Jósika, Kemény,
Eötvös, Podmaniczky. Nem hiszem, hogy most egy volna is. Egyáltalán hová
lettek mágnás iróink? Jó lenne e fölött egy kissé eltünődnünk. Ugy
látszik: mióta versenylóra ülhetnek, azóta Pegazus iránt nincs érzékük.
Azóta a Pegazus nem türi meg őket a hátán.
Minden mivelt nemzet főurai közt nagy számban vannak az irók. Költők,
tudósok, utazók, katonairók, hirlapmivelők. Nagyszámban volnának nálunk
is, ha az egyik fele már meg nem halt volna s a másik fele már
megszületett volna. Zichy Jenő és Andrássy Gyula gróf szinte kirí a mai
nemzedékből s Széchenyi Béla gróf mintha kifáradt volna nagy khinai
utazása után.
De ez a négy báró regényirónk se vette költői tolla alá a Balatont.
Jókai költészete ellátogatott egyszer hozzá. De csak az alvó Balatonhoz,
a mikor lefekszik téli ágyába, magára ölti jégtakaróját s hóval,
viharral, förgeteggel nem törődik.
Ezt a Balatont irja le Jókai az »Arany Ember«-ben.
Jókai tizenöt éven át lakott nyaranta a Balaton partján, suttogó
nádasához ötven lépésnyi távolságban. De a téli Balatont nem látta soha.
Mégis azt irta le. Különös erő is lakik a költészetben. Képzelete arra
vágyik, hogy az ismeretlent, a láthatatlant, a kézzel meg nem foghatót
állitsa az olvasónak lelke elé.
Ha Szász Károly eljön a nagy utazásra: bizonyára tizenkét dala röpködi
körül Tihany, Hegyesd, Csobáncz, Badacsony, Tátika bérczeit s néhány
költői beszélylyel és hősi költeménynyel lesz irodalmunk gazdagabb.
S még egy erdélyi embert akartam az utazásra birni.
Zeyk Ferenczet, a vitéz erdélyi vörös sapkást.
Barátom volt. Ott viselte tisztét ekkortájt a honvédelmi kormánynál.
Minden Zeyk honvéd volt valamikor, a ki már elbirta s a ki még elbirta a
fegyvert. S az én Firi barátom egyik volt az elsők és a hősök közül.
Pajzán néven Zeyk Firinek nevezték bajtársai. Én is csak ugy neveztem.
Vidám oldala is volt a függetlenségi harcznak, a tábori életnek, a sok
győzelemnek, a sok csatavesztésnek. De vidám oldalát se a költők, se a
történetirók eddig meg nem irták. Csak a hősi oldalt, csak a bukást,
csak a nemzeti gyászt, csak az árulások denevérsuhogását ismeri a mai
nemzedék.
Miért van ez igy?
Mohács óta sohase volt a magyar szellem nagyobb, erősebb, fenségesebb,
mint az utolsó Rákóczy kuruczkorszakában. És sohase szenvedett nemzetünk
többet, mint akkor és az után. S nézzétek meg dalait, költészetét,
zenéjét, példabeszédeit, bölcs mondásait, vezérférfiainak életét és
nyilvános jellemét: mindig és mindenütt ott van a magyarnak vidámsága,
délczegsége, dévajsága. Sohase busult annyira a magyar, hogy csupán
busult volna és sohase dühöngött annyira, hogy ellenségéhez vagy
önmagához egy keserü-vidám ötlete ne lett volna.
Hova lett hát függetlenségünk harczának vidámsága? Miért titkoljuk el?
Miért felednők el? Hova lett a harcztéri szerelem titkos költészete?
Hiszen Vénusz, a bájos istennő, hányszor fölkeresi a kegyetlen Marsz
istennek táborhelyét? Hiszen történelmi nagy hőseink nem lesznek
kisebbek, csak rokonszenvesebbek, ha bennük az embert, az egyént, a
férfit is közelről megismerjük. S a nagy franczia forradalom fensége
semmit se veszt, csak ragyogóbbá lesz az által, ha szerelmi harczát,
hadjáratait, cselszövényeit és pajzánságát is igazán ismerjük.
Az én Zeyk Firi barátom az ő zászlóaljának, hadtestének, csatáinak
minden vidám történetét átélte, megfigyelte, megőrizte és elbeszélte. S
mester volt ebben Salamon Ferencz is. Csakhogy Salamont, mint kevés
szavu embert nehéz volt szóra birni. Mennyit mesterkedtem én azon, hogy
önmagáról is beszéljen s minél többet beszéljen önmagáról.
– – Nos hát ezek az én erdélyi barátaim, valahányszor velük összejöttem,
nem győzték nekem eléggé dicsérni Erdélynek tájszépségeit.
Az Aranyos völgyét Tordánál s a tordai sziklahasadékot. Salamon Ferencz
és Nagy Miklós ott nőttek fel.
A Detonáta bazalt oszlopait, e csodálatos hangtalan orgonát
Alsófehérmegyében.
Brassó óriási erdős kupjait.
A Hargitát Csikban s annak húnregékben gazdag bérczeit.
A hátszegi völgyet Hunyadmegyében s a Hunyadyak dicsőséges emlékeit.
A Szent-Anna tavát, a Csucsai szorost, a Csetátye Bolit, a Retyezátot,
melyeket regényköltőink annyiszor megénekeltek.
És azután Erdély borai!
Ennél a kérdésnél már Nagy Miklós is tüzbe jött. A ki azt merte volna
állitani, hogy van a világon jobb bor, mint az erdélyi és van a világon
jobb Pojnik-alma, mint a tordai: annak még Nagy Miklós is ugy neki ment,
mint az oroszlán. Pedig Nagy Miklósnál szelidebb eleven lényt a tudomány
sem ismer.
No de hát még Gyulai Pál ur! Ő előtte még Kolozsvár környéke is a
csodálatos szép tájak közé tartozott.
De hát én a tuladunai ember vitába mertem velük keveredni. Borban, tájak
szépségében, régi századok fenálló emlékeiben, még a Pojnik-almában is a
Dunántult a legelsőnek állitottam.
Gyulai leczáfolt keményen.
– Jól van Gyulai Pál ur! Ön a Dunántult és a Balaton vidékét soha se
látta. Tehát kettő közül választania kell. Vagy eljön velem Badacsony
vidékére, vagy nem vitatkozik többé se velem, se mással.
Mit? Nem vitatkozni többé? Inkább eljött volna Gyulai Pál ur velem az
éjszaki sarkra.
Igy született meg a Balaton körüli utazás nagy gondolata.
Csak az idő és mód meghatározása volt még hátra. Badacsonyban még akkor
nem volt fürdőtelep. Kocsmának, vendéglőnek hire sem volt. Valahol
kellett pedig szállást keresni. Hiszen heten lettünk volna s pár napot a
vidékben kellett volna tölteni.
Igaz, hogy jó miniszterünk, Pauler Tivadar ott lakott. Volt ott neki egy
kis szőlőhegyi hajléka egy szobával és konyhával és sajtóházzal. Ebben
laktak az asszonyok. Ő maga pedig vett egy elhasznált gőbölyszállitó
vasuti vaggont, berendezte azt lakószobának, tetejére földet hányatott,
hogy a nap agyon ne süsse s ott lakott kényelmesen.
Még Diogénesz se lakott kényelmesebben.
Csak Kerkapoly pénzügyminiszter multa őt felül. Mert ő meg a
Szentgellérthegyen szőlőbeli elődjének szamáristállóját meszeltette ki s
abban lakott egy pár nyáron át. Volt benne egy szalmafonatos ágya, kis
asztala és két széke. Mikor turkesztán-dinnyére és őszi baraczkra
vendégeket hivott, a vendégek a kopasz földre tették zsebkendőjüket s
arra ültek. Mindenki ehetett gyümölcsöt a saját öléből. Pedig voltak ott
gyakran szép asszonyok is, nagy urak is.
Ilyen kegyelmes urai voltak ez előtt huszonöt évvel Magyarországnak. Az
igaz, hogy egyik se hagyott maga után örökséget. De az is igaz, hogy
azért országnak-világnak elhirdették, mig éltek, hogy az ország vagyonát
fosztogatják.
Hát én az én erdélyi barátaimnak még is különb szállást akartam
keriteni.
Közöltem a dolgot Szentirmay Józseffel, a ki rokona és egyik
főigazgatója volt a veszprémi püspöknek s nekem benső barátom. Rögtön
ment püspökéhez.
JÁNOS PÜSPÖK.
(János püspök urasága. – János püspök szegényei. – Kis városi nagy ebéd.
– A nemesség eredete. – A szarvasbika. – A reggeli a rengetegben. –
János püspök az én falumban. – A római szent zsinat. – A római pápa és a
somlyai bor.)
Abban az időben János volt a veszprémi püspök. Családja nevén Ranolder
Jánosnak hivták, de mindenki tudja, hogy a szentegyház elnyeli a családi
nevet. Törődik is azzal a szentegyház, hogy az ő szolgái és fejedelmei
kinek a nemzetségéből származnak. Püspök, pápa, hitvalló, vértanu, szent
vagy boldogságos, remete vagy zarándok: mindegy az. Apja, öreg apja, ős
apja nevére az egyház történetiróinak nincs szükségük.
Erről a püspökről sok mindent el kell mondanom. Élete egészen oda
tartozik a Balaton történetéhez. Mert a Balatonnak első fölfedezője
ugyan a tihanyi apát, de második fölfedezője minden esetre Ranolder
János veszprémi püspök. És aztán a Balaton körüli világutazásunkban is
szerepe volt neki.
Nagy ur-e a veszprémi püspök?
A veszprémi püspök nagy ur, ha a természete megengedi.
A Rába vidékén van egy közpéldabeszéd. Igy hangzik: »Nem mind úr ám az,
a ki fölházban lakik«. Ott ugyanis a földszintes házat alháznak, az
emeletes házat fölháznak nevezi a nép. Ez a példaszó pedig nem csak a
fővárosban igaz, hanem a vidéken is.
A veszprémi püspöknek van hetvenötezer hold földje. Ebben van
negyvenezer hold szántója, rétje, kertje, belső telke és legelője, a
többi pedig erdő. Van neki két vára, két székes palotája, három
vármegyéje, öt-hat ezer holdnyi Balatonja, közel két milliónyi
tőkepénze, ötvennél több temploma és kápolnája, ugyanannyi szentje, 1848
előtt 60 ezer jobbágya és zsellérje és szolgáló embere, hatszáz zsidaja,
negyven vendégfogadója, ötven korcsmája, több mint harmincz utszéli
csárdája s közel egy millió forint kegyes alapitványa, a melyre János
püspöknek már nem volt szüksége, tehát a szegényebb papok és káplánok
számára elalapitotta.
Azért a veszprémi püspök még se ur; – csak akkor ur, ha természete
megengedi. János püspöknek megengedte a természete.
Veszprémi várpalotájában ő maga lakott. Legkedvesebb rokonai se laktak
vele együtt. Csak titkárja és a szentszéki jegyző lakott vele egy födél
alatt. Azután az udvarmester, három huszár, egy kulcsárnő, egy szakácsné
s egypár konyhabeli szolgáló személy. Összesen vagy tizenketten. Még
udvari orvosa is a szomszéd palotában lakott.
Tehát 12 személy számára főztek.
Kellett pedig a háztartáshoz évenként tüzelőnek és élelmi szernek, a
mint következik:
Kétszáz erdei öl hasábfa. Ezt beszolgáltatták az erdők.
Száznégy hizott disznó háromszáz bécsi mázsa hussal és zsirral. Ezt
beadták a malmok. Száznégy bécsi mázsa finom liszt. Ezt is a malmok
adták be.
Naponként 120 kifli, tehát egy évben 43 ezer nyolczszáz darab. Ezt a
sütők szállitották.
Huszonöt szarvas, harmincz őz és dámvad és ötven vaddisznó. Ezt
fölnevelte a Bakony és beszállitotta az erdőszemélyzet.
Hogy tej, vaj, turó, szelid és vadszárnyas mennyi ment be naponként a
várpalota konyháiba: ezt kiszámitani nem lehet.
Hanem mindezen felül sóra, husra, füszerszámra, eleven és nem eleven
halakra kellett naponként ötven forint, tehát egy esztendőre 18 ezer
forint.
A zöldséget, főzeléket, czukrász-süteményeket, sajtot, nyalánkságokat,
gyümölcsöket senki se tudta szám szerint és érték szerint.
A pinczékbe a bort Tálya, Csopak, Badacsony és Somlyó termette. A világ
leghiresebb és legdrágább borai. Kétszáz holdnyi szőleje volt a négy
hires helyen. Csak tokaji aszú-bora hatszáz akó volt rendesen. Mikor
meghalt is, ennyit találtak pinczéiben. Pedig nem ez volt legjobb és
legdrágább bora. Badacsonyi kéknyelü bora és somlyai aszúja kétszer
olyan drága volt, mint a legdrágább ötputtonyos tokaji. Mert
ötputtonyosnál vékonyabbat nem szürtek pinczemesterei.
De hát ki ette-itta meg ezt az irtóztató tömeg enni-inni valót? Hiszen
minden napra annyi mázsa esett, a mennyit a várpalota 12 személyből álló
személyzete nyomott. Pedig a kácsa is saját sulyának csak harmadrészét
tudja megenni naponként. A papok falánksága pedig még se éri el a kácsák
falánkságát. Tudni kell pedig, hogy a várpalota lakói közt mindenki
sovány volt és kistermetü. Még az udvarmester is. Egy még most is él
közülök, az én Jánosi Gusztáv barátom, a Kisfaludy-társaság legujabb és
egyik legérdemesebb tagja. Még most is sovány, pedig már veszprémi
kanonok régóta. Akkor János püspöknek kedves titkárja volt.
A rejtélyt könnyü megoldani.
Veszprém városának sok szegénye van. A tapasztalás megmutatta, hogy
naponként hatszáz szegény, ha rá nem szorult is, szivesen elfogadja a
püspök kegyes adományát. S mind a hatszáznak volt otthon legalább egy
kisdede vagy beteg öregje, vagy hozzátartozója. És azután az uri rendhez
tartozó szemérmes szegények. Ilyenek ugyan kevesen voltak, de hát
ilyenek is csak akadtak. A hol annyi hivatal s annyi szegényedő
kézmüiparos és munkás ember van.
János püspök tehát kiadta a rendeletet, hogy naponként annyit süssenek
és főzzenek, hogy minden szegénynek jusson mindennapra kenyér, sült és
egyéb enni való annyi, a mennyi vasárnappá teszi a hétköznapot is.
Valláskülönbséget pedig ne ismerjenek.
Két erkélye volt a várpalotának. Az egyik nézett a Séd völgyére, a
Cserhátra, a Bakonyra és el messze napkelet felé, a másik nézett a
várudvarra. És pedig egyik oldalon a Gizella-kápolnára, melyet még Szent
István felesége épittetett s a másik oldalon a püspökkutra.
Innen szokta nézni János püspök redőnyös ablakok mögül a maga
szegényeit. A mint jönnek a vármegye háza felül vagy a Szent Benedek
sziklája felül. S a mint elmennek megrakodva minden felé. S mindig
elszomorodott, ha kevesen jöttek. Olyankor mindig attól félt, hogy
elfogynak a szegények egyszer s ő többé istennek tetsző munkát nem
végezhet.
Jámbor János püspök: ne félj te attól! Nem fogynak el a veszprémi
szegények!
Ha huszonnégy esztendei alvás után most kilépnél sirboltodból, melynek
faragott vörös köveit már belepte a moha ott a városvégi temetőben s ha
fölmennél palotád erkélyére, hogy megnézd szegényeidet, a mint jönnek
hozzád bögrével, csuporral, tálacskával és isten áldásával: talán senkit
se látnál ott. Talán el is felejtették már az emberek, mi volt egykor a
püspöki várpalota. Talán rendőr állana ottan, hogy megvédje a kéregetők
tömegétől palotád nyugalmát. De ha végig mennél a Cserháton, a
Buhimvölgyön, a Jeruzsálem-hegy oldalán s a Csapószeren és benéznél a
sziklák tövén, a hegyek oldalán s a folyó partjain épült kis
házacskákba, hol egykor a kis iparos családja szerény jóllétben élt:
akkor vagy visszamennél palotádba s háromezer szegény előtt nyitnád meg
naponként szivedet és éléskamrádat s bizony nem maradna el onnan tőled
egy se, – vagy visszamennél sirboltodba a faragott vörös kövek
árnyékába, melyeket már belepett a moha ott a Balaton felé vezető utnak
jobb oldalán. Hogy aludnál örökké s ne látná könyes szemed a te
városodnak pusztulását.
Bizony más világ van ma abban a városban, mely a Bakony és a Balaton
közt fekszik. Magyar kézmüiparunk eltünt. Nemzeti gyáriparunk nem állott
helyébe.
– – Hanem hát mindez még nem nagy uraság. Alamizsnálkodni szegény ember,
szegény asszony is tud.
De János püspök mást is tudott.
Egyszer meghivott bennünket vadászatra, sarvalyi erdejébe. A sarvalyi
erdő ott van Sümegh mellett Zala vármegyében. Jól elmult már ennek
harmincz esztendeje.
Ott volt a főispán báró Fiáth, az alispán Késmárky, a főjegyző Csapó, a
bakonyi főbiró Hunkár, a bakonyi egyik szolgabiró Ányos s velem együtt
vagy nyolczan, tizen. Később mind képviselő. Alig él már közülünk
kettő-három.
Vadászat – vadászat. Nem egyéb, mint kirándulás. Kiki megy a
vadásztanyára a maga költségén. Ott a gazda ellát meleg szobával,
enni-inni valóval. S ha az ember kijárta, kifázta és kivadászta magát:
megy haza.
Igy gondoltuk mi is.
Január 7-ike volt, kegyetlen hideg, ködös, zuzmarás téli nap. Korán
reggel elindultunk, az etetés és ebédelés Tapolczára volt kitüzve, a
derék Mojzer uram falusi vendéglőjébe.
Leszállunk, lelökjük a bundát, bemegyünk a nagy ivóba, bajuszunkat
kiszabaditjuk a hóból, jégből. Mojzer uram hozza az illatos
törkölypálinkát s mai sütetü kalácsot. Kinálja ő is, Szentirmay József
barátom is, a püspök sógora s megbizottja és a vadászat rendezője.
Fiáth bárónak, főispánunknak jó kedve kerekedik. Elfázott kezét
megdörzsöli és azt mondja:
– Urak, ha megengeditek, ma az én vendégeim lesztek.
Igy is jól van. Szentirmay is elfogadja szó nélkül, Mojzer uram is
mosolyog hozzá.
Mosolyogva kinyit egy nagy ajtót, mely a szomszéd nagy szobába vezetett
s oda szól a főispánhoz:
– Méltóságos uram, tálalva van.
Bemegyünk. Szemünk-szánk eláll a nagy fényüzésen.
Nehéz ezüst teriték mindenben. Csak ugy görnyed az asztal. A legszebb
metszésü velenczei üvegek s a legdrágább porczellánok. Karos
gyertyatartók, mint az erdő. Az ország legdrágább borai kisebb-nagyobb
palaczkokban. Asztaldiszül csodálatos szépségü gyümölcsök s egész
szőlőtőkék ragyogó érett fürtökkel.
Hát még az ebéd!
Nincs a Bakonynak és Balatonnak olyan szelid és vad, vizi és szárnyas
csemegehusa, a mely hidegen és melegen, lével s szárazon ott ne lett
volna. Azután a pástétomok, torták, magyar kalácsok, még tepertős
pogácsa is.
Derék főispánunk ki nem fizeti ezt az ebédet nyolczunk után ezer
forinttal. Pedig nem tett zsebjébe többet kétszázötven forintnál, mikor
elindultunk. Vadászni akartunk, nem kártyázni.
Aztán a czigány is huzta. Rosszul huzta, de azért jól huzta. Főispánunk
mégis alig várta a fizetést. Azt már látta, hogy vele nincs elég pénz,
de mégis kiváncsi volt a számlára.
– Vendéglős ur, vendéglős ur, a számlát kérem.
– Ki van az már fizetve, méltóságos uram.
– Hogyan? Mit beszél? Ki fizette ki?
– Méltóságtok az én kegyelmes püspököm vendégei, már én csak ugy látom
el uraságom vendégeit, mintha uraságom maga volna itt.
Ezt csinálja utána az Angol királyné vendéglőse. Igaz, hogy Mojzer uram
János püspöknek volt fogadós bérlője.
Kemény téli szürkület volt, mikor innen elindultunk. Öreg este, mikor a
sümeghi palotába értünk. A sarvalyi rengetegen át vezetett utunk. Ittas
volt kocsis, huszár, ló, uraság egyaránt. Nem lett semmi baj.
A palota emeletének homlokzatát s balszárnyát rendezték be számunkra.
Minden vendég számára volt külön előszoba, elfogadó terem és hálószoba.
S minden vendég számára külön komornyik és külön vadász.
Az én vadászom volt Prapatich. Derék fiu. Őse Szigetvárnál esett el
Zrinyivel együtt. Annak volt egyik hadnagya. A mint ezt a költő Zrinyi
Miklós megénekli.
A vacsora rövid volt. Az egész napi utazás, hideg, a tapolczai nagy ebéd
kissé kifárasztott bennünket. Korán lefeküdtünk.
Reggel hat órakor megszólalt a kürt a várudvaron. Tessék fölébredni.
Hét órakor ujra megszólalt a kürt. Tessék fölöstökömre megjelenni a nagy
ebédlőben.
Fél nyolczkor ujra teleharsogta a kürt a vár udvarát. Előállottak a
kocsik, el-ki gyorsan lóhalálában a pagonyba.
A nap még nem kelt föl, csak erősködött. Nem sikerült neki egészen.
Ritka és szürke téli ködök az égen is, a földön is
vissza-visszaszoritották éjjeli ágyába.
Nyolcz órára elértük a pagonyt. Fölálltunk egy hosszu nyilt vonalra.
Hátunk mögött a zárt erdő, előttünk öt-hat éves vágás. Messze-messze a
ködboritotta távolban kétszáz rabszolga vagy jobbágy kezdte hajtani az
erdőt. Rabszolga hajdan, jobbágy ötvenkét év előtt, napszámoshajtó ma.
A fő erdőmester kijelölte az állást. Puskát a karra, kezet eltakarva,
meg kellett állani mereven.
A hajnali szél azonban bele avatkozott a mulatságba.
Tizennégy fok volt a hideg. Észak felől jött a szél. Nem nagy szél, de
téli szél és mégis csak szél. Senkise volt köztünk eszkimó-ruhában. És
azután az eszkimó se áll mozdulatlanul órákon át az éjszaki sarkvidéken.
Nekünk pedig két egész órán át kellett állanunk mozdulatlanul. Tizennégy
fok hideg mellett éjszaki szélben!
Vadászruha dolgában én nem legénykedtem. Fel voltam öltözve jól.
Legalább tudtam elmélkedni, türelemmel várni s vadásztársaimmal később
jókedvüen évelődni. Olyan megfázott embereket soha se láttam az életben.
De rövid a téli nap mulatságra, hejh de hosszu az a téli nap csikorgó
hidegben, fent a hegy ormán, északi szél süvitése mellett. Mikor az erdő
nem zúg, hanem zörög. Mikor a lomb nem zöld, hanem száraz. Mikor a
kandalló, édes szó, meleg falat olyan messze van.
Eszembe jutott Kane, a sarkutazó, a ki elbeszéli, minő télen a hideg a
Hudson-öböl és a Parry-fok táján. Hejh, derék Kane, kár volt neked
Franklin után olyan messze járnod, hogy megismernéd a hideget s
elbeszélnéd, miként fáztak matrózaid.
Jöttél volna ide mihozzánk s nézted volna meg, miként fázik Veszprém
vármegye főispánja s miként dideregnek a Bakony vármegyéjének oszlopos
kormányzói. Matróz fázhatik, hiszen az csak matróz. De hogy merészel
olyan idő lenni, hogy még a bakonyi főszolgabiró is fázzék? S azután
pandur se volt közel, hogy vele rá lehetett volna ijeszteni a hidegre.
Hátam mögött állt Prapatich, a vadászom. Bajusza jégcsappá vált rögtön.
Orra kihamvasodott, mint a beszterczei szilva. Meg nem engedte, hogy
beszélgessek vele. Szemmel, szájjal, kézzel, füllel intett,
figyelmeztetett, hogy a beszéd elveri a vadat. Engedelmeskedtem.
Szegény hajtók! Egy nagy völgy választott el még tőlük. Ők a másik
hegygerinczen kezdték a hajtást s még a hegy lábához se érhettek el. Hát
ő nekik mennyire kellett fázniok szakadozott, vékony téli gunyáikban?
Hajdan a hajtás szolgálatszámba ment. Akárhány uraság robotszámba se
vette be. Most napszámfizetésért jön a hajtó, nem kénytelen vele. Mégis
kétszer annyi jön, mint a mennyit fölszólitanak. Az egyiknek mulatság; a
másik látni akarja, az uraság miként öli meg a vadat, hogy folyik el
annak meleg vére?
Embernek, állatnak haldoklása kinos látvány és szomoru. De minden
gyilkosnak élvezete van abban, ha áldozatát elejtette s azt haldokolni
látja. Vajjon nem ebben gyökeredzik-e a vadászat szenvedélye?
Beszél-e valahol Shakespeare a vadászat szenvedélyéről? Kiváncsi volnék
az ő felfogását ismerni.
Nem is király, a ki háborut nem folytat. Nem is uraság, a ki nem
hatalmaskodhatik. Nem is nemes ember, a ki nem vadász.
Miben állott az ősi nemesség?
Agyon ütni az ellenséget.
De hátha nem volt ellenség se közelben, se távolban?
Akkor agyonütni a bölényt, a szarvast, a duvadat. Vagy ha alkalom jött s
föllobbant a szilaj harag: agyon ütni a jobbágyot s fizetni érte negyven
forint vérdijat, vagy ha másé volt a jobbágy, adni urának érte
kárpótlásul tizenkét tinóborjut.
Ez volt a középkor.
Intézményei elmultak már. De az ős ember szenvedélyei ma is élnek. Ezek
közé tartozik a vadászat. Eszterházy herczegnek van százmilliója, de
azért elmegy horgászni a patak partjára, leül a meztelen földre, meghül
bele s harmadnapra meghal.
Mindegy. Uraság volt, mert nem fojtotta el az ős ember szenvedélyét.
Volt egy öreg alispánom. Azt mondta, csak az az uraság, a ki még
élvezettel tud csibukozni. Az utolsó csibukkal eltünik az utolsó uraság
is. Mert a csibuk mellett dolgozni semmit se lehet. Ahhoz a tökéletes
tétlenség kell. Olyan ember pedig, a ki épen semmit se dolgozzék, nagyon
kevés van már. A kinek pedig dolgozni kell: az nem uraság.
Az ölés és gyilkolás is az ős ember szenvedélye. És egyuttal uraságának
módja és bizonysága. Kezdte Kain s folytatta Nimród. Nemes lélek nem öl
ma már embert, de nemes ember még mindig öl állatot. Hatalom nélkül
nincs uraság, erőszak nélkül nincs hatalom s vérontás nélkül nincs igazi
erőszak. A persa trónörököst öt-hat éves korától arra szoktatják, hogy
néhány eleven galambnak tekerje ki a nyakát naponként. Kérdezik a fő
tanitómestertől, mire való ez a kegyetlenkedés?
– Hát hogyan lehetne uralkodó, ha nem lenne kemény szive?
Ezért kell vadászni.
Mert nem az igazság és bölcsesség csinálja a világtörténetet, hanem az
akarat, a szenvedély és a vakmerőség.
És nem az okosság, szelidség és szorgalom szüli a míveltséget, hanem a
szükség és nélkülözés.
»Kaparj kurta: neked is lesz.« De a Kurta csak akkor kapar, ha éhes és
ürgét, egeret akar fogni vagy ha rókát, borzot sejt a lyukban s azt meg
akarja ölni. Ha egyikre sincs oka: akkor a Kurta lefekszik s naphosszat
szundikál. S a szundikáló Kurta sohase fedezné föl a gőzmozdonyt és
villanyos világitást.
Messze-messze lent a völgyben valami ismeretlen zaj kezdődik. Fél
mérföldnyi közben kétszáz ember tiporja a csikorgó havat s verdesi
botjával a fiatal vágás avar lombjait. De embert, mozgó lényt nem látni
sehol. Ha mikor sötét este seregélymadár suhan át fejünk fölött: az
ezernyi ezer láthatatlan madárszárnynak suhogása hasonlit a messze völgy
zajához.
Szisszenést hallok hátam mögött.
Fejemet oldalra forditom. Prapatich szemöldökével int, hogy nézzek
előre.
Ott áll előttem husz lépésnyire a szarvas. Három éves bika csodálatos
szépségü termetével. Koronás fejét magasra emeli, két szép fülét
hallgatódzásra fesziti, fényes szemével, gazdag szempilláival néz le a
völgy felé.
Háttal állott előttem egy szobanagyságu tisztáson. Tünődött a zajon, a
mi kelt a völgyben.
Puskámat leemelem balkaromról s vállamhoz akarom fesziteni. Lábam
önkénytelenül a lövő álláshoz igazodik s alattam megcsikordul a hó. A
villám nem gyorsabb, mint a hogy a gyönyörü állat rám tekint s egy
óriási ugrással odább szökell. Hejh Donáth barátom, ha te ezt a
szökellést érczben, márványban szoborrá tudnád alakitani!
Sohase láttam többé azt a szarvast. Az állatkert foszlott szőrü, kopott
szarvasai, a mint ott kéregetnek a közönség előtt, minő szomoru alakok e
remek teremtéshez képest.
Sohasem bántam meg, hogy megmenekült.
Prapatichot kérdeztem aztán, hát ő miért nem lőtt rá?
– Nem szabad. Ilyen állatot csak az uraságoknak szabad meglőni.
Teringettét! Az uraságok számára a természetnek is, még a rengetegnek is
külön darabot kell szállitania, mint a szabónak, vagy az ékszeresnek.
Igy is jól van.
Vége volt a hajtásnak. Mentünk reggelire.
Száz éves tölgyek levágva. Vastag águk az ülőhely. Öt halomban öt
máglyahasáb ég. A lobogó lángok a fák koronájáig érnek. A máglyák
körének közepén szabad tér, a hótól eltisztitva. A tér közepén óriási
mennyiségben hideg sonkák, ürü czombok, pulykák, kalácsok és pogácsák.
És a boros és pálinkás palaczkok sorban, hadi rendben mint a hadsereg. A
máglyákon belül telepesznek meg az uraságok és főtisztek és vadászok, –
kivül a hajtók, kocsisok és szekeresek. S közepén Szentirmay barátom
osztja a sültet, az italt, a jó szót és parancsot. Mint Napoleon az
austerlitzi csatában.
Ez volt a reggeli a sarvalyi rengetegben.
Egyszerre fölharsan a kürt, előállanak a kocsik, előre föl a sümeghi
várpalotába!
Négykor ebéd, nyolczkor tánczvigalom. A város és környék ragyogó
szépségei együtt. Hajnali három órakor tértünk nyugvóra. Mert hiszen pár
óra mulva, reggeli hat órakor ujra megszólal a kürt a várpalota udvarán.
Ujra ki a pagonyba!
Igy volt másnap, igy volt harmadnap, igy volt egész héten át.
Igaz, hogy a harmadik nap hajnalán én már semmi kürtszóra föl nem
ébredtem. Hanem Prapatich kérlelhetetlen volt. Addig zaklatott, mig
utóbb lelket vert belém s nagy nehezen megértettem tőle, hogy a kocsik
már befogva s az uraságok az étteremben várnak reggelire.
– Édes jó Prapatich, csakugyan a maga ősapja volt az, a ki dicső
halállal esett el Szigetvár védelmében?
– Az volt uram, az én ősapám.
– S nem sajnálja maga azt a dicső ősapját?
– Nem én uram, sőt büszke vagyok rá. De miért tetszik azt kérdezni?
– Mert én is büszke volnék magára, ha maga esett volna el oly dicsőn
Szigetvár védelmében. Egyszer legalább ki tudnám magam aludni kedvemre.
– – Hát ilyen vadászatokat rendezett János püspök a vármegye urainak.
Ilyen fejedelmi mulatság azonban mégis csak mulatság. Minden gazdag
ember megteheti, ha van hozzá elég hiusága. Mélyebb és magassabb és
szebb lélek is van még, mint a mely a szegényeket kenyérrel s az urakat
költséges szórakozásokkal látja el.
János püspök valamikor egyetemi tanár volt itt Budapesten. Egyik
karácsonyi szünet alatt meglátogatta szülőit Pécsett s jött onnan ismét
a fővárosba. 1840-ben történt. Vasutnak hire sem volt. Csak ugy kocsin
koczogott éjjel-nappal. Valamely ok miatt a
Budapest–Székesfehérvár–Kanizsai hadutra tért ki Somogyon keresztül.
Tél volt, éjszaka volt, zimankós idő volt, a mikor Enyéng körül kocsisa
eltévedt s jó késő éjszakán az én falumba, Mezőszentgyörgyre botlott.
Tovább menni nem lehetett, ember-ló kiállott, itt kellett éjszakázni.
Kocsisa megáll egyik szélső ház előtt. Zsöllérház volt, szegény ember
lakta. Leszáll a kocsis és bezörget az ablakon.
Fölébred a zsöllér, nyakába keriti a bundát, kilép a ház elé.
– No mi baj?
– Utasok vagyunk, eltévedtünk, micsoda falu ez?
– Nagyon eltévedhettek, ha azt se tudják, hiszen ez Mezőszentgyörgy.
– Nem mutatná meg kigyelmed, merre van a vendégfogadó?
– Nem én, mert az itt nincs a mi falunkban.
– Hát akkor hol hálunk az éjszaka ebben a veszedelmes időben?
– Akár én nálam. Hányan vannak, kik vannak ott a kocsin?
– Csak egy tisztelendő ur van a kocsin.
– Ez már baj. A papot nem tehetem se a konyhába, se az istállóba, nekem
pedig csak egy kis szobám van s abban feleségem, öt gyermekem. Nekünk
kell valahogy a konyhában meghuzódnunk.
Zsöllérkonyha: hideg konyha. Nyitott tüzhely, nyitott kémény, csak ugy
ordit bele a szél, csak ugy szitál benne a hó.
Ranolder ezt el nem fogadhatta.
– Köszönöm jó ember a szivességét. Vezessen el a plébánoshoz.
– Olyan nincs a mi falunkban, de még a szomszédban sincs. Mert mi igaz
kálomisták vagyunk. Hát a tisztelendő ur miféle szerzetbeli? Talán csak
nem pápista?
– Az vagyok biz én.
– No hát akkor a mi tiszteletes urunknál lesz csak jó helye. Tessék csak
ezen az utczán a templomig menni. A melyik háznak keritése, kapuja van:
ott lakik a tiszteletes ur.
– Köszönöm jó ember, mi a maga becsületes neve?
– Fazekas Mihály – szolgálatjára.
Papunk Fábián Sándor volt. Nőtlen ember, szelid, tudós, nemes ember.
Másod nagybátyja a volt aradi főispánnak. Majd a mikor függetlenségi
harczunk mezőföldi történetéről irok, róla is megemlékezem, de Fazekas
Mihály zsöllérről is. Volt szerepe benne mind a kettőnek.
Mikor 1867-ben bevégeztük a tisztujitást: tisztelgés végett
meglátogattuk János püspököt. Akkor mondta el nekem a püspök, mikor és
miként töltött az én falumban öt napot. Mert akkora förgeteg támadt,
hogy a fuvatagok miatt öt napig ki nem mozdulhatott. S hozzá tette:
– Isten megengedte, hogy hálás lehessek e jó lelkésztársam akkori
szivességeért, mert apám, testvérem se láthatott volna szivesebben.
Tizenkét esztendő mulva lett püspök és vagyonos ember. Akkorra már
Fábián Sándor régen soponyai pap volt. Küldött neki egy szekér drága
bort ajándékba. Megért ezer forintot. De a zsöllérnek is küldött egy
borjas tehenet. És szép köszönő levelet mindegyikhez. A zsöllér
különösen megérdemelte vendégszerető gondolatáért.
– – – Mikor az ökuméni szent zsinatra Rómába ment: már akkor harmad
izben látogatta meg ő szentségét, IX. Pius pápát. Sohase ment üres
kézzel. Elhitette ő szentségével, hogy csak az élhet el jó erőben,
egészségben az »emberi kor legvégső határáig«, a ki somlyai bort iszik,
különösen pedig az ő termését iszsza. Gondoskodott is arról, hogy ő
szentségének egyszerü asztaláról sohase hiányozzék a jó somlyai bor.
A szent zsinatra Jánosi Gusztáv barátomat vitte el magával. Meg egy zsák
aranyat. Barátomnak vette hasznát, de aranyának nem.
Olaszországnak tizszer annyi püspöke van, mint Magyarországnak. De
milyen püspöke. János püspöknek volt egy hopmestere, Gergelyi uram, még
az se cserélt volna egyik-másik olasz püspökkel.
Ugy rémlik előttem, hogy Kápri szigetén is van egy püspök s egy székes
káptalan tizenkét kanonokkal. Ide nagyon szeretett ellátogatni János
püspök. Valahányszor ellátogatott: mindig eljöttek hozzá kézcsókra az ő
püspöktársa és a székesegyház kanonokjai. S akkor aztán minden kanonok
kapott emlékbe egy-egy aranyat, a püspök ötöt. Legalább busásan élhettek
abból az aranyból egy pár hónapig. Vagy addig, a meddig.
De a mikor aztán a csalhatatlanság fölött összevesztek s János püspök
egy remek beszédben kifejtette, hogy ő mint Szüz Mária országának, a
szép Magyarországnak egyházi fejedelme, a csalhatatlanság hitét el nem
fogadja: olyan zsivajjal riadtak fel ellene, hogy csak ugy harsogott
bele Szent Péter temploma. De sőt még attól se irtóztak, hogy a
katedrából kitaszigálják. Szép uj selyem püspöki palástja egészen
rongyossá lett a nagy ellenmondástól. Mikor már letuszkolták a
szószékről, csak akkor vette észre, hogy a ki legjobban tolta, huzta,
ránczigálta: az az ő kápriszigeti püspöktársa volt.
Hazament szállására. Átöltözött s azt mondta kedves titkárjának:
– Van-e még a zsákban arany, édes fiam?
– Még félig van, kegyelmes uram.
– No hát vigyük vissza Magyarországba s ezentul az olasz püspököket és
kanonokat hozzám ne ereszd kezet csókolni.
De még keserübb boszut állott ő szentségének udvari környezetén.
Mert ezen tul csak annyi somlyai bort küldött, a mennyit ő szentsége
maga fogyasztott el.
– Az én borom ne igyák ezen tul a »jezsuiták«.
De ő szentsége halálos holtáig mindig azt itta. El is ért akkora kort, a
mekkorát előtte a pápai szent székben egyetlen pápa se. Még maga Szent
Péter apostol se.
»Non videbis annos Petri.« Ez azt teszi magyarul: »Meg nem éred Szent
Péter korát«. Másfél ezer éves hagyomány ez Rómában és az egész
világban. Igaz is volt ez János püspökig. De az ő somlyai bora s IX.
Pius asztali bölcsessége csuffá tette ezt a másfél ezer éves igazságot.
A szent zsinat óta sohase ment el többé Rómába.
Hanem a helyett szaporitotta a leánynevelő intézeteket. Veszprémben
kettőt, Budapesten, Pápán, Tapolczán, Keszthelyen, Kaposvárott
egyet-egyet alapitott. Belekerült neki másfél millióba. És minden
alapitó levelébe bele tette, sőt keményen kikötötte, hogy a kis
lánykáknak magyar nyelven magyar nevelést adjanak. Inkább pusztuljanak
el az intézetek, semmint németek legyenek.
Ezen kivül az összes uradalmakat ellátta uj gazdasági épületekkel. A
birtokrendezést ő vitte keresztül. Mindenféle jótékony, nemzeti és
közczélra többet áldozott négy millió forintnál. Legkedvesebb rokonait
is vagyon nélkül hagyta. Igaz, hogy ők se törekedtek a meggazdagodásra.
Csodáltuk ezt mindig.
Minden kálvinista jól járt az ő urodalmaiban. Birtokrendezéskor annyi
földet adott egyháznak, papnak, tanítónak, iskolának, a mennyiből úr
lett valamennyi. Még a zsidók is mindig dícsérték. Rájuk parancsolt,
hogy igaz mértékkel jó italt mérjenek, de csaknem ingyen adta nekik az
italmérést.
– Egyházamé és hazámé az én birtokom, az isten azért bizta rám
kezelését, hogy egyházamnak és hazámnak visszaadjam.
Ilyen avas nézeteket táplált magában János püspök. Saját személyére alig
költött el évenként néhány száz forintot.
Volt azonban nagy büne is. Kálvinista embert tett egyik fődirektorává,
Kenessey Pongráczot. Igaz, hogy tekintélye s egyik főtisztviselője volt
a vármegyének magas míveltséggel, nagy vagyonnal s példás becsülettel –
de mégis csak kálvinista volt ő. A többi egyházfejedelem ezt meg nem
bocsátotta János püspöknek se életében, se holta után.
Badacsony hegyén száz hold szőleje volt. Miért szerzett annyit: annak
története van.
A természet szépségeit nagyon szerette. Beutazta Európa minden szép
vidékét. Mindenki azt mondta neki, utóbb maga is azt hitte, hogy Nápoly
és Sorrento vidéke a világ legszebb tája. Még Markó is azt mondta neki,
az öreg is, a fia is Florenczben.
Egyszer bérmaköruton Badacsony vidékére is ellátogatott. Fölment a hegy
tetejére s körülment a hegy vállain is. Egy helyen a bazalt tornyok
alatt, az omlástól nem messzire megállott és körülnézett.
És a mig körülnézett: lelke előtt végig vonultak a nagy világ legszebb
tájképei. És látta azt, hogy valamennyinél szebb az a vidék, a melyet ő
most lát s az a pont, a hol ő most áll. Lelkét magasztos érzelem
töltötte el s nagy gondolat fogamzott meg agyában. Magához intette
urodalmainak kormányzóját.
– A mi országunk a legszebb ország s ez a hely, a hol állunk, a világ
leggyönyörübb vidéke. Ide épitsetek nekem lakóházat s fölöttem, a
bazalt-torony tetejére emeljetek egy óriási keresztet a mi Üdvözitőnk
emlékezetére. És vegyétek meg nekem az elpusztult szőlőket és tanitsátok
az embereket az okos szőlőmívelésre. Egykor az idegen nemzetek utazói
ezren és százezren jönnek ide majd, hogy a mikor már minden szépet
láttak: minden szépséget itt együtt lássanak!
Ugy lett, a hogy megparancsolta.
Ez volt az a János püspök, a kinek Szentirmay barátom ezt mondta:
– Kegyelmes uram, a koma öt-hat budapesti barátjával meg akar bennünket
látogatni Badacsonyban.
A »koma« én voltam. Sok ember volt keresztkomám a vármegyében. Ott még
most is erősebb a »koma«, mint a »vajda«. Tudta a püspök, hogy
Szentirmay is, Kenessey is, az ő kormányzói: keresztkomáim s Kenessey
rokonom is. Mosolyogva mondta:
– Fogadjátok őket szivesen. Kik azok a barátai?
– Szász Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy
Miklós, Zeyk Ferencz.
János püspök nagy meglepetéssel és nagy örömmel felelt Szentirmay
Józsefnek:
– Józsi! tudd meg, hogy ez mind iró, mind kálvinista és mind erdélyi. A
mint egyházmegyém határain belépnek, az én vendégeim. Aztán a becsületet
meg mentsétek.
SALAMON FERENCZ.
(Az indulás. – Béla király Névtelenje. – Miként kell megirni a nemzet
történetét. – Mikor Salamon Ferencz követjelölt volt. – A bujdosó
Salamon. – Mikor szép a bölényborju? – A siketnéma beszél. – Meglátjuk a
Balatont.)
Julius 4-én reggeli 6 órára rendeztem az összejövetelt a déli vasut
budai állomásához. Megjelent valamennyi. Csak Zeyk Ferencz maradt el, a
kinek a honvédminiszteriumban akadt el nem halasztható dolga. És csak
Szász Károly maradt el, a kinek meghalt valami kedves ismerőse s a
család őt kérte meg, hogy a holtat mint lelkész ő temesse el.
Eljött még Nagy Miklós is. Életében akkor hagyta el először egy hétre a
»Vasárnapi Ujság«-ot. Bántotta is a lelkiismeret mindaddig, mig a
Balatont meg nem látta. Száz irka-firkát vett elő zsebjeiből s nézte,
hogy mit feledett el. S irta irónnal vissza kesze-kusza leveleit s
rettentő utasitásait s adta föl a vasuti postán Tétényben,
Martonvásáron, Fehérvárott, Lepsényben.
Eljött még Gyulai Pál úr is. A déli vasut indóházának csöndes csarnokait
még sohase verte föl a társalgás zaja annyira, mint a mikor oda Gyulai
Pál ur belépett s ott meglátta Szilágyi Sándort és Salamon Ferenczet. És
a többit.
Kirobogott a vonat a szin alól. Ennyi erdélyi ember Bethlen Gábor óta be
nem tette a lábát egy csopron Tuladunára. Annak pedig elmult már 256
esztendeje.
Öten voltunk.
Kényelmesen elfértünk az első osztályu szakasz hat ülésén.
Szilágyi Sándor ritkán ült le, Gyulai Pál úr sohase ült le, Nagy Miklós
pedig mindig az ablaknál állt vidéket látni. A csöndes öregek mi voltunk
ketten: Salamon Ferencz meg én.
De Salamon Ferencz csak addig volt szótalan, mig a Vértes hegységre nem
került a szó. A vasutról meglátni ennek nyugoti sarkát ott Csókakő és
Moór táján. Itt választja el egy keskeny völgy a Bakonytól.
Salamonnak a Vértesről eszébe jutott Béla király Névtelen Jegyzője s
arról eszébe jutott a honfoglalás.