A fekete elefánték vacsorára hívták az egész pávafrekvenciát. Ez a
vendégség olyan volt, mint két ellenséges törzs békeünnepe. Az öreg
Tollék nem is tudták eltitkolni, hogy nagyon imponál nekik az előkelő
szomszédság és a vacsorát izgatott sütés, főzés, surolás és meszelés
előzte meg.
Toll Jenő szükségesnek tartotta, hogy előre is leszállítsa a
menyasszonya igényeit.
– A szüleim jóravaló, de puritán egyszerüségü emberek.
Valóban nem is lehetett megérteni, hogyan fér el annyi puritán abban az
egy-két sötét patkánylyukban, mely a boltjuk mellett volt. A lakásba az
üzleten keresztül kellett bemenni és a rettenetes hering- és
petroleum-szag ottbenn is érzett. Az apa ágya az ebédlőben állott, mára
azonban deszkákkal leterítették és tálaló asztalnak használták.
Megjegyzendő, hogy Tollék vagyonos emberek voltak és tisztességes lakást
is tarthattak volna, a dolog azonban nem a pénzen fordult, hanem azon,
hogy az öregek – mint Jenő mondta – puritánok voltak.
A mérnök édesanyja kicsi és szertelenül elhízott asszonyság volt. Szinte
meglepően hasonlított az urához. Tíz esztendei pihenés után ma megint
fűzőt vett magára, hogy beleférjen a bordó atlaszruhájába. Az erős
fűzésnek az lett a következménye, hogy alig tudott hápogni és hogy
termetének egyes részletei, melyeknek a természet más elhelyezést szánt,
most mind a nyaka körül találkoztak. Ez az asszony évek óta nem jutott
már hozzá, hogy kimenjen az utcára, mivel az üzlet, a háztartás és egész
csapat féktelen gyerek igénybe vette minden idejét. Az öreg elefánt
ugyanis nem törődött sem a boltjával, sem a családjával, ő egyáltalában
csak boltzáráskor szokott otthon megjelenni, hogy zsebretegye a napi
bevételt. A feleségének és a gyermekeinek sohasem adott pénzt, egy
krajcárt sem, „mivel biztosan úgyis eleget lopnak a kasszából“. És
Tollné asszonyom tényleg az egész háztartását abból tartotta fenn, amit
az ura háta mögött ki tudott csenni a pénztárból. Jenő fiát is ilyen
pénzen iskoláztatta.
Tollné a boldog izgalomtól nevetve és pipacsvörös arccal fogadta
vendégeit. Balassagyarmat vidékéről való volt és palócosan beszélt. Két
kézzel megragadta Pál úr jobbját és Miklós bácsira mutatván, így szólt:
– Á mágá batyja?
Az izgalom annyira elhomályosította a tekintetét, hogy eleintén Violát
nézte a menyasszonynak. De aztán hamar bocsánatot kért a tévedéseért.
– No né, hát nem ezt az öreget véltem lyánynak?
Péter bácsit már régebbről ismerte. Vele egykor a győri marhavásáron
találkoztak. (Ahogyan ő a marhavásár szót kiejtette, azt nem lehet
visszaadni a magyar ábécé betűivel.)
A vacsora nagyszabásu volt. Rántott hal, töltött káposzta, sült malac és
pulyka, rántott csirke, az uraknak kapros rétes, a nőknek marcipán és
madártej. Annyi volt, hogy egy cug baka jóllakhatott volna. Tollék
valamennyien nagyétü emberek voltak és a konyhára sohasem sajnálták a
pénzt. Abból az igazságból indultak ki, hogy a munkásembernek sokat kell
ennie és a jó étvágyban mintegy a polgári derekasság ellenpróbáját
látták.
A háziasszonyt lealázta és fölháborította Ábelék mértékletessége; úgy
érezte, hogy a háza örökre meg lesz bélyegezve, ha legalább néhányan a
vendégei közül meg nem rontják a gyomrukat. Hogy ezt a kívánatos célt
szolgálja, könyörgésre, ravaszkodásra, sőt erőszakoskodásra fogta a
dolgot, hogy no még egy darabkát, – és boldog volt, ha egy-egy falatot
valakinek tányérjára lophatott.
Az öreg elefánt a vacsora elején föltünően szófukar és borongós volt,
mintha nagy bánat nyomná a szivét. Valamit forgatott az elméjében. Hogy
micsodát, az kitünt a sült malacnál, mikor is fölemelkedett székéről és
a félelemtől rikácsoló hangon felköszöntötte a szeretve tisztelt
jegyespárt. Miután elmondta a pohárköszöntőjét, nagyon megkönnyebbült és
olyan jókedvü lett, mintha nagy veszedelemből szabadult volna. De ekkor
meg a fehér páva merült zord hallgatásba. Magába mélyedve
gondolat-vadászatra indult. Ő is csak akkor nyerte vissza lelki
egyensúlyát, miután már ékes szavak kíséretében a Toll-családra ürítette
poharát.
Most már világos volt, hogy Péter bácsin a szólás sora, de neki könnyü
volt, mert volt egy kész beszédje a magyar emberről, aki fehér asztal
mellett sem feledkezik meg mindannyiunk édesanyjáról, a hazáról és ezt a
beszédet épp oly szívesen hallgatták eljegyzési lakomákon, mint
keresztelőkön. Mialatt még a képviselő megható és férfias pátosza
zengedezett az asztal fölött, a szomszéd szobából bősz üvöltözés és
dobogás hallatszott be. Olyan félelmetes hangzavar volt, mintha a
pusztai bika védekeznék a farkascsorda támadása ellen. Odaát vacsoráztak
az ifju Toll-csemeték, több specerájos-tanonc társaságában. Az öreg
elefánt baljóslatu arccal kezdett fülelni és miután sokatmondó
pillantásokat váltott élete párjával, döngő léptekkel átment az
ifjusághoz. Valami éles csattanás hallatszott az ajtón keresztül, aztán
csend lett. Toll uram visszajött megint, a szeme úgy csillogott, mint a
jóllakott oroszláné.
A vacsora valahára véget ért és a háziasszony szükségét érezte, hogy
elméleti visszapillantást vessen az egyes fogásokra, miközben
tiszteletreméltó szerénységgel leszólta saját főztjét és töredelmesen
bocsánatot kért Ábeléktől a szegényes vendéglátásért. Ezt természetesen
csak ravaszságból tette, hogy kihívja a hölgyek ellentmondását, mert
szó, ami szó, nagyon félt a nénik utólagos bírálatától, főleg az
Etelkáétól.
Az öreg elefánt ekkor a jegyesek tervei iránt kezdett érdeklődni.
– Ha házat akartok venni Pesten, tudok egy szépet a Ferencvárosban, egy
háromemeleteset, – mondotta.
A Jenő fiához beszélt, de úgy nézett az öreg pávára, mintha tőle várná a
választ. Pál úr azonban csak rejtelmesen mosolygott.
– Szép parádés lovakat is tudnék, ha hintót akartok tartani, – mondta
később és megint Pál úrra szegezte kicsi porcellánszemét.
Az elefánték láthatólag olyasmit képzeltek, hogy Mariska hozománya fölér
egy aranybányával. Miklós bácsit dühbe is hozták a sóvár kezek, melyek
Ábelék pénzes szekrényét körültapogatták. Az öreg egész este föltünően
hallgatag volt, de most kibuggyant belőle a méreg.
– Olyan szépen keres a mérnök úr, hogy már kocsitartásra is gondolhat? –
kérdezte kaján naivitással.
A háziasszony, bár a nénikkel társalgott, fél füllel mégis odahallgatott
és most úgy elkezdett nevetni, mintha Ábel Miklós valami nagyon sikerült
élcet mondott volna.
– Szépen keres a mérnök, akinek ilyen gázdág lyány a mátkája! – vágta
oda kedves és magyaros szókimondással.
Toll uram addig-addig dícsérgette sajáttermésü sillerborát, míg
néminemüleg el nem ázott tőle. Ekkor fölébredt benne a Három rózsa-bálok
gavallérja és negédeskedni kezdett a hölgyekkel. Mariskának azt mondta,
hogy ő még ma is különb legény a Jenő fiánál és ha szép szerével
szabadulni tudna az oldalbordájától – haj, mi lenne akkor! Később
paprikás adomákat kezdett mondani. Ábelék sóbálvánnyá dermedten ültek az
asztal körül, Tollné azonban exploziószerü kacagásokkal fogadta a vastag
tréfákat.
– Micsoda lókötő ez az én uram! – ismételgette őszinte elragadtatás
hangján.
Mariska azalatt figyelmesen nézegette a háziasszonyt és a gazdát. Azokra
a torzképekre gondolt, melyeket egykor egy angol mesekönyvben látott. A
gyermekmese hőse, az eltévedt kisleány, idegen országba vetődik, ahol
minden embernek sertésfeje van. Kövér kis alakok a sertésemberek, a
szemük kicsi és alattomos, a szájukból rettenetes fogak meredeznek ki,
arcukon a hideg és kegyetlen falánkság kifejezése ül. A sertésemberek a
földet túrják gombák után. Semmi sem érdekli őket, csak az, amit meg
lehet enni. Kedélyes röfögéssel szaglásszák körül az idegen kisleányt és
őt is föl akarják falni. Ezek a Tollék afféle sertésfejü emberek. Még
Toll Jenő is, bár csinos férfinak nevezhető, ott viseli széles, piros
ábrázatán a kegyetlen falánkság bélyegét. Amit ő szerelmének nevez, az
is a brutális falánkság egy neme. Biztos, hogy meg fogja enni a leányt.
Máris lerágott róla mindent, ami előkelő és büszke volt rajta. Mariska
ezt érzi, szégyeli is, de nem tud már menekülni. Ha tudna, talán nem
akarna. Ez az ember bilincsekben tartja, ő csak sóhajtozik olykor, mint
az alvó a lidércnyomás súlya alatt, de erő nincs a tagjaiban.