Egy ködös őszi napon nagy meglepetés érte Ábel Mariskát. Édesapja ebéd
után megvárta, míg Viola néni kimegy a konyhába, aztán hirtelen így
szólt:
– Ma rólad beszélgettünk… Valaki volt ma nálam az irodában… Egy kérő…
A leány arca vérvörös lett. Ijedten tekintett édesapjára.
– Toll Jenő, a fekete elefánt fia, – folytatta az apa.
Mariska egy pillanatig azt hitte, hogy édesapja bolonddá akarja tenni.
– Toll? Képtelenség!
A fehér páva vállat vont.
– Ez már a te dolgod… Én ebbe nem is akarok beleszólni. Annyit igértem
neki, hogy fölemlítem előtted.
Azzal fölkelt, hűvösen homlokon csókolta Mariskát, mint étkezés után
mindig, és bement a sárga szobába ujságot olvasni.
Mariska úgy érezte, hogy súlyos sértést követtek el rajta. Még az
édesapjára is haragudott. A fekete elefánt fia – miféle ízetlenség ez?
Estefelé azonban megint szóba került a dolog. A leány sétáról jött haza
és az édesapja, aki a bolt előtt várta, beszólította az üvegketrecbe.
– Ülj le egy kicsit! – mondta.
Mariska leült a régi viaszvászon diványra, az apja pedig a forgó széken
helyezkedett el. Egy nagy papirvágó ollót tartott a kezében és olyan
figyelmesen nézegette, mintha most látna életében először ilyen
szerszámot.
– Arról a reggeli dologról akarok veled beszélni, – kezdte a fehér páva.
– Meg kell neked mondanom, hogy nagyon szeretném, ha biztosítva látnám a
jövődet… Az ember nem tudja manapság, hogy mit hoz a jövő… Különösen
kereskedőnél nem lehet tudni… Nekem nagy raktárom van, ha jól megy az
üzlet, akkor az pénz, de ha nem jól megy, akkor – –
Mariskán hidegség borzongott végig. A fehér páváék megszokták, hogy a
családban soha se beszéljenek pénzről és Mariska most úgy érezte, mintha
édesapja gyöngédtelen, sőt kegyetlen volna. Pál úr is ilyesmit
érezhetett, mert restelkedve lesütötte a szemét, de azért makacsul
beszélt tovább.
– Súlyosbítja helyzetemet, hogy Viola örökrészét máig sem fizettem ki, –
ő sohasem követelte, – és Péter is részes még az üzletben… És még
valamit kell elmondanom. Jövő hónapban lesz a képviselőválasztás és Toll
Jenő föl fog lépni…
– Péter bácsi ellen? – pattant föl tüzes haraggal a leány.
Hogy Varjason valaki föl merészeljen támadni Péter bácsi ellen, az a
leggaládabb merénylet volt, melyről Mariska életében hallott. Toll Jenő
vagy gonosz ember, vagy hóbortos. Pál úr azonban leánya nagy
megdöbbenésére sokkal higgadtabban ítélte meg az esetet.
– Toll Jenőnek sok híve van a városban, a májszterek pedig valósággal
rajonganak érte… Most különben is furcsa időket élünk. Fiatal erőket,
munkás férfiakat kívánnak. Igaz is, hogy Péter az utóbbi időkben alig
tett valamit a kerületért.
Mariskának fájt ez a megjegyzés.
– No de mégis – olyan jó ember! És egy Toll Jenő! – mondta
méltatlankodva.
– Toll azt mondja, hogy semmi személyeskedés nem vezeti. Ő tiszteli és
szereti Pétert. De ha fölajánlják neki a jelöltséget, akkor el kell
fogadnia, mert neki kötelességei vannak a szülővárosával és a saját
jövőjével szemben is. Azt mondja, ha elfogadnád ajánlatát, akkor a
képviselőség mintegy a családban maradna, akármelyik kapná meg a
többséget, a másik könnyű szívvel belenyugodhatnék…
A fehér páva zavart kis szünetet tartott, miközben a nagy ollóval
hajszálvékony szeleteket vágott le egy papirlapról. Majd újból
megszólalt:
– Akárhogyan vegyük is a dolgot, az a Toll Jenő valaki. Sokat tanult,
kiváló munkaerő és ha bejut a képviselőházba, nagy karriért is csinálhat
még.
Mariska elszomorodva hallgatta édesapját. Nem is magát sajnálta, inkább
az öreget. Hej, hová lett a fehér páva régi büszkesége? Nagy, igen nagy
bajok lehetnek a főkönyv körül, ha Ábel Pál ilyen méltányos hangon
beszél a fekete elefánt fiáról!
Pál úr ekkor hirtelen fölkelt és szokatlan hévvel csókolta meg a
leányát. Hiszen ő is szégyenletesnek találta ezt a dolgot. Olyanformán
érezte magát, mint az egykori nagy ausztriai császár, aki rábeszélte a
leányát, hogy legyen felesége egy korzikai fiskális fiának.
– Most eredj és gondolkozzál azon, amit hallottál, – mondta a belső
megindulástól fojtott hangon.
És Mariska gondolkozott. Miután első fölháborodásának hullámai
elsimultak, gondolatainak forgatagából lassankint egy vidám, ravasz és
egészen asszonyi ötlet bukkant föl. Az elefántfi őt feleségül akarja
venni. Az ajánlatával bizonyos hatalmat adott Mariska kezébe. Mariska
nem akar hozzámenni, – dehogy akar! – de miért ne használja a hatalmát
arra, hogy megmentse a jó Péter bácsi képviselőségét?
Másnap reggel így szólt az édesapjához:
– Gondolkoztam azon, amit mondtál, de nem tudok magammal tisztába jönni…
Hiszen én alig ismerem Toll Jenőt, éppen csak hogy kétszer-háromszor
beszélgettem vele…
A fehér páva megkönnyebbülten lélegzett föl. Most már egészen jól indult
a dolog.
– Egyelőre ő sem kíván egyebet, mint hogy a házunkhoz járhasson… Ha
aztán kiismeritek egymást, akkor – nos igen, akkor még elválik, hová
vezet a dolog.
Toll Jenő másnap este jött el első ízben. Rendes vizitelő időben nem
jöhetett, mivel el volt foglalva a vasútépítéssel. A fehér páva
megtisztelte azzal, hogy kinyittatta neki a parádés lépcsőházat. Midőn a
vendég rálépett az első garádicsra, már azt beszélték az alsóvárosban
meg a felsőben, hogy a fekete elefánt fia eljegyezte Mariskát, a
lakodalom februárban lesz, az öreg páva harmincezer forint készpénzt ad
a leányának, a ruhákat már varrja Tusóczky kisasszony, Pesten fognak
lakni és Viola is hozzájuk költözködik, mivel Mariska tudvalevőleg
semmit sem ért a háztartáshoz.
Mindez persze csak pletyka volt. Mariska udvariasan, de némi előkelő
tartózkodással fogadta a látogatót. A mérnök szerényen, sőt kissé
alázatosan viselkedett. Toll Jenő régebbi izetlenkedései nem kerültek
szóba, valami hallgatag megállapodás folytán úgy állottak szembe
egymással, mintha újból akarnák kezdeni ismeretségüket. Másnap este
megint eljött és ekkor egy csapásra megváltozott az egész helyzet. Viola
néni tapintatosan kitipegett a szobából és a mérnök ekkor levetette az
álarcát.
– Az édesapja bizonyára megmondta, hogy minő szándék hozott ide?
– Megmondta, – hagyta rá a megszeppent leány.
– Tehát remélhetek? – kérdezte egy csepp irónikus pátosszal a hangjában
a mérnök.
Mariska elpirult és vállat vont.
– Nem tudom, mit mondjak erre…
De aztán egyszerre megjött a bátorsága.
– Egyelőre nem jól indul a mi dolgunk! – mondta.
– Nem jól?
– Maga keserűséget akar szerezni egy embernek, akit nagyon szeretek,
Péter bácsinak…
– A jelöltségemmel?
A mérnök elmosolyodott és élesen tekintett a lány szemébe.
– És ha nem lépek föl, akkor hozzám jön?
Most már Mariska is mosolygott, még pedig meglehetős kacéran.
– Ha nem lép föl, akkor tudni fogom, hogy jó ember és hogy áldozatra is
képes… Elégedjék meg most ennyivel.
Már olyasmit képzelt, hogy megnyerte a játékot.
– Ugy-e, nem bántja meg azt a jó öreg urat? – kérdezte halkan és
melegen.
A mérnök még egyre mosolygott.
– Legyen maga is jó és áldozatkész és számítson az én hálámra.
Aztán egyszerre, váratlanul és minden bevezetés nélkül elkövette a
merényletet. Megcsókolta Mariskát. Még pedig a száján. Az arcátlansága
annyira zavarba ejtette a leányt, hogy sem védekezni, sem kiáltani, sem
gondolkozni nem tudott.
Mire föleszmélt, Toll Jenő krétafehér arccal, az indulattól remegve
állott előtte.
– Bolond vagyok! – mormogta. – Kérem, dobasson ki! Én nem tudok itt
udvariasan fecsegni, mikor minden csepp vérem tüzel és tajtékzik…
Haragszik? Igazán nem bánom! Én most úgyis elmegyek és összetörök
valamit, vagy leiszom magamat, vagy agyonlövöm magamat…
Az ablakhoz ment és a homlokát nekiszorította az üvegnek. Majd hirtelen
sarkon fordult. Az arca piros volt és ragyogott a szerelmes
gyöngédségtől. Nem mondott semmit, csak összekulcsolta a két kezét és
hosszan nézte Mariskát.
Ekkor belépett Viola néni.
– Már a Veron is megbolondult, – mondta mélységes fölháborodás hangján.
– Pestre akar menni.
Toll Jenő ekkor elbúcsúzott a hölgyektől és elment.
– Mit mondott a mérnök? – kérdezte vacsoránál Ábel úr.
– Tiszteletét küldi, – válaszolt Viola néni.
Mariska nem szólt semmit.
Egypár napig nem mutatta magát az elefántfi és Mariska hajlandó volt azt
hinni, hogy a történtek után egyáltalában nem mer többet eljönni.
Rosszul ismerte azonban emberét, mert az, Pál úrnak régebbi meghivásával
élve, a legközelebbi szombaton eljött a fehér páváék zeneestélyére.
Ezzel mintegy az összegyült rokonság védelme alá helyezte magát.
Szmokingkabát és fehér keztyü volt rajta, ami Ábelékat némileg
megdöbbentette, de jól is esett nekik. Mikor egy pillanatra Mariska
mellé tudott férkőzni, fojtott hangon így szólt hozzá:
– Nem kérek pardont, de becsületszavamra igérem, hogy _az a dolog_ nem
fog többet megismétlődni. Vigyázni fogok magamra.
Miután nem kapott választ, egyedül elvonult a homályos ablakfülkébe,
honnan profilban láthatta a zongora mellett ülő leányt.
Az este Beethovent játszották. A zene megint Mariskára volt a legnagyobb
hatással. Megmámorosodott a saját játékától és különös, laza
gondolatképek kezdtek az öntudatán keresztül vonulni, mint lágyan szálló
felhők a tüzes tavaszi égen. Nem nézett föl a hangjegyeiről és mégis
látott mindenkit, aki a két gyertyával megvilágított szobában volt.
Péter, Miklós, Manliusz és a nénik mozdulatlanul könyökölnek a
karosszékekben. Nem tudnak egymásról, hanem kéjesen elmerülnek és
tehetetlenül ellágyúlnak a forró akordok özönében, mint gyíkok a
napfényben. Csak egy ember van a szobában, aki éber és erős, aki lát és
gondolkozik. A fekete elefánt fia. A két szeme a homályos sarokból
Mariska felé foszforeszkál. Az ő acélos energiája könnyedén visszaveri
Beethoven támadását, sőt kedve telik benne, hogy játsszék a pátétikus
hangulattal, mint a gyermek a megdagadt patakkal, midőn papirhajókat
bocsát rá. A kis hajók egymásután eljutnak Mariskához és valamennyinek
egyforma a terhe: egy csók emléke, mely olyan, mint a vérvörös
szegfűvirág. A leány megriad, összeráncolja szemöldökét és indulatosan a
zongora fölé hajlik… Egyszerre rápisszen az édesapja, mint a ragadós
csikóra – lassabban!
Később teához ültek. A nők – szokásuk szerint mind a hárman egymás
mellett ültek – csökönyösen hallgattak, csak a férfiak beszélgettek.
Ekkor megint nyilvánvalóvá lett, hogy mennyire különbözik a mérnök
természete az Ábel urakétól. A merészségével, az önbizalmával és a
mozgékonyságával olyanformán festett közöttük, mint valami húsevő állat
a kérődzők között. Beszédközben fölemlítette, hogy tegnap jött vissza
Boroszlóból, holnap pedig két napra Bécsbe megy.
– Mit csinál ott? – kérdezte Pál úr.
– Pénzt csinálok, – válaszolt mosolyogva a mérnök.
A három Ábel-testvér tehetetlenül nézett össze álmodozó nagy siementhali
szemével. Pál úr négy hónap óta készült már Brünnbe, ahol elég fontos
dolgai lettek volna, Miklós bácsi vagy huszonöt esztendő óta biztatta
magát, hogy egyszer mégis csak el kellene megint menni Bécsbe… De ha ők
utazni akartak, akkor mindig közbe jött valami.
A fekete elefántfi egészben véve jobban imponált a fehér páváéknak, mint
ahogy azt arisztokratikus gőgjük bevallotta. Csak Miklós bácsi találta
ellenszenvesnek és közönségesnek. Búcsúzáskor oda is sugta Mariskának:
– Te, nekem nem tetszik az a specerájos!
Etelka néni azonban ezt sugta hugának:
– Nagyon, nagyon kedves ember!
Meg kell állapítanunk, hogy egyikük sem volt elfogulatlan a mérnökkel
szemben. Miklós bácsi lelke mélyén, ott, ahol az öntudatlan régiók
kezdődnek, meleg és édes vonzalom élt Mariska iránt, neki tehát
kellemetlen fráter volt minden ember, akit kombinációba hoztak a
leánnyal. Etelka néni lelkének mélyebb rétegeiben azonban gyanakvó
féltékenység lappangott és neki ezért rokonszenves volt minden ember,
aki Mariskának udvarolt.
A napok ijesztő gyorsan peregtek tovább. Az elefántfi sürűn látogatott
el a páváékhoz. Többnyire azzal állított be, hogy Pál úrral volna
beszédje, mivel azonban Pál úr napközben az üzletet strázsálta, melynek
polcai körül mostanában szinte kísérteties csend honolt, a mérnök
rendesen „egy pillanatra“ letelepedett a hölgyek mellé. A ravasz Viola
néni aztán mindig talált valami ürügyet a konyhában vagy a spájzban,
hogy magukra hagyhassa a fiatalokat.
Toll Jenőnek igen különös módszere volt az udvarlásban. Nem vetemedett
ugyan több tettlegességre, de azért úgy bánt Mariskával, ahogyan könnyü
sikerekhez szokott férfiak szoktak bánni, nem is leányokkal, hanem csak
bizonyos asszonyokkal. Szerény és alázatos volt, amellett azonban
állandóan jelezte, hogy mennyi szenvedést okoz neki az önuralma.
Mariskának úgy rémlett olykor, mintha lánc-zörgést hallana; valahol egy
éhes vadállat rázta békóit. Sok nő ezt érdekesnek találja. A mérnök úgy
tudott rajta végignézni, hogy a leány elpirult, behúzta a lábát a ruhája
alá és még azt is szégyelte, hogy a karja a könyökéig meztelen. Olykor,
ha közömbös dolgok forogtak szóban, Toll hirtelen félbeszakította
önmagát.
– Ostobaságokat beszélek! Nekem most máson, egészen máson jár az eszem!
A szeme ilyenkor tüzet szórt.
És így tovább. Ki kellett volna kergetni. Meg kellett volna mondani az
édesapának, hogy ne eressze többet ide. De ehhez nem volt ereje a
leánynak. Nem merte az öreg urat ilyen hirtelen kiábrándítani titkos
terveiből, de nem is tudta volna megokolni kívánságát, mert hiszen a
mérnök nem bántotta meg egy szóval sem. A dologban éppen az volt a
furcsa, hogy ez a cédamosolyu és sikamlós nyelvü férfi a polgári
tisztességet képviselte, mert hiszen annak rendje-módja szerint
feleségül akarta venni a leányt. A másik, a báró, nem akarta feleségül
venni, az ő vonzalma a nénik szemében bűnös és veszedelmes merénylet
volt, pedig a csillagok tiszta magasságában állott Toll Jenő érzelmei
fölött. De ki érti meg az ilyet?
Az esős idő megint elmult, csodaszép őszi ég mosolygott a melankólikus
tájék fölött. Mariskán akkoriban valami nagy, fájdalmas nyugtalanság
vett erőt, mint a megkésett vándormadáron. Toll most már mindennapos
lett a fehér páváéknál és a vágyai úgy röpködték körül a leányt, mint
egy közeli tűzvész szikraesője. Mariska akkor is érezte perzselő
hatásukat, ha magában volt. Egyszer aztán, éjjeli félálmában, rajtakapta
magát egy bűnös gondolaton. Toll Jenőnének lenni, nem, az nem volna
kivánatos; de egyszer elkábulni és elkárhozni Toll Jenő csókjai alatt… A
leány fölriadt. Ki védi meg őt önmagával szemben? Az édesapja, Viola
néni és a többiek? Csupa vadonat idegen ember, akikkel beszélni sem igen
tud. Csak ott, az ébenfaszekrény titkos méhében pislákol valami rokon
tűz a megsárgult papir között. Mariska fölkelt, előkereste Lihnovszka
leveleit és hosszu idő multán megint olvasni kezdett bennük. Aztán
könnyezve kért bocsánatot Ochsenfurth-Pankotaytól, mert a két alak már
egészen egybeolvadt a fantáziájában.
Aznap, mikor a télire való fát hordták Ábelék házába, bekövetkezett a
„bukás“. Váratlanul jött, pedig előrelátható volt, mint az alámosott
part beszakadása. Mariska az ablakban állott és a csipkefüggönyön
keresztül az utcára bámult, ahol mohos bükkfa-hasábokat dobáltak le a
szekérről. A mérnök nesz nélkül belépett a szobába, Mariska mellé állott
és egy idő mulva, mintha csak megérezte volna, hogy ütött az ő órája,
gyöngéden magához ölelte a leányt. Mariska nemcsak eltűrte, de vissza is
adta a csókját. Ezeknek a csókoknak bűnös és keserü zamatjuk volt; nem
is Mariska csókolódzott Toll Jenővel, hanem egy nő egy férfival. Viola
néni azonban, aki éppen akkor a szomszéd szobában motoszkált, egyszerre
orgonahangokat hallott és mirtuszillatot érzett. Az örömtől könnyezve
sietett le Pál úrhoz az üzletbe. Tíz perc mulva már tudta az egész bolt,
a magazin és a mosókonyha is. Mindenki megkönnyebbült, mintha valami
nagy veszedelem mulott volna el a háztól; az egész város ugyanis már jó
ideje elfogadta és megáldotta ezt a frigyet és kimondhatatlan
kellemetlenség lett volna belőle, ha Mariska rácáfol a közvéleményre.
A fehér páva fölment a lakásba, hogy megölelje leányát. Méltóságosan
viselkedett, bár alapjában véve nagyon el volt lágyulva.
Mariska elkényszeredetten mosolygott. Ő tehát most menyasszony. A fekete
elefánt fiának menyasszonya. Hogyan jutott ide? Mindegy. Ebből a
veremből nem fog többet kijutni.
Toll Jenő is mosolygott. Ő különben kezdettől fogva biztos volt benne,
hogy az ő taktikája ezúttal is be fog válni. Ez is a főváros győzelme
volt a vidék fölött. A naiv és forróvérü vidékiekkel, legyenek azok
üzletfelek, választópolgárok vagy leányok, azt csinálja a fővárosi
ember, amit akar. Igaz különben, hogy a mérnök nagyon örült a
győzelmének, mert Mariska egyebek közt tetszett is neki.