Megvolt a képviselőválasztás is. A mérnök ismételten megígérte, hogy nem
tesz egy lépést sem a jó Péter bácsi ellenére, ha azonban a nép bizalma
önként feléje fordulna, akkor természetesen nem térhetne ki előle. Végre
is mindennek van határa, a családi gyöngédségnek is. Egyébként nem
szeretett a menyasszonyával erről beszélni, azt mondta, a politika nem
nőknek való, Mariska pedig nem igen merte szóba hozni a dolgot, mert
Jenő újabban igen ideges volt, a leány pedig sokat vesztett hajdani
bátorságából.
A májszterek mindenáron Toll Jenőt követelték. Ezek az emberek
te-tu-barátjai voltak a mérnöknek és a tűzbe is elmentek volna érte.
Egyáltalában különös volt, hogy mennyire megváltozott a varjasi
közönség. Úton-útfélen azt mondták, hogy Ábel Péter tehetetlen és
tudatlan ember, vén mihaszna, tőle meg kell szabadítani a várost. Fiatal
és bátor emberekre van szükség, Toll Jenőkre. A telkesgazdák között
ijedelmet okozott a hír, hogy Ábel Péter, ha újból megválasztják,
nyugdíjképes lesz és a képviselői nyugdíját pótadóba fogják kivetni.
Ettől a veszedelemtől meg kell szabadítani a várost. Az alsóvárosiakkal,
akik legújabban azt mondták, hogy ők szocialisták, elhitették, hogy Toll
Jenő meg fogja nekik szerezni a papok földjét. Az alsóvárosban pedig épp
úgy folyt az itatás a Toll-párt csapszékeiben, mint a felsővárosban és
senki sem tudta, hogy kinek a pénzén. Jenő legalább nem tudta. Ábelékkal
szemben többízben is hangoztatta, hogy únja ezt az egész alkotmányos
komédiát és ha Mariska nem volna, akkor most külföldre szöknék. Egyelőre
azonban az egész elefánthad állandóan ott járt-kelt a májszterek és a
gazdák között, esténkint Toll Jenő is megjelent egy-egy korcsmában,
riadó lelkesedést keltvén.
A jó Péter bácsi méltóságosan és tehetetlenül tipegett ide-oda. Érezte,
hogy sarkantyus csizmája alatt süpped a talaj, de sokkal büszkébb volt,
semhogy elárulta volna aggodalmait. Jenőre nem haragudott, az
tisztességes fiu. Az öreg ismételten biztatta is, hogy csak tartsa fönn
jelöltségét, ez nemcsak joga, de talán kötelessége is önmagával szemben,
a varjasiak háládatlansága azonban megvérezte a szivét. Egyébként pedig
együgyü dolgokat beszélt, azt mondta, hogy neki csak tiszta szavazat
kell, ő nem ígér senkinek semmit és nem költ egy krajcárt sem, szóval ő
volt a világon a legkellemesebb ellenjelölt.
A fehér páváék bizalmasai, a városi magisztrátus is, áthúzódtak Toll
Jenő táborába. Világos volt, hogy Ábelék maguk is a vejüknek szánták a
mandátumot. Az öreg urat alkalmasint azért léptették csak föl, hogy más
jelölt ne vessen szemet a kerületre. És ha nem így volna, akkor is
tanácsosabb a mérnök mellé állani, mert Ábelék a légynek sem tudnának
véteni, az elefánték azonban bosszuálló emberek.
A választás eredménye alig lepett meg valakit, hacsak magát Péter urat
nem. Kitünt, hogy alig van pártja. Egypár régimódi ember szavazott csak
rá, afféle tubákos, paraplis, peckes járásu öregek, akiket gúnyos
derültséggel fogadott a Toll-párt. Délfelé Péter úr, két testvérének
rábeszélésére, elküldte a városházára lemondó-levelét.
A varjasiak nagyon megörültek a könnyü győzelemnek, melyet önmaguk
fölött arattak. Mikor az elnök kihirdette az eredményt, olyan ujjongás
támadt a városháza előtt, hogy elhallatszott egészen a Fehér páva-házig,
melynek erkélyén Mariska állott. Később lobogó zászlók alatt és harsogó
zene mellett fekete sokaság hömpölygött az elefánték kis háza elé.
Jenőért jöttek, hogy elkísérjék a városházára. Mariska jól láthatta a
vőlegényét. Ragyogó arccal, födetlen fővel követte Sturz Bandit, aki
utat tört neki az ujjongó tömegben. A tömeg pedig megmámorosodott a
tulajdon nagylelküségétől és szinte fejedelmi ünnepléssel vette körül
választottját. Mintha Toll Jenő megválasztatásával az örök boldogság
kora virradt volna a városra. Az emberek, akik tegnap még közömbösen
mentek el a fekete elefánt fia mellett, most boldogok voltak, ha
megérinthették a ruháját. Az asszonyok pedig a virágaikkal együtt feléje
dobták a szivüket is.
Péter bácsi azalatt csöndesen pipázgatott a Pálék sárga szobájában. Nem
volt nagyon szomoru, inkább csak csodálkozott az egész dolgon. A szalón
aranyfényü tükrében elgondolkozva nézegette saját magát. Az alakja most
másképp hatott rá, mint annakelőtte, kisebbnek, jelentéktelenebbnek és
némileg furcsának látta magát. Valami hiányzott erről az alakról, valami
külsőség, ami talán senkinek sem imponált annyira, mint magának Péter
bácsinak. Ő most egy megborotvált Mózes volt, egy lesoványodott Kinizsi
Pál, egy polgári ruhába öltöztetett Zrinyi Miklós. Tíz perc sem mult el
azóta, hogy kikiáltották Varjas új képviselőjét és a régi már úgy érezte
magát, mint egy leleplezett csaló. Ugyan miért is választották meg
hajdanában? Hiszen ő egy együgyü vén ember volt.
Eszébe jutott, hogy jó volna otthon lenni. De nem mert kimenni az
utcára, attól félt, hogy az emberek utána kiáltanák az igazságot, hogy
csaló, csaló! Majd hazamegy, ha besötétedett.
Az ajtóhoz ment és ott szemben találta magát Mariskával. A leány egy
pillantással megértette nagybátyjának lelkiállapotát. Gyöngéden
megcsókolta és szomoru mosollyal így szólt hozzá:
– Péter bácsi, tudod-e, hogy mit beszélnek Varjason? Azt beszélik, hogy
te azért léptél csak föl, hogy a vőlegényemnek biztosítsad a mandátumot.
Az öreg úr hálásan és boldogan mosolygott.
Ami igaz, az igaz, a fekete elefánték nagyon kiaknázták könnyü
diadalukat. Az ujdonsült képviselő maga a fővárosba sietett, de annál
jobban szállták meg Varjas városát a többi elefántok. Az egész család
úgy viselkedett, mintha évek óta nagy igazságtalanság történt volna
velük, amelyért most végre elégtételt kaptak. Az öreg Toll volt a
közjogi örömapa. Most már hétköznap is hosszu fekete kabátban járt, az
utca sarkán politikai előadásokat tartott, a városházán mindenkit
letorkolt és azt követelte a tisztviselőktől, hogy benne valami fölöttes
hatóságfélét tiszteljenek. A kiskoru Toll-csemeték is igen
kidüllesztették a mellüket. Az ő lelkesedésük oly nagy lendületet vett,
hogy nem tudták megállítani a választás után sem és valóságos
eretnek-üldözést indítottak minden gyerek ellen, akinek apja
Ábel-pártiság gyanujában állott. Úgy nekibátorodtak, hogy most már helyt
mertek állani ősi ellenségeikkel, a városi pandurokkal és
szőlőcsőszökkel szemben is, megfenyegetvén őket, hogy képviselő-bátyjuk
majd elcsapatja őket. Még a Tollék parasztcselédje is kényesebben
riszálta mostanában a százráncu szoknyáját. A varjasi májsztereket igen
felbőszítették ezek a dolgok. Ki is jelentették, hogy nem szavaznának
Toll Jenőre, ha újból kellene választaniok. És a májszterek megint
tüntető szívességgel köszöngettek Péter bácsinak, ami fájdalmas, de
jóleső elégtétel volt az öreg úrnak.
A következő vasárnapon Toll Jenő eljött Varjasra és ellátogatott a
páváékhoz. Ekkor szóba került az esküvő napja. Maga a leány hozta szóba,
egy igen óvatos célzás alakjában. A képviselő azt mondta, hogy ő is
szeretné, „ha a dolog végre rendbe jöhetne“. Mariska nem értette
egészen, hogy minek kell még rendbe jönnie, hiszen ők ketten már
tisztában voltak egymással; másnap azonban derengeni kezdett előtte a
homályos szavak értelme. Hétfőn délben ugyanis eljött az öreg elefánt és
bezárkózott az öreg pávával a bolt üveges ketrecébe. Kezdetben suttogva
beszélgettek, később azonban, bárhogyan csitítgatta is a mindig
hidegvérü gazda, Toll uram megeresztette a hangját. A segédek, akik a
polc mögött regényeket olvastak, – sajnos, az Ábel-cég személyzete
újabban sok időt áldozhatott az irodalomnak, – a segédek, mondom, azt
hihették, hogy odabenn valami nagy üzleti kötésről van szó, mert a
számok csak úgy röpködtek a levegőben. Az üzletfelek valami okból nem
tudtak megállapodásra jutni, ami mindakettőjüket erősen fölizgatta. A
fekete elefánt arca cinóbervörös volt, mikor elrohant és magára csapta
az üvegajtót, a fehér páva képe pedig egészen fakó volt, mikor később
kijött a ketrecéből.
A két apa természetesen a hozományon különbözött össze. Toll uram a
szokott rusztikus szókimondásával kijelentette, hogy Jenő fia számára
százötvenezer forintnyi – forintot mondott, nem koronát! – hozományra
tart igényt. Az ámuló és sápadozó Ábel jó ideig szólni sem mert. Végül
olyasmit hebegett, hogy készpénzt mostanában nem igen adhatna a
leányának, csak valami szerényebb évjáradékot. De majd ha megfordulnak a
kedvezőtlen konjunkturák… A másik apa ezt az ajánlatot úgy fogadta, mint
valami sikerült tréfát. Ő persze sokkal furfangosabb ember volt, semhogy
tisztában nem lett volna Ábelék vagyoni helyzetével, de azért mégis úgy
bánt a fehér pávával, mint valami zsugorival, akit fölvet a sok pénze. Ő
tudta, hogy miért. Ábel Pál végül is lépre ment neki és nyíltan
bevallotta bajait. A fekete elefánt ekkor valósággal trombitálni kezdett
mérgében. Hát ennyire vagyunk? Fenn az ernyő, nincsen kas! Minden csak
parádé, _flanc_, arravaló, hogy elámítsák az ő Jenő fiát? Mily
szerencse, hogy itt van ő, az apa, aki keresztüllát a szitán!
Minden érthető ok nélkül kiabált, és szemmel láthatólag igen szerette
volna, ha a gőgös szomszéd valami súlyos, többé jóvá nem tehető sértésre
ragadtatja magát Sőt a szíve mélyén ott epedezett a titkos vágy, bár
csak szólítaná be a bolti szolgát és dobatná ki őt a ketrecből. Ábel Pál
azonban nem volt már az, aki régen. A büszkesége elvérzett az utolsó
üzleti mérlegkészítés alkalmával. A lelkiismerete sem volt egészen
tiszta. Hiszen igaz, ő tényleg abban reménykedett, hogy a hozomány
kérdése csak az esküvő után fog szóba kerülni, akkor aztán lesz, ami
lesz… Mennyire nem ismerte a specerájosokat! Bús megadással hallgatta az
elefánt gorombaságait és így Toll uram sem tehetett egyebet, minthogy az
apai és polgári fölháborodástól lángolva elrohanjon.
Mariska az édesapja hallgatásából megértette az igazságot. Kérdezni
azonban nem mert tőle semmit. Ők egyáltalában nem szokták meg, hogy
kínos és lealázó igazságokat mondjanak egymásnak. Szó nélkül, búsan
mosolyogva ültek szemben az ebédlőbe.
Az elefánt tehát végleg legázolta a fehér pávát. Odáig jutottak, hogy
Mariska, a büszke, a hozzáférhetetlen, „a hercegnő“, nem kell a
specerájos fiának. Odakünn, a város egén, már gyülekszik a kárörvendő
zivatar, mely el fogja söpörni hajdani nagyságuk utolsó rongyait is.
Ettől a zivatartól féltek ők mindenek fölött. Annyira, hogy Ábel úr
fölébredt apátiájából és leányának hallgatag beleegyezésével egy utolsó
megalázó kísérletre szánta magát. A délutáni vonattal fölutazott
Budapestre és fölkereste a képviselőt. Félóráig is föl-alá sétált a kapu
előtt, míg végül be mert nála kopogtatni. Otthon Varjason ő ma is
előkelő és elegáns öreg úr volt, de itt, úgy sejtette, kissé furcsa
vidéki figura és ez a gyanuja félénkké tette. A képviselőt öltözködés
közben találta. Plasztronos ing volt rajta és fehér nyakkendő, éppen az
új frakkját vette magára.
– Isten hozta, Pali bácsi! Mi ujság Varjason? Üljön le arra a diványra!
Egészen úgy beszélt, ahogyan a népszerü képviselő urak szoktak a
választóikkal, az öreg úr pedig egészen úgy érezte magát, mint a
választó, mikor a sokat elfoglalt nagyságos úrnak kell
alkalmatlankodnia. És úgy is beszélt, mint az instanciás ember, akinek
minden reménysége a képviselő úr nagybecsü jóindulatában van.
Jenő úr figyelmesen végighallgatta az öreget, aztán szelid és meleg
hangon mondta:
– Az édesapám nem jól tette, hogy ilyen hangon beszélt magával, Pali
bácsi. De hiszen ismeri az öregemet. Hirtelen ember, bár jó szíve van.
Maga legjobban tenné, ha mosolyogna rajta, Pali bácsi. Hiszen nincs itt
semmi baj! Az ilyen dolgot nyugodtan és okosan kell megbeszélni. Idegen
embereknek pedig semmi közük hozzá. Nem igaz? Legközelebb lemegyek, ha
időm engedi, azután eldiskurálunk a dologról. Furcsa volna, ha nem
tudnánk rendbe jönni. Addig menjen nyugodtan haza. Mondja meg
Mariskának, hogy csókoltatom a kezét. Ő is legyen egészen nyugodt.
Ábel Pál megkönnyebbült szívvel zónázott vissza Varjasra. Kár is volt
így félreverni a harangokat, hiszen tényleg nincs itt semmi baj. A fő
az, hogy idegen emberek ne üssék bele az orrukat a dologba. Majd
eligazítják ők azt szépen maguk közt. Egyelőre nem is olyan sürgős az
egész.
Késő éjjel érkezett haza, fáradtan, de jókedvüen. Mariska ébren várta.
– Csókoltatja a kezedet! – mondta Pál úr sugárzó arccal. – Legközelebb
maga fog eljönni.
A képviselő azonban akkoriban nagyon el lehetett foglalva, mert egyelőre
nem mutatta magát Varjason.