Sinai-hegyen. Az esze csupa fiók volt, telve kész, megcáfolhatatlan és
fölebbezhetetlen döntvényekkel. Most a balján ülő Etelka néni felé
fordult.
– Nagyságod bizonyára emlékezik, hogy mit mondott erről Oscar Wilde az
_Intentions_-ban?
– Én a német írók közül csak Bulwert szeretem, – válaszolt szigoru
arccal Etelka néni.
Bakai-Bak arcán elgyötrött mosoly jelent meg.
– Nos igen, – mondta, – én olykor elfelejtem, hogy Magyarországon
vagyunk… A Wainewright-esetről akarok beszélni… Wainewright nem volt
morális ember a szó hétköznapi értelmében, mert hiszen méregkeverő volt.
A szép sógornőjét azért ölte meg, mert úgy találta, hogy annak vastag a
bokája. Ez az ember mégis finomlelkü művész volt! Talán éppen azért volt
az, mert szükség esetén gyilkolni is tudott. Ő végigélte a maga életét,
leszállott énjének minden mélységére, kiaknázta a benne szunnyadó összes
lehetőségeket. És mivel fölfedezte, hogy benne megvannak az orgyilkos
hajlamai is, kötelességet vélt teljesíteni önmagával szemben, midőn
ilyenféle hajlamait nem hanyagolta el…
A titkár nem folytathatta, mert megint válaszolnia kellett egy
pohárköszöntőre, melyet a polgári iskolai igazgató úr mondott a magas
kormány jelenlevő képviselőjére. Bakai röviden beszélt, a fejedelmi
többesszámot használta, kilátásba helyezvén a varjasiaknak, hogy „mi a
jövőben is szemmel fogjuk tartani a város kulturális és gazdasági
evolucióját“. Azután leült és az irodalomról kezdett beszélni Etelka
nénivel.
– Én a régi írókat jobban szeretem, mint az ujakat, – jegyezte meg a
néni.
– Kiket ért régiek alatt? – kérdezte a titkár.
– Hát Csokonait és Kisfaludyt… Az újak pedig Petőfi és Arany…
Bakai egyet értett Etelkával az újakat illetőleg, a különbség köztük
csak annyi volt, hogy ő a régieket sem becsülte.
– Kicsi népeknél az intellektus rádiusza is kicsi és ha a lángelmét az a
baleset éri, hogy ilyen nép körében születik, akkor csak úgy tehet
eleget a saját törvényeinek, ha keresztültöri a nemzeti korlátokat.
A titkár e szavaknál oly bosszúsan tekintett maga elé, mint valaki, aki
érzi, hogy őt súlyos baleset érte, aztán azonban oly elszántan emelte
föl a fejét, mint valaki, aki kész valamit összetörni.
Sturz Bandi az esperes mellett ült és félfüllel megneszelte, hogy
költészetről van szó. A főkapitányt ekkor hirtelen megcsapta a költői
ihlet, fölugrott és verses pohárköszöntőt rögtönzött, hogy éljen a
titkár – aki itt jár – és tudja, mit vár – Varjas vidéke, – áldás, béke
– és így tovább. Bakai derült érdeklődéssel hallgatta.
– Ön Browningra emlékeztet engem, a csodálatos angol költőre, aki arra
használta a rímet, hogy prózát fejezzen ki vele…
– Hát tudja, nagyságos uram, – mondta Sturz Bandi a virginia-szivarja
mellől, – én úgy vagyok vele, hogy tőlem az ördög elvihetné akár az
egész magyar literaturát.
Megjegyzendő, hogy a főkapitány ezt szerénységből mondta, mert úri
dolog, ha valaki leszólja azt a mesterséget, melyben ő maga is remekel.
A titkárt azonban igen kellemesen lepte meg a főkapitány radikális
álláspontja és bátor szókimondása. Nem is hitte volna, hogy ebben a
fészekben ilyen intellektuális koponya találkozzék… Összekoccintotta
poharát a Sturz Bandiéval.
A bankett különben nem volt sikerültnek mondható. Budapest és Varjas
géniuszának első ölelkezése hideg és erőltetett volt. Préglyné legalább
rosszul mulatott, talán életében először. Pedig megpróbált minden tőle
telhetőt, hogy föltüzelje az érdekes idegent. Próbált naivnak lenni, még
kenyérgalacsint is dobott a titkár orrára, próbált démoni módon
szenvedélyesnek lenni, miközben úgy szívta a fogát és villogtatta a
szemét, mint egy spanyol bolero-táncosnő, végül még hideg és előkelő
tartózkodással is próbálta ingerelni, – de minden hiábavaló volt, ennek
az embernek az izlését nem lehetett kitapasztalni.
A titkár a délutáni vonattal hazautazott. Sturz Bandi, a polgáriskolai
igazgató és a Szent László-patikus kísérték ki a vasúthoz. Az igazgató
úr útközben szerette volna a kormány figyelmét az ellene folyó méltatlan
hajszára fölhívni, a boldogtalan gyógyszerész azonban minduntalan az ő
repülési kísérleteiről fecsegett és így a két szívós férfi egymásba
gabalyodott, mint két horogzsinór. A titkárt különben az összes
varjasiak közül Sturz Bandi érdekelte leginkább.
– Ebben az országban sok kulturális nyersanyag terem, – mondta, – emberi
értékeket azonban csak akkor fogunk produkálni, ha ammorális magaslatról
szemléljük társadalmi evoluciónkat. Az intellektuális embereknek ezért
össze kellene fogniok.
Sturz Bandi igazat adott neki. A titkár végül megkérdezte, hogy van-e
abszint a vasúti korcsmában. De ott csak szilvóriumot mértek.
A fővárosi kultura nem állott meg hódító útján, hanem újabb és újabb
úttörőket küldött Varjasra. Másnap már előkelő fővárosi írók érkeztek,
akik könyveket kínálgattak részletfizetésre. Aztán egy pesti kereskedő
jött le, az kibérelte Szávics borbély fél boltját a főutcán és amerikai
versenyárúházat rendezett be, ahol képeslapokat, meggyfaszipkákat,
gyűszűtartó kis kagylóhajókat és üvegkorálokat árult. Néhány nap mulva
egy háromtagu fővárosi zóna-bohém-orfeum akart bemutatkozni a Trombitás
termében. Az érdekesnek ígérkező előadást azonban nem lehetett
megtartani, mivel a nézőtéren csak hárman jelentek meg, az öreg fekete
elefánt, a helybeli szerkesztő és Sturz Bandi. (Az utóbbi kettő persze
tiszteletjegyet követelt.) Varjas látszólag még nem érett meg arra, hogy
méltányolni tudja a művelődés nemes fényűzését. Látszólag, mondom. A
valóságban az alvó szűz már ébredezett, aztán hirtelen nagyot ugrott,
mint az alamuszi macska.
Csoda történt, Budapest megindult és ijesztő közelségbe jutott
Varjashoz. Tegnap még egynapi járóföldre esett a főváros, ma már a gyári
kéményei ott füstölögtek a kálvária tőszomszédságában. Az új vasút úgy
működött, mint a csillagász messzilátója, és az idegen planéta óriás
képe nyugtalanítóan ragyogott Varjas egén. Szinte látni lehetett hosszan
elágazó házhegyeit, foszforeszkáló lámpasorait, fekete és rejtélyes
utcacsatornáit. A varjasiak azon vették észre magukat, hogy Budapest
forró párája elborítja városukat, rettenetes vonzó ereje magába
szürcsöli és elnyeli Varjast, mint az osztrigát. Az embereken valami
furcsa láz vett erőt. Mindig Budapestről beszélgettek. A férfiak, ha
mulatós kedvük volt, vagy ha unatkoztak, bezónáztak a városba, az
asszonyok pedig egy pár keztyü kedvéért is fölkapaszkodtak a vonatra.
Ami pénz, jókedv és munkaerő termett Varjason, az mind Budapest felé
hömpölygött, mint a folyóvíz a tenger felé. A cselédnép köréből egész
népvándorlás indult meg; olcsóbb bérért is elszegődtek a fővárosba; ott
legalább tudták, hogy mit kezdjenek a kimenőjükkel. A csinos
májszterleányok mind arról kezdtek ábrándozni, hogy jó volna bejutni
valamelyik fővárosi üzletbe, színházi kórusba vagy kávéházi pénztárba.
Jobb, mint egy goromba férj törvényes cselédjének lenni. A
parasztasszonyokra is átragadt a láz. Egész kofavonatok vitték őket
Pestre és a fővárosiak nem is sejtették, hogy a keményített szoknyáju
menyecskéket, akik puttonyok és kosarak alatt görnyedve lebzselnek a
városban, valami divathóbort vonzza hozzájuk. Ennek a kofadivatnak az
lett a következménye, hogy a fővárosban olcsóbb volt a topolysági
baromfi és gyümölcs, mint Varjason.
Varjas máról-holnapra megkopaszodott, kiszáradt, megmerevedett. A
varjasiak maguk nevetséges kis fészeknek kezdték tekinteni városukat,
afféle elmaradt Mucsának. Leszólták, kicsinyelték, cserben hagyták.
Budapestet varjasi mértékkel mérték, Varjast pedig budapesti mértékkel.
A fordított messzilátón keresztül nézték városukat és még kisebbnek
látták. A főutca hatalmas polgárházai ócska kis barakkokká lettek, a
varjasi előkelőségek pedig fontoskodó filiszterekké töpörödtek. Varjas
nem volt többé külön város, hanem egy házrakás, melyben Budapestről
kiszorult emberek tanyáztak.
A Fehér páváék régóta sejtették, hogy a vasút ártani fog üzletüknek,
arra azonban, ami azután történt, mégsem voltak elkészülve. Az történt
ugyanis, hogy az üzlet forgalma egy csapásra megszünt. Az őszi vásár
teljesen csütörtököt mondott. Az elegáns kelme-ifjak ott állottak a
polcok mögött, tétlenül és unatkozva, Manliusz úr pedig ráért egész nap
Klopstockot olvasni az üveges ketrecében. Ha egy-egy régi vevőjük mégis
betévedt, úgy megrohanták, hogy ijesztő volt. Egypárszor szó volt róla,
hogy csökkenteni kellene a személyzet létszámát. Egy-két segéd és egy
tanonc elvégezhetnék a munkát. Ábel Pál azonban hallani sem akart erről.
Ő nem az az ember, aki kapitulál. Fölemelt fejjel, meghatott, enyhe
méltósággal járt föl-alá a boltjában. Most többet és bizalmasabban
beszélgetett az embereivel, mint annak előtte, és egészben véve úgy
viselkedett, mint Napoleon a száznapos uralom idején. Talán olyasmiben
bízott, hogy a varjasiaknak előbb-utóbb csak meg fog jönni az eszük. Ő
ugyanazoktól a gyárosoktól rendelte áruit, mint a pestiek, készpénzzel
fizetett, kevesebb költséggel dolgozott, tehát kisebb árakat is
szabhatott, mint azok odafönn. A varjasiaknak azonban nem jött meg az
eszük, hanem többre becsülték a pesti kelmekirály pófliját, mint a fehér
páva elsőminőségü áruját. Pál úrnak az egész őszi raktára a nyakán
maradt, de azért nem vesztette el a szívét, hanem nagyszabásu
rendeléseket tett télire.