Egy láthatatlan kéz belenyult az idő kerekébe és akkorát lendített
rajta, hogy a napok és éjszakák szédítő sebességgel kezdtek peregni,
akár egy roulettejáték piros és fekete számlapjai. Alig hogy kivirágzott
az akác, már itt volt megint az ősz. Nemrégen volt csak, hogy Mariskára
ráadták első hosszu ruháját és most már közeljárt huszonötödik
esztendejéhez… A varjasi főutcán, egy-egy boltlépcső vagy kapunyílás
alatt, a szél rakásra gyüjtötte már a száraz falombot, a Topoly fölött
beláthatatlan varjurajok vonultak és Mariska szorongó szívvel nézte
érett vonásait a tükörben. A fehér páváék a nyarat ezúttal is a
gyümölcsösben töltötték. Szép nagy kertjük volt ott, csinos lakóházzal,
szőlőlugasokkal és sok virággal. Tulajdonképpen nyaraló volt, de ők
polgári szerénységből vagy talán polgári gőgből csak gyümölcsösnek
nevezték, mivel úgy találták, hogy a villa szó svihákosan hangzik. A ház
mellett vízemelő szélmotor is volt, mely hórihorgas és fantasztikus
alakjával az egész vidék fölött zsarnokoskodott. Ábel Pál úr mindennap
bejárt az üzletbe, a hölgyek azonban csak ritkán mentek a városba. Viola
néni azzal töltötte a nyarat, hogy télire való gyümölcsöt főzött be,
Mariska pedig többnyire a nagy diófa alatt ült és olvasott, vagy úgy
tett, mintha olvasna. Este olykor vendégeket hozott a gazda, Miklósékat
vagy Péter urat. Egyszer-kétszer azonban a leány is bekivánkozott a
városba. Azzal az ürüggyel, hogy a téli holmija után kell néznie, néhány
órára bezárkózott az üres és néma lakásba. Ilyenkor meglapult sötét kis
szobájában, kinyitotta a szekretár titkos fiókját és újból átolvasta
édesanyja leveleit. Édes, bűnös és szomoru órákat töltött ott, mert a
levelek már nem a titokzatos Ochsenfurth lovagnak szóltak, hanem
Pankotay bárónak. Ő neki, akinek hírét sem hallotta a nagy pletyka óta
és aki most Isten tudja melyik külföldi fürdőben járt. Ha aztán kilépett
megint a sárga szalonba és meglátta a szűk ablakrésen beszűrődő
kísérteties napfényt, úgy elszorult a melle, mint az érzelmes utasé, aki
Pompeji romjai között jár. És ha megroppant a szomszédszoba padlója,
akkor ijedten kalapálni kezdett a szíve.
Az őszi eső behajtotta őket a városba és a macska, a kanári madár, a két
tújabokor és a nagy legyezőpálma, melyek szintén kivették részüket a
nyaralásból, velük jöttek. Alig hogy elrendezkedtek otthon, már
megtörtént a várva várt nagy esemény: Budapestről elindították az első
vasúti vonatot Varjas felé. A topolyvölgyi vonal ugyan még nem készült
el, a varjasi kis állomás falain is vizes volt még a vakolat, de azért a
vállalkozók siettek a kész vonalrészt átadni a forgalomnak. Kezdetben
azt hitték, hogy maga a miniszter fog Varjasra jönni – annak idején
mondta is a küldöttségnek, hogy nagyon vágyódik megismerni a szorgalmas
varjasi népet, – a kegyelmes úr azonban nem jöhetett a politikai helyzet
miatt, az államtitkárja sem ért rá és így egy miniszteri titkár
képviselte a kormányt. Később kitünt, hogy csak címzetes titkár. Vékony,
sápadt és komorarcu ifju ember volt, dr. Bakai-Baknak hívták, fia volt
egy sokszoros milliomosnak és meglátszott rajta, hogy egyáltalában nem
szorult rá a hivatalnokoskodásra. Bakai-Bak harangalaku felöltőt,
lilaszínü nyakkendőt, fehér keztyűt, fehér gamásnit és monoklit viselt,
az utóbbi azonban nem igen akart megállni a szemén. A topolyvölgyi
parasztok, akiket hajnal óta egész szekérkaravánok hoztak a városba,
fejcsóválva mutogatták egymásnak a kormány képviselőjét. Úgy vélekedtek,
hogy német formája van.
Prégly polgármester mondta a vasútnál az üdvözlőbeszédet és kínos
meglepetésben részesítette híveit. Tudjuk, hogy az ő ékesszólása
különben oly bőven hömpölygette hullámait, mint a megáradt folyóvíz,
egész történelmi korok és nemzetek kultúrális kincseit sodorván magával,
ezúttal azonban, talán a pesti titkár hideg szemének hatása alatt,
váratlanul kiapadt a szóbősége és a polgármester annak rendje-módja
szerint belesült a beszédjébe. Sturz Bandi ugyan rögtön éljenezni
kezdett, intett is a tűzoltóknak, hogy trombitáljanak, de a hibát nem
lehetett többé sem letagadni, sem jóvá tenni. A varjasi urak
szégyenükben pipacsvörösre válva, kínjukban fölszisszenve néztek össze.
Mit szól majd a magas kormány, ha a titkár jelentést tesz erről? A
dolognak később még igen súlyos következményei lettek, amennyiben a
polgármester népszerüsége e naptól fogva rohamosan hanyatlani kezdett,
sőt ezentúl a felesége is, ha családi otthonukban szóváltás támadt,
rendesen olyanféle célzással némította el urát és parancsolóját, hogy
nem nagy kunszt egy szegény asszonyt letorkolni, de tetszett volna a
vasúton beszélni! Erről különben még lesz szó, egyelőre csak tartsunk
rendet.
A vasútról az ünneplő közönség a föllobogózott Kossuth-utcán keresztül a
Trombitás-ba kocsizott, ahol bankett volt. A kormány képviselője
alkalmasint nagy nőbarát lehetett, mert már előzetesen példálódzgatott
Sturz Bandi előtt, hogy szép volna, ha a varjasi hölgyek is részt
vennének a lakomán. Erre való tekintettel aztán Préglyné és Etelka néni
közé ültették. Más nő nem is volt jelen. Etelka is csak mint Miklós
bácsi meggondolatlanságának áldozata került a Trombitás-ba. Miklós bácsi
ugyanis megvett Sturz Banditól két bankettjegyet és mivel ezeket később
nem akarták visszavenni, Etelka nagymérgesen magára vette a fekete
selyemruháját, hogy kárba ne vesszen a pénz. (Szabina néni ezért nagyon
megrótta, mondván: az én időmben tisztes polgárasszony inkább meghalt
volna, semhogy korcsmába menjen.)
Kitünt egyébként, hogy Bakai-Bak nem is olyan nagy nőbarát, mint
hiresztelték. Préglyné már a tatármártásos toknál megállapította róla,
hogy olyan hideg, mint a kutya orra.
A sült pulykánál azonban fölengedett kissé. Egy arcképet nézegetett,
mely a falon függött.
– Ez Podmaniczky Frigyes báró? – kérdezte, miközben gukkert csinált az
ökléből.
Az esperes úr, aki szemben ült vele, előzékenyen magyarázta:
– Nem, kérem alássan, ez ő apostoli felsége szeretne lenni. Bizony
nagyon rossz kép, egy cseppet sem hasonlít.
Nagy meglepetésére a titkár így válaszolt:
– A jó arcképnek nem kell hasonlítania. Az igazi portré az, melyen
meglátszik, hogy a modell mellékes és a festő egyénisége a fő. Ez a
festő különben elég érdekes egyéniség lehet, ezt a fölényes modorából
következtetem, melyet a modelljével szemben tanusít…
Az esperes ijedten vonult vissza a nagy gyümölcsöstál mögé, mely az
asztal közepén állott. Egy szót sem értett abból, amit a titkár mondott.
Időközben jelentkezett a Munczi bandája. Persze a Rákóczi-indulót
játszották. A zene pezsgésbe hozta Préglyné vérét. Dévaj mosollyal
fordult Bakai-Bak felé:
– Maga, persze, mint afféle pesti gavallér, él-hal a muzsikáért?
A titkár az asszonyra szegezte hideg, szúrós tekintetét.
– Nem szeretek zenét hallgatni, mert a zene nagyon határozatlan valami.
A Rákóczi-induló különben is azt a benyomást teszi reám, mintha engem
tennének felelőssé egy csatáért, melyet nem én vesztettem el.
A polgármesterné kotkodácsolva nevetett, mert nagyon mulatságosnak
találta ezt a megjegyzést.
– Maga jó firma lehet! – mondta.
Aztán eszébe jutott, hogy ő szilaj nő és hamar a füle mellé tette kezét,
a szemét pedig a plafond felé emelte.
– Hej pedig de szép is a magyar zene! – sóhajtotta.
A titkár időközben kivett egy szivart, azt hosszu papirszipkába dugta és
miután pardont kért, rágyujtott.
– A magyar zene nem szép, mert őszinte, – magyarázta száraz hangon. –
Ebben a zenében úgy szólal meg a magyar ember, ahogyan érez. A
művészetnek azonban semmi köze az őszinteséghez, mert az őszinteség
alatt banális és hétköznapi dolgok lappanganak és engem cseppet sem
érdekel, hogy egy parasztlegény vagy egy csikós mit érez. Szép csak a
raffinement, a komplikáció, a hazugság.
Préglyné ijedten szegezte rá nagy boci-szemeit. Ekkor megszólalt az
esperes úr. Ő addig lesben feküdt a gyümölcsös kagyló mögött, mint a
rézbőrü a bozótban, mikor az első halványarcu jár az őserdőben. Most
azonban úgy találta, hogy az idegen az ő őseinek isteneit támadja és
fölemelt tomahawkkal ugrott eléje.
– A hazugság nem szép, hanem immorális! – kiáltotta.
A titkár ámulva tekintett rá.
– Esedezem, mi köze a morálnak a művészethez? Méltóztatik tudni, mi a
morál? Egy szalmaszál, melybe olyan emberek kapaszkodnak, akik nem értik
meg a szépséget.