A városi közgyülés kezdetén mindenki azt hitte, hogy nagy harc és háború
lesz. A terem (valamikor a Grassalkovichok táncterme) kecses és
cerimóniás plafondfestményei alatt szögletes fejü, pipaszagu civisek
ültek. Az indítvány mellett elsőnek az öreg fekete elefánt szólalt föl,
becsületes nevén Toll Mihály. Vadkanfejü, tömzsi kis öreg volt; olyan
kurta nyaka volt, hogy nem viselhetett inggallért, a sötétvörös arcán
pedig lila márvány-erek tarkáltak. Rendesen rekedtes basszus hangon
beszélt, a közgyülésen azonban mindig rikácsoló fejhangon szónokolt. A
beszédjét bizonyára a Jenő fia csinálta meg, mert szó volt benne
kulturvivmányokról, művelt nyugatról és gazdasági átalakulásról. A
haladás bajnokai, főleg a hentesek, pálinkások és pékek, akik sok
hasznot vártak a vasútépítő kubikusoktól, nagy éljenzéssel fogadták
szavait. A város főkapitánya, aki arról volt nevezetes, hogy humoros
rigmusokat tudott rögtönözni, odahajolt a szomszédja füléhez:
Ha Ábel koma megvesz,
A vasút azért meglesz!
A talyigás-párt titkos hívei most mind az Ábelek sarka felé fordultak.
Abban reménykedtek, hogy ezek a hatalmas emberek valami
államcsinyfélével az utolsó pillanatban még fölborítják a vasutat. Nagy
meglepetésükre azonban Ábel Pál a maga részéről is hozzájárult az
indítványhoz. Azt mondta, hogy a polgári osztály megtagadná legszentebb
hagyományait, ha ellene szegülne a haladás elvének… A fekete elefánt,
akit nagyon meglepett Ábel nyilatkozata, érezte, hogy most valami
rendkivüli dolgot kell tennie. Odasietett tehát a fehér pávához és kezet
fogott vele. A dráma váratlan fordulata, hogy a gyülölködő Montecchi és
Capulet kezet fognak a közös unoka bölcsője fölött, elragadta és
föllelkesítette az embereket. Mindenki fölkelt a helyéről és éljenzett.
Most már nem volt a vasútnak ellensége a teremben. Se nyilt, se titkos
ellensége. Aki talyigás-szimpátiákat ápolt magában, nemes fölhevülésében
letette azokat, mint egykor az első rend letette privilégiumait a nemzet
oltárára. Ez a dolog tehát rendben volt.
Viola néninek azonban még aznap este nagy keserűséget okozott a vasút.
Veron ugyanis azt a hírt hozta a mosókonyhából, hogy Ábel Pál úr azért
hagyta cserben a talyigásokat, mert Pankotay báró megfizette. Összeget
is mondott, a mosóné szerint ezer pengő forintot kapott árulásáért. A
vallatás és szembesítés során, melyet Viola néni a mosókonyhában
rendezett, kitünt, hogy a mosóné Etelka nénitől szerezte adatait. Viola
néni ekkor tüstént otthagyott papot, csapot és nagymosást, magára kapta
feketegyöngyös mantillját és bosszút lihegve a felsővárosba repült.
Etelka néni meglepő hidegvérrel fogadta sógornőjének haragos
szózuhatagját.
– Hogy Pál ezer forintot kapott volna a bárótól, azt én nem mondtam,
édesem. Én annyit mondtam csak, hogy a báró ma reggel egy négyszögletü
kis csomagot küldött hozzátok. Hogy pénz volt-e benne, vagy más valami,
ezer forint vagy kevesebb, azt én nem tudhatom, édesem, mert nem
kötötték az orromra. A csomagot azonban véletlenül láttam, mikor a báró
ispánja átadta Mariskának. Ha többet akarsz tudni, édesem, akkor kérdezd
meg Mariskát vagy Pált, neked talán megmondják, hogy mi volt a
csomagban…
Viola néni meghökkent. Mi lehetett abban a csomagban? Neki nem szóltak
róla. Etelka gúnyos pillantásaitól kisérve útra kelt megint és az
izgalomtól szepegve, repült végig a Kossuth-utcán.
Mariskát otthon találta. Egy bőrkötésü könyvben olvasgatott éppen.
– Te, mi volt abban a csomagban, amit a báró küldött?
– Ez ni. Zarathustra.
Etelka néni még az este levelet kapott Viola nénitől. A sógornője
röviden „szíves tudomására“ adta, hogy Pankotay báró csomagjában könyv
volt, Zarathustra és nem pénz. A dolog ezzel még nem volt elintézve,
mert Ábel Miklósné véres sértést látott a levélírás tényében. Az ő
fölfogása szerint Viola azért írt neki, mivel nem érdemesíti arra, hogy
szóba álljon vele. Ez tehát ujabb támadása volt az Ábel-féle gőgnek,
mellyel Etelka néni időközönkint fegyverszünetben élt, de mellyel
sohasem tudott végleg megbékülni. Persze, hogy rögtön nekiült
viszonválaszt írni. A megvesztegetési históriáról és Zarathustráról most
már egyáltalában nem volt szó, ahelyett a néni hat sűrűn teleirott
kancellária-íven fölsorolta mindazokat a sérelmeket, melyek őt zsenge
menyasszonykora óta Ábelék részéről érték. Az emlékirat végén ama
reményének adott kifejezést, hogy a földi életben nem fognak egymással
többet találkozni.
Ha a dolgok már annyira jutottak a két sógornő között, akkor régi
gyakorlat szerint Mariskának kellett közbelépnie. A leány lényében volt
valami könnyed merészség, mely zavarba ejtette és lefegyverezte Etelkát.
Mariska másnap reggel a háza udvarán találta nagynénjét. Virágkarókat
festett és e célból fölhúzta Miklós bácsinak egy pár ócska keztyűjét. A
kis udvara teli volt ültetve georginákkal, minden virágbokor egy fehér
karóhoz volt kötve és minden karó tetején egy-egy színes nagy üveggömb
pompázott.
A néni szertartásosan és hidegen a lakásába kalauzolta látogatóját. A
szobái igen nagyok, de oly alacsonyak voltak, hogy a magasra nőtt
Mariska fölemelt kezével elérhette a menyezetet. Etelka télen-nyáron
vászonhuzatok alatt tartotta bútorait, a függölámpákat, aranykereteket,
sőt az ezüst gyertyatartókat is zöld tüllel vonta be. Ő egyáltalában úgy
óvta és kímélte a holmiját, mintha azt csak megőrzés végett bízták volna
rá és mintha legközelebb már mindennel be kellene megint számolnia az
igazi gazdának. Ha magában volt az urával, éppen csak alvásra használta
a lakást, különben mindig a kis üveges folyosón tartózkodtak, melyet
fórháznak neveztek és mely ebédlő, nappali és dolgozószoba gyanánt
szolgált.
– Ugyan, Etelka néni, mit izéltek már megint? – kezdte Mariska. – Hiszen
csak ismered Viola nénit, ő nem is gondolta úgy a dolgot!
Etelka ekkor szinte szóról-szóra elmondta ugyanazt, amit megírt tegnapi
levelében. Ilyenkor nem volt szabad vitába bocsátkozni vele. Csak hadd
könnyítsen a lelkén. Mariska azalatt keresett valamit a lakásban, amit
megdicsérhetne. Ez is régi fogása volt. A szalon teli volt
kézimunkákkal. Ezek a himzések, melyeket a néni gobelineknek nevezett, a
„Deutsches Frauenheim“ címü stuttgarti lap mintái után készültek és egy
egész emberöltőn át foglalkoztatták Etelkát.
– Jé, – csodálkozott Mariska, – ennek a leánynak olyan haja van, mintha
igazi volna! Hogy tudtad ezt így megcsinálni, Etelka néni?
A szóban forgó leány egy vén hárfás társaságában a himzett nagy
kályhaellenzőt ékesítette. Mignon és Lothario. A néni ravaszul
mosolygott.
– A haja igazi is. Az én hajamból való. Fiatal koromban ilyen fekete
hajam volt.
– Milyen ezermester vagy te, Etelka néni!
Ezt az eljárást natur-applikációnak nevezték. Etelka egyszer egy kakast
is himzett, a tolla igazi kakastoll volt, a taraja piros posztó, a szeme
fekete gyöngy, csak a csőre és a lába volt keresztöltésekkel hímezve.
A látogatás vége az lett, hogy a megszelidült néni jövő szombatra megint
a fehér páváékhoz igérkezett.
– Hanem csak a te kedvedért, Mariska!
Mikor a leány már indulófélben volt, Etelka egy percre bement a
hálószobába. Mariska tudta, hogy mit jelent ez. A néni most a subládában
keres valami kis ajándékot a számára. A subládában őrizte az Éber-család
apró emlékeit, melyeknek az volt a sorsuk, hogy ilyenféle családi
összeveszések után egyenkint mind a Mariska üvegszekrényébe
vándoroljanak. Egyszer egy kis burnótos szelencét, máskor egy
empirlegyezőt, megint máskor egy elefántcsontra festett miniatürt, vagy
egy altwien csészét ajándékozott neki. Ezúttal egy ezüst
gyertyakoppantót adott Mariskának. Aztán, a saját nagylelküségétől
ellágyulva, megölelte a leányt és sírva mondta:
– Lelkem, én olyan egyedül vagyok ezen a világon!
Igen, ez volt az ő nagy baja. A tüskés, szögletes modorával mindenkit
elriasztott magától, pedig senki sem szomjazta annyira az emberek
rokonszenvét, mint ő. Bár ura volt, ő tulajdonképpen aggszűzként élt. Az
ő ellentétje volt Viola néni. A könnyen alkalmazkodó vénkisasszony
született családanya volt.
Mariska hazamenet összetalálkozott Miklós bácsival. A fehérpapok
temploma előtt állott és hosszan elmélázva tekintett egy ringó járásu
cselédleány után. A fogatlan vén oroszlán az ilyenféle visszanézéseivel
tartotta fönn rossz hírét, melynek egyébként már évtizedek óta semmiféle
komolyabb alapja nem volt.
– Te talán a templomból jössz, Miklós bácsi? – támadt rá nevetve a
leány.
– Tudod, hogy szabadgondolkozó vagyok, – válaszolt fanyar arccal az
öreg. – A menyországot már lefoglalta előttem kedves nagynénéd ő
nagysága.
Őt a felesége vallási buzgalma tette hitetlenné. A politikai
meggyőződése is más volt, mint az asszonyé; emberben, ételben, könyvben
is csak azt vette be, ami nem kellett Etelka néninek. Mariska ezúttal –
talán az ezüstkoppantóra való tekintettel – úgy érezte, hogy meg kell
védenie nagynénjét.
– Hidd el, Miklós bácsi, a néni alapjában véve nagyon jó asszony. Most
is két szavamba került csak, hogy kibékítsem Violával.
– Neked jó asszony, – válaszolt az öreg, – mert előtted szégyenli magát.
Te vagy Varjason az egyetlen emberi lény, aki imponál neki.
– Ugyan, Miklós bácsi! Mivel imponálnék neki?
– Azzal, amivel mindannyiunknak: az előkelőségeddel. Tudod, mi az
előkelőség? Erő és szabadság. Ezt senki sem méltányolja annyira, mint a
lelki rabok és nyomorékok felekezete, amelybe mi is tartozunk, én meg a
kedves nagynénéd ő nagysága.
Mariska azzal gyanusította a nagybátyját, hogy csúfolódik vele, bár
tudta, hogy az öreg úr éppen őt nagyon komolyan szokta venni.
– És miért volnék erősebb s szabadabb, mint más?
– Mert szép vagy, fiam.
Mariska elpirult.
– Ez izlés dolga és mindenesetre örülök, hogy tetszem neked. De érdem
az, ha valakinek nem rücskös az arca és egyenes az orra?
– Nem érdem, de érték. Ha valaki genienek vagy milliomosnak születik, az
nem érdem, de érték.
A leány zavart mosollyal nézett a nagybátyja szemébe. Szeretett volna
erről többet is hallani, de szégyelte a kiváncsiságát. Hirtelen
elbúcsúzott.
– Jó étvágyat, Miklós bácsi!
Tudta, hogy az öreg nem fogja elkisérni. Kissé nehezen járt és ezt
szégyelte, különösen fiatal nők előtt. Miklós ott maradt a sarkon és a
botjára támaszkodva, félrecsapott köcsögkalapja alól hosszan nézett a
húga karcsu alakja után.
Mariska azokban a napokban alig tudta megvárni a vacsora végét, hogy
aztán a hálószobájába zárkózzék, ahol már várta valaki: Zarathustra. Élt
akkoriban az országban néhány tucat fölényesen és hallgatagon mosolygó
ember, aki meg volt róla győződve, hogy oly titok birtokába jutott, mely
erőt ad neki az élet fölött és föléje emeli a tömegnek. Ők voltak
Nietzsche első hívei. Pankotay báró (nem bizonyos, hogy szándékosan-e,
vagy szórakozottságból) Zarathustra könyvének oly példányát küldte
Mariskának, melyet széljegyzetekkel írt teli. És így a leány, mialatt
újabb Mária Magdolnaként az élet prófétájának lábai előtt ült, állandóan
a báró férfias hangját hallotta. Ha nem is értette meg mindig, amit
mondott, annyit tüstént megértett, hogy ez az ő prófétája. A tömeget ő
mindig lenézte, de hogy mi jogosítja föl erre, azt most tanúlta csak
meg. Van az életnek egy kiváltságos arisztokráciája, mely fölötte áll
mindennek és mindenkinek. Ennyi az egész. Ebbe a kasztba tartozik a báró
és ő maga is. Az akaraterejük jogán. Most egyszerre szépnek kezdte
találni a magányt is, amelyben élt és melyet nem egyszer már, titokban
persze, szomorúnak talált. Édesapja gyöngéden önző ember volt és
eddigelé nem igen gondolt még arra, hogy férjhez adja a leányát. Egypár
kérő, néhány eladósodott katonatiszt és kezdő ügyvéd, magától
jelentkezett, Mariska azonban kevés gondolkodás után kikosarazta őket.
Most utólag megörült neki, hogy nem „pazarolta el magát“. Zarathustra
befolyásának volt köszönhető az is, hogy Mariska figyelme Pankotay báró
személye felé fordult. Ő tulajdonképpen semmit sem tudott a családi
viszonyairól. Szerencsére ott volt Viola néni, aki három napi
járóföldnyire töviről-hegyire ismerte minden valamire való ember
élettörténetét.
– A báró? Az hat esztendő óta házas ember. A felesége született Apaffy
grófnő, erdélyi mágnásleány, nagyon szép, de nincs semmije. A házasságuk
boldogtalan, mert Pankotayné beteg, kedélybeteg, őrült és négy esztendő
óta állandóan felügyelet alatt kell tartani. A báró azért nem is fogad
vendégeket, maga sem jár társaságba, ami igen szép tőle. Hogy miért nem
válik el? Viola néni szerint erről szó sem lehetett, mivel a Pankotayak,
ha fölvilágosodott urak voltak is, alapjában mégis sokat tartottak
katolikus voltukra.
A hír, hogy a báró házas ember, igen meglepte Mariskát. Miért, miért
nem, most egyszerre gyanúsnak találta Nietzschét is. Próféta ez? Talán
csak költő és rapszódiákat ír az élet témájáról. A mestersége talán nem
is különbözik nagyon a régi mesemondóéktól, akik kegyetlen nagy
királyokról és véres harcokról fecsegtek az otthon ülő embereknek. A
rongyos kabátosok és éhezők mindig szerettek bíborköntösben járó, arany
tálakról lakmározó nagyurakról hallani. És Mariska nem is olvasta tovább
Zarathustrát.