A fehér páváék a családi ház első emeletén laktak. A kapu alól szép,
szőnyeges lépcső vezetett föl. A lépcsőház dísze a színes üvegü ablak és
a nagy gipszszobor volt, mely Flóra istennőt ábrázolta. Ezt a lépcsőt
azonban csak ritka, ünnepi alkalmakkor használták, hétköznapokon mindig
zárva tartották, hogy ne kopjon hiába a virágos hollandi szőnyeg és a
háziak a konyha mellett lévő hátsó lépcsőn jártak. Ábel Mariska
gyermekkori fantáziáját nagyon izgatta az örökké zárt lépcsőház
ünnepélyes kápolna-hangulata. Mint kis leány olykor óvatosan megemelte a
felső üvegajtó függönyét és visszafojtott lélegzettel nézte a hallgatag
fehér szobrot, melyre szelid és titokzatos lila fényfoltokat vetett a
színes ablak. Úgy félt a szobortól, mint valami halottól és mégis úgy
vonzódott hozzá, mint házuk jó géniuszához. Valahogyan elhitette
magával, és ötletétől még nagyleány korában sem tudott szabadulni, hogy
a szobor régen meghalt édesanyjának vonásait viseli.
Mostanában minden szombaton zeneestély volt Ábeléknál. A házigazda
gordonkán játszott, Mariska pedig zongorán kísérte. A vendégek kevesen
voltak. A képviselő, a szegény Ábel Miklós a feleségével, továbbá Viola
néni és Manliusz úr, a cég régi könyvelője.
Mivel a vendégek a ház hátsó lépcsőjén érkeztek, először az ebédlőbe,
onnan pedig Ábel Péter hálószobájába léptek. Ez kellemetlen volt, de nem
lehetett róla tenni. A szalon, melyben a vendégeket fogadták, igen nagy
szoba volt. A falai égszínkékek voltak, a bútorai kanárisárga selyemből
készültek, a szekrények és a zongora pedig aranysárga topolyafából. A
szalont hetenkint csak egyszer használták, kissé naftalinszagu is volt,
a szekrényeken pedig Viola néni befőttes üvegei sorakoztak.
A zongorán két ezüstgyertyatartó állott (az aranyozott facsillár színes
viaszgyertyái csak a dísz kedvéért voltak ott), a remegő, vörhenyes
fénykörben ma is együtt ült a kis társaság.
Ábelék rendszerint klasszikus zenét műveltek, ma azonban Pál úr csupa
Chopin-darabot játszott. Ő tudta, hogy miért. Ma volt a felesége
halálának huszadik évfordulója és Chopin a boldogult kedves zeneköltője
volt. A családban különben is a megboldogult fedezte föl és fejlesztette
ki a zenei tehetséget. Lengyel eredetü leány volt, édesapja mint osztrák
katonatiszt vetődött az országba. Valószínü, hogy a polyák slachta
leányát csak a nagy nyomoruság, melyben korhely édesapja halála után
visszamaradt, vitte reá, hogy a vászon- és rövidáru-kereskedő felesége
legyen. Mariska annyit tudott csak édesanyjáról, hogy nagyon szép és
szomoru asszony volt, hogy bálványozta daliás és haszontalan édesapját,
hogy sohasem tudott megtanulni magyarul, hogy örökké cigarettázott és
hogy igen fiatalon halt meg, tüdővészben. Az apja nevét Lihnovszkinak, a
magáét pedig Lihnovszkának ejtette és haragudott, ha ezt valaki
eltévesztette. Semmi sem maradt utána, csak egy üres, szomoru ágy Ábel
Pál homályos hálószobájában és egy viasz menyasszonyi koszoru, melyet
ovális aranykeretben őrizték. Lefesteni vagy lefotografáltatni soha sem
engedte magát, mivel türhetetlennek találta az ötletet, hogy az arcképe
tovább éljen, mint ő. Ha már menni kell, mindenestől el akart menni. Az
Ábel-családban tehát ma úgy élt a szép Lihnovszka emléke, mint egy
nagyon előkelő idegené, aki rövid időre megtisztelte látogatásával
szerény házukat.
Chopin! A tüzes, szomoru és könnyelmü hanghullámok elárasztották a sárga
szobát és fölidézték a szép Lihnovszka emlékét. Pál úr legalább egyre a
feleségére gondolt és a gordonka édesen panaszos hangja úgy meghatotta
és ellágyította, mintha a halott asszony beszédét hallaná. Az is olyan
tüzes, szomoru és könnyelmü volt. Ábel Pál különben csak azóta értette
meg olyan jól a feleségét, amióta az már nem élt. Míg együtt voltak, sok
félreértés volt közöttük. Őszintén szólva, sokat is gyötörte az
asszonyt, főleg a későnkelése és az örökös cigarettázása miatt. És
mialatt most megenyhülve kért bocsánatot a halottól azért, hogy soha nem
igyekezett megérteni, két lépésnyire tőle egy fiatal lány ült, aki
megdöbbentően hasonlított a néhai Lihnovszkához és akit Ábel Pál épp oly
kevéssé ismert, mint azt a másikat. Az ő Mariska leánya.
A leány halvány arccal, félig lehunyt szemmel ült a zongora előtt. A
remegő gyertyafény arany vonallal rajzolta körül finom profilját. Szívét
megkerítette a lengyel zene érzékies ereje. Ő bizony nem gondolt szegény
édesanyjára, hanem átengedte magát a forró és piros áramlásoknak, melyek
a vérében keringtek. Amióta nagy leánnyá lett, mindjobban elvesztette
ellenálló képességét a zenével szemben, mely úgy hatott az idegeire,
mint az alkohol. A tisztes rokonság bizonyára megszeppent volna, ha
ebben a pillanatban alája nézhetett volna a polgárleány fehér álarcának.
A rokonság azonban most más egyébbel volt elfoglalva. Viola néni, Pál úr
vénkisasszony-huga, aki a lengyel asszony halála óta a háztartást
vezette, éppen a rémülettől megkövült arccal fülelt az ebédlő felé,
ahonnan patkós cselédcsizmák kiméletlen dobogása hallatszott. Micsoda
trampli az a Veron! Péter úr, a képviselő, méla epedéssel szemlélte
meggyszínüre szívott tajtékpipáját. Bizony jó volna már rágyujtani! A
képviselő karosszéke mögött furcsa kis alak lappangott a homályban.
Olyan kicsi ember, hogy alig érte föl fejjel a karosszék támláját, a
zömök, törpe-testén azonban domboru homloku, dülledt szemü, lengő
szakállu, hatalmas és gőgös Jupiter-fej ült. Ez Manliusz úr volt, Ábelék
régi könyvvezetője, egy erdélyi száz ember. Huszonöt esztendő óta
szolgálta már a céget, kifogástalanul, jéghideg és gépies buzgalommal.
Mindenki becsülte, de tulajdonképpen senki sem ismerte és senki sem
szerette. Pál úr tudta, hogy a kis ember egyetlen nagy szenvedélye a
zene, azért egyszersmindenkorra meghívta a szombati estékre. Manliusz úr
állandóan a képviselő mellett szokott tartózkodni, mivel az épp olyan
hallgatag ember volt, mint ő maga.
Még két ember volt a szobában: a szegény Miklós bácsi és Etelka néni.
Miklós, akiről csak az elnézés és a sajnálkozás hangján szoktak
megemlékezni a családban, valami különös félreértés következtében
túlkorán kivonatott az élet forgalmából és úgyszólván raktáron kopott
meg. Mint legidősebb Ábel-fiunak tulajdonképpen neki kellett volna
átvenni a hitbizomány jellegü Fehér pává-t, de hamarosan kitünvén róla,
hogy komoly kereskedői munkára nem használható, a családi tanács Pál
urat állította a cég élére. Miklós egyébként, mint a léha emberek
általában, bámulatosan jól tartotta magát és ma is fiatalabbnak látszott
a két öccsénél. Bár évtizedek óta ki nem mozdult Varjasról, most is
bécsi divat szerint öltözködött még, igaz, hogy a hatvanas évek bécsi
divatja szerint. Kondor pofaszakállt viselt, a füle fölött előre fésülte
a haját és kegyeletes szeretettel csüngött az egyenes karimáju
kalapokon, a mélyen kivágott inggallérokon és a trombita-nadrágokon.
Mint fiatal volontőr néhány esztendőt Bécsben töltött és azóta a
deákferencesen mérsékelt, de rendületlenül hazafias Péter úr
bosszúságára, feketesárga érzelmeket ápolt szívében. Miklós bácsi élete
akkor vett tragikus fordulatot, midőn ő, Bécs városának legléhább
volontőrje, először hallgatott az okosság és a tisztesség szavára. Ő
akkoriban megismerkedett Gallmayer Pepivel és a híres szubrett
elragadóknak találta a mókás dalokat, melyeket a _szép Niki_
gitárkíséret mellett elő tudott adni.
– Niki, magát az Úristen is szinésznek teremtette! – kiáltotta a diva.
Később pedig, midőn egy grófi műpártoló jóvoltából az asztalt már
megszámlálhatatlan pezsgős üvegek borították, a művésznő így szólt
hozzá:
– Matras tányérmosó volt a korcsmában, mégis híres művész lett belőle…
Gyere holnap hozzám, te rőfös lovag, én és a gróf megmutatjuk neked az
utat, mely a vászonkereskedésből a szinpadra vezet…
Másnap azonban levél érkezett Varjasról, amelyben sürgősen
hazaszólították Miklóst, hogy megtartsa eljegyzését Éber Etelkával, a
város leggazdagabb leányával.
Herkules a válaszúton! A bűn: Gallmayer Pepi és a színpad; az erény:
Éber Etelka és a vászonkereskedés. Megnehezítette a választást az a
körülmény, hogy a bűnös démon gömbölyü, elmés és szeretetreméltó volt,
az erény varjasi nemtője pedig sovány, nagyorru, hideg és arrogáns. Ábel
Miklósban felülkerekedett a nyárspolgár és ő az erényt választotta.
Vesztére, mert hamarosan kitünt, hogy az erényes élethez sincs több
tehetsége, mint a kereskedelmi pályához. Az erény egy keselyüorru,
mogorva, fanatikusan rendszerető és maniakusan fukar asszony alakjában
uralkodott fölötte. Miklós gyönge legény volt arra, hogy összetörje
láncait és megelégedett azzal, hogy szívós és alattomos gerillaháborúval
védekezzék zsarnoka ellen.
Újabban már nem is beszélt a feleségével, hanem vagy írott cédulák
segítségével érintkezett vele, vagy a takarítónőt használta parlamentair
gyanánt. Hanem azért mindig együtt voltak és mindig egymással
foglalkoztak. Most is, mialatt Chopin zenéje biboros és aranyos ködöt
borított a lelkekre, az asszony szimatoló ösztöne megneszelte Miklós egy
földalatti gondolatát és tüstént üldözőbe vette. Ábel Miklós a műértő
gyönyörüségével szemlélte a zongora előtt ülő hugát. Milyen megkapóan,
milyen meghatóan bájos ez a nagy gyermek! Nemes telivér… Hogy lüktet
finom bőre alatt az ifjúság tűze! Miért kellett ennek az aranytollu
sólyomnak a varjasi pávaketrecben születnie? Miklós a saját ifjúságára
gondolt. Valószínü, hogy egyszer a leány is ott fog állani a válaszúton,
mint állott ő. Vajjon benne is fölül fog kerekedni a nyárspolgári ősök
vére?
Az aranyfényü vizió egyszerre véget ért; egy gonosz, fekete árnyék
nyelte el, mint a felhő a csillagot. Etelka néni Mariska és az ura közé
húzta a székét. Nem akarta, hogy Miklós nézze a leányt.
Aztán véget ért a zene és a társaság az ebédlőbe ment. A nagy függőlámpa
alatt ültek, a kerek asztal körül és szótlanul és komoly arccal teáztak.
Mariska segített Viola néninek a kiszolgálásnál. Etelka néni volt az
első, aki megszólalt. Olyasmit mondott, amiről biztosan tudta, hogy
mindenkinek kellemetlen lesz.
– Hát mégis meglesz a vasút. Az a báró Pankotay fogja megépíteni, a
fekete elefánték Jenőjével. A specerájosné el is dicsekszik vele
fűnek-fának, hogy mégis ők győztek.
A vasút volt az Ábel-család veszedelme. Nekik, a művelt és
fölvilágosodott embereknek, ellenezniök kell a vasútat, mert tudják,
hogy az tönkre fogja tenni gazdagságukat. Ha a varjasi asszonyok negyven
perc alatt beszaladhatnak a fővárosba, ugyan melyikük fogja ruhakelméit
a fehér pávánál venni? A fűszereiket azonban soha sem fogják Budapesten
beszerezni, éppen azért engedhetik meg maguknak az elefánték azt a
fényüzést, hogy Varjason mint a haladás előharcosai szerepeljenek.
Mariska éppen Miklós bácsi elé tette a csészét. Az öreg, akinek esze
olykor furcsán elkalandozott, most megint valami különöset gondolt.
– Hát nem csalás az, hogy mi vidéki bugrisok ilyen fejedelmi gyermekkel
szolgáltatjuk ki magunkat?
E pillanatban erős csöngetés hallatszott az udvaron. A társaság
meghökkenve nézett össze. Olyan régóta nem szólott már a kapu harangja,
hogy nem tudták mire vélni a dolgot.
– Jézusom, csak nem távirat? – ijedezett Viola néni.
Manliusz úr fölkelt és fölemelt fejjel ment ki, hogy ő majd megnézi, mi
az. Öt perc múlva zavart arccal tért vissza.
– Egy úr van künn. Azt mondja, hogy báró. Pankotay báró. Sürgős ügyben
szeretne beszélni a főnök úrral.
Pankotay báró késői látogatása úgy meglepte a családot, mint valami
váratlan katasztrófa. Veron ugyanis már megágyazott Ábel úr
hálószobájában, leszedvén az ágyról a farámát, a lábszőnyegre rakván a
hímzett papucsokat és az éjjeli szekrényre állítván a vizes poharat,
mely puszta ottlétével húsz esztendő óta elriasztotta az éjjeli
szomjúság démonjait. A hálószobán át tehát nem lehetett már a szalonba
menni. Egy pillanatig mind arra gondoltak, hogy valahogyan vissza
kellene terelni a bárót a főlépcső felé, de az már ott köhécselt akkor
az ebédlő üvegajtója mögött. Lesz, ami lesz, most már be kell ereszteni.
Pankotay nem jött egyedül, hanem magával hozta Toll Jenőt, a fekete
elefánt mérnök-fiát, amely körülmény természetesen még gyanúsabbá tette
látogatását. Mariska most látta első ízben a bárót és egészen másnak
találta, mint amilyennek elképzelte. Ez egy vékony, szelid és kissé
szomoru arcu, rövidlátó ember volt. Harmincöt-negyven esztendős lehetett
és a szőkesége korai, hamvas szürkeségbe ment át. Inkább egy szerény
professzor, mint mágnás benyomását tette. Pedig a Pankotayak nagyurak
voltak, Grassalkovich-örökösök.
A báró bocsánatot kért, Pál úr is, de mivel egyszerre beszéltek, nem
igen lehetett megérteni, hogy miért.
– Fenntartom magamnak a szerencsét, hogy alkalmasabb időben teszek
formaszerinti látogatást, ma tulajdonképpen csak halaszthatatlan üzleti
ügyben jövök, – mondta a báró.
Nem éppen kellemetlen csengésü, mély hangja volt. Pál úr egy úgynevezett
üzleti pillantást vetett a családjára és valamennyien fölkeltek, hogy a
mellékszobába vonuljanak. A báró azonban nem eresztette őket. A dolog
nem diszkrét természetü, mondta, sőt meglehet, hogy a hölgyeket is
érdekelni fogja… Pál úr egy újabb intésére valamennyien leültek megint,
a férfiak fagyos arccal bámultak az asztalra, a két néni izgatott
várakozással dolgozott tovább a kötésén, Mariska pedig rejtelmes arccal
símogatta a térdén fekvő macskát. Az egy Péter bácsi kivételével nem
igen érintkeztek még arisztokratákkal és óvatosságból hideg polgárgőggel
páncélozták körül magukat a mágnásarrogancia esetleges támadásai ellen.
Persze, hogy a vasút miatt jött. Pankotay volt a Topoly-völgy
leggazdagabb birtokosa és így neki volt legsürgősebb érdeke, hogy
kiépüljön a vonal. Eleintén kissé hebegve beszélt, nem nyelvhibából,
inkább idegességből, de aztán belemelegedett és folyékonyan elmagyarázta
az egész vasútépítést. Meglátszott rajta, hogy gyakran mondta már el
ezeket a dolgokat. Pál úr imponálónak, sőt az egész polgári osztályra
nézve hízelgőnek találta, hogy egy nagyúr annyira járatos technikai
kérdésekben.
Az ebédlő oszlopos órája (még a Mariska nagyanyjának staffirjából való
ócskaság), mély zengéssel ütni kezdett, aztán eljátszotta „Das Wandern
ist des Müllers Lust“ kezdetü régi német dalt. Viola néni egy haragos és
rendreutasító pillantást vetett az óra felé, a báró azonban
elmosolyodott és halkan mondta:
– Nagymama énekel!
Mariskára pillantott és a leány is elmosolyodott. Igen, a vén óra
valóban olyan ünnepélyesen, meghatóan és kissé asztmásan szokott
dudorászni, mint valami nagyfőkötős nagymama.
A szigoru blokád, mely eddig körülvette a bárót, kissé enyhülni kezdett
és Pankotay tekintete most már el mert kalandozni a régi üvegszekrény
felé is. Ebben a szekrényben mindenféle kincsek voltak összezsúfolva.
Csészék és viaszból készült barackok, egy piros pohár Éljen a haza!
fölírással, csigákkal teliragasztott skatulya, Mariska utolsó bábuja,
sókristályok, melyeket a vielicskai sóbányából hozott emlékül Pál úr, a
karlsbádi forrásban megkövesedett virágok, libacsontokból készült apró
karos-székek, egy tükör-ablaku, papir-várkastély, melyet Manliusz úr
ragasztott össze nagy fáradsággal Mariska számára, talán tizenöt
esztendővel ezelőtt. És – Viola néni szívén rémült szégyenérzés nyilalt
végig, mikor erre gondolt! – egy haszontalan kis porcellán-baba is volt
a szekrényben, egy altwien nőcske, aki a széllel viaskodott és akinek
krinolinos szoknyája alól a harisnyakötőjéig kilátszott a lába… Mit fog
gondolni róluk a báró, ha azt meglátja? Hála Istennek rövidlátó volt és
nem látta meg. Azt mondta:
– Ezek a kedves biedermeyer-nippek most megint igen kapósak!
Hogy az ő ócska ebédlőjük divatos lehessen, az egyszerre megdöbbentette
és megörvendeztette Ábelékat. Mariska hálásan mosolygott és kimondta
azt, ami már régen a nyelvén volt:
– Nem iszik egy csésze teát, báró úr?
Oly vakmerő könnyedséggel mondta, hogy a két néni dúlt arccal hagyta
abba a kötést. Megőrült ez a leány? Pankotay azonban kapott az ajánlaton
és Viola néni most már a magáévá tette az ügyet és kisuhogott a
konyhába. Miért, miért nem, a jég egyszerre olvadozni kezdett. A báró
megint a vasútjáról kezdett beszélni.
– Nekem azt mondták, hogy önök ellenzik a vasútat. Önök alkalmasint
attól félnek, hogy a vasút áldozatokat fog követelni Varjas városától?
Ez igen tiszteletreméltó álláspont, de félreértésen alapul…
(A fekete elefánt fia minden érthető ok nélkül pipacsvörös lett és közbe
akart szólani, a báró azonban, aki egyébként is kissé félvállról bánt a
mérnökkel, egyetlen pillantásával elnémította.)
Tehát: a vasút semmit sem kér, éppen csak néhány ingyentelket… Ezekért
cserében azonban óriás előnyöket nyújt. A paraszt pénzhez fog jutni, a
Topolyvidék föl fog lendülni – és a többi.
Az összes Ábelek nagy ijedelmére Etelka néni hirtelen lecsapta a
kézimunkáját és szembe fordult a báróval, hogy tudományos vitába
bocsátkozzék vele. Előbb azonban egy szúrós anakonda-pillantást vetett
az urára, hogy ajkára fagyassza alattomos gúnymosolyát.
– Arról azonban nem tetszik beszélni, hogy a baromfi mennyivel lesz
drágább?
Pankotay arcán egy izom sem rándult meg.
– Jogos ellenvetés, – mondta, – és hálás vagyok a nagyságos asszonynak,
hogy fölhozta. A baromfi igenis drágább lesz, de bátor vagyok rá
emlékeztetni, hogy a tea, a cukor, a kávé és száz más cikk, melyet nem
állítanak elő helyben, olcsóbb lesz és így egészben véve a varjasi
gazdasszonyok háztartási mérlege kedvezőbben fog alakulni.
Második ellenvetés: A parasztok azt beszélik, hogy a vasút el fogja
gázolni a teheneiket.
Válasz: A parasztok ne beszéljenek annyit, akkor nem fog elbitangolni a
jószág. Biztosra vehető egyébként, hogy Varjast, ha jó összeköttetése
lesz, el fogják árasztani a fővárosi nyaralók és ennek is a paraszt
fogja hasznát látni…
Mariskának egyszerre valami kellemetlen gyanuja támadt. Nem cinizmus a
rendületlen nyugalom, mellyel a báró a maga kortesfrázisait elmondja?
Nagyon kevésre becsülheti őket ez a nagyúr!
A fővárosi nyaralókat különben kár volt mozgósítani, mert azokat Etelka
néni már előre is úgy gyülölte, mint Chingachoog, a nagy delaware-főnök,
a fehérbőrüeket. Rögtön egy mérgezett hegyü nyilat is vett ki a
puzdrájából.
– A pestiek majd idehurcolják a bacillust!
A báró lojális arccal erősködött, hogy az sem volna nagy baj, mivel a
vasúttal együtt terjedni fog a modern higiéna is. Aztán az ismert
háziáldások stílusában elmondta, hogy a vasút a haladás, a haladás a
gazdagság, a gazdagság a tisztaság, a tisztaság pedig az egészség.
Most már Pál úrnak kellett volna nyilatkoznia, de ő inkább hallgatott.
Mit is mondhatott volna? Hogy a vasút tönkre fogja tenni a kelme- és
vászonüzletét? Ez reakcionárius álláspont volna. A fölvilágosodott báró
nem is erőltette Ábel Pált, hanem olybá vette, hogy az egyetért vele.
– A Topoly-völgye ma még sötétségben ül, – mondta végül erőltetett
lendülettel Pankotay, – de az első gyorsvonat lesz a villám, melynek
gyémánt pengéje ketté fogja szelni a sötétséget.
Mariska hirtelen fölemelte a fejét.
– Nietzsche! – suttogta az örömtől elpirosodva.
A báró egyszerre megfeledkezett a vasútjáról.
– Ismeri? – kérdezte.
– Oh, csak részben… Zarathustrát még nem olvastam…
Mosolyogva néztek egymás szemébe. Úgy rémlett nekik, mintha egymásra
ismernének, mint egy titkos társaság tagjai. És mind a ketten
csodálkoztak ezen a váratlan találkozáson.
A báró aztán az órát nézte és ijedten fölkelt. Mikor elbúcsúzott Pál
úrtól, sokáig fogva tartotta a kezét és könnyedén mondta:
– A városi közgyülés holnap reggel foglalkozik majd az ingyen telkek
dolgával… Kétségtelen, hogy nagy többséggel meg fogja szavazni…
Ünnepélyes, mondhatnám történelmi pillanat lesz… Súlyt vetünk rá, hogy a
haladás minden barátja mellénk sorakozzék és éppen azért kérem, hogy ön,
mint a város első polgára, pártolja az indítványt…
Pál úr később nem tudott vele tisztába jönni, hogy tett-e ígéretet a
bárónak, vagy sem, de arra emlékezett, hogy Pankotay hálálkodva
szorongatta a kezét. Most már nem léphetett többé vissza, bár jól
érezte, hogy a báró selyemhurkot vetett a nyakába.