Abban az időben gyakran sétálgatott a mindig ráérő Péter bácsi
társaságában az Apátvár felé. Az Apátvár valamikor a topolysági harcias
fehérpapok erős fészke volt. Ma már csak egy folyondárral befuttatott
kerek torony és egy szépen faragott kőkapu maradt meg belőle.
A rom mögött javában folyt már a vasútépítés. Egy sereg kubikos érkezett
valahonnan a Tisza vidékéről, azok kalyibatábort vertek a nagy
jegenyefák alatt és ásóval a kezükben dühösen nekiestek az anyaföldnek.
Színmagyar emberek voltak egytől-egyig, a varjasiak mégis oly
idegeneknek találták őket, mintha valami távoli bolygóról szállottak
volna ide. Sötét és kemény legények voltak. Félmeztelenre vetkőzve, mint
a kinai kulik, lepték el a földhányásokat; sovány, barna tagjaik
ragyogtak a napfényben, amint rettenetes erővel forgatták az ásót és
érthetetlen szívóssággal görgették talyigájukat. Ezek a napszámosok
főuri módon gőgösek voltak. Senkit sem süvegeltek meg; Péter urat, midőn
leereszkedő kortes-mosollyal az arcán, szóba akart állani
egyik-másikkal, válaszra sem méltatták; Sturz Bandit pedig, a város
humoros rendőrkapitányát, aki éreztetni akarta velük hivatalos
tekintélyét, kinevették, mint valami futóbolondot. Sturz Bandi meg is
állapította róluk, hogy haszontalan szociálisták, beléjük kötni azonban
nem mert, mivel összetartottak, mint télen a farkascsorda. Mariska,
valahányszor a munkások között járt, mindig valami kellemes kis
rettegést érzett, mint a kezdő állatszelidítőnő a fenevadak között.
Ezeknek szemmel láthatólag csak egy ember imponált: Toll Jenő, a fekete
elefánt fia. Őt sem a főmérnök volta miatt becsülték, hanem azért, mivel
esti szalonnázás közben azzal szokott mulatni, hogy birokra hívta és
földre lapította a legerősebb legényeket közülök, a mesterségéhez pedig
úgy értett, mint senki más. A munka és az erő arisztokráciája a munkás
és erős embert tisztelte benne.
Mariska egy napon észrevette, hogy csákányos emberek dolgoznak az
Apátvár romjain.
– Csak nem bontják le a régi várat? – kérdezte a fekete elefánt fiától,
akivel újabban némileg megbarátkozott.
– Lebontják bizony. Odaépítik a vasuti raktárakat.
Mariska egészen elszomorodott.
– Nem lehetne a raktárakat máshová építeni?
– Lehetne, ha éppen akarnók. A vasútnak akkor kerülnie kellene egyet. De
én azt tartom, hogy nem érdemes kimélni a multat, ha útjában áll a
jövendőnek.
A főmérnök keményvágásu száján a technikus cézári mosolya jelent meg.
Egypár nap múlva levágták a nagy jegenyefákat is. A faóriások tetemei
úgy feküdtek a réten, mint egy titáni harc áldozatai. A tájék képe
megváltozott, akár a szobáé, melyben leszedték az ablakfüggönyöket. A
varjasiaknak azonban kevés kivétellel tetszett az ujítás, az ócska vár
és a régi fák pusztulásával a város valami modernül józan vonást nyert.
Akkoriban tartották meg a szokásos nyári bált a jegesveremnél. A régi jó
időkben nagyon híresek voltak a varjasi majálisok. A rendezés akkor még
kizárólag a gavallér vászon- és kelme-ifjak kezében volt és azok
szigorúan ügyeltek is, hogy az előkelő családok „maguk közt“ mulassanak.
Ma is emlegetik még és nem egy sokgyermekü családanyának fölragyog
ilyenkor a szeme, – hogy a régi bálokra csapatosan érkeztek az idegen
katonatisztek és megyei urak, akiket idevonzottak a szép és gazdag
polgárleányok. Ujabban azonban leromlottak a majálisok is, mint annyi
más dolog a világon és a gőgös kereskedő ifjak állítása szerint a
sülyedés oka abban keresendő, hogy most már a mesterembereket is
meghívják. A varjasi demokrácia társadalmi térfoglalása egy tragikus
eseménnyel volt összefüggésben. Élt a városban egy ifju kalaposmester,
az a fejébe vette, hogy el fog menni az urak majálisára. A
rendező-bizottság azonban ridegen elutasította, elvi határozatot hozván,
hogy aki maga gyártja a portékáját, az nem való kereskedők társaságába,
még ha boltja is van a főutcán, mint volt a szóban forgó kalaposnak. A
boldogtalan emiatt figurává lett a városban és mivel nem volt benne elég
erkölcsi erő, megúnta megbélyegzett életét és fölakasztotta magát. Ebből
szenvedélyes osztályharc kerekedett, mely végül is a mesteremberek
győzelmével végződött. Nem lehetett elnémítani az eszmét, melynek már
mártirja is volt és a legközelebbi nyári bált már mint a kereskedők és
iparosok közös majálisát rendezték. A mesteremberek nagyszerüen mulattak
ezentúl a jegesveremnél, a kereskedők azonban oly tartózkodóan
viselkedtek, mint nagyuri nézők a népmulatságon. A hölgyeik meg, ha
táncra is mentek egy-egy ambicionált iparossal, mosolygó leereszkedéssel
tüntettek, akár a grófnők az aratóünnepen.
Mint minden esztendőben, úgy az idén is Ábel Pál úr volt a majális
védnöke. A család abban állapodott meg, hogy rögtön ebéd után ki fog
hajtatni a jegesveremhez. A nagy batár, a két kövér mindeneslóval,
régóta ott várakozott már a kapu alatt, a vékony kis Béni gyerek pedig,
akit egy túlbő dolmány és egy pár kötött keztyü segítségével ad
hoc-parádékocsissá avattak, alig győzte már ostorával elriasztani a
bögölyöket. Nem lehetett azonban indulni, mivel Mariska új ruhája még
nem jött meg. Tusóczki kisasszony megint egyszer gyalázatosan felültette
őket. A ruhának már tegnap reggel itt kellett volna lennie, aztán estig
halasztást kért a varrónő, majd megesküdött szülei emlékére, hogy ma
korán reggel elküldi. Ma már hat staféta is járt nála. „Tíz perc mulva
meglesz!“ – „Már kész is, csak ezt a csipkét varrjuk még reá!“ – „Már
viszi a leány!“ Azonban délután öt óra is elmult már és Mariska még
mindig füzőben, meztelen karokkal, kalappal a hullámosra sütött haján,
ült a szobájában és reménytelenül nézte az órát. A három Ábel úr azalatt
komoran és szótlanul szivarozgatott az ebédlőben, Viola és Etelka néni
pedig, mind a ketten suhogó fekete selyemruhában, fölváltották egymást
az ablak mellett, mint az időjelző figurák. Viola néni megfogadta
magában, hogy soha sem dolgoztat többet Tusóczki kisasszonynál, ha száz
esztendeig él is, Etelka néni azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem
titkos és bősz fogadalmat tőn, hogy holnaptól kezdve sorra járja a város
uriasszonyait, bojkottot szervez a varrónő ellen, kiüldözi a városból,
szóval majd megmutatja neki. Végül Manliusz úr, akire komoly baj esetén
mindig számíthatott a család, arra vállalkozott, hogy maga megy el a
varrónőhöz. A Jupiter-fejü és mennydörgő hangu törpe megjelenése oly
megdöbbenést okozott a varróiskolában, hogy a ruha egyszerre magától
kész lett. Tíz perc mulva már diadalmasan haza is jött Manliusz, előtte,
hogy szemmel tarthassa, egy kurtaszoknyás, megszeppent kis varróleány
(aki azonban másfél fejjel magasabb volt a könyvelőnél) vitte nagy
ünnepélyesen a fehér lepedőbe takart ruhát. A főutcai szomszédasszonyok
megkönnyebbülten integettek egymásnak az ablakokból: Kész a fehér páva
ruhája!
Most már kocsiba szállhattak volna, de ekkor meg nyugtalankodni kezdtek
a kövér lovak, úgy, hogy Béni alig tudta őket lefogni és rettenetes
süvöltés és röfögés közepett elővágtatott a kavargó porfelhőből az első
automobil, melyet a világ teremtése óta Varjas városában láttak. Ezt a
kulturtörténelmi eseményt fülsiketítő lármával ünnepelték meg az utcai
gyerekek és a kutyák. A gépkocsin Pankotay báró ült, kockás köpönyegben,
únott arccal és fülig porosan. Ő tulajdonképpen azért jött, hogy
túlessen a formaszerinti viziten, melyre éjjeli látogatása alkalmával
kötelezte magát. Midőn indulófélben találta Ábelékat, semmiképpen sem
akart leszállani kocsijáról. Eljöhet ő máskor is. De aztán fölfedezte
Mariskát a két néni mögött. Alma Tadema egy pompás, kecses és ünnepélyes
leányalakjára gondolt, az arca egyszerre földerült és ekkor tíz
esztendővel fiatalabbnak látszott. Mosolyogva mondta, hogy ő is kirándul
velük a jegesveremhez, el is viszi automobilján az egész társaságot,
mivel úgy sem férnének el egyszerre a családi bárkán. Arról azonban szó
sem lehetett, hogy a két néni föl merjen ülni a gépkocsira, a minden
könnyelműségre kész Miklós bácsit pedig Etelka néni egy villámló
tekintete riasztotta vissza. Igy csak Mariska, Pál úr és a képviselő
kapaszkodtak föl. Pál úr a következő pillanatban már meg is bánta a
dolgot. Nem a testi épségét féltette, hanem a tekintélyét. Mit szólnak
majd az emberek, ha efféle garabonciás szekéren látják iramodni Varjas
első virilistáját? A báró, az más. Egy mágnás sok mindent megengedhet
magának, ami nem illik komoly polgáremberhez.
A jegesverem, ahol a majálist tartották, tulajdonképpen a
Grassalkovichok hajdani gyümölcsöskertje volt. Újabb nevét a nagy
jégveremtől vette, melyet a város ott ásatott. A régi kerti házat, egy
nyolcszegletü kis pavillont, ma korcsmáros bírta bérben.
Az egész közönség összeszaladt, hogy megcsodálja az automobilt. A táncot
is abbahagyták, mert a kiváncsi cigányok leugráltak a dobogóról. A
rendező-bizottság különben méltó dísszel fogadta a védnök családját.
Mariskának szép virágbokrétát adtak a kereskedő ifjak, az önkéntes
tűzoltók trombitáltak, az iparos dalárda pedig, miután fölocsudott első
meglepetéséből, elénekelte Zimay dalár-indulóját. A parádé részben a
képviselőnek is szólt, aki a legtöbb varjasi egyesület díszelnöke volt.
Péter úr kezet is fogott a tűzoltóparancsnokkal és szóba hozta az új
fecskendőt, utána megszólította az izgatottan hajlongó karmestert és
megdicsérte az énekesek buzgalmát. A képviselő hazafias szép alakja és
méltóságos viselkedése annyira föllelkesítette az embereket, hogy
éljenezve vették körül. Mariska meghatott büszkeséggel szemlélte
nagybátyját, de aztán egyszerre úgy megijedt, mintha hideg zuhanyt
eresztettek volna a nyakába. Egy száraz hang azt mondta mellette:
– Még elhitetik az öreggel, hogy ő is valaki!
A merénylő a fekete elefánt fia volt. A mérnök most vette csak észre
Mariskát és arca eltorzult zavarában, amint kalapja után nyúlt. A leány
azonban hátat fordított neki és egy megsértett főhercegnő kecses
gőgjével ellebegett, miközben arcához emelte bokrétáját.
– Ilyen ember nem sérthet meg minket! – vigasztalta magát.
Az előkelőségek a lombsátor hosszu asztala körül ültek. Prégly Lajos, a
város érdemes polgármestere, leültette a képviselőt és a vasutépítésről
kezdett neki beszélni. Derék, művelt és eszes uriember volt, csak egy
gyöngéjét ismerték: sokat beszélt. Egy-egy szó, ami megütötte a fülét,
úgy hatott rá, mint Mózes vesszeje a sziklára, szünni nem akaró, zuhogó
áradatot csalván ki belőle. Állandó alakja volt a varjasi főutcának,
akár a Szent Nepomuk-szobor, órákon át ott állott a sarkon, egy-egy
megszeppent halandóval a karmai között, akit a szavak özönével
megfürösztött, eláztatott és elkábított. Legkedvesebb embere a képviselő
volt, mert senki sem tudott úgy hallgatni, mint az. A polgármester
különben igen gyorsan szokott beszélni és megvolt az a csodálatos
adománya, hogy a levegőt beszíva, visszafelé is tudott beszélni, ami
kissé furcsán hangzott, de megvolt az az előnye, hogy lélegzetvétel
kedvéért sohasem kellett szünetet tartania.
Természetesen Sturz Bandi, a rendőrkapitány is ott volt. Róla sohasem
tudta az ember, hogy józan-e, vagy italos. E pillanatban gyanussá tette
az a körülmény, hogy rigmusokban beszélt. Az ő csapongó szelleme oly
bőven sodorta magával a rímeket, mint patak a kavicsot és a varjasiak
azt tartották róla, hogy „híres ember is lehetett volna belőle, ha
kiművelte volna az eszét“. Most arra pazarolta Apolló adományát, hogy
felköszöntötte a Szent László-patikust, tréfás formában szemére vetvén,
hogy miért akar minden áron repülni, mikor a gólyamadár sem gyárt
pilulát. A gyógyszerész ugyanis sokat foglalkozott a repülés
problémájával, állítólag vászonszárnyakat is készített magának,
melyeknek segítségével leereszkedett a szénaboglya tetejéről.
Pál urat azalatt egy dult arcu, vérben forgó szemü ember foglalta le
magának. A polgári iskola igazgatója volt és mindenki sejthette, hogy
mit suttog most Ábel fülébe. Ő körülbelül egy esztendő óta nem is tudott
egyébről beszélni, csak a botrányos hajszáról, amely ellene folyt. Egyik
tanára ugyanis följelentést tett ellene, hogy a magánlakását az iskola
fájával fűtötte. Az igazgató megtudta, hogy az automobilos úr Pankotay
báró és igen szerette volna a bárót Pál úr közvetítésével az ellene
folyó hajsza részleteiről tájékoztatni. A báró megjelenése különben is
annyira fölizgatta a honorációrokat, mint a kiszabadult papagály a
baromfiudvar lakóit. A gyógyszerész minden áron a repülési technika
fejlődéséről akart vele beszélni, az öreg fekete elefánt pedig, aki
ugyancsak az asztalnál ült, fölemelkedett és az izgalomtól rikácsoló
hangon poharát emelte a született főrendek és a polgárság egyetértésére,
hangsúlyozván, hogy a polgárokat nem öröklött címerük, hanem a munka és
a tiszta erkölcs teszi arisztokratákká.
Ekkor hangosan közbeszólt a polgármesterné.
– Toll uram, én nem tudom, hogy arisztokrata-e maga, de hogy maga a
város legnagyobb naplopója és hogy ott van minden cselédbálon, az már
bizonyos.
Ezzel igazat is mondott, mert az öreg fekete elefánt az üzlet vezetését
teljesen a feleségére bízta, maga a délelőttöt sörözgetve, a délutánt
feketekávézgatva, az estét kártyázgatva töltötte, a Három rózsa
cselédbáljait pedig mindig megtisztelte jelenlétével.
A polgármesternétől senki sem vette rossz néven az ilyen szókimondást.
Bár közel járt már az ötven esztendőhöz, máig megmaradt gügyögően naiv,
leányosan pajzán és ártatlanul kacér babaasszonynak. Most különben a
báró felé fordította csodálkozó nagy boci-szemét.
– Félek magától, méltóságos úr! Hallottam ám, hogy nagyon veszedelmes
ember… Én pedig egy vidéki butus kis asszony vagyok…
Viola és Etelka időközben szintén megérkeztek a batáron. A
Zarathustra-pletyka óta kissé meghidegültek egymás irányában, de most
találtak oly közös alapot, amelyen békét, sőt szövetséget is köthettek.
Ez az alap a polgármesterné kalapja volt, egy csipkés, virágos kis
bakfis-kalap. Miután ezzel egy-kettőre végeztek és vért szagoltak,
Etelka néni indítványára bíráló körútra indultak. Karonfogva andalogtak
a ligetben, szelíd mosollyal fogadván a köszöntéseket és leszedvén
felebarátjaikról a keresztvizet. Nem sokan voltak, akik jobban mulattak
volna a majálison, mint ők ketten.
Miklós bácsi arra használta a felesége távollétét, hogy elvezette
Mariskát a tánchelyre. Ott volt mit nézni. Mokány mesterlegények
forgatták a ragyogó szemü, kipirult arcu leányokat, egy-egy erélyes
toppantással jelezvén a taktust. Midőn észrevették a fehér
páva-kisasszonyt, a legények még önérzetesebben toppantottak, a leányok
pedig feléje fordították gyöngéden ragyogó szemüket. A leányok ruhája
divatos szabásu volt, fehér keztyüt is viseltek, kalapot azonban varjasi
iparosleány nem mert volna a fejére tenni. Az elegáns vászon- és
kelme-ifjak természetesen nem táncoltak, – majd talán később, ha
kigyulladnak a lampionok – hanem blazirt csoportba verődve álltak a
közepén. Annál többet táncolt azonban a fekete elefánt fia. Éppen most
kért megint táncra egy gömbölyü csipőjü Dobó Katicát, még pedig úgy,
hogy dévajul hátba ütötte. A fordulóknál néha a levegőbe lendítette
táncosnőjét, amit elismerő kacagással fogadott a közönség. A mérnök
láthatólag nagyon otthonos volt ebben a társaságban, szerették is a
majszterek és amerre járt, széles ábrázatok köszöntötték.
Mariskát megdöbbentette és szinte elszomorította ez a látvány. Egy
mérnök, egy diplomás ember hogyan feledkezhetik meg magáról ennyire?
– Menjünk innen, itt por van, – mondta.
Akkor vette csak észre, hogy Pankotay báró is hozzájuk csatlakozott.
A liget végében ősrégi eperfákkal szegélyezett, széles, gyöpös út
vezetett fel a domb tetejére. A fák koronája már elnyomorodott a
vénségtől, a törzsük pedig olyan volt, mint a földbe dugott buzogány. A
Grassalkovichok idejében nyirott bokrok és homokkőszobrok is ékesítették
a kertnek ezt a részét, a bokrok azonban régen elvadultak, a szobrokról
meg csak néhány, a gyöpbe süppedt, rücskös törmelék maradt meg. A hosszu
út végén, fenn, az alacsony domb hátán, kriptaszerü, nagy épület
emelkedett, az volt a városi jegesverem.
Ezen az úton sétáltak ők hárman. Tulajdonképpen Miklós bácsi biztatta
fel őket a sétára, de az öreg úr most egyszerre fájlalni kezdte a lábát
és megállott egy mohos kőpad előtt, mondván, hogy leül szivarozni, ha
vissza méltóztatnak jönni, majd itt találják.
Mariska megszeppenve nézett a bácsira. Kettesbe maradjon a báróval?
Körülnézett segítségért, hogy nincs-e véletlenül kéznél az ő hűséges
kotlója, Viola néni. De aztán egyszerre megkönnyebbült, mert eszébe
jutott, hogy a báró házas ember, varjasi fogalmak szerint tehát nem
számít és ekkor már szívesen sétált vele tovább a ruganyos gyöpön.
– Ez szép út, – mondta minden meggyőződés nélkül Pankotay.
– Szomoru, – szólt halkan Mariska.
A báró feléje fordította arcát.
– Szomorúnak találja?
Mariska azonban már behúzta megint félénk csigaszarvacskáit és nem
válaszolt, csak zavartan mosolygott. A báró így is megértette.
– Igaza van, szomoru, mert eszébe juttatja az embernek, hogy valamikor
sokkal szebb lehetett. Ez a kert elzüllött. Odajutott, ahová minden jut,
amit tulajdonába vesz a tömeg. Járt Versaillesben?
– Óh, dehogy! – tiltakozott Mariska a különös föltevés ellen.
– Soha gyászosabb látvány, mint a királyi park. Az utakon, melyeken
hercegnők uszálya söpört végig, zsíros papirdarabok hevernek, a
lugasokban pedig facér kereskedősegédek ásítoznak…
Ezt a gondolatot ugyan Mariska is gondolhatta volna, a facér
kereskedősegédeken azonban nagyon megütközött az ő polgári érzékenysége.
A báró folytatta:
– A tömeg mindig csőcselék. Ezer elmés, értékes ember együtt csőcselék.
Ezer főherceg is csőcselék.
Mariska bólintott. A báró a főhercegekkel jóvá tette a
kereskedősegédeket. Most már elérkeztek Nietzschehez.
– Hjah igen, még egyszer köszönöm a könyvet, – mosolyogta a leány.
Pankotay kedvetlenül vont vállat.
– Zarathustrát? Őszintén szólva már megbántam, hogy ráerőszakoltam
nagysádra. Én időközben már kiábrándultam Nietzscheből.
– A báró úr is? – szólta el magát Mariska.
– Tehát ön is?
Mariska azonban megszeppenve behúzta megint szarvacskáit. Pankotay
tovább beszélt.
– Most olvastam csak el Nietzsche életrajzát. Tudja, hogy az élet
evangéliumának prófétája professzor volt és az őrültek házában halt meg?
Az Uebermensch diadalútja a magánzárkába vezetett! Most már biztos
vagyok benne, hogy az ő éneke nem volt egyéb, mint menekülés a tulajdon
félelme elől… Az ereje pedig? Vágyakozás az erő után, játék az erő
fogalmával. Hiszen tudhattam volna, hogy a valóban erős emberek sohasem
csináltak még elméletet önmagukból. A Napoleonok Paul és Virginie-t
olvassák, a fegyvercsattogástól hangos énekek olvasói pedig nagyobbrészt
szegény, békés szabólegények.
A csalódása, mely még újkeletü volt, keserűvé tette. Hevesen folytatta:
– Verebek vagyunk, a kamrába zárt verebek, ide-oda röpködünk, olykor jön
valaki, aki azt mondja, hogy ismeri a kivezető utat, aztán nekimegy a
fejével az ablaknak és ő is elhallgat.
– Hát nincs kivezető út? – kérdezte Mariska hirtelen jött szomorúsággal.
A báró vállat vont.
– Egy szabad embertől kellene ezt kérdeznie.
A leány összeszedte minden bátorságát.
– Ön nem szabad?
– Azt hiszem a magamformáju ember egyáltalában nem lehet az. Tudja, mi
vagyok én? A saját podgyászom hordárja, a tulajdon vagyonom ispánja.
Utazom, számolgatok, dolgozom, mindezt csak azért, hogy a podgyászom még
súlyosabb legyen. A legfurcsább a dologban az, hogy a podgyász nem is az
enyém. Mert ha az enyém volna, akkor eldobhatnám magamtól. De erre
képtelen volnék. Az úr a föld, a kastély, a ló; a báró annak alázatos
szolgája. Olykor zsörtölődik a szolga, de a föld, a kastély és a ló
tudja, hogy ezt nem érdemes komolyan venni.
Mariska szinte ijedten nézett a báróra. A lázongó tiszteletlenség,
mellyel a saját társadalmi állásáról beszélt, zavarba ejtette és
sértette az ő öntudatlanul is erős arisztokratikus érzületét. Időközben
fölértek a jégveremhez. A dombon túl volt a tó, melynek tükörsima vizét
most aranypirosra festette az alkonyi fény. Mögöttük már árnyékba borult
a liget. A fák között szelidfényü lampionok világítottak, a zene és a
mulató emberek lármája kellemes és harmónikus zümmögésként szűrődött fel
a dombra. Jó ideig némán állottak ott, aztán lassanként földerült
Pankotay arca, figyelmesen, mintha most fedezte volna csak fel,
szemlélte Mariskát, s tekintetében annyi tiszta és becsületes gyöngédség
volt, hogy nem hozta zavarba a leányt.
– Az a gyanum, – mondta, – hogy háládatlan vagyok az élettel szemben. Az
is meglehet, hogy nem is tudok élni, csak beszélni tudok az életről.
– Mi az élet? – kérdezte Mariska mosolyogva.
– Maga és az ott ni…
Kezével az alkonyi égre mutatott.
– Jó lesz visszamenni, – vélekedett zavartan a leány.
Összevágó, gyors léptekkel mentek le a gyöpös úton.
A báró újból megszólalt.
– Ott ül a padon a bácsi… Egypár perc mulva kezet fogunk egymással, én
fölülök a kocsimra és elmegyek. Útközben pedig bosszankodni fogok.
– Miért fog bosszankodni? – csodálkozott a leány.
– Az a fájó érzésem lesz, hogy elmulasztottam valamit. Találkoztam
valakivel, akit régóta kerestem, hogy elmondjak neki egy fontos dolgot,
aztán Nietzschéről, magamról és hasonló semmiségekről beszéltem, az idő
eljárt és én nem mondtam el azt, ami fontos és lényeges.
Mariska egyszerre úgy megijedt, hogy hallotta tulajdon szívének
dobogását. A báró pedig tovább fűzte ötletét, anélkül, hogy Mariska
szemébe nézett volna.
– Különös, hogy az ember sohasem mondja azt, amit akar. Én legalább nem.
Pedig nem a becsületességemen múlik. Úgy látszik azonban, hogy a nyelv
nagyon kezdetleges szerszám. Én olyasmit szeretnék önnek mondani:
Ismerlek, tudom, hogy ki vagy! Igy elmondva hülyeség, talán
neveletlenség is. De amit gondolok, az nem az.
Tovább nem jutottak, mert ott állottak már Miklós bácsi előtt.
– Kellemes volt a séta?
– Nagyon kellemes, az egész ünnep igen sikerült, – mondta kissé rácsoló
hangon a báró.
Aztán úgy tett, ahogyan előre megmondta: kezet fogott Mariskával, felült
az automobiljára, szalutált a publikumnak és blazirt arccal eliramodott.
– Kívánom, hogy táncolj! Még pedig válogatás nélkül! – sziszegte Pál úr
a leánya fülébe.
A családfő attól tartott, hogy megszólhatnák leányát a sétája miatt és a
család tekintélye érdekében kívánatosnak tartotta volna, hogy Mariska
tüntető szeretetreméltósággal tisztázza magát a mágnáskodás gyanuja
alól. Amióta meggyújtották a lampiónokat, a kereskedő-kisasszonyok már
mind táncoltak, persze nem annyira az élvezet kedveért, mint inkább
reprezentativ kötelességből.
Mariska első táncosa a fekete elefánt fia volt. Oly fesztelenül lépett
eléje, mintha semmi sem történt volna közöttük. Kettőt se fordultak még,
mikor a kifáradt cigány már abbahagyta a keringőt. Mialatt az ifjuság a
primással alkudozott, a mérnök karonfogva sétáltatta táncosnőjét.
– Furcsa emberke az a báró, mi? – kezdte az elefántfi.
– Ön Pankotay báróról beszél? – kérdezte fagyos és rendreutasító hangon
Mariska.
– Róla hát! Én érdekesnek, olykor mulatságosnak is találom, mert ideális
képviselője a dilettánsnak. Van egy példaszó – gondolom olasz – azt
mondja: „Őrizkedjél az olyan embertől, aki csak egy könyvet olvasott!“
Ez az ember Pankotay. Ő mindig csak egy könyvet olvasott, mert amit
tegnap letett a kezéből, azt ma már elfelejti és amire ma esküszik, azt
holnap meg fogja tagadni. Elindul minden úton, a vállára kap minden
terhet, de sohasem ért még célhoz és semmit sem tett még a maga helyére.
Ez egy mozaik-ember. Semmi egész sincs benne, csupa dirib-darabból van
összerakva, jóból, rosszból, keményből, lágyból, pirosból, hupikékből…
Mariska forrt a méregtől. Azzal a gúnyos fölénnyel, melyet a fekete
elefánt fiával szemben érzett, mondta:
– Szóval, a báró gondolkozni szokott. Némelyek szerint ez betegség és
ezen nincs is mit vitatkozni.
A fekete elefánt kemény bőrének csak csiklandozás volt a tüske.
– Én becsülöm a gondolkozókat, – válaszolt, – de csak azokat, akik le is
vonják gondolataikból a következtetéseket. Anélkül az léha játék. Semmi
becsülésreméltót nem találok azonban olyan emberben, aki éles logikával
bebizonyítja nekem, hogy a gazdagság teher és amellett hajnalban kel
föl, hogy ellenőrizze a tejkihordást és egy cső kukorica miatt elcsap
egy bérest. Ez egy földönkúszó nyárspolgár, aki azt füllenti, hogy neki
szárnya van. Egy bárósított Szent László-patikus, semmi más.
Mariska ajka szélén gonosz kis mosoly jelent meg.
– Ön megveti a bárót? Eszembe jut, hogy egy ízben együtt láttam önöket
és hogy ön akkor nem éreztette vele megvetését. Legalább nem nagyon.
A mérnök elnevette magát.
– Nem vagyok bolond, hogy megbántsam, hiszen ő a vasuttársaság főembere!
Mariska szép arcán ott mosolygott a diadalmas megvetése.
– Igen, igen, minden ember úgy vonja le gondolataiból a következtetést,
ahogyan tudja.
Ekkor meglátta a nézők között Violát és Etelkát és otthagyta a táncosát.
Régi hagyomány szerint a majális védnöke pezsgővel vendégelte meg a
rendező ifjakat és az előkelőségeket. Az aranynyaku üvegek megjelenése
elegendő volt arra, hogy valami finom és kellemes hipnózisba ejtse a
társaságot. Azt lehetne mondani, hogy Páris városának szelleme
megihlette a lombsátor alatt ülőket. Ájtatosan, de minden mohóság nélkül
nézték, hogyan vándorol körbe a szalvétába csavart üveg, közbe tüntető,
szinte szertartásos, de amellett mégis könnyed udvariasság hangján
beszélgettek egymással. „Méltóztatol tudni“, „légy kegyes“, „kérlek
alássan“, mondták egymásnak a vászon-ifjak és valami különös
gondolattársulás következtében színházakról és párbajokról kezdtek
beszélgetni, megemlékezvén egyes, rég nem látott katonatiszt és zsentri
ismerősükről is. Az idősebb segédek viselkedéséből kiérzett, hogy nekik
a pezsgő megszokott italuk; az egyik vörösborral szokta keverni, a másik
ásványvízzel, de akadt köztük olyan is, aki egy plajbász segítségével
gondosan ki szokta kavarni az italból a szénsavat. Sturz Bandi, a
cinikus filozófus, volt az egyetlen, aki nem ivott pezsgőt, hanem
megmaradt a vörös spriccer mellett.
Préglyné, akinek egyéniségében különben is volt valami franciás, a
rokonelem hatása alatt maga is pezsegni kezdett. Ahány férfi ült az
asztalnál, azzal egyszerre tudott kacérkodni. A módszere egyszerü, de
biztos volt, ő úgy viselkedett, mintha minden férfi a szerelmével
üldözné és míg egyrészről szívósan védekezett a képzelt támadások ellen,
másrészről mégis volt rá gondja, hogy túlzott szigorral kétségbe ne
ejtse a boldogtalanokat. Egy tizenhétesztendős rövidáruifjúnak, ki a
szerénységtől haldokolva ült az asztal végében, azt mondta:
– Uracskám, nem szabad ám a szép asszonyokat ilyenféle pillantásokkal
zavarba ejteni!
Még Manliusz urat sem kímélte meg. Hozzá így szólt:
– Maga afféle csöndes víz, kedves uram! De engem nem fog becsapni! Azt
hiszi, én nem tudom, mit jelent az, ha egy férfi állandóan kerüli egy
asszony tekintetét?!
A könyvelő úgy megijedt, hogy a bor a cigánytorkába ment és köhögni
kezdett. Meg kell jegyeznünk, hogy a polgármesterné nemcsak az urakkal,
hanem nőkkel is kacérkodott. Volt neki egy Bubi nevü fia, aki jelenleg
mint méntelepes-főhadnagy szolgált Erdélyben, (Préglyné azt szokta
mondani, hogy „a lovasságnál szolgál“) az ő alakját szokta fölidézni a
nők kedvéért.
– Jaj, lelkem Mariskám, ha tudnád, mit mondott rólad Bubi, mikor
karácsonykor itt járt!
És most már nemcsak Manliusz úr, hanem Mariska is pirult. A
polgármesterné a társaság központjává lett és boldog volt, aki
elkaphatott egyet elmésségének röpkedő labdái közül. A pezsgőzés pedig
áldozattá lett, melyet az ő oltárán mutattak be.
Az aranynyaku üvegek becsalták a lombsátor alá a cigányt is. A jószimatu
Munci tüstént megértette, hogy itt senkit sem érdekel az, hogy hányat
tojt már a fürjecske és inkább a Boulanger-indulóval hódolt meg a
könnyed géniusz előtt, amely a lelkek fölött uralkodott. Majd odaállott
Préglyné mögé és fülébe játszotta Páris dalát a Szép Heléná-ból.
Préglyné pedig vékony és hideg fejhangon énekelni kezdett:
Holla hej! ifjú legényke
Állj meg egy szóra kérünk,
S add almádat, kis negédke,
A legszebbnek közülünk…
És mialatt énekelt, két éles és izzó szempár tekintetét érezte az arcán.
Etelka és Viola néni ott állottak karonfogva a sátor homályos sarkában
és szinte megbüvölten lesték Préglyné minden mozdulatát. Egy szót sem
beszéltek, csak az egymásba fonódó karjukkal telegrafáltak egymásnak.
Holla hej, micsoda pletyka lesz ebből holnap! Varjas visszhangzani fog
tőle, a felsővárosi vágóhídtól az alsóvégi kolera-kápolnáig. A
polgármesterné mindezt előre tudta, a kerekedő veszedelem azonban csak
tüzelte a jókedvét. Őt boldoggá és büszkévé tette a tudat, hogy a
varjasiak őt hóbortos és veszedelmes démonnak tekintik, aki elcsavarja a
férfiak fejét. Ő úgy szeretett fürödni a pletykában, mint a szalamander
a tűzben. Mondanunk sem kell talán, hogy amellett szakasztott olyan
szorgalmas és a fukarságig takarékos gazdasszony volt, mint minden
varjasi feleség. Most különben éppen az járt az eszében, hogy jó volna
talán, ha a hatás fokozása kedvéért eltörne egy poharat is. Amint
azonban a mellette ülő Ábel Pál fagyos nagykövet-arcába tekintett és
eszébe jutott, hogy a korcsmáros talán húsz krajcárt is elkérhetne a
pohárért, mégis elővette jobbik eszét és Etelka néniék őszinte bánatára
szép csendesen megint az asztalra tette a poharat. Egyelőre megelégedett
azzal, hogy végigperzselje tekintetével az összes férfiakat, akik Sturz
Bandi és Manliusz úr között ültek és hogy dévaj mosollyal énekelje:
Evoe, ezen istennők
Cselt használnak és miként,
Evoe, ezen istennők
Csalják tőrbe a legényt…
– Te, nem tudod, hogy mit jelent evoe? – kérdezte Etelka néni suttogó
hangon sógornőjétől.
Viola néni nem tudta, de úgy sejtette, hogy valami illetlenség lehet.
Időközben megjelent a sátorban a fekete elefánt fia. Azért jött, hogy a
cigánybanda felét az ő barátai, a májszterek számára követelje, akik a
tánchely mellett mulattak, az uraktól különválva. Ábel Pál arra
használta a kis zavart, mely ebből kerekedett, hogy hazaküldje az
asszonyait. Bár nem mondta, azért őt is megbotránkoztatta Préglyné
könnyelmü viselkedése. Ez nem az ő Mariskájának való társaság!
Mivel nem fértek el egyszerre a hintón, abban állapodtak meg, hogy
Miklós bácsi, akit Etelka Tranzvál minden gyémántjáért sem engedett
volna felügyelet nélkül, haza fogja kísérni a nőket, Pál és Péter pedig,
a néma árnyékként hozzájuk tapadó Manliusz úrral, gyalogszerrel követik
őket. Az indulás pillanatában kitünt azonban, hogy Etelka néni fekete
napernyőjének titokzatos módon nyoma veszett. Ebből izgatott vitatkozás
és keresgélés lett, ahányan voltak, annyi felé futottak és a liget
visszhangzott a rendező ifjak kiáltozásától. Mariskát nem izgatta az
ernyő sorsa, mely diadalmasan dacolt már vagy tizenöt nyár hevével. A
leány egyedül állott a kocsi mellett.
– Hazamegy már Mylady? – kérdezte tőle valaki.
A fekete elefánt fia volt. Mariska nem válaszolt és a mérnök folytatta a
kötekedést.
– Mikor látom megint fenségedet?
– Majd ha józan lesz, – válaszolt száraz hangon a leány.
– Az bajos lesz, Mylady! A maga közelében mindig részeg vagyok.
Pityókossá tesz a vágy, hogy megcsókoljam azt a gyönyörü, gőgös száját…
Mariska hirtelen szembe fordult Toll Jenővel. Ez olyan valószinütlen,
álomszerü arcátlanság volt, hogy nem is mert hinni a fülének. Az
elefántfi azonban nevetve folytatta:
– Maga most szeretne engem nyakon ütni, de azért mégis azt hiszem, lesz
idő, mikor önként fogja idenyujtani a gőgös szép száját… Addig is szép
álmokat!
Elment. A leányt valóságos rosszullét környékezte. Úgy érezte, hogy
rettenetes gyalázatot követtek el rajta. Mit tegyen most már? Szóljon az
édesapjának, Miklós bácsinak? A mérnök nem ijedne meg, ő Pesten
nevelkedett, ahol mindenki párbajozik… Legjobb lesz – ezt mélységes
levertséggel határozta el a leány – ha hallgat.
A napernyő időközben megkerült. Sturz Bandi kezében találták. A
főkapitány, aki már teljesen elázott, a kifeszített ernyő alatt sétált a
holdvilágban.
Útközben a két nagynéni buzgón sugdolódzott. Arról tanakodtak, hogy
Mariskától kellene megkérdezni, hogy mit jelent az evoe szó. Ő biztosan
tudja. Violának azonban aggodalmai támadtak, hátha mégis valami nagy
malacság és azért jobb lesz, ha megkeresik a lexikonban.
Mariska otthon nem is várta meg az édesapját, azt mondta, hogy álmos és
tüstént vetkőzni kezdett. A hálószobája kicsi, homályos udvari szoba
volt. Legnevezetesebb butordarabja a régi ébenfa-szekretár, mely mint
egyetlen öröksége, az édesanyja után maradt rá. A szekrénynek sok
fülkéje és fiókja volt, a családban az a hit tartotta magát, hogy valami
titkos fiókja is van, de azt nem tudták megtalálni, bár egy időben
ugyancsak keresték. A szoba mennyezetéről ámpolna függött alá, mely a
napot ábrázolta. Hegyes, arany tüskékkel spékelt sárga üveggömb. Az
ámpolna azonban soha sem égett, Mariska mindig gyertyafény mellett
vetkőzött.
Alig hogy a leány lefeküdt és keresztet vetett magára, a távoli ebédlő
régi órája elütötte az éjfélt, aztán eljátszotta a Das Wandern ist des
Müller’s Lust-ot. A dal végét már nem is hallotta a leány; ő akkor már
mélyen aludt. Az éjjel aztán igen bolondos álma volt.
Azt álmodta, hogy megint ott sétált Pankotay báróval a ligetben, azonban
nem volt többé a kopár és agyontiport népkert, hanem a Grassalkovichok
főúri parkja. A széles útat gondosan nyirott lombfalak szegélyezték, a
lugasokban kőszobrok fehérlettek, fenn pedig, a jegesverem helyén, görög
templom-formáju oszlopos gloriett emelkedett.
– Mylady, mit szól ehhez a kerthez? – kérdezte ravasz mosollyal a báró.
– Most egészen más, mint a majáliskor volt, – vélekedett a leány.
– Ez nagyon természetes, mert a majális óta megtaláltuk az ébenfa
szekretár titkos fiókjában a probléma megoldását, – mondta a báró.
– És hogyan szól a megoldás?
A báró megállott és ünnepélyesen meghajolt.
– Úgy, hogy ön a Grassalkovich hercegek örököse. Első Grassalkovich
Mária hercegnő!
Mariskának úgy rémlett, hogy ő régóta, gyermekkori álmain keresztül, már
sejtette ezt a megoldást. Nem is volt meglepetve, de azért édes öröm és
fenkölt, nemes büszkeség töltötte be a szívét.
Fönn, a görög templom küszöbén, egy ismerős és tiszteletreméltó arcu
öreg tábornok várta. A király volt és Miklós bácsi egy személyben. A
felséges úr gyöngéden megölelte a leányt.
– Most már minden jól van! – mondta meghatottan.
A király eddig valami fontos okból úgy tett, mintha nem ismerné
Mariskát, de most már örökre vége volt a bujkálásnak. Beléptek a
gloriettbe. A görög templom belseje olyan volt, mint a Fehér páva-ház
parádés lépcsőháza. A Flóra-szobor is ott állott. A király egyedül
fölment a lépcsőn, miközben egészen úgy bicegett, mint Miklós bácsi,
aztán eltünt a felső üvegajtón, melyet kulccsal magára zárt.
A leány most vette csak észre, hogy mezitláb van. Rettenetesen szégyelte
magát és azon töprenkedett, hogyan fog így hazamenni, végig a varjasi
főutcán. Aztán az a gyanuja támadt, hogy mindez csak álom. Meg is mondta
a bárónak.
– Meglássa, mindjárt föl fogok ébredni!
– Adja ide a kezét, – válaszolt Pankotay, – majd én visszatartom.
Magához vonta a leányt és különösen mosolygott.
– Ismerlek! Tudom, hogy ki vagy! – suttogta.
És meg akarta csókolni.
– De hiszen önnek felesége van!
– A feleségem értelme megzavarodott és így nincs is értelme a
házasságunknak, – szólt Pankotay.
Most már megcsókolhatta. Szenvedélyes, hosszu csók volt, melynek
édességét minden tagjában érezte Mariska még akkor is, midőn másnap
reggel fölébresztette Viola néni.