Hogy mi köze Varjas város nevének a varjúhoz, azt nem tudni. Bizonyos
azonban, hogy ősszel és télen sehol a világon nem látni annyi varjút,
mint a Topoly völgyében. Ősszel olykor hihetetlen nagy számmal vonulnak
a folyó fölött, mintha fekete hópelyhek kavarognának a ködös égen. Télen
pedig ellepik a kopasz akácfákat és kétségbeesett, gyáva károgással
siratják sorsukat.
De ki gondol most ködre, télre? A korai nyár tüzes fényözönt borít
Varjas városára és az egész zöld Topoly-völgyre.
A varjasi Kossuth Lajos-utcán, melyet egyébként mindenki csak főutcának
nevez, egy büszke tartásu, öreg magyar ment végig. Karneolgombos, szürke
magyar ruhát és fényesre kefélt csizmát viselt. Igen szép aggastyán
volt, jól esett ránézni a dús ezüst hajára és a nemes vágásu, piros
arcára. Ha ránézett az ember, azokra a régi kőnyomatokra gondolt, melyek
hazafiakat és mártirokat ábrázolnak és melyeknek szemlélése fenkölt és
meghatott érzéseket ébreszt. Az öreg úr ezt alkalmasint tudta is, mert
bizonyos kacérsággal stilizálta külsejét. A cérnagombos, hófehér
vászoningén aranyrojtos nyakkendőt viselt, a nyitott dolmánya alatt
nyakbavető aranylánc fénylett, a kezében pedig meggypirosra szívott,
karcsú tajtékpipát tartott.
A szép öreg Ábel Péter volt, Varjas város országgyülési képviselője. A
Házban állandó irigység tárgya, mivel az övé volt az ország
leghűségesebb kerülete. A kiegyezés óta mindig egyhangú választása volt.
Az öreg úr arról is nevezetes volt, hogy sohasem szólalt még föl a
képviselőházban. Méltóságos módon hallgatag férfiú volt és alkalmasint
ennek a tulajdonságának köszönhette, hogy Deák Ferenc valamikor a
barátságára méltatta. A haza bölcse a nagy alkotások napjaiban szükségét
érezte, hogy egyik-másik tervét beszéd közben kidolgozza és Ábel
Péternél jobbizlésü és tapintatosabb hallgatója nem volt az országban.
Ábel volt a tiszta verem, melyben a nagy férfi a maga termésének
fölöslegét elrakta.
Péter úr törvényhozói tevékenysége mostanában abban merült ki, hogy mint
násznagy és keresztapa emelte a varjasi családi ünnepek díszét. Amellett
azonban mindig meg tudta óvni állásának tekintélyét, melytől maga is át
volt hatva, akár a miséző pap, a választói pedig bizonyos hazafias
meghatottságot éreztek, valahányszor szemtől-szembe látták.
– Péter bácsi!
Egy csengő női hang szólította a nevén. Az öreg megfordult. Az arca
földerült.
– Jó napot, kis leány!
A _kis leány_ fél fejjel magasabb volt, mint Ábel Péter. A profilja
hasonlított az öreg úr büszke, nemes és finom arcélére. A szeme azonban
nem hasonlított senkiére, hanem egészen egyéni, csodálatos tüzű szem
volt. A leány, aki egyébként is igen szép és előkelő teremtés benyomását
tette, már lehetett vagy huszonkét, talán huszonnégy esztendős is. A
neve Ábel Mariska volt. Gyermeke volt Ábel Pálnak, Péter úr fivérének.
– Honnan jössz? – kérdezte Péter úr, akit szokatlan módon élénkké tett
kedvencének társasága.
– A temetőben voltam. Ma van szegény jó édesmama halálának évfordulója.
Aztán benéztem Miklós bácsihoz és Etelka nénihez.
– Hogy van Miklós? Megbékült már Etelkával?
– Dehogy! Egy szobában találtam őket, de most sem beszélnek még
egymással. Miklós megkért, csináljam ki Etelka néninél, hogy a reggeli
kiflijét adja neki egészben. Etelka ugyanis mindig apró darabokra
vagdalja és Miklós ezt utálja.
– És sikerült kicsinálni?
– Nem sikerült. Etelka azt mondja, annak úgy kell lenni. Hogy mért, azt
nem mondta meg.
A harmadik testvér, Ábel Miklós szomorú rabsága olyan régi keletü és
megszokott dolog volt a családban, hogy egyikük sem vette nagyon
komolyan. Mariska a nagybátyja karja alá fűzte keztyűs kezét. Összevágó
léptekkel mentek végig a főutca keskeny téglajárdáján. A szépségükkel, a
nemes és öntudatlan büszkeségükkel, az egész lényüket jellemző
tartózkodásukkal mind a ketten erősen arisztokratikus benyomást tettek.
– Egészen elfuladok az akácvirág-illattól, pedig nagyon szeretem! –
mondta a leány.
Hogy, hogy nem, az öreg úr most vette csak észre, hogy akácnyílás ideje
van. Pedig Varjason ez fontos időszak volt, mert a főutca teli volt öreg
akácfákkal és ilyenkor az egész város menyasszonyi díszbe öltözött.
Varjas különben ócska, de rendes kis város volt. A Grassalkovich
hercegek valamikor itt is urak voltak és kis kastélyt építettek maguknak
a főutcán, a mai városházát, mely mintául szolgált a gazdag kereskedők
lakóházaihoz. Nem volt a főutcán ház, mely száz esztendőnél fiatalabb
lett volna és nem Mária Terézia korának szeretetreméltóan ünnepies
vonalait mutatta volna.
A széles utca, melynek végében a régi templom emelte égnek lapos
tornyát, most egészen néptelen volt. Csak a sárga házak ablakainak
potrohos vasrácsa mögül pislantott ki itt is, ott is egy-egy kiváncsi
női fej. Egyik-másik fej hirtelen eltünt, hogy aztán másodmagával
jelenjen meg újból. Mariska oly jól ismerte mind ezeket az embereket,
hogy azt is el tudta képzelni, mit beszélnek most egymás között.
– A fehér ruhája van rajta!
– A szoknya régi, de a blúz új.
– Miféle kalapja van?
– A tavalyi szalma.
– A virágdíszét ismerem, azt levette a rózsaszínü kalapjáról.
A városháza előtt egy _pesti emberrel_ találkoztak össze. Hogy fővárosi,
azt meg lehetett ismerni az öltözködéséről, különösen a drappszínü
gamásnijáról. Ilyet varjasi ember dehogy merne fölvenni. Szélesvállu,
zömöktermetü, barnaarcu, nyírottbajszu fiatal férfi volt. A hóna alatt
sárga okmánytáskát hozott. Amint megpillantotta Péter urat, könnyedén
megemelte kalapját.
– Jónapot, képviselő úr!
Mariska meghökkent. Ő annyira megszokta, hogy nagybátyját mindenki
nagyságos úrnak szólítsa. Az idegen újból megszólalt:
– Tudja, mi az újság, képviselő úr? Meglesz a vasút!
Éles, kiméletlen hangon beszélt. Péter úr most már megállott és kezet
fogott vele. Az idegen szertartásos hidegséggel meghajolt Mariska előtt
és az öreg úr ekkor bemutatta hugának:
– Hiszen ismered tán? Jenő, a fekete elefánt mérnök fia.
Minden kicsinylő szándék nélkül mondta, a fiatalembernek azonban mégis
rosszul esett a furcsa körülírás.
– Toll Jenő mérnök vagyok, – mondta száraz rendreutasítás hangján.
Anélkül, hogy valaki hívta volna, elkísérte őket. Mialatt beszélt,
Mariska egyszer sem pillantott reá, de azért igen alaposan végignézte.
Az ő titka volt, hogyan.
– A vasút most már meglesz, ha nem is akarja a város, – mondta a mérnök.
– Érinteni fogja Varjast és végig fog menni az egész Topoly völgyén. A
csirke ára drágább lesz Varjason, a talyigások pedig prüszkölni fognak,
de a csirke és a talyigások kedvéért nem lehet útjában megállítani a
huszadik századot.
A képviselő óvatos magyar volt, mint a hallgatag emberek általában. Amit
magában elgondolt, az talán nem volt mindig okos dolog, de ostobaságot
még sohasem hallott tőle senki. Tudta, hogy a vasúttal nem lehet
polemizálni, az elgázolja az embert. Azért rejtélyes hallgatásba merült.
Mariska a szíve mélyén vasútpárti volt – a fiatalok mind azok voltak –
de most valami kínos megdöbbenésfélét érzett. Miért lármázik
tulajdonképpen ez az ember?
Egy nyitott boltajtó előtt haladtak el. Valami kellemetlen illat csapta
meg orrukat, valami illat, mely a petroleum, a besózott hal és a pálinka
motivumainak vegyüléke volt. Az ajtó fölött egy kuvasznyi fekete elefánt
függött cégér gyanánt. Ez volt a Toll-féle fűszeres bolt.
A mérnök megint beszélni kezdett, de ezúttal nyugodtan és okosan. Lehet,
hogy az apai bolt illata józanította ki hatalmi mámorából.
– A nagy kulturintézményeknél az a csodálatos, hogy ha kezdetben
sértenek is egyéni érdekeket, végeredményben mindenkinek hasznára
vannak…
Ezt a tételét bővebben kifejtette és Mariska most már érdeklődve
hallgatta. Tényleg eszes ember volt. De azután megint mondott valamit,
amitől fölszisszent a leány jóizlése.
– Én mindig elérem azt, amit akarok!
Mialatt mondta, erősen Mariska szeme közé nézett. A vasútra
vonatkoztatta, de olyan hangon mondta, hogy fenyegetésnek is vehette
volna az ember. A leány ajka szélén egy mosoly árnyéka futott végig. Sok
gőg és egy parányi gonoszság volt a mosolyában. Eh, mégis csak
közönséges emberek ezek a fekete elefántok!
Most elérték Ábelék házát. Nagy, sárga, kissé szigorú és zárkózott
külsejü sarokház volt. Az óriás, kerek kapuboltozat fölött aránytalanul
keskeny vaserkély rúg ki. Az erkélyen vödrökbe ültetett tuja-bokrok
zöldelnek. A főutca felé van az üzlet. Fekete táblán lendületes, vékony
aranyírás: _Ábel Menyhért és fiai_. A tábla fölött fából faragott fehér
páva a boltcégér. Lobogva görbülő bádogszalagon a kevély fölírás:
_Alapíttatott 1815_.
A cégtulajdonos, Ábel Pál, ott áll a nyitott ajtóban. Magas, szigorú
férfi. Nem olyan magyaros, mint Péter bácsi; a hosszú, fekete
kabátjával, a szemüvegével és az őszülő pofaszakállával inkább egy
külföldi diplomatára emlékeztet. Az Ábelek mind ilyen előkelők voltak,
külsőleg is, lelkileg is. Emberemlékezet óta vászonnal, selyemmel,
ruhakelmékkel és rövidárúkkal kereskedtek. A közönség fényűzési
hajlamait elégítették ki és a foglalkozásuk arisztokratákká tette őket.
Milyen más volt ez a bolt, mint a fekete elefánté! Odaát az örökös
petroleum- és sajtszag, itt a fonnyadt virágra emlékeztető illat
uralkodik. Az elefántban piroskezü, farkasfogu, trágár beszédü segédek
szolgálják ki a vihogó cselédlányokat és a szíverősítőre szomjas
parasztokat, a pávában halványarcu, komoly és csendes urak terítik a
csillogó selyemszövetet meghatottan mosolygó menyasszonyok elé. A két
kereskedő-család között is nagy a különbség. Ahány Toll van, az mind
zömök, pirosképü, vakondokszemü, lármás ember. A férfiak kikapósak, az
asszonyaik a konyhában élnek, a gyermekeik pedig a város legvásottabb
porontyai. Ez a Jenő is –! Gyermekkorában került el hazulról, első
tanuló volt minden iskolában, díjakat nyert – és mégis, hogy megérzett
rajta a fűszeres!
Mariska hűvösen elbúcsúzott a fiatal mérnöktől. Az apja még mindig ott
állott a boltajtóban, de azért ő a kapu felé ment. Ábelék azt tartották,
hogy az üzlet és a család két különböző dolog, amit nem szabad
összekeverni.
A mérnök azalatt a városháza felé ment.
– Hogy fúj a fehér páva! – mormogta bosszúsan nevetve.