elégette, mielőtt Kehidáról örökre elköltözött. Elhiszem. De az elégetés
csak a mult század ötvenes éveinek valamelyikén történt. Kétségtelennek
tartom, hogy Deák figyelemmel olvasgatta édes anyjának iratait. De erről
keveset beszélhetett. Legalább egyetlen barátjával se találkoztam, a ki
emlékezett volna arról, hogy ő neki beszélt volna róla. Nekem nem
beszélt.
A jó pap, mint emlitém, összejárta, nyomozta, átfürkészte Kehida egész
környékét ott a közelben, hogy régi várak, régi tornyok, régi uraságok
nyomait fölfedezze. Szentül hitte, hogy Kehida hajdan a Kanisay
nemzetségé volt IV. Béla király s a tatárjárás óta. Elmondtam már
másutt, hogy a Hertelendy–Deák család iratai szerint a Kanisay hatalmas
grófok miként és mikor jutottak Kehida felének birtokába.
De a papot különösen megerősitette hitében egy kőlap, melyen a Kanisayak
nemesi czimerét találta.
Deák Antal 1820 és 1830 között több gazdasági épületet emelt, a mely
most is fennáll még a kastélyhoz vezető bejárás baloldalán. Az
épületekhez kő kellett s vagy száz ölnyi követ arról a dülőről hozatott,
a hol most a Deák-sirbolt körül a szőlők feküsznek. Ezt a dülőt a pap
Örvényesnek nevezi. De Örményesnek, sőt okiratilag Erményesnek is
nevezték hajdan. Az épülethez szükséges kő itt régi tornyok és épületek
omladékaiból került.
A Deák Antal által hordott kövek közt volt ama czimeres kőlap.
A czimer csakugyan a Kanisay nemzetségé. Egyszerü paizs mezejében
kerekre kiterjesztett sasszárny sasköröm tetejében. Irás is volt a
kövön: anno domini, de az évszám le volt törve. Bizonyos, hogy Kehida
északi szomszédságában Pálos barátok laktak. Bizonyos, hogy Kanisay
György 1405-ben e barátok számára az örményesi zárdát épitette.
Bizonyos, hogy ez az Örményes a pap szerint a kehidai szőlők táján
feküdt. A Kanisay czimeres követ tehát Deák Antal könnyen hozathatta a
zárda omladékaiból. Ebből azonban a Kanisayak korábbi kehidai birtoklása
épen nem következik.
Deák Antal mint serdülő ifju azt a szőlőhegyet még puszta helynek,
erdős, csalitos dülőnek találta. Elhatározta kiirtását, kitisztitását s
részint irtásként, részint hegyvámos szőlőnek 171 holdat kiosztott. Maga
a jó pap is kiirtatott négy holdat, de azután benn törött a bicskája,
elfogyott az aprópénze s elpárolgott szőlőalapitási kedve, eladta négy
holdját.
A zárda tornyát még látta, még ismerte fiatalabb pap korában Deák
József. Magas torony, részben faragott kőből épitve, büszkén nézett le a
Zala völgyére s azon át Gyülevész község dombjaira s dombokon és erdőkön
át épen napkelet felé a méltóságos Rezivár magas falaira. Egykor ragyogó
tornyok, ma sötét, kopár omladékok.
Ha a jó pap szavát elhisszük – s miért ne hinnők el – még a Pálosok
zárdájának, templomának s tornyának pusztulását is tisztán látjuk.
A zárda és templom uratlanná lett 1790 körül. A hogy József császár s
kalapos magyar király a Pálosok szerzetét megszüntette: a mindenféle
birtokok, erdők, mezők, templomok, zárdák, malmok átvételét a kincstár
1790 körül befejezte. A Kehida körüli birtokok a tüskevári,
veszprémvármegyei Pálosok tulajdonai voltak. E birtokokat is a
tanulmányi alaphoz csatolták s a rokolányi uradalom rész birtokai
gyanánt vették közös kincstári gazdaság alá.
Az épületeknek nem volt lakójuk. Baglyok és denevérek ütöttek bennük
tanyát. Csalit, erdő, tüskebozót kezdte őket körülvenni. De a baglyok és
denevérek se birhatták sokáig békén. Az emberek kizavarták őket onnan. A
vidék ott a Zala közelében özönvizi áradás maradványa, lősz, homok,
márga; – köve nincs. A kik épitkezni akarnak, könnyen rávethetik
szemüket az omladozó uratlan nagy zárdaépületekre.
A mikor a szent-péter-uri templomot épitették, ehhez épen jó volt a
zárda köve. El is hordtak belőle annyit, a mennyi kellett. Senki se
kérte senkitől, nem is vette számba senki. Nem is lett miatta
viszálykodás.
Azután egyes magánemberek kezdték bontogatni, széthordani.
Zala-Koppányban tehetős ur volt Vajda Zsigmond. Nagy pinczét akart
épiteni. Nekiálltak szekerei a zárdának s hordták kövét. Példáját
követte Novák Szent-Grótról. Ő is a régi falakból bányászott. Emlitettem
már, hogy Deák Antal is elszállittatott belőle vagy száz ölnyi követ.
Volt a rossz uton vagy ötszáz szekérrel. A mikor pedig a hegyvámos
szőlőterületet kiosztotta: minden hegyvámos onnan hordta pinczéjéhez,
sajtóházához a téglát, követ. 1819-ben maga a kehidai pap, Deák József
is ebből épittetett pinczét a maga szőlejében. Meg is jegyzi, hogy 80
forintjába került a pincze, sajtóház, a mesterember, az igás és gyalog
napszám, szóval az egész épités.
1824-ben még büszkén állt a torony. A templomot és zárdát már elhordták
mellőle. Azok helyén már a páfrányok, bangiták, szömörczék, fagyal,
kökény, kecskerágó, törpe ihar-bokrok sürüsége élte világát. A tornyot
se alulról, se felülről nem merték megkezdeni az emberek. Fönt nagyon
magas volt; alant pedig, ha megbontják, hátha agyonüt mindenkit. Pedig
az ajtók, ablakok, párkányok, gót diszitések gyönyörü faragott köveire
ugyancsak ásitott mindenki. A torony tetején, ugy irja a pap, luczfenyők
nőttek, üregeiben pedig vércsék költöttek. De bizony egyebek is. A
zárdából kivert baglyok és bőregerek is ott ütöttek tanyát.
– A meredek tornyot bámulva nézegettük. Méregettük szemünkkel annak az
idővel daczoló izmosságát. Csodálkoztunk, a mikor az örökidőre
megalapitott falakat ásóval, kapával, likvágóval, feszitő-vasakkal s
mindenféle kőfejtő szerszámokkal dultuk, téptük, szaggattuk e vadon
erdőben. Még a gonoszt is szent borzadással lepte meg akaratja ellen az
isteni hely.
Igy sóhajt fel a jó falusi pap az ő együgyü jegyzeteiben.
Ehhez a toronyhoz sokszor ellátogatott az ifju Deák Ferencz is,
tizenöt-tizenhat éves korában. A mikor poéta volt és rhetor az iskolában
s a mikor otthon töltötte a nyári szünidőt. A mikor vágy és sejtés és
magasztos ábrándok érzete lepi meg az ifju lelkét. A mikor föltámad
benne az alkotás ösztöne, sarjadozni kezd a költészet istensége s a
mikor nevet, alakot, életet óhajtana teremteni ama gondolatok és érzések
számára, a melyeket alig ismer s a melyek ébren is, álmában is ott
rajzanak agya és szive körül.
Ilyenkor az ifju elandalog. Bebarangolja a berket és a virágos mezőket.
Belemélyed Almás felé a Kehida-patak partjain a bükkös erdő sötét
rengetegébe. Hatalmas szálfák, örökös árnyék alattuk s puha lágy
haraszt. Teljes csönd és némaság. A szél is csak a fák sudarát éri s
csak ott a magasban mozgatja a fényes, aranyos falevelet. Ha a rigó nem
kurjantana néha s ha a fakuszó nem kopogtatná olykor a fa oldalát: akár
szentegyházban érezné magát az andalgó lélek.
A pap többször elvezette ifju kegyurát, Deák Ferenczet a Pálosok
elhagyott tornyához. Természetesen örökké beszélt, örökké magyarázott a
fiatal tanulónak. Kik voltak azok a Pálosok? Mikor keletkeztek a mi
hazánkban? Nem is voltak másutt, csak minálunk. Ur volt, nemes volt
valamennyi. A Deák-családnak is több rokona köztük. A bécsi udvar
megirigyelte a nagy uraságot. Száz milliója volt a szerzetnek aranyban,
ezüstben. Elragadozták tőle mind. A Pálosokat sohase tudták rábirni,
hogy németté tegye a népet. Ezért haragudtak rájuk a jezsuiták. A bécsi
udvar most is a jezsuitákra hallgat s nem a magyarokra. Majd megtudja
ezt az ifju kegyuraság is, ha felnő.
Igy beszélt a jó pap.
Csodálatosak ezek a zalavármegyei plébánosok ma is. Van bennük buzgóság,
van még felekezetesség is. De ezen túl és e mellett oly erős magyarok,
oly jó kurucz erkölcsüek, oly szilárd hazafiak, oly jókedvü,
vendégszerető, nyilt szivü igaz férfiak, a milyenek századok előtt
voltak. Közel Bécshez, közel Ausztriához, ezerféle idegen áramlat
ostroma alatt: magyar függetlenségüket megóvták és megóvják mindenkor. A
hogy itt a vármegye közepén egykor a költő Zrinyi érzett és
gondolkozott: ugy éreznek és gondolkoznak ők is.
Az ifju Deák Ferencz megmászta a Pálosok tornyát. Eltekintgetett onnét
arra kelet felé, arra Sümegh, Csobáncz, Tátika, Rezi várak felé. A
melyeket már jól ismert gyalogszeri utazásból is s öreg nagybátyjának
Kisfaludy Sándornak költészetéből is. Ez a költészet mámorossá tette az
ő lelkét is. E költészet aranyos fénye ott ült már azon a remek vidéken,
a melyhez Kehida is tartozott. Már régóta ült ott, a haza bölcsének kis
gyermekkora óta. Ő már beleszületett a nagy költő eszmekörébe s abba a
magyar tündérvilágba, melyet a Regék csodálatos ereje alkotott meg.
Kegyeletet érezni a multak iránt, tisztelni az ősöket, dicsőiteni a
hőst, imádni a magyar asszonyt s mint egyetlen szent örökségünket, hiven
ápolni és őrizni ősapáink nyelvét, szokását s igaz magyar fenséges
erkölcseit.
Sok századnak eleven tanubizonysága az a torony. Az ifju lelket, ha
nemes az a lélek, sokra megtanitja.
De el kellett pusztulnia.
1824-ben Darázs Károly volt a rokolányi alapitvány gazdasági ispánja.
Ispán. Mi az az ispán? Ökrök, lovak, szamarak és cselédek őrizője,
kormányzója. Bizony nem régiségkutató, nem történetbuvár, nem bús
hazafi, nem hősköltemények alkotója, nem a hazafi szentségek hirdetője.
De sőt okos ember s gyakorlati férfiu. Ha rokolányi pusztán
cselédlakást, ökörólat, magtárt, ispánlakot kell épiteni: ahhoz bizony
olcsóbb követ s közelebbről épen nem lehet kapni, mint az örményesi
Pálosok tornyából. Van ott elég, csak a tornyot kell szétbontani,
széthordani.
De nem költségeskedéssel ám. Tótot, taliánt azért nem hozatunk idegen
országból. Ácsot, kovácsot, kalapácsot se rendelünk oda nagy pénzért.
Fenyőszálakat se vásárlunk stájerok földéről, hogy állást épitsünk sok
száz forintért a torony mellé s fölülről kezdjük annak lebontását.
Hanem szétdurrantjuk az egész tornyot – puskaporral.
Az ispán okos esze nem is rosszul gondolta ki.
A torony a kehidai plébános őrizete, gondnoksága alatt állott. Irt hát
Darázs Károly ispán uram 1824. évi február 11-én levelet a paphoz,
bejelentette toronypusztitó puskaporos szándékát s egyuttal elkérte tőle
vasdorongjait, hogy azokkal lyukat törhessen a torony falába a puskapor
számára.
Megtörtént.
Bizonyos napra készen lett a lyuk. Megtöltötték puskaporral. Lefojtották
a puskaport nedves agyaggal s meggyujtották a kanóczot.
De ispán uram jó eleve hirt adott erről mindenkinek. Eldönteti a Pálosok
tornyát. Lesz nagy riadalom. A száz esztendős bükköt ugy töri szét az a
torony, mint a pozdorját. Földindulás lesz. Talán még a Zala vize is
kilocscsanik az ágyából. Jöttek az emberek a világcsodára mindenünnen.
Kehidáról, Rokolányból, Almásról, Németfaluból, Gyülevészről,
Kustányból, Épiteni is kevés ember látott tornyot, hát összedönteni.
Nagy eset lesz az s ha sikerül: nagy áldomás!
Deák Ferencz az ő pajzán természetével oly szivesen beszélte el
adomaként ez esetet. Pedig ő oda se ment toronydöntést nézni.
A mint a kanóczot meggyujtották s az elkezdett sziporkázni: minden ember
menekült az erdőbe. Jó messzire, rettentő vastag fák árnyékába, hogy
kikerülje a veszedelmet. Emberben, lóban ne essék kár.
Visszafojtott lélekzettel várták az égszakadást, földindulást,
puskapordurranást.
Dehogy lett abból durranás.
Nem durrant az a puskapor, hanem csak posszant.
Igy mondta a pap. Igy mondta utána Deák Ferencz is. Posszanni: ez is jó
magyar szó ott Göcsej vidékén s minden ember ismeri és használja. A
falusi pap még értekezést is irt arról, mi különbség van a puskapor
közt, a mikor durran és a mikor posszan.
Hát bizony a puskapor kilökte a fojtást is, a kanóczot is, el is
lobbant, de egyebet nem is csinált. Az a torony büszkébben állt, mint
valaha.
Ispán uram csóválta a fejét, de nem esett kétségbe. Uj lyukakat furatott
a falba. Uj töltés, uj fojtás és uj kudarcz. Hiába. Az öreg apja se
értett a talián kőtörő mesterséghez. A népek hiába gyülekeztek, hiába
zajongtak és álmélkodtak: a torony nem dült össze.
Elvégre akadt mestere. Nem Hellenországból való ugyan, hanem a
szomszédos Németfaluból, nem is Herosztrátesz volt a neve, hanem Háry
Mihály s nem is városi tanácsos volt, hanem községi kanász. Baltájára
támaszkodva csak nézte szótlanul, mit akar itt ezzel a toronynyal az a
sok bolond ember. Nem értette sehogyse.
Mondják neki, hogy az urak a tornyot akarják eldönteni.
– Nem az a módja annak.
– Hát mi?
– Ez az én baltám ni! Ha jó áldomást adnak az urak: eldöntöm én!
Meg is cselekedte. Leöltötte szürét, tarisznyáját, körüljárta,
körülnézegette a tornyot, lekuporodott egyik sarkához s baltája fokával
elkezdte annak sarokkövét kopálni-kalapálni.
Kopál-kalapál s egyszer csak azt mondja:
– Minden ember addig fusson, a meddig a szeme lát.
El is futott mindenki, le is dőlt a torony sebten. Agyon is ütött maga
körül minden elevent. Fűt, fát, kigyót, békát, egeret. A mikor dült: a
vércsék, baglyok, denevérek vijjogva röpültek ki belőle. De a kanásznak,
Háry Mihálynak a haja szála se görbült meg. Ujra felöltötte szürét,
tarisznyáját.
– Hol az áldomás?
Igy lett vége a négyszáz esztendős gyönyörü gót épületnek.
III.
(A kehidai remeték. – A kit medve gyanánt agyonlőttek. – Aslio remete. –
Katona volt. – Csecsemőt ölt. – Az utolsó búcsunap. – A hogy Pók András
elpusztitja a kápolnát. – Szent István király ökröket őriz. – Az
örményesi remeték. – Hurczolják a nehéz keresztfát. – Miért nincsenek ma
remeték? – A középkor és a jelenkor világa a kis Deák körül.)
Deák József megmutogatta az ifju Deák Ferencznek a remeték lakását is s
mesélt neki a remetékről, a mint régi szóbeli hagyományként a kehidai,
csányi és kustányi öregektől hallotta.
A magyar költészetben és regényirodalomban nem igen szerepelnek a
remeték. Berzsenyi és Kisfaludy Sándor emlitik, itt-ott Jókai is.
Alföldi költőink, kivált a protestánsok nem igen találkoztak velük. A
nagy magyar alföldön századok óta alig voltak. S a ki a hegyes, erdős
vidéken volt is, az se volt magyar. Rendszerint idegenek, németek,
taliánok voltak a remeték. Egész vármegyei életemben magam is csak egy
remetével találkoztam, meg is irtam történetét a »Csatkai Szent« czimü
elbeszélésemben.
Zalának azonban sok remetéjének kellett lenni. Ezer meg ezer forrása,
patakja, hegye, erdeje s népének nagy buzgósága, sok szerzete, sok
bucsujáró helye könnyen föltámaszthatta egyesekben, kivált rajongó,
üldözött, menekülő vagy vezeklő lelkekben, a remeteélet gondolatát.
Kehidán volt még a 18-ik század vége felé is, Deák öreganyja életében.
Különösen kétfajta remetéről emlékezett a jó falusi pap. Kettő az egyik
fajtából a Remete nevü szigeten tartózkodott.
Ez a sziget ugyszólván eltünt az utolsó ötven-hatvan év alatt. A
minthogy a Zala-folyó igen sok szigetét megsemmisitette a folyó
szabályozása.
Remete sziget ott feküdt valahol Kehida és Kustány között, a
Pipagyujtó-malomtól a Berki-malomig terjedő ártéren. A Zala két ága
keritette. A régi hajdankorban a jó pap szerint, Elek szigete – Insula
Elek – volt a neve. Később Kustányi-szigetnek nevezték s utoljára
Remetének nevezte el a nép az ott lakó remeték után.
Az egyik remetének a neve nem maradt fönn, de életének szomoru végét ma
is emlegetik.
Kustány, legalább nagy részben, valami Spanyor nevü uraságé lett volna.
Az uraságnak volt egy rakonczátlan, dőzsölő henye életü fia. A fiu
egyebet se csinált, csak vadászott. Fönt az erdőkben is, de lent a
berekben is, a sürüséges egerfák alatt. Különösen szeretett medvékre
vadászni. A hagyomány szerint Kehida körül valamikor medvék is
csatangoltak.
A szigeten, a berekben élt a remete is.
A remete forró nyári napokon nemcsak gunyhójában szokta délesti álmát
aludni, hanem a berekben is. Kiválasztott valamely szél által ledöntött
vastag szálfát, fölmászott a törzsökére, derekára s ott hasra fekve
édesdeden aludt. Rajta volt bolyhos, barna szürdarócz ruhája; a fejére
fölhuzta a kámzsát; szemét, száját legalább kigyó, béka nem mászta meg s
az istentelen berki szunyogok se fértek könnyedén hozzá.
Az uraság fia éppen arra cserkészett, vadászgatott. Nagy, lompos medvét
hajszolt már régóta. Hát a mint oda közel ér, csak meglátja ám a medvét,
a mint a kidőlt fa törzsökén hosszan elnyujtózva szunyókál. Szinte jól
látta a mozgó ágakon és faleveleken keresztül.
Fogja a puskáját: durr!
Le is esett a medve a fáról, de fájdalmában, ijedtében nagyot is
kiáltott.
Nem a medve volt az, hanem a remete. Barna, bolyhos szürdarócz köntösét
medvebőrnek nézte a könnyelmü ifju, a tévedt vadász.
Nem halt meg mindjárt a remete, de azért egy-két nap mulva mégis
meghalt. Eltemették, meg is siratták a népek, mert ugy kellett
meghalnia, hogy a halálra el se készülhetett. Se utolsó kenet, se utolsó
gyónás, se lélekharang. Mint a vad az erdőn.
De e miatt aztán föl is háborodott a népség. Talán egyébként se
szerették azt az idegennevü uraságot: halált fogadtak a fejére. Nem
várta be. Otthagyta mindenét, éjnek éjszakáján nekiváltott erdőnek,
mezőnek. Eltünt, elbujdosott. Sohase látták többé, de még csak hirét se
hallották.
Igaz-e, nem igaz-e ez a medvetörténet: ki tudná azt ma már megmondani?
Nem élt azon a vidéken már medve ezer esztendő óta. De azért a jó falusi
pap, mint igaz történetet mesélgette ifju kegyura Deák Ferencz előtt.
Ezután szállt volna Kustány a gróf Niczkyekre, ezelőtt vagy százhatvan
esztendővel s Niczkyek jussán a gróf Schmideggekre. De mindezt nem tudom
biztosan. De Kustány egyik kisebb része, mintegy 60–70 holdnyi birtok
Kehidához tartozott s a Hertelendyeké s utóbb a Deákoké volt. Ezt
azonban a haza bölcse előbb eladta, mint Kehidát. Abban a szerződésben,
melyet Széchenyi István grófnéval kötött Czenken 1854-ben, Kustány már
nem fordul elő.
Másik remetéről is sokat mesélgetett, sőt még sokkal többet, a kehidai
pap. De ennek története már nem a mesék, hanem a hitelesen megirt
történetek körébe tartozik.
1778-ban egyházi vizsgálat, az egyház nyelvén canonica visitatio volt
Kehidán. Az erről készült iratban, a pap szerint, ezt mondják az urak:
– Quarta filialis est possessio Alsó-Kustány: Existit in hoc filiali
capella publica in insula fluvii Zala constituta. Sub cura ibi
residentis Eremitae Patris Aslionis. A quo et quando erecta sit: non
constat.
Ez magyarul azt jelenti: A negyedik leányegyház az alsó-kustányi birtok.
Itt a Zala-folyó szigetén nyilvános kápolna van, Aslion atya remetének
gondviselése alatt. Nem tudni, ki és mikor emelte.
A kápolnának misemondáshoz való fölszerelése is volt. Kicsiny és
szegényes, de volt. Ebből azt következteti a kehidai pap, hogy ez az
eremita misét is szolgáltatott s minisztránsgyereket is tartott maga
mellett.
Miből tartotta? Egyébből nem, csak a mije neki volt. A szegény nép adta
alamizsnából. A remetének nem volt fizetése, nem volt ellátása, még
hajléka se. A remete istenre bizta magát és az ő égi madaraira.
Bucsusok, járókelők, buzgó lelkek vetnek neki valamit, a mikor vetnek.
Ki egy darab kenyeret, ki egy fillért, ki egy darab ruharongyot.
Kalapja, kámzsája, szűrdarócza eltart ugyis harmincz-negyven esztendeig,
fehérnemüt ugyse visel, lábbelije télen fapapucs s a hideg ellen
rongyokkal tekergeti be lábaszárát; nyáron pedig fapapucs se. Mezitláb
jár, mint a lud. Bizony a remeteség nem nagy uraság. S ha volt
minisztráns-gyereke: az is csak oly szegény volt, mint ő maga.
Pater Aslió!
Ez volt a neve a canonica visitatio szerint. Aslió: micsoda név ez? Én
bizony meg nem mondom. A barátok szoknak ezer év előtti furcsa neveket
fölvenni. Talán ez az Aslió is ilyen név, talán ez a remete is barát
volt egykoron. Talán az olaszoknál honos ez a név. Talán ott nem is
csufnév az Asello vagy Aslo, a mi magyarul azt jelenti: szamaracska. Ne
késlekedjünk e kérdéssel.
Elvégre magyar származásu ember volt ez a remete s talán nem is
messziről való. Családi igazi neve volt Laky László. Irni, olvasni jól
tudott; irt leveleket Deák Ferencz öreganyjához is, a papnak kezében
voltak efféle levelei.
Ködös, borus mesét mondtak róla.
Valamelyik török vagy burkus háboruban katona volt. Az ellenség földjét
dulták. Ő is betört egy szegény ember házába fosztogatni. Ember, asszony
elmenekült. Senkit se talált otthon. És semmit se talált a háznál. Csak
egy bölcsőt, bölcsőben pólyát, pólyában csecsemőt. A csecsemőt
otthagyták a menekülők. Ki bántaná a csecsemőt? Nincs oly kegyetlen sziv
a világon. Istennek szerelme őrzi a csecsemőt.
A csecsemő fölébredt a durva katonai zajra. Meglátta a czifra katonát.
Azt gondolta: jó bácsi. Két piczi kezét kitárta s elkezdett mosolyogni.
A katona vad volt, őrült volt, talán részeg is volt. Isten ugy akarta:
eszeveszett legyen. Kardjára szurta a mosolygó csecsemőt s ugy vitte ki
az utczára.
Rettentő büntetés érte miatta. Megháborodott, a mikor felocsudott. Azt a
mosolygó arczot és azt a haldokló arczot látta azontul örökké. Nappal a
verőfényen, éjjel a pokol sötétében. Ha ébren, ha alva: az a
csecsemő-arcz állott előtte s hozta le rá az egek minden átkát. Durva
lélek lett. Borba, istenkáromlásba merült. Átkozott mindent, a mi él és
mozog és utjába kerül. Agyonkinozták a katonaságnál, utóbb elverték
onnan is. Bujdosott maga elől. Lelkiismerete ugy kergette, mintha
kölykevesztett tigris kergette volna. Hányszor összeroskadt
uton-utfélen. Hányszor töltötte az éjszakát árokban, gazban, vizben,
sárban, szemétdomb oldalában.
Nagybeteg lett, kórházba került, kigyógyult. Vastermészet volt öröksége.
Magába szállt. Vallásos őrjöngés kezdte háborgatni utóbb. Ebből is
kikeveredett. Elvégre megrögzött benne a gondolat, hogy az életet neki
nyomorral, vezekléssel a világon kivül, az embereken kivül magányban
kell töltenie és csak istent dicsérnie. Hátha igy megszabadul a pokol
gyötrelmeitől.
Igy akadt a Remeteszigetre s igy maradt ott. S ott is maradt haláláig.
Sokáig élt. A mennyire tudott, jótékonyságot is gyakorolt. Elhagyott,
árva, kóbor gyermekeket fölszedett. Táplálta, mig tudta s azután jótévő
szivekhez bekönyörögte. Öreg emberek, öreg asszonyok elbeszéltek ily
eseteket Deák József plébánosnak is. Némileg érdekes Biró József kehidai
lakos esete. Ezt egyébként Köcski Biró Józsefnek nevezték. Ezt
kiskorában a remete nevelte, ápolta, ruházta. Egyszer már felnőtt
korában megmarta a vipera kigyó. Teste megdagadt, szemei karikákat
hánytak, mindenki halálát várta. Köcski Birónak az volt utolsó
kivánsága: vigyék a remetéhez. Odavitték. A remete vermet ásott, a
kigyómarta embert beleállitotta s hónaljig a föld alá temette. Csak a
feje meg a válla állt ki a földből az embernek.
– Nem hagylak el fiam, mig az Isten el nem forditja bajodat!
Letérdelt mellette s éjjel-nappal imádkozott érte. Teljes három nap és
három éjjel a szemét le nem hunyta. Akkor kiásta az embert s ime az
egészséges volt. Baja elmult. Hazament dolgaira.
A kápolnának volt bucsunapja is.
Oly hiressé lett a remete, hogy a bucsura ezrével tódult néha a nép sok
faluból, távolabbi vidékről is. Sőt a bucsura odament még a toborzó
katonaság is szemrevaló katonalegényért.
Egyszer azután nagy baj történt. A toborzó huszárok csalfán keritettek
meg egy legényt, hamisan nyomtak csákót a fejébe. A legény dulakodott, a
toborzók erőszakoskodtak. A legénynek pártját fogták pajtásai,
hozzátartozói. Bucsus nép bort iszik s ha bort iszik: hangos lesz. A
zalai nép különben is kemény fajzat. De a huszár se enged, a mig birja.
Véres verekedés lett az esetből. Szétverték az egész bucsut. Minden
laczikonyha felborult, a mézesbábos sátorok semmivé váltak, az üveges
tótok, nadrágszijárusok szanaszét futottak, csattogtak a kardok, fokosok
és a koponyák. Tovább folyt a verekedés, vérengzés az uton is. A
hagyomány azt beszéli, hogy egész Szent-Grótig találtak uton-utfélen
holtakat, sebesülteket, huszárt-legényt vegyesen.
Nagy eset volt. 1789-ben történt, Liszits József kehidai papságának
elején. Beleavatkozott a nemes vármegye s örökre eltiltotta a
remeteszigeti kápolna bucsunapját. Ettől kezdve kétszeresen árva lett a
remete s a nép se becsülte ugy mint eddig.
Mikor halt meg?