mint az anyakönyv. 1700 előtti időben nagyon kevés anyakönyvet vezettek
hazánkban. Csak a 18-ik században kezdték a papok a könyvvezetést. A
kehidai anyakönyv nyelve 1831-ig latin, attól kezdve magyar. Ez már Deák
Ferencz hatása. Antal bátyja nem sokat törődött még az anyakönyv
nyelvével is.
A mai templom 158 éves. Az akkori kegyur alapitotta és épitette.
Hertelendy Gábor és neje Uzsovits Judit volt az alapitó, Deák Ferencz
öreganyai dédapja és dédanyja. Alapkövét 1747. évi junius hó 18-án
tették le. Megépült, a hogy a kegyuri templomok szoktak épülni Az
épitőanyagot és költséget adta a kegyur, az igás és gyalogos napszámra
pedig behajtotta jobbágyait, zsölléreit és hiveit. A templom mellett
kellett épiteni paplakot is.
A templom és paplak elkészültével meg kellett alapitani a plébániát is.
Az épitések, fölszentelések, alapitások, püspöki jóváhagyások
megtörténtek 1755-ig. Ez évben iktatták be az első plébánost Ebergényi
Józsefet.
Kisebb vagyonu zalai nemes család fia volt Ebergényi. A család egyik
ivadéka Ebergényi László, katonai érdemekért nagy hatalomra jutott már a
század elején. Labancz volt, Rákóczi ellen csatázott, utóbb
altábornagygyá lett s gazdaggá. Ez alapitotta a vasvármegyei előkelő
Ebergényi-ágat. A templomot Békássy Ferencz Imre, szombathelyi plébános
és a tőszomszédos kapornaki konvent apátja szentelte be s ő végezte
Ebergényi beiktatását is. Ugyanő választotta el akkor Kehidát Csánytól
és Koppánytól. Addig ez a három község képezett egy plébániát s
Kehidának bizony csak filiális szerep jutott e három-egységben. A
kehidai templom Gyümölcsoltó Boldog Asszony tiszteletére áll fen.
De hát az előtt nem volt Kehida?
Volt, de külön plébániája nem volt. Legalább a mohácsi csata óta nem
volt. A nép lelki szükségeiről a hatalmas Pálos barátok, ritkábban a
kapornaki szerzetesek, néha a kolduló barátok és a remeték gondoskodtak.
A Pálos barátoknak a kehidai határban is volt némi részbirtokuk, de volt
a szomszédos Barát-Szigeten és Csányban is. Különben mint emlitém, a
csányi plébános egyházi gondjai alá is tartozott volna Kehida, mint
Csánynak leányegyháza.
Azonban a falu se ott feküdt, a hol most.
A Deák-kastélyt Hertelendy Gábor épitette mostani helyére csaknem egy
időben a templommal. A falu fent a dombon volt, a hol most a kehidai
szőlők s a Deák-sirbolt feküsznek. Ezek fekvését megrajzoltam más
helyütt. A hagyomány szerint a sirbolt kápolnája lett volna 1755 előtt
az istentiszteletre szánt hely.
A falu sokkal kisebb volt, mint most.
Emlitettem már, hogy a Hertelendyek kitünő jobbágytartó uraságok voltak.
Kehidán eredetileg kevés volt a jobbágy, sok erdő, nagy rétek. Munkáskéz
hiányában gyöngén ment a gazdaság, kevés a jövedelem. Hertelendy Gábor
tehát az urasági birtokból szivesen hasogatott ki urbéri telkeket,
készséggel jelölt ki irtásokat s örömmel alapitott s osztogatott
hegyvámos szőlőket. Szaporodott a tized és a hegyvám ily módon s
különösen a robot, az igás és a gyalog napszám.
Csak embert kellett fogdosni.
Néptelen volt az ország. De azért mindig voltak bujdosó legények,
szökevény jobbágyok, elszegényedett ágilisek, urahagyott urbéresek és
zsöllérek. Ezekből Hertelendy Gábor uram összefogdosott annyit, a
mennyit tudott. A kehidai uraságnak jó neve volt a tüzhely nélkül való
szegénység között. S azután el is lehetett édesgetni, el is lehetett
csalogatni más uraság jobbágyát. Ezt ugyan a nemes urak maguk között nem
tartották valami dicséretre méltó dolognak, de azért élelmes uraság
megcselekedte.
Igy épült, nőtt, szaporodott, gyarapodott a mostani Kehida.
Második plébánosa is – lehet mondani – bujdosó szegény legény volt. A
neve: Horváth Zsigmond, Kehidán volt 1763-tól 1776-ig. Ennek nagy
története van. A nagy történet egy-két részét legalább röviden érintenem
kell.
Hallotta-e nyájas olvasóm hirét a Törő-Pethő-Bujdosóféle zivatarnak?
Törő-lázadásnak is nevezik a titkos krónikák. 1848 előtt ennek
történetét igazán megirni nem volt szabad. 1848 vagy 1867 óta se irták
meg az én tudásom szerint. A nevét hallotta, de igazán nem tud róla
semmit se Fessler, se Horváth Mihály, se az Ezredéves történet leirása.
Az akadémiáról, egyetemről ne is beszéljünk. Pedig szomoru s nem is
jelentéktelen dolog ez fajunk habsburgi történetében. Nagy, sok, derék,
jó magyarnak, ezereknek vére omlott ki hiában. Nagy forradalom volt, de
elsikkasztották krónikásaink. Deák ismerte s azt is megmondom, honnan?
Túl a dunai ember, különös ok és alkalom nélkül nem ismerhette. A
Duna-Tisza közén, jászok és nagykunok vidékén sokat tudnak róla, sok
mesét is, sok ábrándot is, de Kehidára, az ifju Deák Ferenczhez, el se
lehet képzelni, miként jutott el hire. Deák Ferencz beszélt nekem erről.
Uj és nagy dologról szólt beszéde, de mindig azt hittem, csak előttem uj
az a dolog. Pedig most tudom már, hogy az egész történet még egyáltalán
nincs földeritve.
Az a Horváth Zsigmond, a kehidai második plébános tiszamelléki származás
volt. 1730 körül születhetett, kemény kálvinista volt, a debreczeni
kollegiumban tanult, akkor még nem rég mult a kuruczháboru, még
dicsőséges fejedelmünk Rákóczi is élt Rodostóban, az ifju Horváth
Zsigmond lelke tele lett kurucz vágygyal, kurucz erkölcscsel.
A jász és nagykun földön nagy eset történt 1753-ban.
A szép asszony, Mária Terézia királyasszony nem volt ám az a jó magyar
király, a milyennek a krónikairók mondják. Hazudnak a történetirók mind.
Utálta, gyülölte, üldözte, irtotta az a magyarságot szive-lelke
mélységéből s egész erejével. Csak azt a magyart szerette, a ki németté
vált s legföljebb azt a magyart szenvedhette, a ki »pápistává« lett.
Pápista!
Ma tudjuk, mit jelent ez a szó. Jó katholikust, jó hazafit, jó testvért
jelent s ha magyar, jó magyart. Igy értjük, igy tudjuk.
De nem ezt jelentette ám Karaffa, Kollonits és Mária Terézia idejében. A
jó római katholikust akkor is szerette és becsülte a magyar, de azért
példaszóvá tette a »pápista« szót. Azt értette alatta, a ki labanczczá
lett, a némethez szegődött, Bécshez szított, saját véreit elárulta s az
udvartól jutalmat és birtokbeli adományt kapott árulásának jutalmául.
Volt az ily »pápisták« közt lutheránus is, kálvinista is elég.
A derék jászokat a bécsi urak készpénzért eladták a németeknek. Nagy
eset ez. Sok keserves panasz lett ebből. A bajnak még most sincs vége.
Pedig maga Deák Ferencz is beleavatkozott már 1868-ban. Természetesen ő
is a jászoknak adott igazat.
De hát miért adták el a jászokat idegen országbeli németeknek?
Sok oka van ennek. Jó földjük volt, derék vitéz nép volt, sok pénzt
kaptak értük. De a főok mégis az volt, hogy igaz magyarok voltak,
nagyobbrészint kemény kálvinisták voltak s Rákóczi fejedelmünkhöz
szítottak s nem a bécsi némethez.
Mária Terézia azután azt gondolta, hogy ha már ugy is eladták a
jászokat, most már át kell őket tériteni a római egyházba s németté kell
őket tenni iziben. Nem kell sokat teketóriázni velük.
Gyilkos, rabló, fosztogató német katonákkal s német jezsuitákkal
telerakták a jászok földét. A kálvinista papokat, rektorokat, diákokat
elkergették, agyonkinozták vagy rabságra hurczolták; a templomokat,
iskolákat, szent alapitványokat elkobozták; még a harangokat is
erőszakkal elvették. Jámbor kálvinista hivő magyar lélek, ha a magyarok
istenéhez akart fohászkodni, nem hallotta ezen túl az intő jelt.
Kálvinista harang könyörgésre buzditó szavát nem hordta ezentul szét az
esti szellő a jász pusztákon.
Egyéb ezer baj is volt. Bizony nem türte békén a kemény jász nép ezt az
állapotot. Talán lassanként bele törődött volna. Át is tért már s
lelkének sebjei behegedtek. A némettől, akinek eladták, meg is váltotta
már magát. Bizonyára nem tört volna ki haragjában. Hanem a német
katonáknak s a magyarfojtogató jezsuitáknak megfájdult a foguk a
nagy-kunokra is. Mező Túr, Túr-Keve, Kis-Uj-Szállás, Hódmező-Vásárhely
mind nagy határ, mind isteni jó föld, milyen jó lenne ez a németnek. S
azután mind magyar lakja és mind kálvinista eretnek. Eretneksége miatt
bele lehet kapczáskodni s vagy áttér és német lesz egyuttal, vagy
elveszti birtokát.
Ez a sötét terv készült az alföldi magyarság ellen. Folytatni akarták a
jász példát, még rutabbul. A magyarság helyére németet, tótot akartak
telepiteni, mint Békésben, Csanádban, Aradban s másfelé is. Ennek a a
pokoli tervnek szivárgott el a hire a nagy kunok közé. De már ennek
elejét kellett venni. Három derék legény összebeszélt, összeállott,
fegyvert fogott s fegyverre hivta a jászokat, Pest vármegye tiszaparti
részeit, Heves pusztai népét, sőt még a nagykunokat is. Nagy zenebona,
nagy lótás-futás támadt mindenfelé.
A három közül az egyik volt: Törő Pál Mező-Turról; a másik volt: Pethő
Ferencz Hódmező-Vásárhelyről; a harmadik volt: Bujdosó György, a ki jász
bujdosó volt. Ez volt igaz nevük. Vérségük és maradékaik ma is élnek.
Ezekhez csatlakozott Horváth Zsigmond diák is. Fiatal vére lángra
lobbant a sok keserü üldözés láttára. Elkeseredett magyar fajának
kinzatásán s ő is odaállt a fölkelők közé. Hatalmas termetét, messze
zugó édes hangját, lelkes szónoklatát megkedvelték a fölkelők.
Szomoru vége lett a dolognak. A fölkelés elbukott. Vad katonai erő
eltiporta. Budai vérbiróság hozta meg az itéletet. Az itélet egy szót se
szólt arról, mi történt valósággal. Egy szóval se emliti, hogy az
alföldi magyarságot hitétől, hazájától, birtokától, magyarságától
akarták erővel megfosztani s hazátlanná, földönfutóvá tenni. Az itélet
ugy szólt, hogy rablók, gyujtogatók, haramiák voltak a fölkelők. Ugy
szólt, hogy gonosz pártütők voltak s a haza belső békességének
háborgatói. A vezérek egy része csatában veszett el. A többit
elfogdosták, eleven tüzön elégették, fölakasztották, karóba huzták vagy
fölnégyelték.
Horváth Zsigmond diákot fölnégyelésre itélték.
A fölnégyelés abból állott, hogy erős kecskebakra kaput fektettek. A
kapun az elitéltet hasra boritották s odavasalták. A nyakát külön, a két
kifeszitett kezét külön s a két kifeszitett lábát külön. Akkor a hóhér
először levágta a fejét s azután kétfelé vágta az elitélt embert nehéz
bárddal hosszában s mindegyik felét megint keresztben. S a vérző
tetemeket azután kezével fölemelte s egyenként megmutatta a birák
uraknak, a katonáknak és a szájtátó sokaságnak. Még el is kiáltotta:
– Ez lett jutalma a gonosznak, a ki ő szent felsége a királyné
parancsának ellenszegült!
A testrészeket azután más-más városban akasztófára függesztették. Törő
Pálét Mező-Túron, Pethő Ferenczét Hódmező-Vásárhelyen. Százakat,
ezreket, pusztitottak el a legjobb magyarokból. Ily vérszomjas lélekkel
még nem konczolták a magyart soha.
Hát az ilyeneket se szabad elfelejteni, a mikor Mária Terézia kegyes
uralkodására gondolunk.
Igy akartak elbánni a diákkal is.
A történet ideje 1753.
Tudni kell, hogy a jász-kunok főkapitánya a nádorispán. De minthogy neki
ezer más dolga is van, maga helyett külön főkapitányt szokott
alkalmazni. Ekkor zsadányi és török-szent-miklósi Almásy János, Sarkad
örökös ura, hétszemélynök volt már nyolcz év óta a jász-kunok
főkapitánya. Ennek unokája Almásy Ignácz nyerte 1815-ben a nemzetség ez
ágának a grófságot. A másik ág, a generális ága gróffá lett már
1777-ben.
A nádori főkapitánynak jelentik, minő szemrevaló alak, minő derék legény
az a diák.
– Hozzátok ide!
Odavitték elébe. Régóta rab már. Láncz a nyakán. Vasak kezén-lábán. Csak
ugy görnyedt alatta a padló. Haja csapzott, kusza, a mit még a pribékek
ki nem téptek. Ruhája rongy, foszlány, szakadék. Összekinzott kék, zöld,
véres teste kikandikál a rongyok közül. Nem is emberhez hasonlit már,
hanem tépett vadhoz, melyen tizenkét kopó marakodott. De szeme még
lángban ég s fejét egyenesen tartja.
A nádori főkapitány mellett jezsuita a kereszttel, német katonatiszt
fegyverben, iródiák hajadon fővel.
– Te vagy az a hires diák?
Mit felelne erre a bolond kérdésre? Csak néz mereven.
– Szánod-e, bánod-e nagy bűnödet?
– Nem szánom, nem bánom, ujra tenném.
– Tudod-e, mi lesz sorsod?
– Tudom. Négyfelé vágnak.
– Áttérsz-e halálod óráján?
– Nem térek át.
– Áttérsz-e kegyelemre?
– Nem térek át.
– Beste fia! Hát apád-anyád?
A diák szempillantásig gondolkodik.
– Mi lesz apámmal, anyámmal?
– Fölakasztják!
A diák szeméből kicsordul a köny.
– Áttérek.
Nosza ugrik oda a jezsuita a kereszttel. Elmondja a szent igéket. Utána
motyog a diák valamit. Hangját alig értik, csak a szája mozog. A mikor
az olvasót a kezébe nyomja s a feszületet csókra nyujtja, a diák már
összeroskadt. Már nem birta a nagy vasakat.
Ezt a jelenetet sokszor elmondta Deák József kehidai plébános az ifju
Deák Ferencznek. Pedig Deák József nem ismerte Horváth Zsigmondot, noha
az első plébánost Ebergényit jól ismerte. Ebergényi mint öreg ember
kanonok vagy mi volt Veszprémben, a mikor ott Deák József ifju
szeminárista volt. De Horváth Zsigmond nem csinált titkot esetéből s
bizony azt Kehidán és környékén sok ideig mindenki tudta apróra.
Almásy János főkapitány emberséges ember volt. Szót szólt érte a budai
vérbiróságnál. Nem engedte akasztófára jutni a diák apját-anyját se. Sőt
megkegyelmezett a diáknak is. Leszedette kezéről, lábáról a vasat, ott
tartotta kevés ideig udvarában; utóbb ügygyel-bajjal besegitette,
beajánlotta a veszprémi szemináriumba. Igy lett a diák tiz év mulva
1763-ban, Hertelendy Gábor uram jóvoltából, Kehidán plébánossá.
Tizenhárom éven át volt ott plébános. Deák Gábor, a haza bölcsének
öregapja már jól ismerte. Utána 1776-ban Tóth János lett a harmadik s
1788-ban Liszits József lett a negyedik plébános. Ez tizenkilencz évig,
1807-ig viselte gondját a hivő lelkeknek. Ez már látta a haza bölcsét
mint csecsemőt, mint apróságot. Ez már plébánosi utolsó négy évét idősb
Deák Ferencz kegyurasága alatt töltötte.
II.
(Deák József pap. – A paraszt Deák-rokonságból való. – Nemes-e a papi
ember? – A családi iratok Kehidán. – A pap kikutatja őket. – Hova lettek
az irások? – A Pálos barátok régi zárdája. – A régi torony. – Deák
Ferencz ábrándozása. – A rokolányi ispán puskapora nem durran. – Az okos
kanász.)
Ezután jött Deák József 1807-ben. Idősb Deák Ferencz nevezte ki
Kehidára. És pedig mint vér szerint való, noha paraszt rokonát.
A haza bölcsének paraszt véreit másutt fölsoroltam a 18-ik század első
háromnegyed részeig, 1770-ig. Ugyanott elmondtam, hogy a nemességszerző
Deák Péternek egyenes öreg unokája a haza bölcse.
Két ifjabb testvér nem kapott nemességet: Deák István és Deák János. Az
István-ág kihalt öreg unokájában, szintén Deák Istvánban Zsitkóczon. A
János-ág Dabronakra költözött vissza s ott telepedett meg véglegesen.
Ennek az unokája volt szintén János, dabronaki ágilis s ennek unokája
volt Deák József, a ki Veszprémben végezte a hittudományokat s a ki már
fiatal korában kehidai plébánossá tudott lenni.
Nemes és nem nemes között vérségi, természetrajzi rokonság lehetett, de
magyar közjogi rokonság nem lehetett. A nemes ember tagja volt a szent
koronának, a paraszt ember nem volt tagja. A nemes ember után, ha magva
szakadt, ha nemes rokona nem volt, a királyi fiskus örökölt, övé lett a
birtok, de a nem nemes ember nem örökölhetett, ha mindjárt apja vagy
testvérje volt is.
Bolond állapot, de hiába: ez volt az állapot 1848 előtt.
Más kérdés az, hogy nemes emberré lett-e a paraszt, ha pappá lett?
A parasztfiu lehetett kispap, lehetett plébános, kanonok, püspök,
lehetett esztergomi érsek is. Ha esztergomi érsekké lett: egyuttal
uralkodó fejedelemmé is lett, mert hiszen állásával együtt járt a római
szent birodalmi herczegség is. Az európai diplomácziában egyetemesen
elismert neve és rangja volt: Princeps Romani Sacri Imperii. Ennélfogva
megillette a Serenissime Domine czim, a mi magyarul: ő fensége.
De azért még se lett volna magyar nemes ember?
Az utolsó bocskoros magyar nemes embernek is közjogilag több joga lett
volna, mint az esztergomi érseknek, herczeg ő fenségének, a római
szentszék született követének s Esztergom vármegye örökös főispánjának,
a király főkanczelláriusának s a septemvirális tábla főbirájának?
Ezelőtt száz esztendővel sok vita folyt e fölött.
Bizonyos, hogy a pap sok nemesi jogot gyakorolhatott. Volt például
nemesi választó joga. Volt szólási és szavazó joga a vármegye gyülésén.
Lehetett köztisztviselő is. De azért nemesi örökséget, ha paraszt volt,
nem örökölhetett.
Ez volt az erősebb és hatalmasabb vélemény.
Idősb Deák Ferencz második unokatestvérje volt a kehidai plébános
öregapjának. Ez a plébános hát negyedfél unokaöcscse volt, még pedig
fiágon. Bizony nem távoli vérrokonság az életben és természetrajz
törvényei szerint. De a magyar közjog szerint, ezer esztendős egész
világ volt közöttük.
Ez a jó Deák József 1850-ig volt Kehidán plébános. A haza bölcse tehát
gyermek és ifjukorát egészen s férfikorának nagy részét is az ő
közelében, az ő társaságában töltötte. Akkor se halál vetett véget
papságának, hanem megunta már tisztét, lemondott és hazament Dabronakra.
Öreg volt már, közelgetett a 80 éves életkorhoz. Volt némi szerzeménye,
volt Dabronakon némi öröksége. Odavonult. Pihenni, meghalni, véreinek
haló földjébe temetkezni.
Utána már csak két pappal érintkezett Deák Ferencz Kehidán. Az egyik
volt Bölcsvölgyi Sándor, a kit 1851-ben elvitt a kolera, a másik volt
Lakner Sándor, a kit Deák otthagyott 1854-ben, a mikor Kehidát eladta s
örökre elhagyta. A következő plébánost Rumy Józsefet 1855-ben már gróf
Széchenyi Istánné nevezte ki.
De térjünk vissza Deák Józsefhez.
Emlitettem már, hogy ő szerény mértékü tudása daczára is, kutató
szellemü ember volt s már kegyurai kedvéért is Kehida multját, titkait,
hagyományait mindenképen föl akarta deriteni. S nem elégedett meg a
hegyek és völgyek vizsgálatával, a külső adatok összegyüjtésével s az
öreg emberek és öreg asszonyok meghallgatásával. Fürkésző gondját
kiterjesztette még a kegyurakra, még a padlásokra és pinczékre is.
Különösen buzgó volt 1837-ben és 1838-ban.
Ha kegyurai, Antal és Ferencz urak otthon voltak vagy csak egyikök is:
alig mult elegyetlen nap, hogy vagy az ebédet, vagy a vacsorát ne a
kastélyban költötte volna el. Egyszersmindenkorra meghivták állandó
vendégnek egész életére. Megvárták tőle, hogy el ne maradjon. Ha
elmaradt, okát kellett adnia, miért maradt el. Természetesen mégis
sokszor elmaradt. Neki is jöttek vendégei, látogatói. Ő is eljárt
bucsukra, vásárokra, névnapokra, látogatásokra. Csodálatosan szivesek és
vendégszeretők a zalai papok. S aztán egyszer-másszor náthás is az
ember; nyavalygó, kelletlen, az idő is rossz, esős, szeles, förgeteges.
Az asztal mellett bodor pipafüst közben gyakran firtatta a családi
irásukat. Hol vannak azok? Mi lehet azokban? Bizonyosan nagy tömegüek.
Bizonyosan sok titok, sok tudnivaló van azokban. Ha ő azokat egyszer
megnézhetné, rendbeszedhetné s jó kegyurainak azzal örömöt okozhatna!
Mily szivesen megtenné ő azt!
Antal ur bölcs hidegvérrel hallgatta az effélét. Bánja is ő a régi
háji-báji iratokat. Folyik ugyan öt-hat mindenféle pöre a kerületi és a
királyi táblákon, de az ezekhez szükséges iratok kéznél vannak, ott
vannak a tabuláris ügyvédeknél; a nem szükséges iratok pedig ne
foglalják a helyet hiába.
Antal ur tudott valamit az irásokról.
Kétféle irásról lehetett szó. Egyik a Deák-nemzetség irásai. Leginkább
Tárnokra s az ahhoz tartozó részbirtokokra vonatkozók. Ezekhez József
bátyjának, a tárnoki uraságnak volt erősebb joga s ezek az osztálykor
neki jutottak.
Másikféle irás a Hertelendy-nemzetség irásai. Öreganyja egy gyerek volt,
tehát az ősi irások rá szállottak. De öreganyjának is voltak irásai s
különösen missilis levelei, pignoratitius, cartabiancális,
quietantiális, liquidationalis, executionalis, régi divisionalis,
quartalitialis, metalis, inhibitionalis és a többi levelei s ezeken
kivül a vasvármegyei most már más kézre jutott falvakra, pusztákra és
szállásokra vonatkozó levelek. – Bizonyosan sok irás. A Hertelendy-féle
irások bizonyára a söjtöri és kehidai Deák-ágra szálltak, minthogy a
Hertelendy-javak osztálykor ez ágra háramlottak.
De Antal ur emlékezett is, hogy öreganyja halálakor édesapja ez
irásokkal sokat bajlódott. Antal ur már akkor 14 éves volt s okos fiu.
Arra is emlékezett, hogy édesapja halálakor, a mikor ő már 19 éves
legény volt, az összes irásokat rendbeszedték, összecsomagolták s két
nagy faszekrénybe zárták. A padláson van is ilyen két nagy szekrény.
Bizonyosan ezek a leveles ládák.
Ferencz ur már országos hirü államférfiu volt 1837-ben, ő talán jobban
is kegyelte a papot, mint Antal bátyja, hiszen a kezén, ölén nőtt fel. A
pap legalább harmincznégy évvel volt idősebb mint ő. Egyszer azután azt
mondta neki:
– Tudja mit urambátyám? Ott vannak bizony az irások a padláson két nagy
ládában; – majd lehozassuk onnan s aztán, ha fontosabb dolga nem akad,
unalomüzésből lapozgassa át őket.
Dehogy várta azt meg a jó pap, hogy valaki lehozza a leveles ládákat a
padlásról. Fölment maga a padlásra iziben, vitt magával fogót,
kalapácsot, tolvajkulcsokat, poroló seprőt, lekuporodott a szekrények
mellé, szétriasztotta az egerek, baglyok és denevérek sokaságát s
elkezdte kicserélni, nézegetni s rendezni maga az iratokat. Antal ur és
Ferencz ur hiába évődtek vele s hiába kináltak neki segitséget. De
bizony ő csak maga végzi azt a munkát. Nem való az tudatlan embernek.
Néha ugy tele lett porral, szeméttel, pókhálóval haja, szemöldöke,
reverendája: azt hihették, verébfiókák után mászkál a hiuban, a rag
alatt, a pajták, szinek, félszerek tetejében.
De hát talált-e valamit? Okult-e az irásokból? Följegyzett-e valamit
maga és utódai és kegyurai számára?
Mindezt nem cselekedte.
Se többet, se kevesebbet, csak annyit ir erről naplójában, hogy abból
épen semmit se lehet megtudni, a mi érdekelné a nemzetet.
– Hertelendy Gáspárnak fia Hertelendy Gábor, ennek egyetlen lányát Annát
elvette Deák Gábor, kiket idővel a szentszék elválasztott. Az asszony
Bécsben lakván, sok adósságot csinálván, a sors ugy hozta magával, hogy
annak sok hasznos és haszontalan irományai a kehidai kastély padlásán
két ládában s azon kivül is hányódtak 1810-től 1825-ig. Ekkor én magam
összeszedtem s Tekintetes Deák Ferencz urnak kezébe adtam. S ekkor már
31 éves pap valék Kehidán.
Ime: min akad meg szeme és esze a jó papnak.
Azt följegyzi, hogy a házasokat elválasztották. De már arról, meddig és
miként éltek egymással, hány gyerek és mikor született a házasságból, mi
volt az elválás valóságos oka, a férj akart-e válni vagy a feleség,
teljesen hallgat.
Azok közt az irások közt kétségtelenül igen sok volt a magánlevél.
Hertelendy Annának sok levele van birtokomban, melyet másokhoz intézett.
Ott a padláson azok voltak, melyeket hozzá intéztek. Lehettek ezekben
szerelmi ömlengések is; lehettek fontos vagyoni és családi titkok s
egyéb tudnivalók. Ezekből föl lehetne deriteni a válás rejtélyeit is.
Mindez a jó pap figyelmét nem vonta magára. Pedig Deák Antal és Deák
Ferencz kegyurai voltak s nagy sulyu és tekintélyü megyei urak voltak s
Deák Ferencz már 1838-ban országosan ismert és ünnepelt férfiu, a nemzet
vezére, a haza bölcse volt s már akkor is nagy történelmi alak. Apjának
és anyjának dolga tehát már akkor is némileg közérdekü dolog volt.
De a jó falusi pap mindezzel nem törődött. Eszébe se jutott ilyesvalami.
Pedig azokkal az irásokkal nem is épen kevés ideig bajlódott. Ő maga azt
irja, hogy 1825-ig hányódtak azok az irások, a mikor ő összeszedte s
kehidai papságának 31-ik évében Deák Ferencznek átadta. Minthogy kehidai
pappá 1807-ben lett, tehát 1838-ban adta át azokat. Meg is jegyzi a
napot. 1838-ik évi deczember hó 10-én volt az átadás. Ime tizenhárom
évig szedte össze s rendezte a »sok hasznos és haszontalan irományokat«.
Mégse tudott azok tartamáról semmit.
Mindez apróságot csak azért emlitem itt fel, hogy mindenki lássa, mit ér
a mult idők krónikásainak sok följegyzése. Pedig Deák József plébános
hamis vagy pártos dolgot ugyan csak nem irt.
Mit csinált Deák Ferencz ezekkel az irásokkal?