fönmaradt, melyet Hertelendy Annához, Deák Gábornéhoz intézett. Ez az
urnő volt kegyurasága, védője, pártfogója. A levél igy kezdődik:
»Tekintetes Asszony! Holtomig való kegyes Patrónám! Mély alázatossággal
szolgálok a tekintetes Asszonyságnak.«
Tudatja, hogy sulyos betegsége után a nyomoruságra ismét fellábbadozott.
De a lábai feldagadoztak, olyanok mint a hólyagok. Sok izben a tolvajok
feldulták gunyhóját s a szigetben semmi eledelre valót nem hagytak. Most
ott nyavalyog Patrónájának felső-kustányi jobbágyainál. Igy végzi
levelét:
– Az utolsó vénség már letapodott. Szivünk óhajtásával várjuk a
Tekintetes Asszonyt uri rezidencziájába… Terjessze a Fölséges Uristen
bőséges áldását a Tekintetes Asszonyra, nagyuri kegyébe holtomiglan
alázatosan ajánlom magamat, kegyes Patrónámnak holtomig való káplánja.
Páter Laky László s. k.
Ez volt utolsó levele. Szivbaj, vesebaj, vizibetegség, aggság,
nyomoruság erőt vett rajta. A halottak anyakönyvébe igy van beirva
halála: 1790. 12-a Januarii. R. P. Aslion Ladislaus Laky. Ex-Eremita
alsó-kustányiensis in F. Kustány. Annorum circiter 90.
Tehát kilenczven esztendős volt. Nagy idő. Hol és mikor született s
mióta volt remete: nem mondja meg az anyakönyv.
Vége lett a remete gunyhójának is, de elpusztult maga a kápolna is.
A szomszédos Gyülevésznek s Alsó- és Felső-Kustánynak urasága Sárladányi
gróf Schmidegg László lett a felesége gróf Niczky Mária révén. Az uj
uraság nem sokat törődött vallásbeli dolgokkal. Katona volt teljes
életében a vasas németeknél s utóbb ő volt vezére Somogy vármegye
fölkelt nemességének. Tiszttartóval, Pók András urammal kezeltette
Zala-parti birtokait. A tiszttartó is csak vadászni, mulatni szeretett,
istenes dolgokra nem volt ügyelése. A kápolna tehát Aslion remete halála
óta árva maradt.
A kápolna körül erdőség volt a szigetben, de közvetlen körületében
tisztás volt harmatos gyeppázsittal. Ezt a remete tisztán tartotta. A
Zala-ágon át felvonó hid vezetett a szigetbe. Ezt a hidat nagy
furfanggal a remete találta ki. Hogy ha mikor aluszik gunyhójában:
mindenféle vadállat, kóbor eb, bitang jószág, bolond ember őt ne
háborithassa. Halála után a felvonó hidat senki se tudta kezelni;
állandó hid jött helyére s azon át az uraság marhái is be szoktak járni
legelészni.
Volt egy zabolátlan sült paraszt bérese az uraságnak. A kehidai pap a
nevét is emlékezetben tartotta. Parrag Jankó volt a neve. Ő szokta a
Remete-szigetben a marhákat őrizni.
Már ugy a hogy ő szokta. Mihelyt betette lábát a szigetre, lefeküdt a
remete gunyhójába vagy a fa árnyékába s aludt időtlen időkig. A hogy a
rossz cseléd szokott, mikor a gazda szemét nem érzi közel. A marhák
isten szántában lehettek az erdőben. Kehida felé ugyan el nem
szökhettek, mert ottan a Zala szélesebb ága elzárta az utat, de Kustány
felé bizony a remete hidján könnyen elszéledhettek.
Hát mit gondolt ki az az istentelen Parrag Jankó?
Valamit ki kellett gondolnia, hogy ő is nyugodtan alhasson, a marhák is
bizton legyenek.
Volt a kápolnának szentje. Nem is volt kisebb szent, mint maga Szent
István király. Valamikor valami tudós faragó faraghatta ki képét fából.
Vastag bajusza, hosszu szakála, a szent korona fején, palást a vállain,
kard a kezében, sarkantyus csizma a lábán. Akkora volt a szobor, mint
éppen egy élő ember. Ott állott a kápolnában az oltár mögött.
Nyalábra fogta Parrag Jankó a szentet, kivitte a kápolnából s
odaállitotta a hid közepére. Kakastollat tett a koronája mellé, a kezébe
pedig odaerősitett egy béres ostort, amolyan karikásfélét. Igy őrizte a
szent a marhákat.
De meg is őrizte emberül. Ha a marhák a hidon át el akartak szökni: hát
ott találták az utban Szent Istvánt, a mint az ostort rájuk emeli. Hejh
az áldóját – erre nem jó lesz elszökni! Marha-észszel rögtön belátták,
hogy uj gulyásuk akadt. Nincs is kalapja, hanem koronája. Szakála is
hosszu, sarkantyu is a bocskorán, kakastoll is a füle mellett, ilyen
gulyást még eddig sohase láttak.
Ez még csak hagyján. De a népek is megtudták a dolgot lassankint.
Odamentek bámészkodni, hiábavaló beszédeket folytatni és röhögni.
Lassankint az a hir terjedt el a vidéken, hogy a kustányi Szent István
marhát őriz, ostorával ugy durrogat, mint egy kanász s ugy káromkodik,
mint a jégeső.
A fülébe jutott utóbb Pók András tiszttartó uramnak is. Ő is nagyot
nevetett rá, de azért bejelentette az esetet az ifju uraság gróf
Schmidegg József feleségének Alsó-Szátai Pethő Mária urnőnek, a ki mint
vallástisztelő kegyes asszonyság, az ily szentségtörést semmiképen nem
türhette, sőt nyomban meghagyta Pók András uramnak, hogy a kápolna
összes fölszerelését, oltárt, szentségtartót, füstölőt, csengőt,
zászlót, szenteket, magát Szent Istvánt is onnan hordassa el s vitesse a
kastélyba.
Igy történt. A kápolna puszta maradt, Parrag Jankó hoppon maradt.
Ezentul neki magának kellett ökreit őriznie.
Csakhogy Pók András uram tovább is gondolt.
Ha már a kápolnának se papja, se remetéje, se szentje, se oltára, se
szentségtartója: hát mirevaló akkor a kápolna s a remetének laka?
Pusztitsuk el, hordjuk el kövét, ugy is kell gazdasági épületet emelni,
jó lesz ahhoz.
Mire a kegyes grófnő megtudta és megtilthatta a rombolást: akkorra már
csak két oldalfal állott a kápolnából. Ez azután meg is maradt. Deák
József elvezetgette ide a kis Deák Ferenczet s elmondogatott,
megmutogatott neki mindent. Azt a két falromot akkorra már zöldre,
feketére nőtte be a moha.
A kikről eddig szóltam, bár a szigetben tartózkodtak, azok mégis a Zala
balparti remetéi voltak. Át-átmentek ugyan hozzájuk alamizsnálkodni a
jobbpartiak is, de őket mégis inkább a keleti falvak, Szent-Györgyvár,
Páhok, Boldogasszonyfa, Köszvényes, Egregy, Karmacs, Bük, Kustány,
Gyülevész, Zala-Szent-László, Sénynye s a vindornyavölgyi falvak népe
látogatta.
De a Zala jobbpartjának is megvoltak a kehidai remetéi. Ezeket örményesi
remetéknek nevezték. A Pálosok zárdája és temploma közelében a mostani
országut mellett kutfejek, forrásvizek voltak. Meredek domboldal
emelkedett fölöttük. A domboldal tele volt csalittal. E ligetes helyen
volt a remeték gunyhója. Ma már ennek nyoma sincs, de Deák Ferencz diák
korában nyolczvan-kilenczven év előtt még mindenki tudott tanyájukról. A
jó pap egyenesen odavezette a gyermekkoru Deák Ferenczet s ott
magyarázgatott neki óraszámra.
A legrégibb remetének Böröcz Bandi volt a neve a hagyomány szerint.
Ennek 1740 előtt kellett meghalnia, mert ennek halála az 1740-ben
kezdődő anyakönyvben nincs följegyezve. A jó plébános már nem talált
olyan öreg embert vagy asszonyt, a ki ezt a Bandi remetét ismerte volna.
Csak hirét hallották.
Utána valami Balina János nevü remetéről szól az emlékezés. Ez 1691-ben
született s 1755-ben, hatvan éves korában halt meg. Példás életünek
tartották. Az anyakönyv azt mondja róla: Vitae exemplaris frater Joannes
Balina, eremicola Kehidaiensis. Ugy látszik, mintha ez voltaképen
ferenczrendü barát is lett volna.
Az utolsó volt Hajdu Mihály. Ezt már mint öreg embert Deák Ferencz is
jól ismerte. 1775-ben lett remetévé legalább Kehidán s közel ötven évig
remetéskedett ugyanott. 1824-ben halt meg nyolczvan éves korában.
De mit is csináltak hát ezek a remeték? A szentségeket ki nem
szolgáltathatták. Keresztelés, gyónás, esküvő, temetés nem az ő gondjuk
volt. Misét nem szolgáltattak, hiszen nem volt templomuk. A
Remeteszigeti kápolna csak kivétel. Pap és barát volt elég mindenütt. A
remete erdőben, barlangban, fa odvában, gunyhóban, forrásvizek mellett
lakott, járt kocsiutak és gyalogutak közelében. A mit alamizsnául
kapott: abból mindig meg nem élhetett. Koldulnia, kéregetnie nem volt
szabad. Nem is volt természete. Neki Istenre kellett magát biznia.
Hát hiszen jó lelkek mindig voltak és mindenütt voltak. A kik kegyetlen
zimankós hideg télben még a hozzájuk menekülő szegény kis madarakról is
gondoskodnak. Hogyne gondolnának ezek a remetére is? De ez mégis
bizonytalan kenyér. Keresztelő János, mikor kint a pusztában
remetéskedett, sáskával és vad mézzel élt. Csakhogy nálunk se sáska, se
vadméz. Még a macska is csak akkor eszi meg a szöcskét, cserebogarat, ha
már egeret nem talál s nagyon éhes. Bizony a szegény remete, ha igazi
volt, sokszor rászorult a nyers természetre. Erdei vad gyümölcs,
gyökerek és gombák: gyakran ezek verték el éhét.
A Zala partján némely évszakban fölséges világa volt. Azon a vidéken már
itt-amott megterem a gesztenye. A kerek föld legédesebb gesztenyéje. S
azután a bükkfa az erdők divatos fája. A bükkfa makkja, gesztenyéje is
kitünő tésztás, lisztes ételféle. Sülve, főzve, sőt nyersen is jó, a ki
megszokta. A vadkörte, som, mogyoró, a mindenféle szedrek és eprek
alkalmas időben kitünő, izletes dolgok s elég táplálók is, ha van az
embernek legalább kenyere. A gomba is kedves falat, a ki szereti. A
parázson sült gombát a remeték és nyájőrzők találták fel. A piros bélü
csiperkegombát hátával izzó parázsra teszik s belét megsózzák. Mire kis
medenczéje tele lesz lével: akkorra megsült. A királyok konyhájának
sincs illatosabb és izesebb falatja, mint ez a gomba.
De hát miért nincs ma remete?
A buzgóság kisebb? Vagy dologkerülő ember nincs ma már? Vagy a nép szive
lett ridegebb s ma már apró alamizsnájával nem segitené azt, a ki se nem
kaszál, se nem kapál, noha épkézláb?
Ki tudná ezt?
Bizonyos, hogy ma már alig akad ember, a ki istenen kivül egyebet nem
ismer, a ki a vallásos áhitat mélységeiben elmerül s a kinek minden
gondolata, minden érzése csak a siralom völgyét látja ezen a világon és
csak az örök fényt és boldogságot a másvilágon.
Pedig ilyen ember való remetének. Ha nem ilyen: akkor álnok vagy
háborodott.
Áhitat, imádkozás, istendicséret, szomoru és szegény lelkek
vigasztalása: ez volt a régi remeték élete és foglalkozása. Durva
fakereszt a tanyájukon. Annak tövében térdeltek éj-napon át s
bocsátották fohászaikat a magasba. S nemcsak az egyház szokott imáit
morzsolták le. Alkalmi imák alkotásán is fáradozott lelkök.
Mai nap más vágyat táplál az ember. A megélhetés vágyát a tömeg, a
meggazdagodás vágyát a törekvők sokasága. Sok igazsága van e vágynak is.
Ennek az igazságnak fényénél kicsinyes, nevetséges, sőt gyakran
szánalomra méltó az a világ, a mely a remetéket szülte és türte. De ne
gondolkodjunk ledéren a multról. Ha örökre elmult: azért ne. Ha
valamikor még visszatér: azért ne. Mert különben megérdemeljük, hogy a
mit mi ma szentnek tartunk, arról is ledéren gondolkodjanak azok, a kik
utánunk következnek.
A vallás sohase alakul át számtanná. Ha átalakul: akkor már meg is
szünt.
A jámbor kehidai pap a kehidai remetékről gondosan kérdezősködött az
öregektől. Legtöbbet tudott neki mondani egy 1840 körül nyolczvan éves
korában elhalt kehidai öreg asszony. Német Éva volt a neve.
Ez azt beszélte, volt a remetéknek egy nagy keresztjük. Faragatlan
hosszu faderékra keresztben odaróva és szegezve faragatlan rövidebb
faderék. A fán rajta maradt héja is. Feszületként az üdvözitő alakja nem
volt rátéve. Csak maga a durva kereszt. Csupán jelkép.
De igen nehéz. Erős férfi tudta csak megemelni. Ott állott mindig a
remete gunyhójánál. Ha azonban jött az ádvent, fogta a remete a sulyos
alkotmányt, vállára emelte s bármily erőfeszitésébe került, elhurczolta
gunyhójától a kehidai templomig minden hajnali mise alkalmával. Kivül a
templom falához támasztotta, mig maga bent áhitatoskodott. A hajnali
mise után ujra fogta a keresztet s roskadozó vállán gunyhójáig
visszavitte.
Ezzel természetesen az üdvözitő Jézus Krisztus urunk egyik szenvedését
akarták példázni is, elszenvedni is. Ő is hurczolta a maga keresztfáját
a Golgotára vezető uton. Nem is birta el. Össze is roskadt alatta. A
czirénebeli Simon segitett neki, ő vittszentje, e helyette legalább egy
darabig.
A kehidai remetéknek is akadt Simonjuk mise után. Adventben gyakran
hideg, havas, szeles, zimankós időjárások uralkodnak. De mindig akadt
kehidai legény, nem is egy, a ki akár szánalomból, akár pajkosságból
elvette a remetétől a sulyos készséget s maga vitte. Hiába tiltakozott
ellene a remete. Letorkolták.
– Különb ember vagy te remete, mint Jézus Krisztus? Holott ő is
megengedte Simonnak a segitséget.
Mit szólhatott erre a remete?
– – Ime a kis Deák Ferencz ily világban nőtt fel.
A mikor legerősebb a lángelme, legtökéletesebb a figyelés,
legfogékonyabb a lélek s leggyorsabban megmozdul a sziv; a mikor a
tünődés, gondolkozás, ábránd, összehasonlitás, tünetek felismerése oly
könnyü: a serdülő gyermekkorban két világ élt a kis Deák Ferencz körül.
A középkor világa, a mely még Kehida körül nem halt ki egészen. Az
erdők, hegyek, rejtelmes szigetek és berkek, puszta várak, omladozó
tornyok, elhagyott zárdák a maguk ezerféle valóságos és ábrándalkotta,
meseszülte történetével; a remeték, a vallásos áhitat képviselői, a
kiknek élete s multjuk titkai ugy izgatják a gyermekagy képzelő és itélő
erejét, a csodák és regék és népies hagyományok szövedéke; a beteges és
tulzott vallásos buzgalomnak, a vakbuzgóságnak hol szánalmas, hol
vidámsággerjesztő jelenségei: ime mindezek ott röpködnek, ott rajzanak a
vaskos testü, kiváncsi lelkü s hatalmas szellemü Deák-fiu körül.
És az ujkor világa. Ez is végtelenül gazdag. Már kis korában érzi, hogy
uraságnak született. Ha nem érezné is: minden ember mindennap tudtára
adja. Kastélyban lakik, magasabb helyen, mint a többi ember. Még a pap
is hizeleg neki, hiszen kegyura lesz. Cselédek és szolgáló emberek
körülötte. Figyelnek rá, szavát lesik, szavát fogadják. A zsidó
hódolattal környezi a kis uraságot. Sok jobbágya, sok zsöllérje. Van
uradalmi tisztje. Vannak malmai, molnárai, mesteremberei, ácsa, kovácsa,
takácsa, sok. Mindenki fejet hajt. Parancsol Kustányban, Koppányban,
Söjtörön is, nemcsak Kehidán. Minő önérzet, mekkora önbizalom fejlődik
ki a kis Deák Ferenczben!
És mégis mekkora szerénység, mily nagy és nemes komolyság!
Hát hiszen olyannak született: ugy mondják a bölcselők.
Nem igaz. Az elmebeli tehetség ugy születik, de az erkölcs és a jellem
ugy képződik. Vagy talán az erkölcs és a jellem is csupán elmebeli
tehetség? Nem hiszem. Legalább nagy részben nem az. Egészséges elme
szükséges a nagy jellemhez: ez igaz. De a nagy jellem mégis a
környezetben, az élet változatai és viszontagságai közt s nagy
kötelességek sulya alatt képződik.
Kell-e szerencse a nagy jellem képződéséhez?
Nem kell.
Korszerü viszonyaink közt semmi se sikerül szerencse nélkül. Csak a
jellem. Kedvező élet a jellem képződését is könnyebbé teheti, de a
jellem kiképződhet és szilárd maradhat a nyomorban és boldogtalanságban
is.
A kis Deák számára ott volt millió tünetével az elmult és jelenvaló
korok egész világa. A mi még az élet és a társadalom tüneteiből
hiányzott: azokat megtalálta a városokban: Kanizsán, Pápán, Győrben,
Pesten. És megtalálta a tudományban és olvasmányaiban. És megtalálta ama
nagy szellemekben, Kisfaludy Sándorban, Vörösmartyban, a kikhez már
serdülő korában oly közel állhatott. Nagy mintákat fedezhetett föl Antal
bátyjában, sógorában és Csányi Lászlóban. S a női lélek sok vonzó és
bájos tökéletességét édes jó Klára nénjében.
Mily egyszerü, mily szegénynek látszó, mondhatni mily üres világ Deák
ifjukoráéhoz képest a rónák, a mezők, az alföldek és a komor
egyszerüségü kálvinisták világa!
Csak az én édes Mezőföldemre, a magam gyermekkorára gondolok.
Én, mig magasabb iskolákra nem mentem, a magam szülőföldén erdőt,
hegyet, völgyet, patakot, vizimalmot, puszta várat, elhagyott tornyokat
és zárdákat, rejtelmes ligeteket, berkeket, követ, sziklát,
szőlőhegyeket soha nem láttam s barát, bucsujárás, remete, utszéli
feszület, szentkép, középkori élet, várbeli daliák és urnők, régmult
idők regéi és hagyományai ismeretlen nevek és fogalmak voltak előttem.
Nagyon jól emlékszem, minő meglepődés, a gondolatok és képzetek minő
raja támadt lelkemben, a mikor az első Nepomuki Szent János-szobrot
megláttam a vörösberényi hid mellett s a mikor apám száz kérdésemre
annak történetét elmondta, noha maga se tudta.
Hiszen szép a nyilt mező is s tele gazdag költészettel. Petőfi és Tompa
és Arany alkotásai fölfedezték és bebizonyitották. De a történet, az
emberi lélek és a természet tüneteinek az a határtalan gazdagsága, mely
a gyermek Deák Ferencz serdülő lelkét körülvette, a sikon, a nyilt
mezőn, a róna végtelenségén még sincs meg. Tehát a születés véletlene is
két kézzel, egész erővel munkált arra, hogy Deák Ferencz fejlődő
szelleme az észrevevésnek, a figyelésnek, az összehasonlitásnak, az
érzések és ösztönök életrekeltésének, a bölcselő elme nyers anyagának
minden kincsét már jóeleve összegyüjthesse.
És össze is gyüjtötte.
ZÁRÓ SZAVAM.
Bezárom Deákról és nemzetségéről e művemet. Mint az olvasó látja, művem
nem rendszeres. Se tárgyi, se korbeli egymásutánra nem törekedhettem. A
hogy az egyes fejezeteket különböző időkben és különböző alkalomból
megirtam: ugy gyüjtöttem össze e két kötetben.
De művem nincs még befejezve.
A nemzetségről még sokat tudok a nemességszerző őstől kezdve Deák
Ferencz édesapjáig. Deák Ferencz öregapja, dédapja s ősapja egyuttal
első szerzők is voltak. Werbőczy szerinti primi aquisitores. Életük, a
mennyire fölötte hézagosan is ismerem, érdekes. Zala-Tárnok történetét
is ismernünk kell, ha a Deákok történetével tisztában lenni akarunk.
Össze kellene állitanunk a széles kiterjedésü Hertelendy nemzetség
multjának adatait is. Különösen azét az ágét, melyből Deák Ferencz apai
öreganyja, a szépséges Hertelendy Anna származott.
Ez asszonynak élete rendkivül érdekes. A haza bölcse ismerte ezt, de nem
beszélt róla sokat. Férjétől korán elvált. Sok ideig Bécsben lakott s
ott magas állásu és születésü imádók rajzották körül. Sok adósságot
csinált, sok részbirtokot eladogatott. Pöre volt fiaival is, idősb Deák
Ferenczczel és Deák Józseffel. Azután békülés lett a vége. Utoljára a
kehidai kastélyba vonult, hogy házi kápolnájának szótlan rejtekében
vallásos áhitattal készüljön halálára. Füssy Tamás, a derék szerzetes
sok adatot összegyüjtött róla, de az én tudásom róla sokkal gazdagabb.
Megismertettem Deák egyéniségének puszta-szt.-lászlói életét. Meg
kellene még ismertetnem kehidai, pozsonyi és budapesti életét s
Deák-körbeli alakját is. Ha az élet és az egészség engedi: nem is
mulasztom el. Az anyag óriás tömege van birtokomban. Hiszen Deákot én
Budapesten ismertem igazán a halála előtti utolsó tiz esztendő alatt.
Irni kellene szivbeli dolgairól is. Most már lehet s egy-két év mulva
épen lehet. A természet kérlelhetetlen s egy-két év elteltén mind
elmulnak azok a tisztes aggnők, a kik egykor a haza bölcsének szivét
lángra tudták lobbantani. Egyénisége örökre csonka maradna, ha a nőkhöz
való gyengéd és nemes viszonyáról soha semmit nem tudna a világ.
És hány kérdés van még, melyet tisztázni érdemes volna!
Adomáinak valódisága és hűsége.
Irodalmi alkotásainak, nyelvének, irásmódjának, gondolkozásának
természete.
Szellemének költői ereje összehasonlitva Wesselényivel, Kossuthtal,
Széchenyivel.
Jellemének különös sajátságai: rettenthetlensége, nyugodtsága, nyilvános
szerepléstől való huzódozása.
Nyájas olvasóimmal mindezekről talán még egykor társaloghatunk. Béke és
üdv addig is!
TARTALOMJEGYZÉK.
Puszta-Szent-Lászlón:
I. (Utam Puszta-Szent-Lászlóra. – A Deák-lakta szobák. – Deák
gesztenyefái. – A bükkös. – A hangyák utja. – A Katiczabogár konoksága.)
1
II. (Puszta-Szent-Lászlón épitkezni kell. – Deák ügyvédi oklevelét
kihirdetik. – Tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, táblabiró. – Azután
alispán és követ. – A lengyel arczképe. – A butorok. – A
puszta-magyaródi akol. – A hires adoma.) 11
III. (Találkozik a farkassal. – Hogy szokott Puszta-Szent-Lászlóra
jutni? – Ki lesz a Durák? – Az út. – Glavina Lajos. – A szüreti tűz. – A
tűz a természetben, vallásban, költészetben, magyarok történetében. – A
háztűznézés. – Deák lelke andalog a tűzön.) 22
IV. (A puszta-szent-lászlói könyvtár. – A paraszt Deák Ferencz. – A
bolondgomba. – A lánykák közt. – Hogy ment a királyné Deák ravatalához
imádkozni? – A Festetich grófkisasszonyok. – Az éléskamra kulcsa. – Dőry
Fanni. – Sümeghy Mariska imakönyve. – A lélekbuvárok. – Az öt gyönyörü
lány. – Mikor a lányok szemes eleségek. – Rózsa és a lószőr.) 37
V. (Klára urasszony konyhája. – A husvéti nagy ebédek. – A kis Ferkó. –
A piros tojások alakjai. – Igazi bölcsesség csak a szeretet. – A
„fölöstököm“. – Az ebéd. – Deák György hirtelen halála. – A botok.) 57
VI. (Deák magányba vonul. – A főpapot és udvari embert ország élén nem
szerette. – Puhitják. – Somssich látogatása. – A „vastag nő“. – Gróf
Mikó Imre, báró Wenckheim és báró Kemény Ferencz látogatása. – Tisza
Kálmán és Nyáry Pál Puszta-Szent-Lászlón. – A Beleznay grófok rettenetes
története. – Az utolsó Beleznay nevelése. – Egyéb látogatások. – A
király Deák tanácsát kéri Königgrätz után. – Pulszky Ferencz.) 70
VII. (Atyafilátogatás. – Fürdőzése otthon. – Miért nem dolgozott? – Hogy
dolgoznak az államférfiak? – Deák irói képessége. – A szerénység, a
hiuság és a nagyravágyás természete. – Irodalmi művei. – Levelei. –
Kövérsége és restsége. – A nyolczszáz levél egy ügyben. – Mekkora az
1861-iki második felirat? – A természet szeretete. – Antal bátyjához
hasonlit.) 95
VIII. (Oszterhuber József. – A család eredete. – Deák Klára
férjhezmenése. – Jótékonyságok. – Oszterhuber tiszti működése. –
Miveltsége. – Deák Antal levelezése. – Deák Ferencz levelei. –
Oszterhuber tekintélye. – Állásai. – Bölcs volt.) 120
IX. (Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság.
– Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. –
Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és
nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. –
Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik
Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a
veszprémi káptalan.) 140
X. (Festetich grófon nem tudnak kifogni. – Deák Ferencz báli tudósitása.
– Leveleit fölszámitja. – A disznóölés. – A lesipecsenye. – Uj évi
köszöntő. – Deák apró küldeményei Klárának. – Aszalay „Szellemi
omnibus“-a. – Klára urasszony alakja. – Halála. – Deák Ferencz örökre
elhagyja Puszta-Szent-Lászlót.) 160
Deák Antal napidija 181
Thaly Kálmán Deák-adomája 188
Költő volt-e Deák Antal? 194
Igazolásul 210
Deák Antal nem fogad el udvari kitüntetést 216
Marasztják a követet 232
Mikor Deák Ferenczet követnek választották 239
Leveles láda 252
Kehida történetéből:
I. (A gyermek ugy fejlődik, mint az élőfa. – A kehidai anyakönyvi
följegyzés. – Deák József pap jegyzetei. – Mikor épült a templom? –
Ebergényi József pap. – A falu telepitése. – Horváth Zsigmond pap. – Az
elsikkasztott forradalom. – A papot fölnégyelésre itélik. – Csodálatos
menekülés.) 259
II. (Deák József pap. – A paraszt Deák-rokonságból való. – Nemes-e a
papi ember? – A családi iratok Kehidán. – A pap kikutatja őket. – Hova
lettek az irások? – A Pálos barátok régi zárdája. – A régi torony. –
Deák Ferencz ábrándozása. – A rokolányi ispán puskapora nem durran. – Az
okos kanász.) 272
III. (A kehidai remeték. – A kit medve gyanánt agyonlőttek. – Aslis
remete. – Katona volt. – Csecsemőt ölt. – Az utolsó búcsunap. – A hogy
Pók András elpusztitja a kápolnát. – Szent István király ökröket őriz. –
Az örményesi remeték. – Hurczolják a nehéz keresztfát. – Miért nincsenek
ma remeték. – A középkor és a jelenkor világa a kis Deák körül.) 288
Záró szavam 308
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
16 |rem tartok |nem tartok
115 |elzárkőzik |elzárkózik
165 |tartottta |tartotta
170 |zölden is- |zölden is.
194 |DÉAK ANTAL |DEÁK ANTAL
233 |Balasssa |Balassa
241 |17.iki |17-iki]