részt veszek; meg is nyertem eddig követtársaimnak bizodalmát; –
meghallgatnak s több előadásaimat elfogadják. Ferkó öcsémet már csak
azért is becsülnék, hogy az én testvérem s ő ezzel is sokkal hamarabb s
előbb eljuthatna a bizodalomnak azon fokára, melyet más minden
erőlködése mellett is soha el nem érhet. Bőbeszédü emberre itt nincs
szükség, mert az ugyis elég van. Hanem hideg megfontolásra; – józan
itéletü s az előforduló tárgyakhoz egész mértékletességgel szóló ember
kell itt, a kiknek száma pedig nem sokra telik. Ilyen nemü követet
képzelek és várok Ferkóból, kinek mind egészsége, mind ideje is a
mellett megengedi a hosszabb itt lételt. Iparkodjál azért őtet te is
arra birni, hogy ha a sors a választásban ezen nemes és mindenkor
becsületre méltó provincziára őt találná, egynéhány rágalmazó embernek
ostoba kifakadásaira ne hajtson s hazájának ügyét szivén hordozván, azt,
a mire őtet, mint hazai polgárt e részben kötelessége felhivja,
teljesiteni igyekezzék s engemet… mentsen ki s azon becsületet is,
melyet megyénknek én szerezni törekedtem és szereztem is, továbbra
tartsa fenn… Válasszátok, ha lehet, Ferkót, kit én Pozsonyban bevárok s
őtet minden dologba bevezetni kivánok és fogok.
Ime, Antal ur levele! Nagyon fontos s komoly figyelemre nagyon méltó ez
minden tekintetben. Milyennek kell lenni a követnek? Miféle természetü
férfiak a követ urak? Miféle követet vár ő Ferkó öcscséből? Hogy kell
megőrizni a vármegye becsületét? E kérdésekről be hagy ez a levél
pillantani Antal ur gondolkozásába.
A vármegye becsülete is fődolog.
Volt egyik országgyülésen egy követtársa Baranyából. Kajdacsynak hivták.
Egészen jóravaló ember volt, de az a szerencsétlenség történt vele, hogy
egy nyilvános teremben épen akkor ütötte meg a guta, a mikor egy tévedt
fiatal nővel enyelgett. Hajh, minő megbotránkozást keltett ez Deák Antal
lelkében!
Minő gyalázat ez a vármegyéjére is!
– – Hát hiszen azt jól sejtette Deák Antal, hogy az ő Ferkó öcscse
fentartja a vármegye becsületét. Hanem hát baj támadt. Olyan baj, mely
dugába dönthetett minden reménységet.
A bajnak oka pedig az ő Ferkó öcscse volt. A ki sehogy se akarta a
követséget elvállalni. Azt mondta:
– Nem nekem való.
Szükszavu volt. Nem igen mondta meg, miért nem való neki a követség.
Rajt hajtott Csányi László is, Oszterhuber is, még a jó Klári nénje is.
Nem igen használt.
Márczius közepén megirta Oszterhuber Pozsonyba, hogy Ferkó nem akar
vállalkozni. Antal ur igy felel márczius 24-ről:
– Ferkónak, azt irod, nincs kedve helyembe az országgyülésre jönni. Ezt,
megvallom, nagyon sajnálom. Kár neki egy néhány zavart okozni törekvő
embernek alattomosságai által magát a közjónak előmozditásától
elrettentetni engedni. Ha nekem is ez zsinórmértékül szolgált volna, nem
kellene most itt lennem s talán némely jónak elősegéllésében munkástárs
nem lettem volna. Ha azonban épen nem engedi magát reá beszélleni:
erőltetni nem lehet.
Minő szép gyöngédség! Ne erőltessétek!
Az ember azt gondolná: Antal ur azért akart a követségtől minden áron
menekülni, hogy Ferkó öcscsének utat nyisson munkára, érdemre,
dicsőségre. Óhajtotta is, hogy öcscse jőjjön utána. De ha nincs kedve
hozzá: ám ő maga mondja, ne erőltessétek.
De hát miért is nem volt kedve Deák Ferencznek a követséghez?
Hogy üres hiuságból vonakodott volna, hogy rokonai és barátai unszolását
várta volna: föltenni se lehet. Az ő jellemében ily gyöngeség nem
lakott.
A kérdés csakugyan nehéz. Hiszen a követséget valakinek mégis csak el
kell vállalni. S akármily szerény volt is Deák, bizonyára érezte,
mulhatatlanul éreznie kellett, hogy ő annyira legalább is rátermett mint
a vármegyében akárki.
S vonakodásának egyik oka mégis a szerénység.
Csodálatos ez, de én mégis ismertem kiváló férfiakat, a kik erejük ugy
vélt gyöngesége miatt nem akartak követté lenni.
Ott van Salamon Ferencz.
– Mit keressek én ott – ugymond – a képviselők közt az én fogyatékos
ismereteimmel?
Pedig a legnagyobb elme összes történetiróink között. S igazán nagy
elme, óriási magyar tudással és miveltséggel.
Ott van Kerkapoly Károly. Negyven év előtt biztattam a képviselőségre s
megjósoltam, hogy fényes jövő vár rá.
– Nem ugy lesz az. A sok kiváló jeles ember közt észrevétlen keveredem
el.
– Miféle jeles emberek? Nézd meg a mi vármegyénk követeit. Ezeket
ismered. A többi vármegye is csak ilyeneket küld.
Nem hitte el.
De ott van maga Kölcsey. A gazdag, nagy és szép lelkek mintája.
Felfogásáról, érzelmeiről, mikor követté választották, számot ád
naplójában. Ő is csekélynek tartotta erejét arra, hogy követi állásának
fenséges feladatait teljesithesse.
Azt hiszem, Deák is ekként gondolkodott. Ez volt kedvtelenségének főoka.
De lehetett egyéb indoka is.
Végtelenül szerette Antal bátyját s büszke volt rá. Semmire másra, de
bátyjára büszke volt. Egyszer-kétszer Pozsonyban is fölkereste s
boldoggá tette a nagy tisztelet, figyelem és barátság, mely bátyját
körülvette. Azt hitte talán, ha ő nem áll be helyette követnek, talán a
bátyja szivesen megmarad helyén.
Még egy körülményről tudok, mely kedvét elvehette.
Bátyja is czéloz levelében erre. Arra inti Ferkó öcscsét, hogy néhány
zavart okozni törekvő embernek allatomosságaival ne törődjék. Ez azt
mutatja, hogy a Deák-testvéreknek is volt ellenségük vagy legalább
pártos ellenfelük.
Csakugyan volt.
Valami Csik Boldizsár nevü nemes ember, ugy rémlik előttem, ügyvédfele,
valamikor siker nélkül törekedett valamire Deák Antal alispán előtt.
Törekvése nem sikerült s azért boszusággal volt tele Deák Antal ellen.
Ebből nem is csinált titkot s uton-utfélen birálgatta személyét s
hivatali és követi működését. Néha ocsmány szavakat is használt. Ugyanez
időben. Oszterhuber megirta Deák Antalnak, hogy Csik azt mondta
Egerszegen nyiltan, hogy Antal ur az ő országgyülési működésében csak
egy jezsuita generálishoz hasonlitható.
Antal ur nagyon érzékeny volt az ilyen bántalomra Csiknak volt néhány
kortyándi társa is. Szájaskodása nyomatéktalan volt ugyan, de Antal urat
egyszer-másszor mégis keserü kifakadásra birta.
Deák Ferencz ezt jól tudta, Csik hitványsága neki is fájt.
Elgondolta, hogy nemesebb és önzetlenebb hazafi, mint Antal bátyja,
senki nem lehet. Ő se lehet. Ime, nem fogad el napidijt s visszautasit
minden javadalmat és kitüntetést. Még se ment az ócsárlásoktól, még se
ment a rágalmaktól. De hát ez legyen a közéleti szereplés jutalma? A
haza iránt való szent kötelességek hű teljesitésében se legyen már
menedék az irigyek, orvok, rágalmazók alattomosságai ellen? Mire való
akkor a követség s még a vármegyénél is a tiszti állás? Nem sokkal
jobb-e otthon maradni, az ősi földet szántogatni s a világ zajától
elvonulva az életet csöndes elmélkedésben tölteni? Vagy fönt a bükkös
szélein, a Kehida-patak omlásos és vadvirágos partjain méla andalgásban
ábrándozni s a mikor lehet, a kandalló mellett vidám jó barátok
társaságában bodor pipafüst mellett enyelegni?
Talán valamennyi ok közrehatott, hogy Deáknak ne legyen kedve a
követséghez.
Végzetét azonban mégse kerülhette ki.
A karok és rendek az április 15-iki közgyülést Zala-Egerszegen
megtartották. Nem voltak sokan. Átkozott rossz tavaszi utak voltak
mindenfelé. Alig voltak kétszázan. Deák Antal lemondását elfogadták, de
abban is megegyeztek az urak, hogy mást nem küldhetnek helyébe, mint
Ferencz öcscsét. Egyhangulag, vita nélkül választották meg egy-két percz
alatt.
Deák Ferencz e szép, egyhangu választás után elfogadta a követséget. De
nem örömmel s nem jó kedvvel. Tiz nap mulva ment Pozsonyba, hol még
néhány napot együtt töltött Antal bátyjával.
Minden vármegyének két követe volt. Az egyik az első, a másik a második
követ. Ezt a sorozást nem a törvény rendelte, hanem a szokás. Eddig Deák
Antal volt az első követ s zalabéri Horváth János a második. Most
Horváth lett az első s Deák Ferencz a második. Második a szokás szerint,
de valósággal első. S azóta mindig első negyvenkét éven keresztül.
Elsőségét sohase vitatta el senki.
Mi különbség volt az első és második követ között? Valósággal és törvény
szerint semmi. De a gyakorlat mégis megszülte azt a különbséget, hogy a
mikor a vármegyének az országos ülésben szavazni kellett: akkor az első
követ adta elő a vármegye szavazatát. A régi országgyüléseken nem a
követek, hanem a vármegyék szavaztak. Pest, Zala, Borsod például ide
szavaz, Pozsony, Veszprém, Szatmár amoda. Néha a két követ nem volt egy
véleményen. Ritkán fordult elő ez az eset, de előfordult. Ilyenkor egyik
követ szavazata lerontotta a másik követ szavazatát. S ilyenkor annak a
vármegyének nem volt szavazata. Igy vezették a naplóba például:
– Baranya nem szavazott.
Ez azt jelentette, hogy két követe nem értett egyet.
Deák Ferencz Pozsonyba érkeztétől fogva egy ülést se mulasztott el. Se
országosat, se kerületit. Szorgalmas volt példásan. De kedve bizony
sokáig nem jött meg a követséghez.
Május 7-ről azt irja haza:
– Itt ülök az iróasztalomnál betegen és kedvetlenül. Betegen, mert az
influenza engemet is meglepett, de mellette még egy ülést sem hagytam
el. Kedvetlenül pedig, mert mostani idejövetelem azon fontos lépése
életemnek, melyet megbántam. Hidd el, édes barátom, ha kötelesség és
becsület állhatatosságot nem parancsolnának, én hamar, igen hamar
közöttetek lennék; de igy csak levelem jelenik meg helyettem. Csak abban
panaszlom sorsomat és a közjónak sülyedését.
Csodálatos a követségtől való e nagy iszonyodása!
Ime, 1843-ban se vállalt követséget. Erre azonban jó oka volt legalább
Zalában.
De 1847-ben se vállalt. És ha gróf Batthyány nála nélkül meg akarja
alakitani az első felelős kormányt, még 1848-ban se vállalt volna. Pedig
ki aratott több sikert? Ki szerzett nevének maradandóbb dicsőséget?
Lelkiállapotának olyan tünete ez, melyet érdemes különösen megvizsgálni.
Talán lesz rá időnk.
Az influenza, melyet emlit, akkor volt, akkor terjedt el köztudat
szerint először hazánkban. Vagy tiz évig garázdálkodott akkor.
Megtámadta keményen Deák Antalt is. Ő le is irja a betegsége természetét
és lefolyását. Deák Ferenczet mégis enyhébben érintette. Erős testalkata
s fiatal kora megmentette attól, hogy ágynak essék.
Ime, Deák Ferencz első követsége!
LEVELES LÁDA.
Tudós ember tudja, öreg nemes tudja, a mai nemzedék alig tudja, mi az a
leveles láda. Beszélnek irásról, iratcsomagról, irattárról, levéltárról
s más efféle gyüjteményről, de leveles ládáról nem.
Belép az ember a kis birtoku öreg nemes falusi hajlékába. A szobabeli
mind olyan, mint másutt és mindenütt. Hosszu lócza a fal mellett, túl a
Dunán pad a neve. A lócza hajlatánál, vagy fönt, vagy a lócza alatt –
ott van egy kis faszekrény. A neve láda. Hossza nincs egy méter,
magassága nincs félméter. Fekete, régi, avult készség. Se nem butor, se
nem szerszám, mégis valami. Van rajta némi czifraság is, inkább faragva,
mint festve. Ütött-kopott, csorbult portéka. Sokszor volt már kézben. De
azért szuette. Ezer apró lyuk van rajta mind a hat oldalán. Hanem be van
zárva keményen. A macska ráfekhetik a tetejére, de a gyermekek nem
nyitogathatják.
Mit őriznek titkos rejtekében? Mit féltenek a gyermekektől? Mi van
benne?
Semmi más, csak levél. Papirosból és kutyabőrből való levél. Szennyes,
sárgásbarna a szine, töredezett a hajtása, itt-ott egérrágta, esőitatta
a széle minden levélnek. A penész is belekapkod egyikbe-másikba. Pöcsét
is van némelyiken, még selyemzsinóron függő ökölnyi pöcsét is.
A jó öreg nemzetes ur, a kis nemes gazda nem tudja már a leveleket
elolvasni. Idegen nyelven, deák nyelven irvák. Ő is tudna hozzá, ha
kedve lett volna a kollégiumba járni. De nem volt. Jobb szeretett otthon
őgyelegni, vadászni, lóháton mászkálni. De azért minden levélről tudja,
mi van benne. Megtanulta még gyermekkorában az öregektől. Ime ez Kun
László király levele. Abból az esztendőből való, a mikor a cseheket
agyonverte. A búberki pusztáról és malomról és halastóról van benne szó.
A levél megvan, de Búberek már hol van? Az is megvan ugyan, de
ráfeküdtek az Esterházyak. Ember legyen az, a ki őket onnan elhengeriti.
– Ime a másik levél. Nem is Mária királyné adta, hanem az ura, a mikor
még nem volt király, csak a feleségének volt ura. Ezt a levelet már
Hunyadi János is látta fiatal legényember korában. – Ime ezt a
káptalanbeli urak irták alá Esztergomban. Ez a másik valami mandátum, ez
a harmadik valami statutoriális, ez a negyedik valami divizionális. És
igy tovább. Ha az ember szivesen hallgatja, elmeséli nemzetes uram a
magyarok történetét a kievi csatától kezdve s nemzetségének történetét a
tatárfutástól kezdve. Mert ez mind benne van a leveles ládában.
Ma már nem sokat törődnek a leveles ládákkal. Más a világ. A török és a
német össze-vissza pusztitotta az országot. De azért Zala vármegyében
száz meg száz háznál megvan a leveles láda. Esztendők is el mulnak a
nélkül, hogy valaki fölnyitná vagy belenézne, de azért őrzik gondosan. A
család kincstára az.
Hajdan nem volt anyakönyv és nem volt telekkönyv.
Ha csikó született: arról bizony nem vettek föl jegyzőkönyvet. Ha gyerek
született: azzal se futottak paphoz, iródeákhoz, közjegyzőhöz, hiteles
helyhöz, hogy nevét, korát, nemét, apját, anyját, minden pereputtyát
irják föl valami papirosra. Most papirosvilágot élünk, akkor szabad
világot éltünk. Hanem azért az igazságról akkor is gondoskodtak.
Ott volt az ősi birtok, a nemzetség birtoka. Arról kellett lenni
irásnak. Ha határt jártak, birtokot háboritottak, ha adtak-vettek,
csereberéltek, ha zálogositottak, ha osztozkodtak: minderről irás
készült. Ez az irás azután megőrizte a birtokot is s az elevenek és
holtak igazságát is. Ez az irás volt az anyakönyv is, a telekkönyv is.
Még másról is jó volt az az irás.
Minden nemes ember atyafia, vérsége, osztályos rokona volt minden nemes
embernek. Ezt a rokonságot ugyan száz évről könnyü volt kimutatni, mert
az öregek el tudták mondani élőszóval. De kétszáz, háromszáz vagy ötszáz
évről már csak akkor lehetett kimutatni, ha a leveles láda tele volt
alkalmas irásokkal.
Mai észszel azt kérdeznők, mi köze ahhoz Péternek vagy Pálnak, hogy az ő
ősei ötszáz esztendő előtt kivel házasodtak, kivel voltak
vérrokonságban? De üres ám ez a kérdés, ha a régi állapotra gondolunk.
Ma ugyan csak hatodiziglen engedi meg a törvény az örökösödést, de
hajdan, 1848 előtt végtelenül megengedte s nekem nemcsak ahhoz volt
jogom, hogy öregapám öregapja vagyonát örököljem, hanem ahhoz is jogom
volt, hogy a dédősapám dédősapjának vagyona is rám nézzen, ha közelebbi
rokonok nincsenek. Tehát már ennélfogva is mulhatatlanul szükséges volt
a leveles ládát gondosan őrizni s abba minden birtokirást szépen
beletenni. Másként ki tudná a mohácsi csata előtt való időkből az
atyafiságot kimutatni?
Néhai nemzetes Hertelendy Gáspár urnak is megvolt az ő leveles ládája
ezelőtt jó kétszázötven esztendővel. Csakhogy ez a leveles láda Söjtörre
nézve meglehetősen szegény volt.
El nem kell felejteni, hogy Hertelendy Gáspár volt Deák Ferencznek, a
haza bölcsének anyai ágon vagy jobban mondva leányágon dédősapja,
minthogy az ő egyenes unokája volt az a szépséges Hertelendy Anna, a ki
hites férjétől, Deák Gábortól szülte idősb Deák Ferenczet, a haza
bölcsének édesapját. És el nem kell felejteni, hogy Söjtör volt Zala
vármegyének az a hires falva, a melyben Deák Ferencz meglátta a
napvilágot. Itt halt meg a szülés fájdalmai közt édesanyja; itt van ma
is változatlan ősi alakjában a szülőház s itt van a szülőházon Zala
vármegyének emléklapja.
Söjtör ma is nagy falu, hajdan is nagy volt. Sok nemese, sok jobbágya,
hatalmas urai. A gazdag Sümeghy nemzetségnek egyik ősi fészke. Valamikor
sok pusztája volt. Ugy gondolom, Szivölgy vagy a mint hajdan nevezték,
Aszuvölgy, Tófej, Puszta-Szent-László, Urbonak hozzátartoztak. Részben
most is hozzátartoznak. A Deákok nemzetségének sok dicsősége sugározza
be ezt a vidéket.
Régen Sütör, Sőtör, Sütér néven is nevezték. Nagysága s lakosságának
száma csak Zala falvaihoz képest érdemel emlitést. Zalának öt-hatszáz
falva sokkal kisebb mint Söjtör.
Két-háromszáz év előtt még fontosabb hely volt, mint most. A
Valiczka-patak völgyén terül el. E völgy a török háborukban nagy
katonaút volt. A mikor a kanizsai basák egy-egy csapat katonát
martalóczutra kiküldtek Zala, Vas vármegyék és Stájer ellen, a
martalóczok gyakran erre vették utjokat. El kelle hát látni a vidéket
őrségekkel. Ebből aztán nagyobb baj lett, mint a török harácsolásból.
A jó osztrák szomszéd különösen őrködött, hogy Stájert a török ne
bántsa, telerakta tehát a Valiczkavölgyi falvakat beszállásolt
katonákkal. Ám e katonák németek, vallónok, olaszok, csehek, mindenféle
gyülevész népek voltak. Gyülölték, pusztitották a magyar népet. Sokkal
nagyobb és sulyosabb átokként nehezedtek a népre, mint a török
martalóczok. Török, tatár csak keresztül száguldott a falun; el is
vitte, a mihez könnyen juthatott, de meg is lehetett vele alkudni. Csak
a menyecskéket, leányokat kellett egy-két napra előle az erdőbe, bozótba
eltelepiteni. Azon túl békesség volt megint egy-két esztendőre.
De nem ugy tett az osztrák, a pokol fajzatja. Nem ismert ez semmi
szentet, a ki magyar volt. Ágyasházat önmagának, ólat a lovának tetszése
szerint foglalt, követelt, parancsolt, durva volt, lopott, rabolt,
fosztogatott. Feltörte a pinczéket, gyujtogatott, dőzsölt, kinozta az
embereket s üldözte az asszonyokat. Megtörtént gyakran, a nép maga hozta
ellene titkon a törököt.
A sok keserü panaszt a vármegye nem türhette. Söjtörre laktanyát
épitett, természetesen a söjtöriek segitségével. A hol most az emeletes
Deák-ház áll, fönt a domb magasán, odaépitette a laktanyát. Akkor nem
laktanya volt a neve, hanem kvártélyház. A nép kovártéháznak nevezte, a
mint hogy a huszár ma is ugy nevezi a szállást katonanyelven.
A söjtöri leveles láda legrégibb levele csak 1698-ról szól. Csak egy-két
év előtt kergették ki a törököt Nagy-Kanizsa várából. Nemzetes
Hertelendy Gáspár uram ekkor nagyon meg volt szorulva pénz dolgában. Nem
éppen hiábavaló módon, hanem szerzés miatt. Söjtörön akkor pénzzé tett
mindent, a mit a birtok csonkitása nélkül pénzzé tehetett.
Volt ott egy nemes birtokos társa: Mátay Márton, Pénzes és szerző ember.
Ennek zálogba adja egy söjtöri és egy tófeji jobbágyát s két puszta
jobbágytelkét 100, azaz száz forintért. A jobbágyat természetesen
ijastul, fiastul, feleségestül adja zálogba. Nem oly módon, mintha
valaki ma zálogba teszi az óráját. Hanem ugy, hogy ezentul a jobbágy
Mátay Mártonnak dolgozik s nem Hertelendy Gáspárnak. S igy marad
mindaddig az állapot, mig a száz forintot Hertelendy Gáspár vissza nem
fizeti.
Fél év mulva ujra megszorul. Akkor megint egy jobbágyát s negyedrész
puszta jobbágytelkét adja zálogba megint Mátay Mártonnak s fiainak és
testvéreinek, de csak hat évre, 150 magyar forintért. A jobbágy neve
Bana Gergely.
Ilyen világ volt akkor s ilyenek a hitelviszonyok.
A leveles láda legérdekesebb levele mégis az, a mely arról szól, a mikor
Deák Gábor, a haza bölcsének öregapja 1765-ben megveszi a vármegyétől a
söjtöri laktanyát. Nem is épen olcsón veszi meg. Fizet érte vagy kétezer
forintot. Négy darab elismervényt a megtörtént fizetésekről gondosan
megőrzött a leveles láda.
Ebből a laktanyából épült a söjtöri Deák-kastély magas dombon, emeletre.
Nincs is oly magas ház több Söjtörön. A kastély történetéről másutt
szólunk. Itt lakott Deák Gábor s fia idősb Deák Ferencz. De a haza
bölcse is sok időt töltött itt, különösen 1825-től 1833-ig, a mikor
Antal bátyja országgyülésen volt s helyette ő gazdálkodott Kehidán is,
Söjtörön is.
KEHIDA TÖRTÉNETÉBŐL.
I.
(A gyermek ugy fejlődik, mint az élőfa. – A kehidai anyakönyvi
följegyzés. – Deák József pap jegyzetei. – Mikor épült a templom? –
Ebergényi József pap. – A falu telepitése. – Horváth Zsigmond pap. – Az
elsikkasztott forradalom. – A papot földnégyelésre itélik. – Csodálatos
menekülése.)
Kehida történetéből csak arra ügyeltem, csak azt az időt vettem különös
figyelembe, a mely alatt a Deákok voltak urai. Deák Gábor, idősb Deák
Ferencz, Deák Antal és Deák Ferencz.
Se történetbuvár nem vagyok, se Zala vármegye történetirója. Nem is
leszek. Én a haza bölcsének egyéniségét kutatom.
Ez az egyéniség a gyermek és ifjukorban fejlődött, miként másé s korán
és kereken kiképződött, megalakult és megállapodott, miként igen kevés
emberé a világon.
Az egyéniség ugy fejlődik, ugy képződik ki, mint az élőfa. Nagy lesz-e
vagy törpe marad, szabályos lesz-e vagy csonka, szabályos méretekben
nő-e vagy elmarad, vagy ugrál a növésben, a legmagasabb életkorra
képződik-e vagy korán fog elvénülni: mindez ezer körülménytől, ezer
esetleges befolyástól függ. Minő a talaja, minő talajának a fekvése,
magánosan áll-e vagy sürü társaságban, nem érték-e pusztitó viharok, nem
érte-e villám, ifjukorában nem harapdálta-e őz, szarvas vagy legelésző
marha, nem fészkelt-e bele féreg, nem rakodott-e rá fagyöngy?
Miként a tölgy: ugy fejlődik az ember.
Apa, anya, ősi vérnek tisztasága. Egészséges és erős csont és izom.
Játék, tisztaság, elég alvás, okos étel-ital. A mikor a gyermek föllép
az élet szinpadára: ott már egész embersereget talál. A szülők, a
rokonok, a cselédek, a munkások, a jó és rossz barátok, a bejárók, a
falusiak, pap, tanitó, jegyző, köztisztek, előljárók. A gyermek mindjárt
megszeret közülök egy csomót s meg is gyülöl. A kiket megszeret: sziv és
lélek nemes-e bennük? A kiket meggyülöl: mi bennük a gyülölet oka s mi a
gyermekben? A gyerekagy gyorsan tanul és sokat tanul. Gyorsabban, mint a
villám s többet, mint száz pap. Csodálatos lángelme a figyelő gyermek
egészséges agya. Az életnek és természetnek millió tünete rajzik előtte
és körülötte. Valamennyit látja, figyeli, vizsgálja, érzi. A mi agyunk,
élemedett embereké, közönyös lelkeké, kiábrándult bölcselkedőké, kialudt
sziveké: minő gyönge és gyámoltalan gépezet ez az erősen figyelő
gyermekéhez képest.
A hogy ügyel a gyermek az emberekre: ugy ügyel az állatokra, a fákra, a
kövekre, forrásokra, madárfészkekre, távoli hegycsucsokra, omlatag
várakra. A mesék, regék, szólások, példák, hagyományok lelkére ülnek s
ott megfogamzanak. Tündérvilág alakul a a gyerek lelke köré a
hagyományokból s élteti és mozgatja, szinezi és gazdagitja az öregek
emlékezete s mesemondása azt a világot.
Milyen volt ez a világ a kis Deák Ferencz körül? Kehida természete,
története s hagyományai miből álltak?
Két jegyzetet láttam Kehida történetéről.
Az egyik a plébánia anyakönyvi iratai közt. Czime: Brevis Historia
Parochiae Kehida. Anno domini 1858. Magyarul: a kehidai egyház rövid
története. Akkor, a mikor ez készült, ha nem csalódom, Rumy József volt
a plébános s talán ő készitette e jegyzetet.
A másik jegyzetet Deák József, egykori kehidai plébános készitette. Még
beszélek majd e plébánosról később is. Sokáig, majdnem félszázadig
legeltette nyáját Kehidán az urnak szőlejében. Egyszerü, jó lélek volt.
Deák Antal és Deák Ferencz társaságában benne is föléledt a tudás és
kutatás vágya. Nem volt tudós s a hogy a régebbi századok dolgaiban
kalandoz: arról szóló jegyzetei semmit se érnek. De az mégis becses
némileg, a mit élő öreg emberek beszédeiből s szóbeli hagyományaiból
följegyezgetett.
Jegyzeteit nem állitotta össze rendszeresen. Hanem annyira-mennyire
összeállitotta 1864-ben Tibortz István, csányi plébános, a kinek irásait
átadta. A történetkutatásban ez is kis tudásu jámbor ember volt, nem is
sokat érnek az ő följegyzései se, de valamit mégis érnek. Munkájának
bezáró szavai igy hangzanak: »kehidai néhai plébános Deák József
kézirataiból összeszedegette Tibortz István, m. k. csányi plébános
1864-ben«. Hogy a kéziratokból mit hagyott ki: azt természetesen nem
tudhatni.
Nem is fontos dolog, hagyott-e ki valamit. Végre is Kehida történetét,
ha valaki részletesen meg akarná irni, a Hertelendy és Deák-családok
irataiból s a falu urbariumából tisztán lehet látni. De nekünk erre
nincs szükségünk. Én a történetből csak azokat a részleteket érintem, a
melyek a gyermek Deák Ferencz figyelmét megragadhatták s gondolkozására
hatást gyakorolhattak.