kitüntetéssel? Mi lesz akkor?
Akkor már a király neve is ott szerepel. A király nyilvánvaló s közhirré
tett kegyét visszautasitani már gorombaság lenne a kormány ellen, sőt
sértés a király szent személye ellen. Ezt már Deák nem cselekszi
Köztisztségekhez, vármegye kormányzásához szokott oly higgadt és komoly
férfiu, mint Deák, azt nem teszi. Ha nem tetszik is neki, jó arczot
mutat s hallgat.
Hajdan az országgyülésnek első hete látogatásokkal, üdvözlésekkel,
deputácziókkal, hiábavaló szertartásokkal telt el. Az alsó tábla
üdvözölte a főrendeket, a főrendek az alsó táblát. A nádorispánt, a
nádorispánnét, az ország primását üdvözölték mind a főrendek, mind a
megyei karok és rendek. Ha király jött vagy királyné, vagy trónörökös,
vagy valamely nevesebb főherczeg: meg szokták köszönteni. Minden
üdvözlést küldöttség végezett. A küldöttség megválasztása mindig nagy
gonddal történt. Nem lehetett megsérteni egy kerületet is. A papságot
nem volt szabad kihagyni. A horvát követekre tekintettel kellett lenni.
A jászok, kunok, hajduk, királyi városok is a világon vannak.
Mindezeknek ott kellett lenni a küldöttségekben. Ha pedig már azok a
legmagasabb és magas uraságok megkapták az üdvözlő jó reggelt:
következtek még a főkorlátnok, az országbiró, a bán, a tárnokmester, a
főlovászmester, a királyi személynök s egyéb mindenféle zászlós urak. Jó
reggelt, kegyelmes uram! Hogy érzi magát, kegyelmes uram? Egészségére
váljék az éjszakai nyugodalom, kegyelmes uram! És igy tovább.
Deák Antal kerülte a feltünést s ámbár rettentő terhére volt a sok
öltözködés, kard, sarkanytu, kalpag, kócsagtoll, azért csak elment
gratulálni, a hova küldték. Vármegyéje tisztességét meg kellett óvni.
Elment hát a főkorlátnokhoz, Reviczky Ádámhoz is, a ki már akkor gróf
volt, titkos tanácsos volt és mindenféle jeles rendek tulajdonosa. És a
kinek a zsebében már ott volt titkon a királyi tanácsosság.
Az volt a szokás, hogy a követek elsétáltak a kegyelmes ur előtt,
megmondták a nevüket s meghajtották magukat. A kivel a kegyelmes ur
beszélni akart, azt megszólitotta és ott fogta magánál. Igy történt Deák
Antallal is.
– Deák Antal vagyok, Zala vármegye követe. Üdvözlöm exczellencziádat!
A főkorlátnok hivatalos mosolylyal felelt:
– Gratulálok én is, Domine Magnifice! Hallottam már nevét, jó hirét. Ő
felsége Consiliáriusa lett a Domine Magnifice!
Deák Antalt meglepte ez a szó. Hogy ő Consiliárius Regius! Nem is
álmodott volna ilyet. Már most mit csináljon? Megköszönje? Hisz ez azt
jelentené, hogy el is fogadja. Vagy talán nyomban visszautasitsa? Ott a
fényes gyülekezetben, magával a főkorlátnokkal keveredjen vitába?
Elrontsa talán az ünneplést?
Akármilyen bölcs ember volt Zala követe és alispánja: egy szempillantás
alatt nem tudta magát valami okos dologra határozni. Nem szólt egy szót
se, meghajtotta magát s tovább ment, helyet adott az utána következőnek.
Ez volt a legokosabb.
A dél elmult, az ebédet is elköltötték, pipaszóra is került a sor.
Deáknak óriási fejfájása és gyomorfájása támadt. De azért tünődött a
dolog fölött.
Hiszen az udvari kitüntetést kérni kell, ő pedig csakugyan nem kérte.
Talán nem is kapta meg. Talán a főkorlátnok összezavarta valakivel a
nevét. Most koronázás előtt és folyamata alatt ugy ömlik az udvari kegy,
mint a záporeső. Kartársai közt, a követ-alispánok közt Tökölyi, Bittó,
Fodor csanádi, aradi, borsodi alispánok is megkapták a tanácsosságot. Ő
nála bizonyosan tévedett gróf Reviczky Ádám főkorlátnok.
Tévedett a manót. Délután négy óra tájban jön egy secretarius-féle
lótófutó s nagy pecsétes praesidialis levelet hoz Domino Domino
Magnifico Antonio Deák, Consiliaro Regio, Vicecomiti et Ablegato Inc.
Comitatus Saladiensis ibi-ubi etc.
Tehát mégse tévedés. Mégse tréfa. Mégis megvan a baj! Ott a király
sajátkezü aláirása.
De most már nem gondolkodott tovább. Fogta a nehéz, reczés, kékszinü
diósgyőri papirost s a jó vastag lúdtollat s efféle levelet irt a
főkorlátnoknak. Közlöm a levél egy részét, hogy nyájas olvasóm lássa,
hogy milyen udvarias, ünnepélyes, czikornyás, sőt ravasz módon kellett
még Deáknak is a nagy urakhoz szólani hajdanában.
– Domine Excellentissime! Megértvén ő felségének irántam mutatott
kölcsönös kegyelmét, azt a legmélyebb alázatossággal vettem. Mivel pedig
ezen Tanácsosi hivatalért vagyis Titulusért sohasem instáltam, sem az
arra való vágyás soha elmémet és szivemet el nem foglalta, ugyanazért
ezen különös kegyelem megnyerését egyedül csak Excellentiádnak
tulajdonithatom s ezért örökös hálaadó köszönetet nyilvánitok érte stb.
Mivel azonban én semmi jutalomra méltó érdemeket nem tettem, azok pedig,
melyek hivatalom viseléséből folynak s a melyek addig, mig azon hivatalt
viselni is fogom, legszorosabb kötelességemhez tartozók, mint olyanok,
melyek jutalmat se nem érdemelnek, se nem is kivánnak, de egyébként is
az én tulajdon helyzetemben a diszes Tanácsosi ranggal diesekedni nem is
bátorkodom, azért engedje meg Excellentiád, hogy… ő felségének ezen most
nekem érdemetlenül nyujtott kegyelmét valamely más esetben önmagam
kérhessem. Excellentiádnál pedig a végett könyöröghessek, hogy ezen
általam el nem fogadható megtiszteltetéstől fölmenteni s az ujonnan
kinevezett Királyi Tanácsosok sorából kihagyni méltóztasson. Egyébiránt
erősen igérem, hogy én minden Titulus nélkül is, a mig élek, valamint
hazámnak hiv fia és polgára, ugy bizonyosan Királyomnak is hiv
alattvalója lenni meg nem szünök.
A mikor ezt megirja sógorának, igy folytatja sorait:
– Igy tehát, kedves sógor, oda a pünkösdi királyság, vége van a
Magnificus Titulusnak. Voltam tehát néhány óráig Consiliarius Regius,
bár a király tanácsomra nem szorult is… Azt fogják némely Nagyok
gondolni magukban, hogy vagy durvaság, vagy butaság tőlem ily nem kért
kegyelmet el nem fogadni, én pedig nyugodt vagyok szivemben, hogy van
még a magyar ég alatt olyan ember is, ki a hiuságot megveti. Ehhez
egyébiránt nem nagy meggyőződés kell, nem is virtus tőlem.
Ezzel nem lett vége egészen a dolognak.
Mind a bécsi, mind a magyar ujságok kiirták természetesen, hogy ő
királyi tanácsos lett. A csufság hát megesett rajta.
Nem akarta türni. Nyilatkozni akart, hogy se nem kérte, se el nem
fogadta. Azonban a Királyi Személynök rárontott, hogy az isten
szerelméért ezt meg ne tegye. Legfelsőbb utasitása van, hogy erről őt
lebeszélje. Ez torzsalkodás lenne a királylyal.
Deák Antal nem hagyta magát könnyen legyőzni. Végre abban egyeztek meg,
hogy jól van, ujságban ugyan nem nyilatkozik, de a ki őt nagyságos urnak
meri szólitani, annak megmondja az igazságot magyarán.
Igy tudta meg Kölcsey is, meg az egész országgyülés.
De azért volt egyszer-másszor némi perpatvara miatta. Öreg barátja és
rokona Csertán Károly például Zalából olyan levelet irt neki egy hónap
mulva, mely tele volt nagyságossal és királyi tanácsossal. No hiszen
megfelelt neki istenesen.
– Vak apád, öreg barátom! Látszik, hogy a vén lantos minden nap egy
nótát felejt. Tudod te, hogy én nem vagyok tanácsos. Ha a király csufot
üz belőlem, el kell türnöm, mert jó alattvalója vagyok s armádiám
sincsen. De már rokonaimtól, barátaimtól el nem szenvedhetem. A ki
vagyok, az maradok.
Igy bánt el Deák Antal az udvari kitüntetéssel.
MARASZTJÁK A KÖVETET.
Ez is Deák Antallal történt az 1832-iki országgyülésen. A követséget
megunta, le akart mondani róla, azonban követtársai nem akarták
megengedni, hogy lemondjon. Marasztalták minden áron.
Igy egyszerüen előadva is érdekes az eset. Országgyüléseink történetében
igy egyszerüen és röviden van megirva. De a hogy a marasztás történt,
annak részletei valósággal gyönyörüek. Kivált most, hetven év mulva, a
mikor ezer ember lót-fut, izzad a követség után s pusztitja egészségét,
vagyonát és jókedvét, hogy megnyerhesse a választók bizodalmát.
Ha nem csalódom, az 1832-iki országgyülést ez év deczember hónapjának
valamelyik napjára hivta össze a király. Deák Antalnak már nem volt
kedve a követséghez. De a megyei karok és rendek rajt hajtottak, Ferkó
öcscse is javasolta, sógora Oszterhuber is sürgette, hát csak
belenyugodott a választásba. Meg is jelent Pozsonyban az országgyülés
megnyitására kellő időben. Pontos szokott lenni minden dolgában.
Jó lakásról is gondoskodott számára a Főlovászmester. Valami Birinek
nevü jó pozsonyi polgár 444-ik számu házában kapott kellemes lakást.
Maga is, irnokja is, huszárja is. Még a jó társaságot se feledték el szá
mára. Tőszomszédja Villax volt, a zirczi apát s Balassa kanonok, a
veszprémi székes-káptalan követe.
Mindene meglett volna hát, csak éppen a kedve nem jött meg a
követséghez. Sőt az is elment, a mi talán idejöttekor megvolt.
Mi ennek az oka? Hiszen az 1825-iki és 1830-iki országgyüléseken is itt
volt már. Mondhatni, majdnem szokásává vált a törvényhozói foglalkozás.
A mi okokat ő maga felhozott: alig egyedüliek.
Nem hitte, hogy hosszu életü lesz. Ekkor negyven három éves volt. Kinzó
főfájásokkal és gyomorbajokkal vesződött állandóan. Igaz, hogy kilencz
év mulva meghalt, de ő maga azt se tartotta bizonyosnak, hogy élete
addig is eltart. Élete hátralevő részét, mint mindenki szokta, otthon
való nyugalomban szeretné eltölteni.
De ez még se elég ok. Okos ember tudja, hogy az élet folyamata s vége
nem szükségképen ugy következik be, a hogy az ember maga sejti vagy
gondolja. Ő pedig okos ember volt. Sőt az okosnál is különb. Jó és remek
gondolkozásu ember volt, a kinek meggyőződése, vére, jelleme azt
parancsolta, hogy a kötelességet teljesiteni kell, akármeddig tart az
élet. S nem is volt ő valami sinylődő ember szinében. Jól termett,
zömök, erős, hatalmas alak, széles vállakkal, vastag nyakkal s gyakran
ábrándozó, de rendesen kemény tekintettel. Ily arczot látott benne
Kölcsey is.
Talán költségesnek vélte a pozsonyi életet. Fizetést, napidijat, mint
követ, nem fogadott el. Senkitől soha semmit se fogadott el. Hidegen
nézett a kormány kezében levő gazdag javadalmakra is. Sohase látott
belőlük még egy jó ebédet se. – De azért lemondásának oka ez se
lehetett. Több ezer holdra rugó birtokai elbirták az ő szerény igényeit.
Azt irja sógorának 1833 márczius elején, hogy az országgyüléssel már
torkig van.
Miért? Közelebbi okokat nem emlit.
De az ő egész felfogása, egész hazafiui bölcsesége, ugy látszik, már nem
fért össze az időkkel. Más idők, más viszonyok, más emberek támadtak,
mint a hogy ő igazán szerette volna.
Sok ellenzéki jó barátja az 1825-iki országgyülésről már elmaradt,
megingott, a kormány táborába ment át.
Az ujak közül néhány kiváló férfiut nem tudott megkedvelni. Kölcseyt se
szerette. Inkább költőnek tartotta, mint államférfinak. Azt irta róla:
»inkább literator, mint diplomatikus«. Talán Wesselényi s ifjabb Balogh
János heves kifakadásait is erőseknek vélte, a melyek nem vezetnek jóra.
Talán Werbőczy régi magyar nemesi alkotmányát is féltette kissé. Mint
benső barátja: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Kerékkötő nem akart
lenni, de a viszonyokkal, az időkkel és a sok beszédü szónokokkal se
akart együtt száguldani. Hová? Meddig? Mi a végczél? A nemzet nagysága
és boldogsága. De utunkban áll Bécs is, a Habsburgok kajánsága és nagy
hatalma.
Arra törekedett, hogy Ferkó öcscse legyen a követ utána. Öcscsének
csodálatos bölcsesége talán biztosan tudja vezetni a nemzetet.
Sok egyéni oka mellett talán ez volt döntő rá nézve. Talán ezért sietett
a követségről lemondani.
Nagyon sietett.
Márczius 3-án 1833-ban azt irja sógorának:
– Csak kérlek kedves sógor továbbá is, hogy közgyülekezetetek alkalmával
válaszszatok helyettem követet s ha akárki talán az én további
megmarasztásomra törekedne, egész elhatározással nevemben jelentsd ki,
hogy én semmi, de a világon semmi esetre is (ha csak halva nem),
Pozsonyban maradni nem fogok. Azért válasszatok s ha lehet, válasszátok
Ferkó öcsémet.
Pedig nagyon szerették, nagyon becsülték, kiváló és jeles embernek
tartották kartársai, a követ urak. Azt irja erről sógorának:
– Minden eddigi fáradságomért az a legszivesebb elégtétel részemre,
melyet édesdeden is érzek, hogy nemcsak az országgyülési Előlülők, hanem
követtársaim is általában, még pedig mind az ujak, mind az öregek is
nagy részvéttel bánkódnak elmenetelemen s szünet nélkül iparkodnak, sőt
kérnek is szándékomat változtatni és az nekem elég satisfactió, hogy
ezen pályámat is becsülettel futhattam által.
E szavakban se önhittség, se hivalkodás nincs. Deák természete idegen
volt ettől. De még tévedés, még tulzás sincs.
A mikor a követek nem birták Deák elhatározását megingatni, elmentek a
nádorispánhoz s azt kérték föl, hivassa magához Deákot s beszéljen
lelkére. Talán akkor megmarad.
József főherczeg nádorispánnak mérhetlen tekintélye volt Pozsonyban.
Nádorispán és főherczeg is, az országgyülés elnöke is s azon kivül öreg
ember. Sokkal öregebb, mint Deák. Lehetetlen, hogy szavának, kérésének,
intésének ne legyen foganatja.
Nem lett.
A nádorispán magához hivatta Deák Antalt s érzékeny szavakkal intette és
kérlelte, hogy hazája és vármegyéje iránt ezentul is ugy teljesitse
tisztét, mint eddig. De legalább az urbéri kérdések befejeztéig.
A beszéd nincs megörökitve. Deák feleletét se ismerjük szóról-szóra. De
felelet maga a tény. Deák Antal megmarad elhatározása mellett. Lemond.
De a követek még ekkor is remélték, hogy megmarasztják. Összebeszéltek
titkon s 1833. évi márczius 19-én a következő nyilatkozatot
szerkesztették. Bezerédj István, Tolna követe fogalmazta.
– Bizodalmunknál fogva, melyet Deák Antal, nemes Zala vármegyének
követje képviselői pályáján egyenes, tiszta lelkü, derék magatartásával
s eljárásával méltán s nagy mértékben megnyert s eleven kivánságunkhoz
képest, hogy jeles tulajdonai Hazánknak javára tovább is a
törvényhozásban gyümölcsözzenek, szivesen kérjük őtet, hogy képviselői
hivatalát tovább is folytassa s barátjainak körükből, kik köztük létét
igen nagyra becsülik, ne távozzék. Kelt Pozsonyban, márczius 29-én.
1833.
És ez iratot feliratba foglalták s nyomban aláirták 52-en.
Minden vármegyének két követe volt. Ötvenkét vármegyéből száznégy
követnek kellett volna lenni, de csonka volt az országgyülés, csak
kilenczvennyolczan voltak jelen. De igy is a követeknek több mint fele
volt ott az értekezleten, a ki a nyilatkozatot aláirta.
Azt irja erről Deák Antal az ő sógorának:
– Ezt az irást 52 követ, még pedig a legjelesebbek aláirták. Sőt sokan,
kik alá nem irták is, még aznap és másnap személyesen megszólitottak,
hogy ők nem tudván előre az irománynak készültét, nem irhatták ugyan
alá, de szinte azon forró vágygyal és óhajtással vannak, a melyet az
aláirottak az irásban kifejeztek.
Azonban a követek nem maradtak meg az irásnál. Gyülést hivtak össze Deák
tudta nélkül s ott öt tagu küldöttséget választottak részint az irat
átadására, részint kérelmük élő szóbeli előterjesztésére.
A küldöttség tagjai voltak: Gróf Andrássy György, Palóczy László Borsod
követei, Dubraviczky Simon Pest-Pilis-Solt követe, Hertelendy Miksa
Torontál követe és Bezerédj István Tolna követe. Ezek lakásán
ünnepélyesen fölkeresték Deák Antalt.
Igy ir erről:
– Szállásomon megjelenvén, valamennyinek nevében Palóczy ékes
előadásával s több… a Haza javára törekvő igyekezetem dicsérésével
megkért, hogy az országgyülésen tovább maradjak. Elgondolhatod kedves
sógor, micsoda érzésbe helyheztetett engemet ily sok jeles, az ország
minden részéből itt megjelent hazafinak ezen szives indulatja!…
Sajnálom, hogy föltett szándékomat nem változtathatom, de ezen érdemes
barátaimnak is… nyilt szivvel, de fájdalmas bánkódással is
kijelentettem, hogy ha egészségem s ez által életem fentartása nem
hajtana az otthoni nyugodalomra, bizonyosan én volnék az, ki nemcsak
kérésüket, de csak egy intésüket is örömmel teljesiteném.
– Kedves sógor, eltökéllésem hazamenni!
Ime, tehát az országgyülés marasztása se sikerült.
Deák Antalnak volt igaza. S az igazságot meg is mondta ott
követtársainak. Azt mondta:
– Ne aggódjatok kedves barátim. Nem vesztetek velem semmit s nem veszt a
haza. Ámbátor szives barátságtokért mig élek, háládatos érzéssel leszek,
de azért elfelejtetek ti engem. Küldök én magam helyett egy fiatal
embert követnek, kinek kis ujjában több ész és tudomány van, mint egész
bennem.
A követek hihetetlenül rázták fejüket. Nem lehet az.
Lehetett.
Tizenhét nap mulva, április 15-én Deák Ferencz lett Zala vármegye
követe.
Akkor emlékeztek Deák Antal szavaira, melyeket azután megörökitett
nemzetünk történetirása.
MIKOR DEÁK FERENCZET KÖVETNEK VÁLASZTOTTÁK.
Mindig eszembe jut, valahányszor követválasztás vihara zug az országban,
hogy lett követté először Deák Ferencz. Ha eszembe jutott: el is mondom
apróra.
Nem azért mondom el, hogy az ő választását összehasonlitsa valaki a mai
követválasztásokkal. Hetvenkét év előtt lett követté. Nagy idő. Öreg
emberré válik a csecsemő is ennyi idő alatt. Elidősül a felnőtt tölgyfa
is hetvenkét év folytán. Azóta özönviz rohant végig felettünk, –
eltemetett árja és iszapja sok mindent. Átalakult a világ s megváltoztak
a lelkek. Miként lehetne tehát azt a kort összehasonlitani a mostanival?
Azután Deák Ferencz se születik ma már. Ha születik is, meg nem nő.
Nincs jó föld hozzá az emberek szellemében. Ős föld, ősi talaj kellett
ahhoz. Hol van az már? Ma iskolában nevelik a szivet, könyvből a lelket,
hivatalban a hazafiságot, magas kegyek árnyékában az emberi nagyságot.
Törpék nemzedéke. De a választás is más, mint akkor. Hol van most már a
régi vármegye? Most a kerületek zajongó sokasága választ zászlók
lobogásával, harsogó éljennel, fuvarral és napi ellátással minden
vármegyében öt-hat helyen. Akkor pedig összegyültek egy helyre a
vármegye egyházi és világi főrendei s a köznemesekből álló karok és
rendek. A vármegye háza fogadta őket, diszruhás huszárok a kapu alján
karddal adták meg a tiszteletet. Kardosan, panyókával, templomi diszben
foglaltak helyet a zöld asztal körül a karok és rendek. Előttük a
feszület és az ólom-tintatartó. Hátuk mögött az ifjuság, a jövőnek
nemzedéke, a jövőnek reménysége. Érett megfontolással
meghányták-vetették, ki köztük a legalkalmasabb, ki lehetne disze az
országnak, dicsősége és becsülete a vármegyének? Kinek elméje bölcs,
tudása bőség, hazafisága kőszirt. Találtak. Higgadt módon kijelentették:
ő lesz a követünk. Azután feszület elé állitották. A legelső egyházi
rend felolvasta előtte a vármegye esküszövegét. Hitet kellett tennie az
Atya, Fiu, Szentlélek, Teljes Szentháromság egy örök Istenre, hogy
hazájához és annak alkotmányához hű marad. Kezébe nyomták az
igazságlevelet s aztán nagy sürü isten áldásával utnak eresztették.
Hát bizony ily módon választották hajdan a követet, a mig a bécsi udvar
bele nem egyeledett a követválasztásokba. Ily módon lett először Deák is
követté. Nem is lett ő másként soha. A mikor korteskedés folyt, embervér
folyt, vesztegetés folyt és szenvedély lobogott a választásnál: el nem
fogadta a követséget világért se.
Volt ilyen választása is egyszer. De én nem erről akarok szólani, hanem
az 1833-ikiról, a mikor huszonkilencz és fél éves korában a
zalavármegyei nemesi karok és rendek először küldték föl Pozsonyba.
Antal ur volt a követ, az ő bölcs és nemes testvérbátyja. Azonban Deák
Antal ur megunta a követséget. Most már a harmadik gyülésen képviselte
vármegyéjét, de szörnyen megunta követi állását. Miért unta meg? Hiszen
még csak negyvennégy éves volt. Bizalom környezte otthon, szeretet és
tisztelet az országgyülésen. Szava se volt sulytalan, tekintélye is
nagy, még a nagyméltóságu főkorlátnok és királyi személynök is nagy
figyelemmel voltak iránta. Hát miért unta meg?
Talán meg lehetne erre is felelni, de én bizony ezt most nem feszegetem.
Bizonyos, hogy 1833. évi márczius 3-án azt irta sógorának:
– Az ország gyülésével már torkig lettem.
Bizonyos, hogy korább azt irta ugyanannak:
– Engemet, ki már csak nyugodalomban kivánom életemnek kevés, hátralevő
napjait tölteni, mostani helyheztetésemből Ferkó öcsém mentsen ki.
Bizonyos, hogy a nádorispán közbenjárása s követtársainak marasztalása
se használt semmit. Le akart mondani s haza akart menni minden áron.
Meg is cselekedte.
Azt irja sógorának február 17-iki levelében:
– Márcziua elején a nemes vármegyére adandó resignatiomat Hertelendy
Károlynak el fogom küldeni, azon kinyilatkoztatással, hogy az április
15-iki közgyülekezetre szolgáló meghivó levelében ezen tárgyat
beiktassa.
E tárgy volt Deák Antal lemondása s ujabb követnek az ő helyébe
választása.
Igy is történt. Az április 15-iki megyei közgyülésen már uj követet
kellett választani.
A vármegye hirdetései, körlevelei, értesitései akkor nem a hivatalos
hirlapok utján történtek. Hirlapja nem is volt a vármegyének se
hivatalos, se másféle. Még magának az országnak se volt igazi. A
nyilvánosság egészen más volt, mint a mostani.
A mi a vármegye dolga volt, ahhoz nem volt semmi közük se a királyi
városoknak, se a parasztoknak. Az csak a nemesség dolga volt.
Ha közgyülést tartott a vármegye, az összehivót elkészitette az alispán
s a fontosabb kérdést az összehivóban megemlitette. Deák Antal
lemondása, beszámolása s az uj követ megválasztása a fontosabb kérdések
közé tartozott.
A meghivót a vármegye kanczellistái leirták a szükséges számu
példányban. Annyi példány volt szükséges, a hány szolgabirája volt a
megyének s azon fölül még két példány. Egyiket a főispánnak kellett
elküldeni, a másikat a megyeház kapujára kellett kiszegezni.
Egy szolgabirói járáshoz tartozott Zalában harmincz-negyven falu.
Több-kevesebb. A szolgabiró már jól tudta, hol laknak a nemesek. Néhány
faluja nemes falu volt. Oda elküldte az alispáni meghivót. Nemes uraimék
lássák, hallják, értsék: miről van szó. Hogy azután elmennek-e a
közgyülésre vagy otthon maradnak: az az ő dolguk.
De ki legyen Deák Antal helyett az uj követ?
Tudni kell azt, hogy senki se akart abban a rengeteg vármegyében követ
lenni.
Ha pedig igy áll a dolog ki lenne más a követ, mint Deák Ferencz?
Először is a vármegye iránt való alkotmányos kötelessége. Most Antal
bátyja volt az alispán. Mig odajárt Pozsonyba: ő volt helyette a
substitutus alispán. Ha tehát Antal hazajön, pedig senki se hivja,
menjen helyébe Ferkó öcscse. Helyettesitse ott is. Ez már csak világos.
Azután az legyen a követ, a kinek mindenképen van hozzá esze, tudománya,
ereje, egészsége. A ki helyett van, a ki gazdaságát vezesse. A ki után
nem sipákol se asszony, se sok gyerek. A ki el nincs adósodva s a ki nem
sóvárog hivatal és kitüntetés után.
Ha mindezt nemes uraimék számba vették: mindenképen Deák Ferencz
mutatkozott alkalmasnak.
Azonban nemes uraimék nem sokat törődtek az egész követválasztással.
Valaki csak elfogadja a követséget. Körülbelül mindegy az: akárki lesz.
Azután a nemes urak rábizták az ügyet vezéreikre. Ott van Csányi László,
Horváth János kamarás, Deák Antal, Hertelendy Károly, Oszterhuber József
s a kálvinista nemesség vezetője Kerkapoly István. Elég nagy fejük van
hozzá, elég okos és jó emberek, majd tudják ők, kiből legyen az uj
követ.
Erről az oldalról is Deák Ferencz volt a legalkalmasabb. Hiszen a
vezérek valamennyien rokonok. Ki testvér, ki sógor, ki vér szerint való
atyafi, ki jó szomszéd, ki jó barát. Egyetlen egy sincs köztük, ki Deák
Ferencznek vételkedő társa volna vagy a kinek ellene kifogása lenne.
Maga Deák Antal, a legnagyobb tekintély, épen csak Ferkó öcscsét óhajtja
követnek.
Örökké érdekes az a levél, melyben erről sógorát értesiti. Sorai igy
szólnak: