század végének s a 19-ik század legeslegelejének irodalmi nyelve. Telve
latinossággal s az akkor ugynevezett dicastériális nyelvészet sok afféle
tulajdonságával, melyet ma furcsának és ódonságnak tekintünk.
De költeményei kétségtelenül mégis szebb nyelven irvák, mint levelei. A
levelek nem a nyilvánosság számára készülnek s ott a pongyolaság nem
hiba, hanem szokás. A költemények gondosabban készülnek bizonyára.
Minden költői mű becse lényegesen attól függ, hogy benne a gondolatok és
érzések minő alakban, a nyelv mekkora bájával jelennek meg. Költőnél és
szónoknál a legfölségesebb gondolat is elvész vagy elgyöngül, ha nincs
jól megalakitva.
Nem hiszem, hogy Deák Antal költeményei 1840-ben már az akkori magyar
költői nyelv magasán álltak volna. És valószinünek tartom, hogy halála
után öcscse, Deák Ferencz is igy vélekedett. A bölcs, meleg testvéri
szeretettel, de mégis gondosan biráló szemekkel nézte meg azokat. S ugy
találta bizonyára, hogy azok most már a Petőfi-kor hajnalán a világ elé
nem jöhetnek. A nemzet azokban csak az elmult kor tiszteletreméltó
avultságait szemlélhetné.
S a haza bölcsét még az a gondolat is vezethette, miért tegye ő közzé
most már azokat a költeményeket, melyeket az ő édes, jó bátyja, mig élt,
közzétenni, noha sokszor gondolt rá, soha nem sietett?
IGAZOLÁSUL.
Gyüjteményes munkáimnak »Emlékezések« czimü VI. kötetében van egy
czikkem e czim alatt: »Deák utolsó bécsi utja«. Ezt több mint husz év
előtt irtam. Ennek egyik-másik tételét megtámadta, kérdésessé tette
azóta elhunyt jeles történetbuvárunk és irónk, Pesty Frigyes. Valami kis
vita fejlődött ki köztünk. Vitázó feleletem ez.
Pesty Frigyes némileg kétségbevonja, vajjon én hiven közöltem-e ama
fejtegetéseket, melyekkel Deák Ferencz 1867-ik évi február 8-án ő
felsége a király előtt Bécsben a magyar király legfőbb kegyuri jogának
törvényes és alkotmányos értelmezését megvilágositotta.
Annyi bizonyos, hogy én az ő felsége és Deák Ferencz közti beszélgetésen
jelen nem voltam; azt is hiszem, hogy ott a két beszélgető egyénen kivül
más nem volt, se gyorsiró, se jegyzőkönyvvezető s hogy ennélfogva a
beszélgetést szóról-szóra visszaadni senki nem képes.
Én ugy irtam le, a mint Deáktól hallottam először 1869. évi májusban a
Deákpárti klubban futólag s másodszor 1872. évi karácsony első ünnepének
délutánján Deák Angol királynő-beli lakásán – de már ekkor részletesen
beszélte el. Közleményemből kihagytam először Deák beszédének azokat a
részeit, melyek nem a legfőbb kegyuri jogra s nem Simor primás 1867.
januári előterjesztésére vonatkoztak s másodszor kihagytam ő felségének
Deákhoz intézett némely szavait, melyek közzétételére – ugy hiszem – nem
vagyok feljogositva.
S Deák Ferencz nekem nem véletlenül s nem mellékesen beszélte el e
fontos értekezést. Én egyenesen véleményét kértem akkor a fölött, vajjon
helyes-e az én felfogásom bizonyos egyházpolitikai kérdésekben?
A 72-iki választásoknál ugyanis a veszprémi káptalan némely tekintélyes
tagjai egyenesen interpelláltak engem, hogy az akkori Apponyi-féle
egyházpolitikai programm pontjai felől mint vélekedem? Én nyiltan
megfeleltem erre a Deák-párt pártgyülésén, de bizalmasan is kifejtém
nézetem Markl nagyprépost és Pribék István püspök előtt. Amaz elhunyt
már, utóbbi most is él s neki választási programmom ide vonatkozó
pontját irásban is átadtam.
Erre nézve kérdeztem én meg Deák Ferencz véleményét, ki atyai
kegyességgel és bizalommal mondá el előttem nézeteit s e közben az 1867
február 8-diki bécsi kihallgatást is.
Szavait, mint más alkalommal is szoktam, feljegyeztem magamnak, noha
jegyzeteim nagy részét s köztük ezt is – fájdalom – 1875-diki
hordozáskodáskor elvesztettem. De szavai oly élénken maradtak
emlékezetemben, hogy azok valószinüleg nagyon kevéssé térhetnek el, in
merito semmi esetre se az általa mondottaktól.
Irott bizonyitványok természetesen nem állanak rendelkezésemre. Hiszem
azonban, hogy gróf Andrássy Gyulának s báró Eötvös Józsefnek a
kihallgatás után nem sok időre szintén elmondta Deák s nem lehetetlen,
hogy Csengery Antal nagybecsü jegyzeteiben, melyek közül azonban én csak
egy kormányválságra vonatkozót ismerek, szintén meg lesz örökitve e
fontos tanácskozás. Biztosan tudom azonban, hogy Kerkapoly Károlynak is
elmondotta Deák Ferencz s ő is emlékezik arra, ha talán nem oly
részletesen is. Ő is él ma is, módjában áll nyilatkozni e dologról.
Pesty Frigyes két körülményre alapitja látszólagos kételyét. Az egyik
az, mintha tán Deák nem mondta volna, hogy királyaink az apostoli király
czimet csak Mária Teréziától kezdve használnák – s Pesty Frigyes
csakugyan kimutatni igyekszik, hogy már korábban is használták.
Deák Ferencz 1873-ik évi junius hó 28-án a képviselőházban igy
nyilatkozott:
»Emlitik, hogy Magyarország királyát, mint apostoli fejedelmet illeti
meg e jog, (t. i. a jus placeti) de hivatkozom nálamnál a históriában
jártasabb férfiakra, én ugy tudom, hogy az »apostolicus rex« czimét
legelőször Mária Terézia kezdte használni, különösen egy pápai breve
folytán; azelőtt e czimet a magyar királyok sohasem használták. Tehát e
brevének volna az az eredménye, az apostoli czimből folyna az a jog,
hogy a magyar király más jogokat is gyakorolhat, mint minőket más
státusok fejedelmei gyakorolnak?«
Ime e szavak világosan mutatják, hogy Deák Ferencz csakugyan ugy tudta,
a hogy én közöltem, hogy t. i. Mária Terézia volt az első rex
apostolicus.
Igaz, hogy Pesty Frigyes nagyobb historikus, mint Deák volt. És Pesty
hivatkozik is I. Lipót királynak az esztergomi érsekhez intézett egyik
leiratára, melyben ő magát apostoli király minőségében állitja elő s
ebből következteti Pesty, hogy már Mária Terézia előtt is használták az
apostoli királyi czimet.
Azonban én Deákot a közjognak, sőt a közjog történetének terén is –
értvén a hazai közjogot – Pesty Frigyesnél jártasabbnak s mindenesetre
illetékes interpretatornak tartom, és sok minden okból azt hiszem, hogy
e kérdésben Deáknak van igaza.
Mindenekelőtt hivatkozom XIII. Kelemen pápának 1758. évi augusztus 19-én
kelt s Mária Teréziához intézett »Carissima in Christo Filia« kezdetü
brevejére, melyet Pesty Frigyes is jól ismer s melyben a pápa az
országnak és a magyar nemzetnek a keresztyénység védelmében szerzett
nagy érdemeiért Mária Teréziát, de csak ugy, mint Magyarország
királynéját és csakis »ezen országban való örököseit« motu proprio et
certa scientia ac matura deliberatione deque Pontificae auctoritatis
plenitudine az apostoli király czimével, nevével és nevezetével
feldisziti, megtiszteli, felékesiti és kitünteti. Vajjon tehát
használhatták-e ez előtt királyaink az apostoli czimet?
Egyébiránt tényleg maga I. Lipót se használta. Ő is csak a primáshoz
intézett leiratában a »regius apostolatus« czimet használja. Ez pedig
közjogilag véve egészen más dolog, legalább a nomenclatura mezején, mert
ez a magyar királyoknak Sylvester pápa bullájára alapitott jogából
folyik.
S végül Deák közjogilag létezőnek csak azt ismerte el, a mi az ország
törvényein alapult, alkotmányának megfelelt s az ország hozzájárulásával
gyakorlat által szentesittetett. S azért mind I. Lipótnak, mind II.
Józsefnek, mind I. Ferencz Józsefnek lehetnek s kétségtelenül vannak is
nagy számban oly intézkedéseik s elnevezéseik, melyeket közjogilag
érvényesnek, tehát létezőnek se Deák el nem ismert, se mi soha el nem
ismernénk. Például a »Szerb vajdaság és Temesi bánság ura« – czimezés s
több efféle.
Másik aggálya Pesty Frigyesnek, hogy azt a levelet, melyet Deák ő
felségének idézett, nem Hunyadi János irta, hanem a pesti 1450-ik évi
országgyülés.
Ez igaz.
De megjegyzem, hogy Deák Ferencz maga se tudta, mi mindenféle tárgyban
kérdi őt ő felsége s különösen nem készült előre a patronátus kérdésében
való érvelésre s azért nem is vitte magával se Schwandtner Scriptores
stb. II. kötetét, se Kollár Ferencz Ádám Historiae dipl. Juris
Patronatus stb. könyvét, a hol e levél egészben közölve van. Hanem
hamarosan eszébe jutott – mint nekem is későbbi kérdésemre mondá –
Kelemen Historia Juris stb. művének első kötete, mely ben a 196-ik lapon
a levél csakugyan olyformán van a jegyzetekben bevezetve, mintha azt
Hunyadi János kormányzó küldte volna a pápához. Egyébiránt az 1450-ik
évi országgyülés decretumai a hivatalos Corpus jurisba nincsenek fölvéve
s azért Deák bizony nem nagyon tévedett, hogy a levelet Hunyadinak
tulajdonitá. Meglehet, ő Schwandtnert és Kollárt nem is látta, vagy csak
fiatal korában igen régen, de Kelemenre jól emlékezett.
Pesty Frigyes egyéb fejtegetéseivel különben egyetértek.
De habár a dolog természeténél fogva én szórul-szóra nem irhattam is le
az ő felsége és Deák Ferencz közti beszélgetést: a kérdés meritumában s
az ezt feltüntető fontosabb szavakban nem tévedtem s kétség nem bántott.
Ha biztos nem lettem volna erről: ily alig megmérhető fontosságu nagy
kérdésben bizonyára nem közöltem volna azt a czikket, mely közjogi
küzdelmeink történetének egy kis fejezetét van hivatva megörökiteni.
Bár közéletünk kiválóbb s maholnap sirba szálló férfiai, kik Deákhoz
közelebb állottak, mint én, megőriznék emlékezetét ama szavaknak,
melyekben Deák az ország történetének elrejtett részleteit bizalmas
körben oly gyakran felvilágositá, oly gyakran fölfedezé.
DEÁK ANTAL NEM FOGAD EL UDVARI KITÜNTETÉST.
Deák Antalt meg se kérdik, meg se hallgatják, hanem tudta s beleegyezése
nélkül kinevezik királyi tanácsosnak. Deák Antal pedig meg se köszöni a
király kegyét, hanem egyszerüen visszautasitja. Pedig alispán volt és
követ volt.
Igy beszéltek hajdan az öregek. Meg is mondták az esetről véleményüket.
Az udvari emberek azt mondták:
– Bolond, neveletlen, szerencséjét elhányta magáról.
A hazafiak azt mondták:
– Ez már ember, igaz magyar nemes!
Vajjon melyiknek van igaza? Az udvari embernek, vagy a hazafinak-e? Hogy
történt hát az eset? Mi az a királyi tanácsosság?
Királyi tanácsos ma is van, régen is volt. Régen consiliarius regius
volt a neve latinul. Udvari kitüntetés ma is, régen is az volt. Nem jár
vele se rang, se hivatal, se munka, se felelősség, de fizetés se.
Tisztességnek csakugyan tisztesség azok előtt, a kik komoly dolognak
tartják. Mindig sokan vannak, a kik annak tartják. De még többen vannak,
a kik semminek se tartják. Csak társadalmi csecsebecsének, játéknak,
hivalkodásnak, czifraságnak. Valami jó, kemény hazafinak sohase szokták
adni. A kemény hazafi ferde szemmel néz rá, mintha labancz volna, a ki
királyi tanácsos. Mintha azt gondolná: vajjon mit vétkezett ez az ember
a haza ellen, miben járhatott az osztrák kezére, hogy az udvar igy
kitüntette?
Ingyen bizony nem adták hajdanában sem… Vagy meg kellett érdemelni, vagy
meg kellett szolgálni. De azonfelül meg is kellett fizetni. Hajdan
hatszázötven forint volt az ára, a mai pénzben ezerháromszázhatvanöt
korona. Nem tudom egész bizonyosan, de ugy hiszem, ma is ez az ára, ha
különös kegyből felét vagy az egészet el nem engedik. Kellett érte
folyamodni, a főispán adott hozzá ajánlatot, megszerzésének tehát csak
az volt a módja, a mi körülbelül ma is. A király hajdan se tudta, ma se
tudja, ki az ő vidéki, mezei tanácsosa. Hajdan nem is szokták
személyesen megköszönni a királynak. A király német is volt, messze is
volt, Bécsbe kellett járni utána, nem is szerette a sok ismeretlen
járó-kelőt maga körül. Most másként van. Most a királynak kedvére van,
ha kegyességét megköszönik. Igy kell érteni az ujságok czikkét, a mikor
olvassuk, hogy a király általános kihallgatást adott s ötvenen-százan,
ime ezek-amazok voltak felséges szine előtt.
Ma bővebben osztogatják ezt a czimet, mint hajdanában. Több ember van
hozzá. A vágy és törekvés is nagyobb utána. Isten tudja, mi az oka.
Bizonyosan a közerkölcs lett sikérebbé. Hajdan az emberek mintha többet
adtak volna a belső értékre, mint a külső látszatra. Most mintha
megforditva volna. Pedig az egyenlőség érzete ma nagyobb az embereknél,
mint régen volt. Legalább szivesen dicsekszünk effélével.
Hajdan nagyobb értéke volt a »nagyságos« czimnek, mint most. Ma mindenki
»nagyságos ur« és »nagyságos asszony.« Ki tartja most már különös
megtiszteltetésnek a »nagyságos« czimet?
Régebben nem igy volt. A vármegye törzsökös tisztviselőit, sőt az
országgyülési követeket is csak a »tekintetes« czim illette meg. A
nagyterjedelmü uradalmak ura is csak tekintetes ur volt, ha nem volt
mágnás, főispán vagy aranykulcsos. Festetich Antalt Veszprém vármegyében
csak tekintetes urazták, pedig hatvanezer hold földje volt s rettenetes
gazdagsága.
A »nagyságos« és »méltóságos« czim ritka volt, mint a fehér holló.
Mágnás még csak akadt, de nagyságos ur kevés akadt. Ha valami nyugdijas
referendárius, vagy királyi táblabiró közibénk tévedt: megnéztük jól.
Mert ő már nagyságos ur volt vagy méltóságos is. Bécset is látta,
királyt is látott, potentátokat is látott. Hires, nevezetes ember.
Deák Antal 1825-től 1833-ig volt követ Zalából s egyuttal Zala vármegye
alispánja is. Feltünt Kölcseynek, pedig valami bensőbb barátság nem volt
köztük. Deák Kölcseyt ott az országos ügyekben nagyon is poétának
tartotta, komoly dolgokban pedig nem szerette a poétát. Hiszen igaz,
hogy Kölcsey csakugyan költő volt Isten jóvoltából.
Hanem az a furcsa, hogy Kölcsey is költőnek tekintette Deákot. Azt irta
róla országgyülési naplójában:
– Arczában van valami Himfyhez hasonló, van valami, a mi költőt
sejdittet.
Volt költői tehetsége Deák Antalnak is, irt költeményeket ő is. De
honnan tudhatta ezt Kölcsey?
Elvégre költő is lehet királyi tanácsos, noha egy se jut eszembe, a ki
száz esztendő óta az lett volna. Deák azonban, mint alispán és követ
csakugyan lehetett. És lett is.
A mikor Pozsonyba fölkerült: az udvarnál s a magas kormányszéknél
csakugyan nem a legjobb hirben állott. Kurucz szivü, kemény fejü,
ellenzéki férfiunak tartották. Jól emlékeztek három év előtti dolgára.
Akkor volt 1822-ben és még 1823-ban is, a mikor a kormány a törvénytelen
adókat és ujonczokat be akarta hajtani. A vármegyék megtagadták az
engedelmességet. Nem fogadtak szót. Nem adtak adót és ujonczot. A
mindenható miniszter, a hires Metternich herczeg, a főkorlátnok az
utolsó Koháry herczeg volt. Mindenképen igába akarták hajtani az
országot. Királyi biztosokkal és katonákkal árasztották el a
vármegyéket. Törni vagy hajolni: ez volt a kormány bölcsesége.
Zala vármegye is megtagadta az adót és a katonát.
A vármegyére komisszárius ült és katonaság. Összehivták a nemesi karokat
és rendeket közgyülésre Zala-Egerszegen a vármegyeházába. Ott volt Deák
Antal is. mint a vármegye egyik vezér-tisztviselője.
A komisszárius nem hitte, hogy a karok és rendek valami simán fogadják
el a törvénytelen rendeleteket. Biztatta őket, meg is akarta őket
ijeszteni. A mikor legjobban tanácskoznak, csak hozzák ám a hirt a
terembe, hogy kivül baj van, a svalizsér katonák körülvették a
vármegyeházát. A ki kuruczkodik, jaj lesz árva fejének.
Könnyü elgondolni, mi lett ennek a következménye. Ritka korszak az,
mikor az emberek a fegyverrel szembeszállnak. Akkor még nem volt olyan
korszak. A karok és rendek, ki féltéből, ki jókedvéből, ki
fogcsikorgatva elhallgattak s elfogadták az engedelmességet. De Deák
Antal nem fogadta el, hanem a helyett azt mondotta:
– Tekintetes nemes karok és rendek! A kormány követelése törvénytelen,
de talán a felséges királyunk iránt való jobbágyi hódolatból magam is
rászántam volna annak elfogadására. De, ha a katonaság kényszerit, nem
fogadom el. Jó szóért, okosságból talán megtettem volna, de az erőszakos
karhatalom se nem jó szó, se nem okosság. De nem is törvényes. Látom,
hogy a tekintetes karok és rendek meghajolnak. Én nem. Itt hagyom a
karok és rendek gyülekezetét.
Föltette kalpagját s kiment. Ugy ott hagyta a megyegyülést, mint Szent
Pál az oláhokat.
Az ily ember nevét akkor, ha egyébként jeles név volt, föl szokták
jegyezni a feketekönyvben. Az ily ember hiába folyamodott volna udvari
kitüntetésért, rendért, rangért, titulusért, még királyi tanácsosságért
is.
Csakhogy Deák Antal nem is folyamodott.
Hogy mégis megkapta, annak története van. Följegyezte maga is,
följegyezték a történetirók is. S hogy elutasitotta magától, azt
hazafi-érdemül jegyezték föl. Maga Kölcsey is megjegyzi országgyülési
naplójában:
– A zalai Deák Antal… éppen az, ki a mult országgyülésen az udvartól
önként ajánlott tanácsosi czimet el nem fogadta!
De hát valami különös érdem volt ez? Valami nagy dolog ez? Hogy még a
koszorus költő is méltónak tartotta emlékezetét megörökiteni?
Fölment az országgyülésre. Alig harmadfél év mulva a vármegyeházi
jelenet után. Igaz, hogy a miként országszerte hirdették, akkor már a
nemzet és a király kiengesztelődött egymással. Csakhogy az emberek akkor
még nem voltak oly feledékenyek, mint most. Nem volt annyi röpködő
ujság, nem árultak két-filléres lapokat uton-utfélen. Nem olvastak az
emberek annyit, nem is feledhettek annyit. Deák Antalt az a hir előzte
meg, hogy benne a legjobb hazafiak egyike, a nemzeti ellenzék
vezérférfia lépett föl az alkotmányért folyó harcz porondjára. Valóságos
kurucz.
Igy is volt.
Csakhogy nagyravágyás nélkül való, szerény, hallgatag, ritkán szóló
férfiu. Terhére volt a csillogás, terhére volt a tömeg rivalgása,
nemcsak nem kereste, hanem egyenesen elkerülte a zajos népszerüséget. Ez
volt egyik oka annak is, hogy a hol vezérkednie kellett volna, onnan
gondosan félreállt.
Erkölcse őstiszta, felfogása és gondolkozása köztársasági. Dicső
öcscsének, a haza bölcsének példaképe. Az akkori viszonyok közt csaknem
komor gondolkozásu. Kiáltó példát hozok fel erre.
A trónörökös koronázását 1830. évi szeptember 20-ára tüzték ki. V-ik
Ferdinánd fejére kellett tenni a szent koronát. A nagy eső és vihar
ugyan e napon elmosta az alkotmányos szertartást, de azért hat nap mulva
megtartották.
Szeptember elején Pozsonyba vitték a koronát. Nagy udvari pompa kisérte
az ereklyét. Kiállt a polgárság és a katonaság. Ágyudörgés és
harangzugás töltötte meg a levegő-eget. Uri bandérium, fényes, aranyos,
ezüstös fogatok, ragyogó küldöttségek tolongtak a koronát vivő kocsi
körül. Öröm, vigság, hejje-hujja.
Deák Antal igy ir erről 1830 szeptember 9-én kelt levelében sógorának,
Oszterhuber Józsefnek:
– Magam is a nép tolongásai közbe szorulván, alkalmatosságot adott a
fényes látomány a felől való elmélkedésemre, hogy ha vajjon egy idegen
nemzetbeli, kivált gyökeres republikánus ember itt megjelenvén, látná,
hogy egy minden élet és lélek nélkül való portékának mint lehet oly
hathatós morális erőt tulajdonitani, hogy annak ennyi pompát csinálnak
üdvözlésére, vajjon nem hinné-e inkább azt, hogy mi a felvilágosodásnak
még sötét századában egy arany bálvány tiszteletével ábrándozunk,
semmint azt, hogy az uralkodási despotizmusnak fanatikus hódolói
vagyunk, kik a megkoronázott főnek kormánya nélkül magunkat vezérelni és
igazgathatni nem is tudnánk. Pedig ugy van! Egy magyar arisztokratának
legtisztább felvilágosodása mellett is azt kell hinnie. Mert
konstituczionális dogmája, hogy a megkoronázott király lehet csak
törvényes kormányzója s e nélkül a király nem is lehet király. Amaz
nevetségének tárgyává tenné azt, a miben emez hathatós erőt lel. S
mindkettőnek igazsága van a maga nézőpontjában!
Ime, Deák Antal elmélkedése!
A korona csak élet és lélek nélkül való portéka. Arany bálvány
tiszteletével ábrándozunk. Az uralkodói despotizmus hódolói vagyunk. Ily
gondolatok lepik meg elméjét. Pedig ily gondolatokért, mikor még ő
ötéves gyermek volt, nemes vértanuk vére boritotta a vesztőhelyet Buda
várának Vérmezején.
Ily férfiut akartak legfelsőbb királyi kegygyel udvari kitüntetésben
részesiteni.
Rendszer volt ez akkor. A haza igaz nagyjait, a nemzet méltó vezéreit
mind meg akarták ejteni. Vagy rémitéssel és üldözéssel elnémitani s a
köztérről leszoritani. Igy tettek Kölcseyvel, Wesselényivel, ifj. Balogh
Jánossal, Kossuthtal. Vagy pedig kitüntetéssel, magas hivatallal,
adománynyal, kecsegtetéssel az ellenzéktől elvonni s a kormány
szolgálatába hajtani.
Metternich rendszere volt ez. Minden hitvány kormány igy dolgozott a
Habsburgok alatt. De talán sohase jobban, mint a nemzeti ébredés
korszakában. A két Deák-testvér szemei előtt. Az 1825-iki, 1830-iki és
1832-iki országgyülés minden nagy alakját kisértetbe hozták.
Bartal Györgyöt, a nagy közjogtudóst, megtették az udvari
főkorlátnoksághoz referendáriusnak, udvari tanácsosnak, méltóságos
urnak.
Szerencsy Istvánt, a jeles szónokot, személynökké, kegyelmes urrá, a
követek táblájának elnökévé tették.
Plathy Mihály Bars vármegye ragyogó tollu főjegyzője volt. A vármegyék
ellenállásának korszakában az ő hatalmas művei védték az alkotmányt s
kéziratban elterjedtek az egész ország területén. Kitünő szónok is volt.
Királyi tábla birája lett. Nagyságos ur. Elnémult.
Elnémult Somssich Pongrácz is. Ő is a királyi táblára vonult s aztán ő
is kegyelmes rangra emelkedett. Kiváló tagja volt Somogyból a követek
táblájának.
Ragályi Tamást a nemzet vezérévé jelölte ki a sors. Hatalmas szónok,
hóditó egyéniség, forró népszerüség vette körül alakját, minden szavát.
Két vármegye is megválasztotta követének egyszerre. Róla készült a
legszebb országgyülési dal. Elterjedt a dal végig az országon. De mi még
gyermekkorunkban énekeltük. A mikor az önkényuralom a Szózatnak s a
Kossuth-dalnak éneklését eltiltotta: ezt kifeledte a tilalomból.
Félszázad előtt, mikor Jókai Pápára jött, Eszter nénje látogatására, a
főiskola ifjusága e dallal üdvözölte. Régen porrá, hamuvá vált már
Ragályi, a mikor e dalban a hon nagyjai még mindig könyeiket hullatták,
»hogy Ragályi nem jött el követnek«. A hirharang azt kongatta, hogy
felesége »nagyságos asszony« akart lenni. E miatt fogadta volna el a
királyi táblai biróságot. Akár ezért, akár másért – elfogadta. Elnémult
örökre.
Hát Vay Ádám, a lelkes hazafi, az óriás birtoku, büszke ősmagyar, az
ellenzék dicsősége? Grófságot adományozott neki a király.
Hát Felső-bükki Nagy Pál, a ki legelső volt a nagyok között, a ki
fölkeltette Széchenyiben a hazamentő isteni szikrát s a kinek nemzetünk
történetében nagy iróink még mindig nem jelölték ki eléggé azt az örökké
ragyogó helyet, mely őt alkotmányunk és nyelvünk megmentésében méltán
megilleti. Elhallgatott, csöndessé vált, nagy ritkán emelte föl hatalmas
szavát. A felszin után gondolkodók azt beszélték, hogy gróf Pálffy
Ferencz erdőségeinek gondnokságát kapta meg a kormánytól évi
tizenhatezer pengő forint fizetéssel.
Idősb Balogh Jánost és idősb Pázmándy Dénest nem kisértették meg. Öregek
voltak már s a természet rendes törvénye szerint ki kellett dőlniök.
Inkább fiaikat kisérte szemével a kormány.
Ezek sorába tartozott Deák Antal. Csakhogy ő nem volt öreg. 1830-ban még
csak negyvenegy éves volt. Jó lett volna megszéditeni őt is. Csakhogy
nem merték. Elméje mély és éles, természete közdolgokban komor, jelleme
szilárd, mint a bércz, még a népszerüség zaját is tudatosan kerüli;
miként merjenek közeliteni ily férfiuhoz?
A régi főkanczellár herczeg Koháry Antal volt. Ő hirtelen gutaütésben
meghalt 1826. évi junius 27-én gróf Zichy osztrák miniszter oroszvári
kastélyában Utána Reviczky Ádám lett a főkanczellár. Ez eredetileg
köznemes volt; jobban szemügyre vette az embereket, mint Koháry herczeg.
Ez valami mást gondolt ki, hogy Deákot megközelitse. Nem az egyszerü
durva adományt vagy megvesztegetést.
A követek, kivált a kik alispánok vagy főjegyzők is voltak egyuttal,
csak ugy bomlottak a nagyságos czim után. Ha már hazamentek, mint
nagyságos urak akartak hazamenni. Ez a gyöngeség lepte meg az embereket,
a társaságokat, különösen az asszonyokat.
Deákot nem lehetett megkérdezni, hogy elfogadja-e a királyi
tanácsosságot? A felelet nyilvánvaló lett volna. Se nem kéri, se el nem
fogadja. Ez fölfelé nem is lett volna se sértés, se gorombaság.