Deák azt kérdezé:
– Fölséged biztos-e abban, hogy Bécs és örökös tartományai teljes
áldozatkészséggel utolsó emberig, utolsó erőfeszitésig buzgón sietnek
fölséged és birodalma megvédelmezésére?
Ült mind a két férfi karos széken. Deák e szavaira Ferencz József
fölpattant ültéből s nagy izgatottság vett rajta erőt. Deák érző szivét
nagyon meghatotta ez izgatottság. Szokatlan hévvel felelt a fölség:
– Épen ebben nem vagyok biztos. Nagyon rossz a bécsi hangulat. Képzelje,
ön, rám kiabálnak az utczán. Hogy viseljek én ezekkel háborut?
Ismét leült a fölség, mintha megbánta volna szokatlan fölpattanását. A
fölség a figyelemnek, az udvariasságnak s a példányszerü katonai nemes
modornak megtestesülése.
Deák ekkor ezt felelte:
– Ha maga fölséged nem biztos arról, hogy Bécs, a melyért a birodalom s
különösen Magyarország is annyit áldozott, a legnagyobb hazafisággal és
hősiességgel áll fölséged mellé s a birodalom védelmére s ha a bécsi
polgárság hangulata is oly rossz: miként biztosithassam én akkor
fölségedet arról, hogy a magyar nemzet kész oly buzgóságra és áldozatra,
mint Mária Terézia idején? Szegény az ország, a tavaszi fagy elvette a
termést, nyomor és inség fenyegeti a nép nagy részét, kedvetlen az egész
nemzet, alkotmányos szabadságától rég idő óta meg van fosztva, hősi
áldozatra képtelen. Mély részvétet, sőt fájdalmat érzek fölséged
aggodalmas helyzete iránt, de nekem más javaslatom nem lehet, csak az:
kössön békét fölséged azonnal, állitsa vissza Magyarország alkotmányát s
megelégedett és boldog népei ismét helyreállitják a birodalom
tekintélyét s fölséged hatalmát és dicsőségét. Jó lelkiismerettel más
tanácsom nem lehet.
A fölség első szava erre ez volt:
– Nehéz, nagyon nehéz!
De azután melegen megköszönte Deáknak tanácsát, udvariasan bocsánatot
kért az utazás okozta fáradalmakért s bizalmas kézszoritással vett tőle
bucsut.
De megfogadta a jó tanácsot s nyomban elrendelte a fegyverszünet iránti
intézkedések megtételét.
E történet vezérszavait följegyeztem magamnak. Bizonyos, hogy lényeges
részeiben nem tévedek.
Thaly Kálmán fölemlitett egy másik Deák-adomát is. A mely arról szól,
hogy ha az ember rosszul gombolja be a kabátját s egy lyukkal följebb
vagy alább tévedett a gombolásban: egyébként nem lehet segiteni, mint
ugy, hogy az ember minden gombot kigombol s ujra kezdi az egészet.
Ez is igaz, országszerte ismert Deák-adoma. De ez nem Bécsben s nem ama
válságos tanácskozás alatt történt. Hanem a mint én tudom, Pesten
történt a Nemzeti Kaszinóban a mult század 60-as éveinek elején.
Deák mindig azt állitotta, hogy a kiegyezés másként meg nem történhetik,
csupán csak az 1848-iki törvények elismerésével. Ezen kell kezdeni a
kiegyezési tárgyalásokat.
Erről folyt szó egy alkalommal a kaszinóban is. A konzervativek
vitatkoztak Deákkal. Ott volt egy pár osztrák főur s egy volt osztrák
miniszter is, a kik azonban nem vettek részt a vitában.
Egyik magyar konzervativ főur mondta Deáknak:
– Már az még se lehet, hogy 1848-nál kezdjük. Mennyi minden történt
azóta? Mindazt visszacsinálni mégse lehet.
– Bizony pedig, igy szólt Deák, ha valaki rosszul gombolja be a
mellényét s egy gombbal följebb, vagy alább kezdte; nincs ott más mód,
mint kigombolkozni egészen s ujra kezdeni az egészet.
A vitatkozó ellenfél azt felelte:
– Vagy lemetélni a gombokat.
Deák fölkelt, az ily bolond beszédet hallani nem akarta s csak ugy
távozóban szólt oda:
– Akkor éppen nem lesz a mellény soha begombolva.
KÖLTŐ VOLT-E DEÁK ANTAL?
Költő volt-e Deák Antal?
Bizonyára furcsa kérdés. Eddig eszébe se jutott senkinek. Sohase irtak
róla. Hagyomány nem emliti. Költeménye nem maradt. Életét-halálát
elfeledte mindenki, jó részben még az irodalom is. 1789-ben született,
1842-ben halt meg. Hatvankét esztendő óta ott hamvad a kehidai családi
sirboltban. Senki se él már, a kivel együtt volt gyermek és ifju.
Barátai mind elporladtak már. A ki mint tizenöt-husz éves ifju még
ismerhette: az is aggastyán már, a nyolczvanadik év körül hurczolja
életkorát. De ilyen is hány van? S ki az, a ki még van? Alig ismerek
kettőt-hármat.
Pedig kiváló férfiu volt. Nem azért, mert a haza bölcsének, Deák
Ferencznek, volt testvérbátyja s igazi, benső nemes barátja. Ez is
valami ugyan, de Zala vármegyének 1815 óta választott tisztviselője,
azután alispánja, három országgyülésen követe, az ébredő nemzet nagy
eszméinek ápolásában vezére, hatalmas és független férfiu, a kit a
zsarnoknak sem haragvó tekintete, sem édesgető szava meg nem inditott s
a ki a népkegytől, az aurea popularistól se fogadott el semmit. Ezért
volt kiváló ember. Remek alak, a kit jó kedvében az Isten csak Rómának,
Angliának és csak Magyarországnak adhatott béke idején. Táblabiró a
nemességnek s a méltóságnak legtisztább magasságában.
Hogy a kor elfeledte: fájhat, de nem csodálhatjuk. Öcscsének neve, hire,
dicsősége már életében homályba boritotta az ő nevét. Irodalmi művei, ha
voltak is, nem szálltak ránk. S ha országunk területén szóba jött a Deák
név, már 1833-tól kezdve csak Ferenczre gondolt mindenki s nem Antalra.
Pedig bölcs ember volt ő is. Nagy elme, nagy tudás, dicső jellem, valódi
emberszeretet, vármegyéjének igazságos kormányzója, országának bölcs
törvényhozója. Hogy költő is volt: vannak rá nyomok, tünetek. Ezeket
szedem össze e kis czikkecskében.
Valahol megjegyeztem már, hogy 1840 körül azt irja egyik levelében
sógorának Oszterhuber Józsefnek:
– Pesten lévő regéimet ki szeretném nyomtatni és e végre kellene
legalább is, a mint gondolom, 500 forint.
Ez a levele nincs meg egészen, csak csonkán. Kelete hiányzik. Mellékes
körülményekből gondolom, hogy keletét 1840-re vagy legfölebb egy évvel
előbbre vagy utóbbra tehetjük.
»Regéimet«.
Az a kérdés, saját alkotásait értsük e szó alatt vagy idegen szerzőknek
kézirati gyüjteményben levő alkotásait?
Kétségtelenül saját alkotásait kell értenünk. Kisfaludy Sándor regéi s
egyéb szerzőknek a mult század első negyedében irott regéi is ki voltak
nyomtatva. Idegen alkotások kinyomatására Deák Antal nem is forditott
volna tetemes pénzt. Gondos, takarékos gazda volt. A ki pedig az ő
sajátságosan szerény és önérzetes gondolkozását ismerte, el nem hiheti,
hogy ő mások műveiről azt mondta vagy irta volna: »regéim«.
Csak az ő alkotásairól lehet szó. A mit egyébiránt teljesen bebizonyit
öcscse levelezése.
Deák Ferencz, mint huszonkét éves ifju, már az 1825-ik év nyarán
értesité Vörösmartyt, ifju barátját arról, hogy Antal bátyja Regék czim
alatt egy kötetnyi költeményt irt. S tudakozódik tőle a kiadás költségei
iránt. Vörösmarty felelt is a levélre, de a felelete Kehidán
elhányódott. Elveszett.
1825-ik évi november 15-én igy ir Deák erről Vörösmartynak:
– Ugyanezen elveszett leveledben megirtad már: Antal testvérem Regéinek
kinyomatása mennyibe kerüljön? De ezen levélnek elveszitésével ismét nem
tudjuk magunkat mihez igazgani; kérlek tehát ujra testvérem nevével is,
ird meg, kisebb nyolczadrétre kleine garmond antiqua betükkel 900
példányra, középszerü vékonyságu irópapiroson 500 példányra mennyiért
nyomtatnak egy ivnyit az universitás műhelyében? és igy az egész munka
kinyomtatásaért mennyit? és milyen időszakokban kelljen fizetni? hogy mi
itthon tudósitásodhoz alkalmaztatván magunkat, az erre szükséges pénzt
elkészithessük és az ország gyülésének végével nyomtattatásához
kezdhessünk. Előbb is megtenné testvérem a contractust, de mivel megyénk
követjei saját költségeiken vannak az ország gyülésén és a vármegye
cassájából járó napi bért teljességgel el nem fogadták: szükséges mindig
kezünknél tartani, mert nem tudjuk, meddig tarthat még ezen
országgyülés.
Deák Antal irt hát költeményeket Regék czim alatt. Öcscse levele arról
is bizonyságot tesz, hogy e költeményeket ő is ismerte és szerette s
azok kinyomatását, kiadását Antal bátyjával együtt ő is óhajtotta sőt
egyenesen akarta.
Vajjon mikor irta e költeményeket Deák Antal?
Nézzük csak fiatalkori éveit.
1808-ban végezte győri jogakadémiai tanulmányait, Akkor mult 19 éves.
Nem lehetetlen, de épen nem valószinü, hogy jogász tanuló évei alatt
1804-től 1808-ig, tehát 15 vagy 18 éves korában irta volna a
költeményeket. Nem valószinü azért, mert alig lehet kételkedni, hogy a
költeményekhez az első ötletet, ösztönt, munkakedvet, valamint a czimet
is Kisfaludy Sándor bátyjának regéi nyujtották, e regék pedig 1807 után
jelentek meg. De nem valószinü azért se, hogy az éles komolysággal s
kiváló szellemmel teljes férfiu 1840-ben, tehát 51 éves korában kiadásra
méltónak alig tartotta volna az oly zsenge korban irt bizonyára zsenge
műveket.
Teljesen valószinü, hogy e művek később készültek. De még se mindjárt. A
következő 1809 elején Deák Antal vármegyéje ezredében inzurgens lett,
még pedig nem utolsó. Hadnagygyá választották s nemsokára a győri csata
után kapitánynyá lett. Csaták, hadgyakorlatok, táborozások nem
alkalmasak irodalmi foglalkozásra. Inter arma silent musae. Hadi
pályafutása 1810-ben ért véget, nyomban alszolgabiró s Ferencz öcscsének
gyámgondnoka lett. Csak az ez utáni években 1813-tól 1823-ig irhatta
költeményeit huszonnégytől harmincznégy éves koráig.
De hát hol voltak azok 1840-ben Pesten?
Ferencz öcscse 1839-ben és 1840-ben Pozsonyban volt az országgyülésen.
Annál tehát Pesten nem lehettek. De ha nála lettek volna is, valószinü,
hogy azt sógorának megemliti.
Legvalószinübb, hogy valamelyik pesti könyvkiadónál vagy nyomdásznál
voltak. Talán Vörösmartynál, kivel ő is barátságban állott. Letette oda
áttekintés s talán birálat végett, s hogy mikor és miként nyomtatja ki s
valóban kinyomatja-e, ez iránt az elhatározását későbbre halasztotta.
Hogy szándéka megvolt a kinyomatásra: maga irja. Hogy a kinyomatás
végkép elmaradt: kétségtelen. A könyv sohase látott napvilágot.
Szentül hiszem, a kézirat is elveszett. Maga Deák Ferencz semmisitette
meg vagy bátyja halála után 1842-ben, vagy kehidai birtoka eladása után
1854-ben. A leveleket különben is tűzbe szokta dobni, ekkor pedig külön
is nagy irathalmazokat semmisitett meg. Nedeczky Pista közvetlenül tudja
ezt. De egyébként hova is lett volna a Deák-nemzetség leveles tára?
A költői tehetségről sokan irtak már. Sokan igen szépen irtak.
Sajátságos természete vagy tulajdonsága vagy tökéletessége az az emberi
léleknek. Nem minden lélek alkalmas rá. Oly mértékben legalább, hogy
méltán költőnek mondhassa a világ, kevés lélek alkalmas rá. A költői
alkotás az agy munkája, de nem egyedül az ész munkája. Több is, más is
kell hozzá, az ész maga nem elégséges.
Kell hozzá gondolat és eszme. E nélkül nincs költői alkotás. Deák Antal
észbeli tehetsége nem mindennapi volt. Gondolatokban, eszmékben nem volt
szegény. Bizonyság erre levelezése s közéleti, megyei és országgyülési
működése.
Kell hozzá ihlet, mély érzés, erős képzelet, elmésség. És kell hozzá
gyakran a felfogásnak, tapasztalásnak és érzésnek az a neme és
gazdagsága, melyet a mi népünk édes-bús érzésnek, az irodalom pedig
humornak nevez. Az a lélek, mely ebben gazdag, tele van szeretettel és
igazsággal. Ismeri az emberi gyöngeségeket s ezek daczára is szereti az
embert. Ismeri, meglátja, meg figyeli a tüneteket, de azok
változatosságát s mulandóságát is jól tudja. A világ és annak
mérhetetlensége tisztán áll előtte, de se oda nem tapad hozzá, se el nem
merül benne. Felfogásában, érzésében független tőle. A világ is más, ő
is más. Elméssége, bölcsesége és szeretete a világ fölé helyezi őt. Ez a
humor s különösen ez a magyar humor, a mint például Bercsényi grófnál, a
kurucz generálisnál és Jókainál tökéletes alakra jut.
Deák Antalnál ez nagy mértékben megvolt. Bebizonyitom példákkal,
melyeket gyakori költői gondolkozásának nagy seregéből emelek ki.
Ahhoz, hogy valaki költő legyen, kell alkalom is.
Irodalmunk története szerint sajátságos fogalma van ez alkalom szónak.
Ma az óriási város, a hányt-vetett élet, az életviszontagságok és
szenvedélyek harcza idézi elő, fakasztja ki s hozza életre a költő
lelkének alkotó vágyát. Igy képzeljük, igy tudjuk. Jókairól, Keményről,
Eötvös Józsefről s nagy és jeles iróink egész seregéről el se tudnánk
képzelni, hogy másutt is ugy dolgozhattak volna, mint Budapesten, az
ország fővárosában, a nemzet állami, kormányzati s irodalmi életének
központjában.
Hajdan nem igy volt.
Hajdan nem volt efféle központ.
Kazinczy, Kölcsey, a két Szemere, Fáy, Kisfaludy Sándor és Berzsenyi,
Csokonai s mások s később is sok ideig Vörösmarty, Arany, Tompa, Madách
és még igen sokan falun, a világ háta mögött, a fővárostól távol,
alkották meg nagy és szép műveiket vagy azok nagy részét. Egymással is,
a központtal is alig érintkezve, csendben, némán, mezei munkáik
szünetelése alatt s a mikor a falusi zajos vidámságtól s a pezsgő
vármegyei élettől félrevonulhattak, alkották meg gondosan, huzamos idő
alatt költői munkáikat.
A csöndes, falusi élet volt az ő alkalmuk a költői munkásságra.
S megvolt ez és épen igy volt meg Deák Antal számára is. S ott volt
mellette és körülötte Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel s részben
Kisfaludy Károly is. A nemesi regék nagy költője, Himfy szerelmének édes
hangu dalnoka tizenöt évvel volt ugyan idősebb Deák Antalnál, de azért
1810-től kezdve sürü érintkezésben álltak egymással, rokonok is voltak s
egymáshoz közel is laktak. Deák gyöngéden mindig »Sándor bátyám«-nak
mondta és irta a nagy költőt. Ez időtől kezdve volt jó ismeretségben
Berzsenyivel is, ki csak kilencz évvel volt idősebb s Kisfaludy
Károlylyal is gyakran összejött, a ki vele egyidős volt.
Csoda-e, különös dolog-e, ha ily környezet mellett Deák Antal gazdag
lelkében is megfogamzott az isteni vágy: költői alkotásokkal működni
azon, hogy szebbé, nemesebbé, magasztosabbá tegyük a magyart?
Azon csodálkoznám, ha meg nem fogamzott volna. Egészen természetesnek s
egészen bizonyosnak tartom, hogy Deák Antal jelentékeny költői
kisérleteket alkotott. S hogy épen regéket irt, mint levelében maga
emliti, ebből azt következtetem, hogy már a rokonságnál s benső
barátságnál fogva is főleg Kisfaludy Sándor volt előtte a példakép s az
ő hatása alatt dolgozott leginkább.
Más okom s talán erősebb okom is van erre. Az, hogy a Deák Antal után
maradt töredékes kisérletekben sok helyütt fölismerem a regék költőjének
felfogását és érzéseit.
Lássuk csak közelebbről ezt a körülményt.
Deák Antal regéi, mint mondottam, elvesztek. Egyéb költeménye se maradt.
De maradtak levelei s ezekben itt-amott szép költői részek. Egy-egy
gondolat, egy-egy érzés és elmésség, egy-egy édes-bús fölfogás költői
alakitásban.
Nézzünk néhányat ezek közül.
Az országgyülésről 1825. évi deczember 3-án ir sógorának, ebben
megemlékezik Farkas Ferenczről, Zala jeles fiáról s az ő egyik legjobb
barátjáról. Igy emlékezik meg:
– Farkas Ferencz emlékezzék meg gyakran felőlem, csendesen égő
kandallója mellett, a hol az ember távol a nagyvilág zajától, édes
nyugodalomban töltheti napjait s megvetve az udvari fényt, megvetve az
irigyek rágalmait, édesen emlékezhetik jó barátairól.
Ime a magyar nemes ember gondolkozása, a hogy Kisfaludy Sándor is
megrajzolja előttünk.
Vajjon utánzás, érzelgősség vagy hizelgés ez Deák Antaltól?
Nem. Jelleme mindezt meg nem türné. Én költői érzést és gondolatot látok
benne.
Szeretett elandalogni, mélázni, elábrándozni, a mikor ideje engedte. Nem
mindig engedte. Hivatala sok és sokféle és nagy birtoka sok gonddal
járt. Kötelességérzete pedig tökéletes volt. A csonka munkát nem
szerette. De azért van ideje az alispánnak is, a földesurnak is néha.
Főbiró és alispán korában is Kehidán lakott s gyakran nyakába vette a
határt s bejárta a dülőket. Ilyenkor gondolatainak s ábrándjainak élt. A
dülők nevei, a melyek az ő birtokához tartoztak Kehidán, a következők:
Komlókert, Kiserdő, Örvényesi gyepük, Égett mező, Papfene-fenyves,
Almási határ, Csomabükk, Pusztafalu, Paprét s még néhány. Ezeket járta.
Néha az este vetette haza. Andalgás, ábrándozás nélkül lehetetlen is a
költő lelkét elgondolni.
Ilyennek szerette volna sógorát is. Ezt irja neki Pozsonyból 1833-ik évi
február 24-én:
– Kedves barátom, sógorom! Gyujts pipára, minek előtte soraimat olvasni
kezded s égő dohányod bodor füstjének enyészetéhez hasonlitván a lefolyt
vig farsangi napoknak sirbaszaladtát, ezen jelen lévő szomoru bőjti
napokban a földi léha hiuságot megvetve, füstöld el a világ
bolondságait. Gyujts pipára kedves sógor! S ez után komoly
hidegvérüséggel olvasd által levelemet.
Nem hitte, hogy sokáig él. Állandóan valami belső betegséggel vesződött,
melyet akkor talán az orvosok se ismertek tökéletesen. Erős fejfájásai
és gyomorgörcsei szoktak lenni. A közeli halál gondolata azonban hidegen
hagyta.
Deák György Zala-Tárnokról unokaöcscse volt. Ez német leányt vett el
feleségül, bécsi udvari futárnak, Profettinek a leányát. A házasság
1834-ben történt. Unokaöcscse hét év mulva, 1841-ik évi augusztusban
vitte el német feleségét és gyermekeit Kehidára atyafilátogatóba. Azt
irja erről sógorának:
– Talán 7 év megint eltelik, mire ujolag eljön ide, de már akkor, ugy
hiszem, többet nem az én látogatásomra. De ilyen a sors!
Ekkor 52 éves volt Deák Antal. Látszólag erős alak. S alig tiz hónap
mulva csakugyan meghalt. Unokaöcscse s annak német felesége többé
csakugyan nem mehettek az ő látogatására.
Nagyobb, mélyebb költői erőről azonban nem méla gondolatai tanuskodnak,
hanem elméssége, édes-bús vidámsága, humora. Ebben lett volna kitünő, ha
kijut az irodalom napfényére.
1830. évi november elején vagy október végén sógora disznót öletett.
Nagyon szép, kövér süge volt s Pozsonyba irt levelében Deák Antal előtt
nagyon megdicsérte. Erre azt feleli neki Deák Antal:
– Hogy a második személy házadnál eddig a megölt disznó volt, azt most
értettem leveledből. Igy tehát, ha magadat feleségeddel egy személynek
tartod is, már én nekem nálad létemkor a disznó után volt a
kompetencziám, ugy-e? Servus humillimus! Jó, hogy ezen dominust
kimustráltad házi embereidnek sorából. Nem kell legalább vele a helynek
elsőbbsége felett kompetálnom, stb.
Ez falusi elmésségnek látszik. De nem fukarkodott ő ezzel más kérdésben
se.
1830-ban a királynénak, Karolinának, nevenapját november elején a karok
és rendek megünnepelték. Volt nagy templomi hejje-hujja s mindenféle
hókuszpókusz. A katonaságot kivezényelték diszben, a vár falán dörögtek
az ágyuk, a hálaadó szent misét maga az ország primása, Rudnay, végezte.
Deák Antal igy ir erről sógorának 1830. évi november 4-én.
– Már ha valakiért ilyen csákósüveges misét mondanak, talán csak
egynéhány lépcsővel fölebb emeltetik a mennyeknek kapujához, mintha a mi
szegény falusi papjaink dörmögik el a requiem aeternam-ot. A nagy urak
csak urak, sógor. Még Isten előtt is megcsalnák a szegény embert!
Sógora az 1832-ik év deczember havában azt ajánlotta neki, hogy
házasodjék meg. Deák Antal ekkor 43 éves agglegény volt. Sógora is, Deák
Ferencz is, de Klára huga is szerették volna, ha megnősül. Volt Söjtörön
arra való urnő, derék, szép hajadon, közös ismerősük s Deák Antalnak is
kedvelt barátnője. Származás, vagyon, alak, életkor, teljesen illő.
Jókedvü hölgy, de kissé beszédes hajlamu. Oszterhuber hallott valami
biztosat arról, hogy a nő szivesen lenne Antal ur felesége, Pozsonyba
intézett levelében tehát melegen ajánlotta neki a házasságot s épen ezt
a leányt.
Deák Antal erre 1832. évi deczember 30-án kelt levelében igy felel:
– Szives, de általam ezuttal el nem fogadható ajánlatodat köszönöm;
tartsd fel azt más olyannak számára, ki reá nagyobb érdemeket tett. Jól
tudod te, hogy én minden hosszas csevegésnek ellensége, akkor, mikor a
csendességet óhajtva keresem, egy bőbeszédü Proserpinának hangjai által
mulattatásomat nem eszközölhetem. S addig, kedves Józsim, mig
elbusultában ő szánakozó szivre találhat, légy mentora te, vezesd
ügyeit, oszlasd bajait, töröld le könyeit, pótold ki szükségeit s nyujts
ideig tartó enyhet és irt sebjeinek s oltóeszközt tűztől izzó
Aetnájának!
Ime, miként elméskedik saját házassága, vagy legalább azzal az urnővel
való házassága dolgában.
Az 1830-ik év október havában Oszterhuber egyik ujjába szálka szuródott.
A seb meggyuladt, nehezen lehetett kivenni, a seb fájdalmas volt, de
azután begyógyult. Mindezt bőven megirja Deák Antalnak Pozsonyba. Antal
ur erre fölséges vidámsággal felel. Levele igy szól:
– Hála Istennek, hogy még élsz! Azon nagy fájdalmaidnak, melyeket egy
szálkának ujjadból lett kipiszkáltatásával szenvedtél, utolsó hozzám
küldött leveledben való olvasásánál elszörnyedve iszonyodtam s alig
tudtam magamon erőt venni szerfelett való csodálkozásom miatt, hogy ama
rettentő kinokat egyébaránt is gyenge complexiód hogyan lehetett képes
kiállani?
Tudni kell, hogy Oszterhuber József hizásra hajló, erős termetü,
egészséges természetü fiatal férfi volt ekkor, a kinek ily kis mértékü
sebzés épen nem árthatott. Mégis hosszan irja le az esetet levelében,
mintha valami nagy dolog lett volna. Ezért évődik vele Antal ur, a ki
egyébként igy folytatja levelét:
– De hátha azt még meggondolom, hogy ha ezen kis szálka nagyobb lett
volna s azt vagy fogóval ujjadból kihuzni vagy kolbászvágó bárddal
kivagdalni kellett volna és igy testeden nagy sebet kapván, az a mostani
csipős hideg időben csak addig is, mig kosaidnak szőrét vizsgálgatván, a
gyapjat ujjaid hegyével elválasztani igyekszel, megmérgesedett volna s
igy a brandt hozzá ütvén, ujjad hegyéről kezed fejére, onnan könyökedig,
ettől válladra, válladról pedig a fejedet ugyan elkerülve, lefelé a
szived gyökeréig terjedett volna: ugyan micsoda szomoru következése
lehetett volna a kis faszálkának. Már ezen esetre előszedvén minden
poeticai ideáimat, ily forma epitaphiumot készitettem volna sirkövedre:
Itt nyugszik egy borserejü,
Tüzes, mint a paprika.
De egy gyenge szálka szegényt
A világból kibirta.
– Semmit se óhajtanék tudni inkább, mint azt, hogy a mig ezen ártatlan
kis szálka kipiszkálva lett ujjadból, hány ebadta csuszott ki a szádból.
Azonban hála Istennek, csakhogy annyira lehettél utánna, hogy a
levélirásban nem voltál akadályozva. Azért, sógor, vigyázz magadra ez
után is, tüzet ne sokat, inkább mást piszkáljon ujjad, ne hogy a mi nem
tiszted, abba kapva, oly sérelmet okozz ujjaidnak, hogy azok tollat
ragadni nem tudván, a nekem küldendő levélirásban egészen felakadva
légy.
Egyik gondolat a másikat követi, egyik elmésség a másikra tolul e
levélben s a többiben is. Szinte csodálni lehet a vármegye oly komoly
kormányzójától s a felelősségét annyira érző törvényhozótól. Költői
lélek az, a mely besugározza az egész embert.
Sokáig volt az országgyülésen, de mindig vágyakozott haza. Erdei, mezei,
barátai, a nyugalmas elmélkedésnek s a természetnek ezer bája, az ősökön
való elmerengés: ime, ezek vonzották őt. A tömeget, az udvari
feszességet, a politikusok hivalkodását és ármányait nem szerette,
mindig nehezen türte.
Vajjon a költői nyelv minő tökéletességével szerkesztette regéit?
Mert a költői tehetséghez a neki való különös nyelv birása is tartozik.
Deák Antal 1810-ig, husz-huszonegy éves koráig tanulta meg a magyar
irodalmi nyelvet. Ez életkor az, melyben legfogékonyabb a lélek s
melyben a költő elsajátitja, kiműveli s tökéletessé teszi a maga
nyelvét.
1810-ig nem irt még se Vörösmarty, se Kisfaludy Károly, se Kölcsey s
elismert nagy költő nem volt még Berzsenyi se. Az a magyar nyelv, a
melyet ezek teremtettek, még nem volt meg. Deák Antal az ő ifju korában
a nagyok közül egészen jól csak Csokonayt, csak a Himfy szerelmek
költőjét, csak Kazinczyt ismerhette. De az ő nyelvük még nem a magyar
költészet nyelve. Nem az, mely Vörösmarty, Petőfi, Arany alkotása.