kicsiny s igy a kalapban talán kárt nem tesz, a kalapiskátula fenekére
teszek.«
»Ezen könyv, tekintve nagyságát, kiállitása egyszerü silányságát és
beltartalmát, jelenleg minden európai uj könyvek között aránylag
legdrágább. Az egész igen közönséges nyomással, nem szép papiroson,
pongyolán kötve, másfél ivnyi tartalmu s ára 1 forint 15 krajczár
osztrák értékben. Ily arányban Szalay László Históriájának 250 pengő
forinton kellene árultatni. Beltartalma pedig igazán nyomorult s a mód,
melyet a fagylalt készitésére javasol, azt hiszem, nevetséges; – és
abból áll, hogy először a tiszta havat réz vagy bádog formába kell
tenni, ott kissé megnyomkodni s azon keverékkel, miből a fagylaltot
késziteni szokták (például eper vagy málna, vagy vaniliás és czukros
édes tej) mondom ezen keverékkel a formába tett havat le kell önteni s
azonnal kész a jó fagylalt. Higyje, a ki akarja.«
»Vettem egy szakácskönyvet is, magyart. – Német Zsuzsánnáét, de abból
bizony Klári semmit nem fog tanulni. Ezt, minthogy a kalaptokban kárt
tehetett volna, majd csak magammal viszem el.«
Deák ekkor már nem fiatal ember, közel van a hatvan évhez. El is van
kövérsége miatt nehezedve. Volt miniszter. Az ország vezére. Ezer
gondja, látogatója, tennivalója. Beteges is gyakran.
Azért nyakába veszi a várost s összekeresgéli a kerti és asztali
ujságokat s magvaikat összeszedi. Befutja a vásárt, van-e ott egerszegi
vagy kanizsai zsidó ismerőse. Osztályozza, csomagolja vesződséges
portékáját és irja hozzá a hosszu leveleket.
Csupán azért, hogy Klára nénjének és sógorának egy napi örömet
nyujthasson.
Vajjon nagyságos, méltóságos és kegyelmes országkormányzó urak: ki teszi
ezt meg ma közületek?
Deák azonban nemcsak Klára nénjének számára szerzett veteménymagvakat,
hanem sógora számára is szerzett olvasmányokat. S ezeket előre csak ugy
átnézte és megbirálta, mint Klára szakácskönyvét és fagylaltkészitő
könyvét. Különösen átnézte azokat, melyeket sógora saját izlése szerint
óhajtott megszerezni.
Csak egy példát erre ezuttal. Ugy is nagy terjedelmüek már jegyzeteim.
Sógora a hirlapok közlései s magánuton való megjegyzések után meg akarta
szerezni Aszalay »Szellemi Omnibus« czimü könyvét. E könyv afféle
adomgyüjtemény, a német Demokritósznak satnya utánzása. Erről azt irja
Deák 1859. évi április 23-iki levelében.
»Aszalay Szellemi Omnibuszát nem tartom méltónak arra, hogy azt számodra
megvegyem. Az egész munka haszontalan férczelés, melynek sem iránya, sem
morálja, – összefüggés, eszmék s költészet nélkül. Nagyrészt régi
elpenészedett anekdoták, soknak a nyaka kitekerve, élet nélkül s nem kis
részben az illedelmet is annyira sértő, hogy kissé feszesebb
társaságban, kivált nők előtt sokat felolvasni sem lehetne. Az egész
inkább szellemi szeméthordó szekér, mint szellemi omnibusz. Sajnálom az
időt, mit elolvasására forditottam s a pénzt, a mit, mivel nyakamra
küldötték, érette kiadtam.«
Ime, egy kis mutató, miként szokott Deák olvasni s miként szokta a
könyveket megbirálni.
De gondoskodik egyébről is.
1856. évi márcziusban szerez Klára nénjének hajfürtöket. Klára akkor már
64 éves s haja ritkulni kezd. Maga Deák ugy szerette látni nénjét, mint
a hogy korábban volt, tele hajfürtökkel. Klára szivesen föltette az
álfürtöket öcscse gyönyörüségére.
Levelekből azt olvasom, hogy 1858-ik év végén sógorának bundát vesz,
Klára nénjének pedig köpenyeget. Ezek nagyon örülnek a ruhadaraboknak.
Meg is irják. Deák azt feleli:
»Örülök, hogy Klárinak a köpenyeg, neked a bunda tetszéstekre van. Női
ruhákhoz nem értek, de annyit láttam mégis, hogy a köpönyeg igen elegáns
és divatszerü. A bundához már jobban értek s meg vagyok győződve, hogy
az meleg, kényelmes és tartós leend.«
Sógora és nénje azontul is minden alkalommal megkérik a beszerzésekre.
1859-ik évi november 10-én egyik levelében igy ir Deák:
»A megbizásokban eljártam s azokat holnap küldöm el. Ramazetter Vincze,
ki pár nap óta itt van, holnap utaz vissza s ajánlkozott, hogy a
küldeményt Egerszegre viszi: ott kerestesd tehát azt kedves sógor
Koppány barátunknál.«
»A küldemény következőkből áll:
_a)_ egy női bunda, ára 85 frt o. é.
_b)_ egy kis rövid térdig érő prémes szőrös ködmeny 18 frt o. é.
_c)_ egy selyemmel bélelt vattázott Joppe 12 frt o. é.
_d)_ egy téli kabát 19 frt o. é.
_e)_ egy pár téli topánka 5 frt o. é.
_f)_ egy szentséghordó selyemkendő a mogyoródi templomnak 22 frt o. é.
összesen hat darab ára 163 frt o. é.
E hat darab 2 külön csomagban és egy iskátulában van pakolva.«
»A _b)_ és _c)_ alatt emlitett két ruhadarabot azért küldöm, hogy Klári
azokból válasszon. Az egyik melegebb, de nehezebb, a másik is meleg, de
könnyebb. A melyik nem tetszik, azt visszaküldheti, a boltos
visszaveszi. Meglehet az is, hogy mindeniket megtartja; egyiket téli
nagyobb hidegre, a másikat tavaszra és őszre, azért küldöttem el
mindeniket – de a mint mondom, a boltos kész bármelyiket minden
legkisebb követelés vagy nehézség nélkül visszavenni.«
Emliti a levélben Deák »Koppány barátunk«-at.
Koppány Ferencz zalavármegyei birtokos s a nemesi pénztár gondnoka volt
évtizedeken át. Szigoru pontosság s becsületesség volt jelleme. Nagyra
becsülték. Deákkal egykoru csaknem s 1824-óta benső jó barátja.
Egerszegen lakott később is még s 1859-ben is.
Ramazetter Vinczét is emliti. Ez volt a gazdag sümegi kékfestő és
borkereskedő. Badacsonyi és somlyai birtokos. Igen derék ember. Balatoni
utazásaim harmadik kötetében bőven emlékezem róla. Deáknak jó ismerőse.
* * *
Tovább nem folytatom az esetek és példák felsorolását, hogy miként
érintkezett a haza bölcse testvéreivel és sógorával. E példákkal csak
azt akartam megvilágitani, miként élhette le életének nagy részét, az
1855-től 1869-ig terjedő időt Puszta-Szent-Lászlón? Minő erő, minő
érzés, mekkora szeretet volt az kölcsönösen, mely őt oda mindig
visszavonta s állandóan odakötötte?
Klára angyallelke s Oszterhuber magas műveltsége s egyszerü és nemes
egyénisége volt a kettős vonzó erő. S rég elhunyt bátyjuk szent
öröksége. A ki csak ugy volt a Valiczkavölgyi uri lakkal s annak urával
és urnőjével, mint maga Deák Ferencz.
Klára urnő középtermetü nő volt. Festők, költők talán nem találtak volna
különös szépségnek s nem is volt az. De nagy szemeiben, nemes tiszta
arczában s a Deák-testvérekhez hasonló arczjellegében mégis volt valami,
a mely a tartalmas férfilelket erősen vonzotta. Hiszen egykor Csányi
László rajongott érte, Oszterhuber feleségül vette s egész életében
boldog volt vele, a két Deák-testvér pedig szeretetének és
gyöngédségének hatalma alatt állt haláláig.
Naptól kissé barna arczbőre volt, mint Deák Ferencznek.
Termete inkább sovány volt. Soványsága még leánykorából származik. Deák
Antal azt irja egyik levelében:
»Klári hugom sovány complexióju«. De erről a soványságról hagyomány
szól.
E hagyomány szerint Klára uraszony mindig attól tartott, hogy meghizik s
kövérsége növekedtével serénysége s munkaszeretete csökkenni fog. Azért
azután kissé mesterségesen óvakodott a hizástól; kerülte a zsiros és
tésztás ételeket; sok zöldséget és gyümölcsöt evett s hozzászokott az
eczetes ételekhez.
Bizonyos, hogy Antal bátyja s Ferencz öcscse is kövérek voltak.
Deák Ferencz termetének sulyát nem ismerem, utolsó éveiben 105,
legfölebb 110 kilóra becsülöm. Jó középtermetü férfiunál ez már
kövérség.
Deák Antal 1822-ben, tehát 33 éves korában, megmérette magát s 175 bécsi
fontot nyomott. Ez 98 kilónak felel meg. Ő se volt magasabb termetü,
mint Ferencz öcscse, tehát őt is kövérnek lehet mondani.
Klára urasszony nem akart ilyen lenni.
Gyermeke nem volt. Legalább Deák Antalnak és Ferencznek 1825-től kezdődő
leveleiben nincs emlékezés arról, hogy gyermeke lett volna. Ha volt is
1822-től 1825-ig, annak korán el kellett halni, mert az én tudtommal
nincs róla emlékezés.
Sokat betegeskedett. Nem kimélte magát, éjjel-nappal talpon állt a nagy
gazdaságban. A mit jótékony szive szegényeknek, egyházaknak, kolduló
barátoknak juttatott, pedig sokat juttatott: azt szorgalommal,
igyekezettel törekedett jó férjének tizszeresen visszafizetni.
Tárnokon hatvan hold erdőrész jutott neki a tagosztályban – az
ugynevezett Aszuvölgyi részben. A mikor a tagosztály készült:
unokatestvérei, Deák József gyermekei viszálykodtak. Becslésen,
elhelyezésen nem tudtak megegyezni. Klára urasszony az ő birtokát nekik
adományozta ingyen, de csak arra az esetre, ha békés, barátságos uton
egyeznek ki. Tudta, hogyha kilencz osztozó gyerek pörösködik: a nagy
birtokot elemésztik az irók-birók. Igy azután békesség lett.
Igazi Deák-felfogás, Deák-jellem.
Unokaöcscseit, a kik rászorultak, bőkezüen segélyezte.
A hagyomány szerint magának Deák Ferencznek is juttatott igen gyakran
bőséges ajándékot. Ő pedig nem szorult rá és csakis Klára nénjétől
fogadott el szivességet.
»Jó lélek.« Igy szokta a magyar nép jellemezni az olyan asszonyt, a
milyen Klára volt.
De az örökös szorgalomban gyakran meghült. Csúzos lett s ebből nem
tudott kiszabadulni. Bécsi doktorokhoz, külországi fürdőkre el nem ment
volna a világért se. Ugy hitte: magyar asszonynak idegen országban nem
szabad üdülést keresni.
Világhirü öcscse, kis Ferkója is hiába kérte, hiába intette. 1855-ben
azt irja sógorának:
»Kedves jó Klárinkat milliószor csókolom s arra kérem, vigyázzon jobban
egészségére. Ő mindig oly kényes és ovatos volt, midőn másét kezelte.
Gondolja meg, hogy az ő egészsége nem egyedül a magáé, hanem a mi
kincsünk is!«
El kellett mulni ennek a kincsnek is.
Az 1859-ik év őszén állandóan betegeskedett. Különösen idült hörghurutja
bántotta. November közepe táján mintha jobban lett volna. Azt irja Deák
1859. évi november 10-iki levelében:
»Kedves Sógor! Rendkivül megörvendeztetett szives leveled, melyet a
napokban vettem s melyből szegény Klári egészsége javulását értettem.
Keresztlányom Dőry Fáni is irt s ő is azt irja, hogy Klári, istennek
hála, tetemesen jobban van. Adja a mindenható, hogy javulása oly gyors
és teljes legyen, a minő buzgó a mi óhajtásunk s imádságunk
gyógyulásáért.«
A haza bölcse imádkozott!
Hiába volt a remény! Javulását arra használta, hogy végrendeletet
csinált. Deczember 21-én tüdőlobot kapott s 25-én nemes lelke felröppent
az égbe.
Betöltötte 66-ik évét. Kis körében ragyogó volt élete. Szeretet vette
körül s boldogságot árasztott mindenkire.
* * *
Deák Ferencz azért eljárt Puszta-Szent-Lászlóra, mig kedves sógora is el
nem hunyt 1869. évi január 10-én.
De még ez év nyarán is ellátogatott oda. Senki se volt már az öregek
közül életben. Tarányi Ferencz barátom fogadta igaz szivvel, Oszterhuber
József testvérének, Mihálynak fia s az összes Oszterhuber–Tarányi birtok
örököse. De gyöngéd figyelme s nemes vendéglátása hiába volt.
A bölcs azt mondja egyik napon Tarányinak:
– Gyere kedves öcsém, menjünk sétálni!
Mentek.
Deák Ferencz a temető felé vette utját. Árnyas fák közelében ott áll két
magas fehér kőkereszt. Egyiken Klára neve, a másikon az egykori kedves
sógor neve.
Uj sirhalom és régi sirhalom egymás mellett. Mind a kettő zöld a
pázsittól s tele nyiló virággal.
A haza bölcse megáll a két fehér kő előtt. Nem szól semmit, csak nézi a
követ.
Ajka remeg. Imádkozik. Szemeiből forró könyek gördülnek le arczán. De
oroszlánarcza akkor se változik.
De nem is sétál tovább. Hazamegy s onnan elutazik. Sohase látta többé
Puszta-Szent-Lászlót. És sohase látta többé Söjtört és Tárnokot, a
Deákok ősi fészkeit s az ő édes szülőföldét.
És a vidéken a rokonok és jóbarátok! Alkotmányunkért való nagy
harczaiban hű bajtársai! És a szép urnők, a csevegő lánykák, serdülő
korától fogva szivének szerettei!
Sohase látta őket többé!
DEÁK ANTAL NAPIDIJA.
Ki volt, mi volt Deák Antal?
Hatvankét éve mult, hogy ott fekszik a kehidai családi sirbolt mélyén.
Azóta alig szól róla az irás. Két nemzedék született és mult el azóta.
Már Zalavármegyében is kevesen élnek, a kik igazán tudják, ki volt, mi
volt Deák Antal egykoron.
Hálátlan és feledékeny a világ. Nem annyira hálátlan, mint inkább
feledékeny. Gyorsvonat sebességével rohan a világ előre. Tovább, mindig
tovább. A kik a vonaton ülnek: a legszebb várost, a legszebb fát, tavat,
völgyet és vidéket is elfeledik. A folyton változó és szaporodó uj, meg
uj tünemény elmossa a régiek ábrázatát. Előbb-utóbb szürke lesz előttünk
az egész világ. A mily gyorsan száguldunk előre: oly gyorsan feledjük
el, a kit egykor láttunk, a kit egykor szerettünk s a kiről
életre-halálra hittük, hogy soha el nem felejthetjük.
Pedig Deák Antalról érdemes volna történetet irni.
Először Deák Ferencz nemzetsége, testvérbátyja s legjobban szeretett
igaz barátja.
Másodszor Zala vármegye hires követe egykor az 1825–27-iki és
1829–30-iki országgyüléseken s az 1832-ik országgyülés elején. Nagy
elme, jeles törvényhozó, rendithetlen hazafi és országos hirü alispán.
És végre ő nevelte Deák Ferenczet azzá, a mivé lett. Valami főbiróvá,
vagy alispánná, vagy jóizü vidéki urasággá talán nála nélkül is lett
volna Deák Ferencz, de ez se bizonyos.
Csak annyi bizonyos, hogy jellemét és bölcseségét ő képezte ki világhirü
öcscsének s a magáét is szent örökségül hagyta rá. Öcscsében hát kettő
gyült össze egy ember számára.
Nos hát ez a Deák Antal Pozsonyból 1827. évi május 30-ról levelet
intézett sógorához Oszterhuber Józsefhez Puszta-Szent-Lászlóra Zala
vármegyébe. E levélben értesiti az ország dolgairól, a törvényhozás
feleseléseiről s egy csomó titkos hirről, melyről senki se tud semmit,
de a melyről azért mindenki beszél mindent. Lesz-e háboru a törökkel?
Hogy mulatnak az udvari dámák? Ki halt meg a potentátok közül? Hány
püspökség üres? Kik lesznek püspökökké? »Ugy hull most a Püspöki
denominatio, mint nyári fergeteggel a mennykő!« És a többi, és a többi.
Ebben a levélben a sok mindenféle közt ezt is irja Deák Antal. Közlöm
szó szerint.
»Kedves Sógor!… osztozni látszol velem mind azon gondoskodásokban,
melyek engemet is körülfogva tartanak. Közületek lett elköltözködésem,
majd közel két esztendeig idegen földön való tartózkodásom, hosszas
fáradozásaim, egészségem megbomlása és feles költségeim: azok az okok,
melyek irántam való aggódásaidat szülik. És mindezeknek jutalmában
elveendő bérem, a hálátlan gáncsolódás az az ok, mely ezen aggódásaidat
neveli.«
»Ugy van kedves Sógor!«
»Ezek azok, melyek az embert nem kevéssé érdekelhetik. De megvallom,
engemet a többin kivül a költségek keveset, a gonosz lelkek gunyolódása
pedig éppen semmit se kedvetlenitenek.«
»Mert valamint, hogy én soha a mások előtt tetszeni vágyó hiuság s az
ugymondott populáris aurán kapkodó törekedés által cselekedeteimet
vezéreltetni nem engedtem, ugy mindazoknak, kik belső meggyőződésemből
származott tetteimet maguk alacsony lelkü indulataik után mérni s maguk
gyáva itéleteik által elhatározni szeretik, gunyolódásaikat mint
ebugatást, mely a mennyekig nem hat, büszkén megvetem. Nem hagyok én
magamnak senki által is zsinormértéket szabatni. A tiszta lelkiismeret
és önön meggyőződésem meghatározták már én bennem mindazokat a vezér
princzipiumokat, melyeken járni tudok és fogok, legyen bizvást szálka
akárkinek is szemében az, hogy diurnumot a szegény ember véres
verejtékéből nem veszek: én magam megnyugtatva lelem magamat azzal, hogy
ezt igy és nem máskép tettem.«
»Ha ez káros én reám nézve, tudom én, károsodásomat kipótolni senki se
fog sietni. Minden kárt csak magam viselek, annak elvállalására senkit
hivni nem fogok. Azért csak hagyd őket mulatni azzal, a mit nem messze
ható belátásuk, rövid itéletük, alacsony lelkük s mások rágalmazásához
szokott indulatuk nékiek mulatságuk tárgyául eleibük rendelt. Csak azon
kevés számu jó barátim, kiknek eddig szives barátságaikkal élni
szerencsém lehetett, legyenek ezentul is tiszta érzéssel irántam, melyre
számot tartani merek. A többinek mind, a ki csak gáncsoskodni akar és
szeret, bátran elmondom, hogy kurvanyja!«
Ime a levél!
Erős érzés, tiszta, nemes és erős önérzet indulata lüktet a levélben.
Mi történt hát? Honnan a megbántódásnak, a neheztelésnek talán élénk
kitörése?
Megmondja a levél.
A követek hajdan is napidijat kaptak, a mig tartott az országgyülés. Öt,
hat, hét vagy nyolcz pengő forintot naponként, a mint a vármegye
nagysága és vagyonossága vagy bőkezüsége megszabta.
A napidijat ugyanis nem a törvény szabta meg, nem is a kormány, nem is a
király, hanem a nemes vármegye.
Adott a vármegye kocsit, fogatot a követnek, hogy elmehessen Pozsonyba.
Adott neki tiszti huszárt, hogy legyen szolgálattevője. Adott melléje
irnokot, vagy jurátust vagy kanczellistát, hogy a követ levelet irhasson
a vármegyének. Pozsony városa adott neki ingyen lakást is. Két szobát
magának, egyet huszárjának s egyet kanczellistájának. A főlovászmester
az országgyülés megnyitása előtt elment Pozsonyba, ott összeiratta az
alkalmas lakásokat, egy-két ezer szobát kijelölt s onnan kiszórta a
háziurakat és a lakókat s betelepitette a követeket és mágnásokat. Eb
ura a fakó. Nem is fizetett a háziuraknak semmit. Ha öt esztendeig
tartott az országgyülés, hát akkor öt esztendeig másoké, idegeneké volt
a lakás ingyen, nem a háziuré.
Adott napidijat is. Hiszen valamiből a követnek is csak élni kell.
De a napidijat a királytól, vagy a kormánytól nem lehetett elfogadni. A
közjog és a tisztesség ezt meg nem engedte. Erkölcstelen dolog lett
volna a királytól és a kormánytól fogadni el pénzbeli fizetést. Adta
tehát a napidijat a vármegye.
De miből adta?
Adóból, porczióból. Mi másból adhatta volna?
A vármegye vetett ki adót. De kire vetette ki? Hát bizony a szegény
parasztokra, a föld népére, a misera plebs contribuensra. Azért is
nevezték a népet közjogilag a közéletben »szegény adózó nép«-nek.
A nemes ember nem fizetett adót se istennek, se embernek. De a királynak
se. A nemes ember ugy gondolkodott: nem kell a királyt az éhenhalástól
félteni. Ha már egyszer királylyá lett, majd csak megél valahogy. Ha
török, tatár, franczia jött az országra, akkor ugyan adott valamit a
királynak is, a hadseregnek is, de azt se nevezte adónak, hanem
segitségnek, megsegitette a királyt.
Nos hát Deák Antal, a mikor követ lett, azt mondta, hogy ő a paraszt
pénzéből, a szegény adózó nép verejtékéből napidijat nem fogad el. Övé a
birtok, övé a jog, hatalom és uraság, ő a követ, még se fizet adót, még
se viseli a közterheket s még ezenfelül a napidiját is a szegény nép
adja? Még ezért is saját jobbágyát nyuzza meg? Nem ő.
S a hogy beszélt akként cselekedett. Nem fogadta el a napidijat.
Miből élt hát? Az országgyülés 1825. évi októbertől 1827-ik évi
augusztus 18-ig tartott, tehát egy hónap hián két esztendeig. Elköltött
ez idő alatt vagy 2500 pengő forintot. Az akkori idők szerint pénz volt
ez.
Bizony nem ő volt a leggazdagabb a követek közt. Talán nem is a
legszegényebb. A követeknek több mint fele sokkal gazdagabb volt, mint
ő. Ezek azért mégis elfogadták vármegyéjüktől a napidijat.
Deák Antalt e miatt rágalmazták meg saját vármegyéjében is. Hiszen igaz:
ha ablakon dobálja is ki a pénzét, senkinek semmi köze ahhoz. Csakhogy
nem mindig ő lesz a nemes vármegye követe. S talán más se vegye fel a
napidijat? Mi lesz akkor? Ingyen a Krisztus koporsóját se őrzik. Ha
pedig mások elfogadják a napidijat: akkor azt mondja a nép: mégis csak
Deák Antal volt a derék ember. Ezt pedig nem lehet türni. Ne
büszkélkedjék mások felett!
Természetesen a rágalom nemcsak e kérdésre szoritkozott. Ez bántotta
Deák Antalt!
Az országgyülés elején koronázták meg a királynét: Karolinát. E közjogi
ünnep emlékezetére aranyérmeket veretett a kormány. Ezekből egyet-kettőt
minden követ kapott emlékül. Deák Antal ezt ajándékba elküldte Klári
hugának, Oszterhuber József feleségének. S azt irta hozzá levelében:
– Tegye Klári az aranyai közé, hogy számuk szaporodjék. Ez az én egyedül
való szerzeményem az országgyülésen. »Egyedül való acquisitiom a
Diaetán!«
THALY KÁLMÁN DEÁK-ADOMÁJA.
Thaly Kálmán nagy történetbuvárunk és jeles irónk egyik képviselőházi
ülésben fölötte érdekes nagy beszédet tartott. E beszéde folyamán érinti
azt a történelmi esetet, a mikor Ferencz József osztrák császár 1866-ban
a königrätzi csata után magához hivatta Deák Ferenczet s tőle tanácsot
kért. A két tanácskozó férfi közt természetesen hosszabb beszélgetés
folyt. Thaly előadja a beszélgetésnek kis részét; – még pedig oly
részét, mely Deák szavait tartalmazza.
Az eset csakugyan megtörtént. Kónyi Manó könyve nincs kezemnél, de ugy
emlékszem: e könyvben az eset külső körülményei részletesen leirvák.
Thaly ezekre nem is terjeszkedik ki, csupán Deáknak egy hires adomáját
mondja el. Az adoma hires volt egykor, ma már feledni kezdi a világ ezt
is s egyebet is s azért bizony jól tette Thaly, hogy visszaidézi az
emberek emlékezetébe. Ámbár előre megjegyzem, hogy én az adoma eredetét
másként tudom.
Ezt akarom elmondani.
Szentül hiszem, hogy a Ferencz József és Deák Ferencz közt lefolyt
beszélgetést szórul-szóra talán Csengery Antalon kivül senkise jegyezte
föl s azért azt szó szerint soha meg nem ismerhetjük.
Az uralkodó nem szokta a négyszemközti bizalmas beszélgetést se
följegyezni, se befejezte után valaki előtt leirás végett elmondani. Nem
is volna ez könnyü dolog, ha a beszélgetés hosszasan tart. Oly felette
komoly és gondos fejedelem, mint a mi királyunk, alig is érhet arra,
hogy emlékezetében minden szót meggyökereztessen. Az uralkodó ezerféle
dolga alig engedheti ezt meg. Akkor pedig az elvesztett döntő csata után
az osztrák hadsereg hanyatt-homlok menekült mindenfelé, a poroszok Bécs
és Pozsony felé tartottak, a holnapi napról senkise volt biztos, magát
az uralkodót is kegyetlen kétségek gyötörték; – egészen természetesnek
tartom, hogy ő Deák minden szavára, de idő multán saját szavaira se
emlékezhetett teljes biztossággal.
Az azonban kétségtelenül megtörtént, hogy a fölség a vezető miniszter
előtt s közelálló bizalmasai előtt a beszélgetés lényeges részeit
elmondotta. Igy szokta minden alkalommal. De bizony ezek se szoktak
erről nyomban pontos irást késziteni.
Azonban Deák Ferencz is elmondhatta a beszélgetés részleteit, sőt lehető
pontosan még szavait is. Óriási emlékezőtehetségében meg volt az erre
való képesség.
De hát elmondta-e? Vagy kérdezhetnők: szóról-szóra való pontossággal
mondta-e ezt?
Meg vagyok arról győződve, hogy Kemény Zsigmond bárónak, Andrássy Gyula
grófnak és Csengery Antalnak elmondta. Egészen biztosan tudom, Majláth
Györgynek és Kerkapoly Károlynak elmondta. Andrássy és Kemény s a
többiek nem irtak naplót, Csengery irt. Láttam magam is, egy-két
fejezetet felolvasott előttem ő maga. Ha másutt nem: Csengery naplójában
meg kell örökitve lenni ama fontos tanácskozásnak.
Világtörténeti fontosságu volt az a tanácskozás. Ez birta Ferencz
Józsefet arra, hogy a fegyverszünetet készséggel elfogadja, melyből
kinőtt a békekötés, a bécsi kongresszus német-szövetségének összedőlése,
Ausztriának a német-szövetségből kiszoritása s északi Németországnak
egységes állammá alakulása.
Deák Ferencz azonban másokkal is közölt fontos részleteket. Biztosan
tudom, közölt – mint mondám – Kerkapolyval és Széll Kálmánnal is, velem
is. A mit ily módon én tudok: leirom szórul-szóra, noha röviden már
másutt elbeszéltem.
Tanácskozás közben Ferencz József császár azt a kérdést intézte Deák
Ferenczhez:
– Tud-e ön biztositani arról, hogy most a birodalom válságos helyzetében
a magyar nemzet ha őszinte, nyilt felhivást intéz hozzá, ép oly
buzgósággal és lelkesüléssel seregel körülem, mint egykor Mária Terézia
köré s ép ugy megvédi a birodalmat, mint dédanyám idejében?
Deák egy perczig gondolkodott. Első pillanatban nem találta meg a
kérdésre a helyes feleletet. Percznyi hallgatás után igy szólt:
– Engedje meg fölséged, de számitok is bocsánatára, hogy egy kérdést
tegyek fölségedhez, melyre nézve nem vagyok biztos, minthogy az osztrák
viszonyokat nem ismerem eléggé.
A fölség nagy előzékenységgel felelt.