Zala vármegye urnői közt bizony kevésnek volt legujabb bécsi divatu
kalapja. Legfölebb Győrből vagy Sopronból szerezték be divatáruikat. De
véletlenül Pozsonyban van Gottlieb Mayer nagy-kanizsai zsidó. Ez
vállalkozik arra, hogy elviszi a kalapot, tovább szállitja Zala
Egerszegre, ott leteszi a Kaiser zsidónál, onnan Klára urasszony, ha
majd levelet kap, vitesse haza.
Vesz Klára hugának 1826. évi május 1-én tavaszi és nyári kalapot is.
Pozsonyban 35 masamód van. Antal ur ezeket Marchand d’Modenak irja
francziául. De akárhogy irja: nagy, komoly alispán és követ létére
végigjárja mind a harminczöt masamódot, mert az ő Klára hugának szépet
és jót kell küldeni.
Megszerzi s országos gondjai közt is magával hordja a kalap-mértéket.
Azt irja Pozsonyból 1830. évi október 11-iki levelében:
»Klárit csókolom s azt izenem neki, hogy általad adassa tudtomra, kell-e
neki téli kalap és milyen forma? Hogy gusztusát el ne hibázzam, ugy
emlékszem rá, hogy fejének mértékét Kehidán kezemhez adtad. De igaz
vallást tenni kénytelenitettem a felől, hogy azt sehol nem találom.
Eltévedett tehát az, vagy nem is volt kezemhez adva. Ha tehát tovább is
ily kalapra szüksége vagyon, küld meg a mértéket egyik leveledben,
teljes igyekezettel fogok lenni, hogy a legutolsó izlésü formát
szerezhessem meg számára«.
Klára urasszony bizony nem volt hiu és hivalkodó. Nem is a piperének
élt, hanem családjának. De mégis mily jól esett asszonylelkének, ha
ruhanemüi elsőranguak voltak s ha a söjtöri és mogyoródi urnők nála
ismerhették meg az utolsó bécsi divatot. S azután divat ide, divat oda:
az édes jó testvér küldi szives jó kivánsággal az adományt.
Küld neki Antal bátyja viklert, akkori divatu női felöltőt. Ma már ez a
ruhafaj nincs is meg. Aggódik, vajjon ez nem lesz-e Klárának hosszu? Ő a
szeretőjét használta ruhapróbának, annak pedig Kláráénál magasabb
termete van. De ha hosszu: el lehet vágni belőle. A kanizsai nőszabók
rendbehozzák.
Klára urasszony szerette az eczetes salátát s a téli gyümölcsfélék közt
a szőlőt és birsalmasajtot. Antal figyelmezteti, hogy ne takarékoskodjék
egyikkel se.
Küld neki Pozsonyból mandulás kalácsot, kétszersültet, hónapos
retekmagot. Francziák, németek már ilyet is találtak ki. Küld két
véndely liptói sajtot. Meg küldi hozzá Ferkó öcscsének egy ingét is,
melyet utolsó ottlétekor ott feledett. Ez 1827. évi április 5-én
történt. Küld neki 1833-ban kora tavaszszal prominczen czukrot.
Akkortájban kezdték Párisban. S nem is kisebb ember a hordárja, mint
Csányi László, Antal urnak jó barátja, a későbbi miniszter és vértanu.
Ott járt Bécsben, Pozsonyban, Antal ur tehát felhasználja az alkalmat,
hogy valamit küldhessen.
Igy élnek együtt a testvérek egymástól nagy távolságban is. Érzésük,
gondolatjuk együtt jár. Klára urasszony sokat betegeskedik. Csúza van és
örökös meghülése, hurutja, láza. Antal ur végigtanulmányozza az uj meg
uj orvosszereket. Beszerzi, leirja, gondosan megirja a használati
utasitást is. Tanácskozik orvosokkal, különösen valami dr. Lebell nevü
hires pozsonyi orvossal s értesiti, megoktatja Klára hugát.
Divatba jön a hasonszenvi és a vizes gyógymód. Belebolondul minden
ember. A vizes gyógymód egyik neme abból áll, hogy az ember kiöbliti a
száját naponként ötszázszor. Antal ur megkisérli önnönmagán, nem
ártalmas-e? Ugy találja: jó dolog. Megirja Klárának, ajánlja az uj
csodaszert. Szegény urasszony gyötri magát vele. Minden nap kikerget a
szájából és torkából minden jótékony és szükséges nedvességet. Utóbb is
belebetegszik, ágynak esik, majd belehal. Szegény Antal bátyja
vigasztalhatatlan lesz, hogy az ő tanácsa okozta a sulyos betegséget.
Szerencséjére ez alatt Klára urnő rendes házi orvosa is szájöblitő vizes
orvossá lett s magára vette a felelősséget.
Hiába ment el a háztól, hiába ment férjhez Klára urasszony: magával
vitte két hatalmas testvérjének szivét. Pedig Antal ur Zala vármegye
disze, dicsősége, alispánja, követe, bölcse volt már és a »kis
Ferkó«-nál már látszottak az oroszlánkörmök. Annak a jó asszonynak a
szeretete hatalmasabb volt, mint testvéreinek tudománya és bölcsesége.
»Kis Ferkó«.
Igen is, igy nevezte Klára urasszony a haza bölcsét. Az a férfi, a ki
jellemének fönségével s bölcseségének páratlanságával meghóditotta már
az egész országot, neki még se volt egyéb, csak az ő »kis Ferkója«, a
kit csecsemő korától kezdve ápolgatott.
Mennyi édesség van ebben a szóban!
S a két Deák-testvér ugy érezte, hogy Oszterhuber csak oly méltó az ő
ragaszkodásukra, mint Klára urasszony. Semmi dolgukat egymás bizalmas
tanácsa nélkül el nem végezhették.
Antal Oszterhubert kéri meg ismételve, vegye rá Ferkó öcscsét, hogy
vállalja el a követséget 1833-ban. S Deák Ferencz csakugyan sógora és
Klára nénje szavára szánja el magát a követségre.
Pörök, egyezségek, Jozéfa testvérjük családi viszontagságai, országos
ügyek, birtokkérdések, gazdasági teendők: mindezek fölött közösen
tanácskoznak.
A mult század harminczas éveinek végén – évet, hónapot nem tudok
biztosan – Oszterhuber a veszprémi székes káptalan jogügyeinek
igazgatója lesz. Sok munkával járó tekintélyes állás. A káptalannak nagy
uradalmai, községei, erdőségei s jobbágyai vannak három vármegyében. Sok
az elszámolás, uri szék, birtokháboritás, megyei képviselet.
Puszta-Szent-László félre esik. Sokat kell utazni Veszprémbe is. A
káptalan fiskusára pletykálkodnak is. A sok tiszt s a sok kanonoki
rokonság körében bőven tenyészik a pletyka. Oszterhuber mindezt megunja
s lemond tekintélyes, nagy befolyásu és nagy jövedelmü állásáról.
1841-ben a veszprémi székes-káptalan azonban ujra felhivja Oszterhubert,
legyen ő most már a káptalani jószágok kormányzója. Ugynevezett bonorum
director. Ez szintén javadalmas és diszes állás. A káptalan ingatlanai
vagy negyvenezer holdnyi kiterjedésüek. Valóságos közügy, mert
nemzetgazdasági feladat okos és jólelkü ember előtt ily óriási vagyon
gondos kezelése. Oszterhuber mindamellett lemond a diszes és nagy
jövedelmü állásról.
Ez történt május hóban. Azonban a nemes káptalan ujabb határozatot hoz,
megszabja a jeles hivatal jövedelmeit s ujra felhivja Oszterhuber
Józsefet, hogy legalább a jogi kormányzói állást – jurium directoratust
– fogadja el. Oszterhuber most már hajlandó ezt elfogadni, de első dolga
e tárgyban Deák Antalt megkérdezni és megkérni, mi a véleménye?
Deák Antal 1841. évi julius 5-én Kehidán kelt levelében felel. Felelete
egyszerü: önérzetes férfiunál fődolog a függetlenség. A ki nem szorult
más kenyerére, ne egye más kenyerét. A ki nem szorult arra, hogy más
legyen az ura: legyen az csak s maradjon a maga ura. Végül odacsatolja
leveléhez:
»Te ismered azonban leginkább a körülményeket, kövesd azon ösvényt,
melyet czélodra legalkalmasabbnak itélsz«.
Mi lehetett volna más vége a dolognak, mint hogy Oszterhuber József
megint nem fogadta el a nagy jövedelemmel járó diszes állást.
A ki nem szorult arra, hogy más legyen az ura: maradjon az csak a maga
ura.
Aranyszó. Igazmondás. Valódi bölcseség.
X.
(Festetich grófon nem tudnak kifogni. – Deák Ferencz báli tudósitása. –
Leveleit fölszámitja. – A disznóölés. – A lesipecsenye. – Uj évi
köszöntő. – Deák apró küldeményei Klárának. – Aszalay „Szellemi
omnibus“-a. – Klára urasszony alakja. – Halála. – Deák Ferencz örökre
elhagyja Puszta-Szent-Lászlót.)
De talán Deák Ferencz még gyöngédebb, még figyelmesebb, még ragaszkodóbb
volt Oszterhuberhez és nejéhez, mint Antal bátyja. Megható az, a hogy
egymás kis és nagy dolgát is elintézték kölcsönös bizalommal.
Minő gyermekes, pajzán, bizalmas volt társalgásuk, időtöltésük,
mulatozásuk egymással, magas műveltségük daczára, korosságuk és
komolyságuk daczára és minő játszópajtásokká tette őket szeretetük s
egymáshoz ragaszkodásuk: erre nézve el kell mondanom egy-két esetet s
Deák leveleiből egy-két ismeretlen részletet.
Festetich Sándor gróf jó ismerősük, jó barátjuk volt. Söjtöri birtokos,
szomszéd, gyakran találkoztak.
A gróf nagyon előzékeny ember volt. Köszöntéssel, üdvözléssel,
kalapemeléssel senki megelőzni nem tudta. Valahányszor Deákkal
találkozott, mindig nagy messzeségből üdvözölte Deákot s egyuttal emelte
kalapját.
– Servus humillimus, domine spectabilis!
Ez volt üdvözlésének módja. Deák mindig elkésett a maga Adjon isten
szavával.
Egyszer Deák és Oszterhuber nyitott kocsin együtt mentek valahova
Söjtörön keresztül. Deák odaszól sógorához:
– No Józsi, most csuffá tesszük a jó grófot!
– Hogy-hogy?
– Előbb levesszük a kalapot, mint ő, ha találkozunk. Várj csak!
Nyár volt, meleg volt. Deák levette a kalapját s a térdén tartotta, feje
fölé pedig ernyőt tartott, ne süsse a nap.
Beérnek a hosszu faluba, a grófot nem látják sehol. Elhagyják az uri
lakokat, a postát, a jegyzői lakást, a biró házát, sehol sincs a gróf.
Végre a falu vége felé közel érnek a Szűz-Mária szobrához. Ez kőfallal
van körülvéve. Deák fölteszi a kalapját s odaszól sógorához:
– No Józsi, cselszövényünk nem sikerült.
Egyuttal odaszól a kocsishoz:
– Most már jobban hajts!
E pillanatban a szobor kőfala mellől előlép a gróf s jó előre
megemelinti kalapját s mintha gunyolódni akarna, erősen meghajtja magát:
– Servus humillimus, domini spectabiles!
Oszterhuber a visszaköszöntést is elfeledte, csak odaszólt nevetve
Deákhoz:
– Bizony ez nem sikerült, Ferkó!
Efölött azután este is, másnap is, egész héten elmulattak, eladomáztak.
Hogy a Deák Ferencz cselszövénye nem sikerült.
Deák megirta Pestről sógorának a farsangolást, a tánczvigalmakat, a
dáridókat is. Tudta, hogy ezek iránt sógora is érdeklődik, de különösen
Klára nénje.
Mutatóul, miként szokott Deák báli tudósitást késziteni, eddig
ismeretlen leveléből közlök egy részt. A levél Pesten kelt 1858. évi
január hó 23-án. Az olasz háboru előtti év volt ez. Gonosz idők voltak
országunk állapotában. Vad önkény-uralom.
A levél eme része igy szól:
»Szerencsés emberek vagytok ti, barátom, Zalában, hogy annyira
vigadoztok a farsang folytán. A vigság jókedvnek, megelégedésnek jele. A
lármás vigságok, tánczvigalmak pedig, mik költséggel is járnak, arra
mutatnak, hogy pénzetek is elég van. Mert ha nem volna, nem költhetnétek
zajos mulatságokra.«
»Itt Pesten a farsang rendkivül csendes és szomoru. Sem nyilvános, sem
magán tánczvigalmak nincsenek. A Nőegylet adott egy tánczvigalmat a
szinházban, pénztárának gyarapitására, de ez sem ütött ki kedvezőleg.
Mindazok, kik eddig nyilvános tánczvigalmakat szoktak rendezni,
megkisértettek ez idén is mindent, de nem kaptak aláirókat s nem
létesithettek semmit. A Nőegyletnek emlitett szinházi tánczvigalmán
kivül még eddig tudtomra nem volt egy uri tánczvigalom se. Lesz-e
ezután, nem tudom, de a Lövészeken kivül mást alig hiszek. Azon főurak,
kik eddig mulatságokat, estélyeket szoktak adni, egészen visszavonják
magukat; a polgárok nem igen akarnak mulatni s költeni, a népies
tánczvigalmak is gyérebbek s ugy hallom, üresebbek, mint máskor. Még ily
csendes, szomoru farsangra a pestiek nem emlékeznek. Minden ember levert
és pénztelen.«
»Meglepett engem azon tudósitásod, hogy Zalában az előtánczosság felett
két ur versenyez s olyan két ur, kik már nem fiatalok, kiknek egyike
házas, gyermekes ember s talán negyven éves; a másik pedig szintén nem
fiatal s annyira elernyedt, hogy előtánczosnak mégis egy kissé
nevetséges jelenet.«
»Eszembe jut az öreg báró Schmerzing, ki, midőn 60 éves korában egy
tánczvigalomban mint előtánczos visszavezette üléséhez tánczosnéját, azt
mondotta neki:
– Ebben a teremben nagyságodnak nagyanyjával is előtánczoltam.«
»Ő tehát három nemzedéken keresztül teljesitette az előtánczosnak magas
hivatását. – Egyébiránt az általad emlitett versenyzés arra mutat, hogy
Zalában vagy épen nincsen fiatalság, vagy sokkal komolyabb, mint azon
férfiak, kik koruknál, tapasztalásaiknál s kiállott testi vagy lelki
bajaiknál fogva már csakugyan komolyak lehetnének. – Mindenesetre
szegény nőket sajnálom leginkább, ha már ily koros előtánczosokra
szorulnak.«
Ime, Deák báli tudósitása. Ez bizony a mai hirlapok hasábjain már nem
lenne divatos báli tudósitás.
A levélben emlitett Schmerzing báró Schmerzing Antal Hannibál volt,
kamarás és 1848 előtt huszárőrnagy. Deák ismerte s 1847-ben volt hatvan
éves s még mindig előtánczos. Fiát, Tádét, az utolsó magyar Schmerzing
bárót én is jól ismertem.
Mily állandó, sürü és rendszeres levelezés folyt Deák és Oszterhuber
közt, miként dévajkodtak egymással, ha egyik vagy másik elmulasztotta a
levélirást, erről igy ir Deák a fentebb közölt levél elején:
»Kedves sógor! Mióta az idők viszontagságai megfosztottak táblabirói
hivatalodtól, kitanultál az igazságból. Mióta megszüntél a megyei
számvevőszéknek elnöke lenni, elfelejtettél helyesen számolni. Ezen
kettős felejtésnek eredménye azon méltatlan vád, mit ellenem tegnap este
érkezett leveledben emelsz.«
»Számoljunk tehát, hogy kitünjék az igazság.«
»Elváltam tőled november 2-án s már november 3-án irtam neked innen
Pestről első levelemet. – E levélre válaszodat sem várva, november 20-án
irtam a másodikat. – Deczember 5-én vagy 6-án kaptam a te első leveledet
s arra már 8-án azonnal válaszoltam s ez volt harmadik levelem, a
melylyel együtt megküldöttem azon portékákat is, a miket megbizástokból
itt vettem és csináltattam. – Az én harmadik levelemre érkezett a te
második leveled január első hetében s erre is csakhamar válaszoltam
január 12-én retourrecepisse mellett s értesitettelek a Kisfaludy-emlék
ügyéről és megküldöttem az emlék tervrajzait is s ez volt negyedik
levelem. – Harmadik leveled tegnap este érkezett s abban azon vád, hogy
»el nem gondolhatjátok, mi okozza, hogy én oly gyéren irok nektek.« – E
harmadik leveledre most felelek reggeli 8 órakor és igy 12 óra mulva
leveled érkezése után. – Ez tehát ötödik levelem hozzád harmadfél hónap
alatt, te pedig ugyanezen idő alatt csak hármat irtál hozzám.«
»Azt irod, hogy első két levelemet nem kaptad. De barátom, én arról nem
tehetek, ha vagy a közönséges posta, vagy az
Egerszeg–Söjtör–Szent-László közötti posta rendetlen, vagy gondatlan; ez
csakugyan nem az én hibám. Engem is megszólitottak itt egy pár levél
iránt, miket nékem a nyáron Puszta-Szent-Lászlóra irtak. Egyiket innen
Pestről, egyiket Szatmárból s én azokat soha nem kaptam. Egyébiránt,
habár két első levelemet nem kaptad is, tudtad mégis, hogy én azokat
irtam, tudtad harmadik levelemből. Miként vádolhattál mégis, hogy én
néktek oly gyéren irok? – Hiszen nem gyérebben, sőt talán gyakrabban,
mint máskor.«
»Látod, sógor, ilyen igazságtalan táblabiró korodban nem tudtál volna
lenni!«
E vidám szemrehányásból kitünik, hogy Deák az ő leveleit gondosan számon
tartotta.
Kitünik, hogy rendes és gyakori levéliró volt.
Kitünik, hogy sógorához és Klára urasszonyhoz intézett gyakori levelét,
időt és fáradságot nem kimélve, buzgalommal s minden őket érdekelhető
kis dologra is bőven kiterjeszkedve szokta irni.
S végre kitünik, hogy ily munkára okos embert, a ki azonfelül még koros
és elnehezedett is, csak igaz barátság és mély szeretet szokott
inditani.
Azonban idézéseimnek még nincsen vége. Deák a távolból is ugy vigyázott
szeretteinek egészségére, mint a jó szülők szoktak gyermekükére.
Különösen féltette őket a disznótoroktól.
A puszta-szent-lászlói urilak és család nagy uriház volt tömérdek
vendéggel. Az éléskamrát tehát ősi szokás szerint zsirral, füstölt
hússal bőven el kellett látni. Kis faluban nem lehet, de nem is illik
ily dolgokért a boltba küldeni. A sok belső cseléd is sokat fogyasztott.
Azért minden november és deczember hóban, két vagy három alkalommal
összesen vagy tizenkét hizott disznót szoktak leölni.
Nagy dolog ez!
Tudja-e az én nyájas fővárosi olvasóm, mi a disznóölés, mi a disznótor
faluhelyen s különösen mi volt hajdan?
Jókor hajnalban kelnek föl a háziak, az urnő és az egész cselédség. Hó
és hideg és zivatar és sötétség uralkodik. A paprikás forró bort
megkapja mindenki. Ne dideregjen az istenadta.
Lámpafénynél fogdozzák ki az áldozatokat.
Az urasszony gondosan ügyel arra, hogy a vért kellő gyorsasággal és
ügyességgel keverjék. Annak megaludni nem szabad. Mert különben a
mindenféle hurkák, kolbászok, gömböczök, töltelékek nem készülhetnek el
jól.
A pörköléshez nem megy az urasszony, de a kaszabolásra való felügyeletet
el nem mulasztaná. A hentesnek, böllérnek, kaszabnak ezerféle tanácsot
ad.
A kaszabolásra már kibujik az ágyból az öreg uraság is. S mire kibujik:
készen várja a lesipecsenye.
Mi az a lesipecsenye?
Csak a szó érdekes, nem maga a dolog. Lesipuskás, lesipecsenye, lesitál:
csak ebben a három összetett szóban használja ezt a szót a magyar nép.
Lesitál az olyan ebéd, melyre hiába várakozik az éhes ember, nem kapja
meg.
Lesipuskás az olyan vadász, a ki jogtalanul, orvul, leshelyről akar
másnak területén vadhoz vagy áldozathoz jutni.
Lesipecsenye a hizott és megölt disznóról lemetszett első szelet hus,
melyet hirtelen megsütnek s a disznóöléssel foglalkozó munkásoknak
reggeli étkezésre adnak. Lesipecsenyét kap a jó reggelt kivánó vendég s
ilyet kap a ház ura is. Mint kenyérsütésnél a lángost.
Klára urasszonynak tiz napi munkát kell elvégezni a disznóölés napján.
Kora hajnaltól éjfélig kell talpon állania. A husfélék besózása, a
mindenféle töltelékek elkészitése, a sódarok és lapoczkák beáztatása,
hájnak és szalonnának kiválogatása, a szalonnaapritás, a zsirsütés s
több efféle. Az időközi étkezések.
A zsirsütés gyakran éjfélre sincsen készen. A félfenekü zsiros
hordócskák tisztára elkészitve ott várnak az éléstárban sorban. Egymás
mellett, mint az ágyuk a fegyvertárban. Tizenöt-husz egy csopron.
Az urasszony hol a forró konyhában, hol a hideg munkaházban, hol kint a
dermesztő hidegben. Ugyis csúzos. Bizonyosan ujra meghüti magát. Hetekig
fekszik a disznótor után. De gyakran a kedves sógor se tud étvágyának
parancsolni.
Jól tudja ezt Deák Ferencz. Ő sohase megy haza disznótorra. De intő,
bölcs levele mindig hazaér.
1856-ik évi deczember 3-án Pestről azt irja sógorának:
»Szegény Klári, betegeskedése engem is aggaszt. Az istenért, vigyázzon
magára. Most a disznóölés ideje is itt van, féltem őtet a meghüléstől.
Téged meg a kolbászoktól féltelek«.
Deák visszatér e kérdésre a második levelében, melyet két hét mulva
küld.
»Mint vagytok, kedves sógor? Végbe ment-e a disznóölés veszély nélkül
reátok nézve? Azaz Klári nem hütötte-e meg magát szokás szerint? És te
nem ettél-e több kolbászt, hurkát, kocsonyát, mint kellett volna?«
Leveleiben Deák, melyeket Puszta-Szent-Lászlóra intéz, nem hagy
érintetlenül semmi fontos körülményt. Néha csak nem a költészet
birodalmából szedi virágait, hogy azokkal kedveskedjék sógorának és
Klára nénjének.
Ó-esztendő, uj-esztendő! A mulandóság és örök élet fogalmai. Vajjon nem
kell-e Deáknak ezekre gondolnia? De vajjon a bölcs miként gondol ezekre
a jó rokon és jó testvér előtt?
Az 1858-ik év deczember 30-ikán igy ir Deák:
»Az esztendő is igen elkopott már s aggódnánk kopottságán, ha nem
tudnánk, hogy holnapután ujat kapunk helyette. Jobb lesz-e az ónál, azt
csak isten tudja. De mi bizunk, reménylünk jobbat s ezt már félszázad
óta igy szoktuk, pedig nem egyszer csalatkoztunk. Ha minden jó kivánat
teljesednék, mit az emberek holnaputánra egymásnak elmondanak: kevés
ember maradna boldogság nélkül. Ha pedig minden álnok szó, minden
hazugság, mi az uj évi köszöntések között elmondatik, annak, a ki
mondja, torkára szaladna: volna harákolás, köhögés vég nélkül«.
»Azonban én reménylve, hogy kivánatom teljesedik, kivánok néktek
kedveseim egészséget, békességet, megelégedést. Kicsi baj, kicsi
boszuság, ugy hiszem, a jövő évben nem hágy látogatlanul. Csak
nagyobbtól mentsen isten s adjon erőt és türelmet a kicsi bajokat is
elviselni!«
Oszterhuber ekkor közel volt a 67-ik évhez, Klára 65 éves volt, a haza
bölcse pedig 55 éves. Egyik se fiatal s ime, ily édes bizalmas, gyermeki
hangon beszéltek egymással.
A hogy pedig Deák Ferencz az ő jó Klára nénjének kedvében járt, a hogy
mindenféle apró-cseprő dolgát a távolból is intézte: szinte páratlan.
Egészségére folyton figyelt, azért folyton aggódott, mint egykor Antal
bátyja. Minden levelét ezzel végzi: »Klárit csókolom ezerszer«, vagy
»Klárit csókolom milliószor.« Olyan levele is van, melyben azt irja:
»Klárit csókolom milliószor, azaz 10×100.000-szer.« Mind gyöngéd
pajzánkodás ez, de Klára urasszony szemeiből az öröm könnyei
harmatoztak, a mikor »kis Ferkó«-jának e sorait elnézegette.
Klára urasszony büszke volt asztalára és kertjére. Falun ujságnak
nevezik a zöld főzelékek első zsengéjét s a külországból meghonositott
zöldséget, főzeléket, salátaféléket. Deák észrevétlen gondoskodott
arról, hogy Klára urasszonynak meglegyen mindene s először legyen meg.
1859-ben azt irja:
»A multkor küldött magokat ujakkal toldom meg. Küldök többféle
dinnyemagokat azon fajokból, mit e vidéken minden külföldről behozott s
itt diszlő fajok között legjobbaknak tartanak. Egy részét otthon, egy
részét Szivölgyön jó lesz elültetni. Küldök különösen dicsért tökmagot.
Uri tökfaj, igen nagy és sütni rendkivül jó«.
1868-ban küld sógorának finom csetneki dohánymagot. Akkor minden pipás
gazdának szabad volt kis területen saját használatára dohányt
termeszteni. Oszterhuber nagy pipás, nagy dohányos volt. Tizenöt-husz
pipa dohányt hajdan elszitt naponként. Deák Antal azt irja egyik
levelében 1825-ből, hogy sógora a büdös streleczi dohányt szerette
legjobban. Akkor még fiatal ember volt a sógor, birta az erős dohányt.
Deák azért küldte korábban is a finom csetneki fajta magot, hogy Klára
nénje illatos, izes, de gyöngébb dohánynyal lephesse meg férjét.
Természetesen az 1868-iki küldeményt már nem érhette meg a jó asszony.
1859. évi február 22-iki levelében ezt irja Deák:
»A kivánt kerti magvakat küldöm Klárinak. Ha isten éltet, megegyük
termését együtt. Küldök ezenfelül még egyféle magot: Sorghum
Saccharaeumot, melyet Eötvös Miskától kaptam. Ezt ugy kell ültetni, mint
a kukoriczát s ugy kell kapálni, művelni. Rendkivül jó takarmányt ád a
szára éretten is, zölden is. Ha utóbb több magod lesz belőle: vetheted
csalamádénak is. Küldök fél fej kukoriczát is, melyet szintén Eötvöstől
kaptam. Ez is Amerikából jött, de már itt termett. Fő becse az, hogy sok
és nehéz szeme van. Nálunk is jól megérik. Megkisérteni nem árt.«
Deák gondosságát mindenre kiterjedő figyelmét és gyöngédségét talán erre
nézve legjobban feltünteti 1855. évi márczius 18-án kelt levele, mely
igy szól:
»Kedves sógor! E napokban vettem szives leveledet. A kivánt
veteménymagvakat azonnal megvásárlottam s vártam alkalmat Zalából, mely
által azokat elküldhessem, reménylvén, hogy talán a vásár csakugyan
felhoz valami egerszegi vagy kanizsai zsidót. De minden tudakozódásaim
daczára sem találtam mindeddig ily alkalmat; – nehogy a kerti
veteményezés elkéssék, a magokat diligenceon küldöm Egerszegre.«
»A kivánt magokon kivül küldök még némelyeket, miket a kereskedő
különösen dicsér. Vannak tehát a diligencera feladott iskátulyában
következő magok: 1. korai czukorborsó; – 2. korai fejér kalarábi; – 3.
késői fejér kalarábi; – 4. késői kék kalarábi; – 5. korai kapucziner
kehl; – 6. késői kapucziner kehl; – 7. igen nagyfejü káposzta; – 8.
fejér spanyol hagyma; – 9. veres spanyol hagyma; – 10. igen apró ugorka;
– 11. sárgadinnyemag tizenegyféle a dicsértebb fajokból. Minden
papirosra reá van irva a magnak a neve és mennyisége. Mindezeknek árát
majd csak természetben veszem, vagyis inkább eszem ki a termésből, ha
isten engedi Szent-Lászlón.«
Megveszi s elküldi Deák a fagylaltkészitő könyvet is nénjének. Igen
érdekes, a mit erről ir 1859 évi április 23-ik levelében.