alispánná választotta. Zivataros idők voltak, minden oszlopos ember
képviselővé, miniszterré, kormánybiztossá vagy katonává lett a
vármegyéből, a vármegye élére erős lélek, tiszta kéz kellett. Igy lett
alispánná.
Az önkényuralom kezdetével azután visszavonulhatott végkép
puszta-szent-lászlói magányába. Öregedett is már. Forradalom után két
évre már elmult hatvan éves. Angyallelkü áldott felesége is gyakran
betegeskedett, 1859-ben meg is halt. Végre az 1869-ik év elején 77 éves
korában ő is őseihez tért. A jeles férfiu halálát, a haza bölcsének
legjobb barátját s első és örökös bizalmasát, mikor meghalt, alig vették
észre a hirlapok. Nyakig voltunk bent akkor a politikában és a
pártoskodásban, országgyülési választásra készülődtünk, senki se
állította össze jótékony és dicső életének történetét.
Szilaj vére daczára igazi bölcs volt. Talán még annál is több: igazi
okos ember volt.
Boldog családi élete, mindig rendben levő s folyton gyarapodó gazdasága
mind azt bizonyitják. De legjobban bizonyitja, hogy oly férfiut, mint
Deák Antal, s oly férfiut, mint Deák Ferencz, állandóan magához tudott
bilincselni. Igaz, nagy érdeme van ebben Klára urasszonynak, talán
nagyobb, mint neki, de az ő érdeme is igen nagy. Az ő bölcsesége nélkül
mindez nem történhetett.
Szerette a nyilt házat s a vendégszeretetnek mintaképe volt. Nagyon
ritkán volt háza vendég nélkül s a vendégek nemcsak az ő s nemcsak neje
vérrokonai voltak. Otthon érezte nála magát mindenki, mintha édes apja
házánál volna. De érdemében itt is osztozik felesége.
Szemes, ügyes, jó gazda volt magának is, nemcsak a vármegye jóllétének
emelésére. Intézkedései talpraesettek. Aranynyá vált kezében minden.
Lobbanékony természetü, hirtelen haragu. Áldott neje azért a ház körül
alig engedett valami tennivalót neki. Maga végzett el mindent. A külső
gazdaságba, majorokba, pusztákra, szőlőkbe nem kisérhette mindig. De
haragja pillanatnyi volt. Szivének nemessége s elméjének ereje rögtön
urrá lett lelkében.
Későn kelt.
Deák Antal sokszor évődik fölötte is, vele is, hogy a reggeli órákat
ágyban tölti vidám »pöfékelés« és olvasás közben. De a mint kilencz és
tiz óra közt fölkelt, nyomban gazdasága után látott. Az ebéd és vacsora
utáni időt szánta irásra, olvasásra.
Epicurus iskolájából való. A csendes vidámságu, nyugodt élet az, a mely
jó étel, jó ital és jó barátok mellett megérdemli az élet nevet. E
nélkül sinlődés a világ. Kutyának való, nem becsületes embernek.
Ez volt elve. S hű volt hozzá haláláig. A két Deák-testvér, maga a haza
bölcse is, sokat tanult tőle.
IX.
(Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság. –
Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. –
Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és
nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. –
Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik
Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a
veszprémi káptalan.)
Minő édes és bizalmas viszony állott fenn a puszta-szent-lászlói
társaság tagjai közt: erre nézve idéznem kell valamit a Deák-testvérek
leveleiből.
Deák Antal azt irja Oszterhuber Józsefnek 1825. évi október 17-iki
levelében, hogy csak bőven egye a retket.
Azt hitte Deák Antal s nem is minden ok nélkül, hogy a retek különösen
egészséges ennivaló hizodalmas embernek. Megtölti a gyomrot s az ember
azután nem lesz nagyevő. Szörnyeteggé nem hizik. A retek hatása üditő s
elvégre mégis csak viz. Napkeleti emberek nagyon szeretik s bár
soványan, de erőben maradnak és sokáig élnek.
1830 november 4-én Pozsonyban kelt levelében szemére hányja Deák Antal,
hogy neki nem ir eléggé sürün és szaporán. Ennek oka »a restségnél egyéb
nem lesz, ezt pedig egy olyan emberről, ki reggel 9 óráig a meleg ágyban
is szeret pöfékelni s délután is a falnak dült háttal szembehunyva
Morpheusnak áldozni, föltenni nem is bátorkodom. Aludjál tehát kedves
sógor csendesen, de keveset. Nehogy a véred megsürüdvén, egyébiránt is
neki kerekesedett zömökös tested a dominus Gutát édesitse magához«.
Vidám évődés ez. Féltette sógorát a gutaütéstől.
Sógora gyakran, ha a levélirásban késlekedett, azzal mentette magát,
hogy a vidéken nincs ujság, nincs miről irnia. Deák azt feleli erre
Pozsonyban 1826 junius 19-én kelt levelében:
»Ha mást nem tudsz is irni, ird meg azt, hogy feleségednek hány csirkéje
van s hány ludtojás maradt zápon? Ugyebár diaetális kérdés s legislatori
kötelesség ezt tudni? Vale!«
Az 1827-iki farsangra vonatkozva ezt irja Deák Antal 1826 deczember
25-iki levelében:
»Neked pedig sógor azt kivánom, hogy egészséges légy, birkáid jól
teleljenek, a szénád meg ne fogyjon és erszényed mindig domborodva
maradjon. A farsangot töltsétek vigan s ha netalán vigabban töltenétek,
mint én, emlékezzetek meg felőlem is«.
Deák Antal levelei hosszuak. Bő tudósitások vannak a levelekben az
országgyülési dolgokról. Erre való igéretét igy indokolja 1826. évi
május 1-én Pozsonyból küldött levelében:
»Megengedsz, kedves sógor, hogy ily mellékes dolgokkal terhelem
levelemet s ezzel erszényeden is nagyobb sebet vágok; de tudom, hogy
olyan ember vagy, ki az igazi hazafiui lelket nem az egyes követeknek
heves kikeléseikből vagy azoknak egymás ellen, sőt sokszor az udvar
ellen is ok nélkül nyakaskodó indulatoskodásaikból, hanem a fontos
tanácskozásoknak okos előadásából s a vitatásoknak a haza javára czélzó
rezultátumából nézed… Azért föltettem magamban, ha csak időm engedi s
neked alkalmatlanságodra nem szolgál, a mit csak érdemesnek látok,
mindent tudtodra adok. Arra kérlek egyedül, hogy Ferkó öcsémmel is az
ilyen diétai észrevételeket és vélekedéseket közöld«.
Az erszényen való sebvágást, mely a levélben érintve van, tudni kell.
Abban az időben a Valiczka völgyén nem volt postahivatal. Nem volt
Söjtörön se, pedig az nagy falu volt, előkelő uri és mágnás családokkal,
sok zsidóval. Hanem volt posta a csatorna völgyén, melytől uttalan
hegyláncz és erdőség választotta el Puszta-Szent-Lászlót. De a posta nem
hordta szét a levelet. A kinek levelezése volt, a ki levelet várt, az
maga küldött naponként vagy időszakonként a postára. A posta Hahóton
volt. Söjtörnek kerülve, hegyeken, szőlőkön, mezőkön át lehetett
odajutni. Gyalog embernek egész napba került, mig hazatérhetett a
levéllel. Hát télen, zimankós, fergeteges időben? Bizony a levélért
járót a farkas is megehette.
Ez került hát pénzbe Oszterhuber Józsefnek. A ki különben a levelekért
nem sajnálta a pénzt.
Igazán jó hazafi volt, a milyennek lennie kellett. Olyan volt, a
milyennek Deák irja. Mérsékelt gondolkozásu, de az udvarral szemben
bátor és kitartó és egész magyar s a haladás kérdéseiben szabadelvü s a
főrendek, a nagyméltóságok, a hatalmasok előtt nem görnyedező.
Olyan, mint a két Deák-testvér.
Semmit se ad a czimekre, kitüntetésekre, udvari kegyekre.
Deák Antalt meg se kérdezték, csak kinevezték 1830. évi szeptember
elején királyi tanácsosnak. Consiliarius Regius! Nagy szó volt ez akkor,
nem ugy mint most. A királyi tanácsosok, udvari tanácsosok, asztalnokok,
kamarások, kegyelmes urak nem hemzsegtek, nem őgyelegtek ugy
uton-utfélen, mint most. A köznemesnek akármekkora birtoka vagy
tisztsége volt a vármegyében, ha kormányzó-alispán volt is, legmagasabb
czime csak a »tekintetes« ur volt. A »nagyságos« czim csak a királyi
tábla biráinak s a helytartótanács előadóinak volt czime s a megyei
urnők is hiába reménykedtek ez után. Az igaz, hogy nem is reménykedtek.
Négyen kapták meg egyszerre a kitüntetést. Tökölyi csanádi alispán,
Bittó aradi alispán, Fodor borsodi alispán és Deák Antal zalai alispán.
Mind követ s természetesen mind elfogadta a kitüntetést.
Deák Antal is tünődött. Sorba szedte azokat az érveket, melyek miatt el
kell fogadni és ismét azokat, melyek miatt még se fogadhatja el.
Szép levelet ir erről. E levele egyik pontjában igy dévajkodik
sógorával:
»Mérő serpenyőbe raktam tehát két ellenkező okaimat és hogy az a tányér,
melyben a Tanácsosi titulust elfogadható okok állottak, hovahamarább
leszálljon és amazokat felrántsa, még Zuwagnak hozzá dobtam arra való
büszkélkedésemet, hogy a mikor majd tőled levelet fogok kapni, azon a
Magnificus titulus rajta lesz«.
Oszterhuber nagyon melegen helyeselte, hogy Deák Antal e rátukmált
udvari czimet és kitüntetést el nem fogadta. Azt irta egyebek közt, mint
sógora is:
»Nem az eke körül járkáló mezei gazdának való a Consiliariusi Titulus.
Tartsák meg maguknak azok, a kik abban dicsőséget keresni tudnak, bárha
a közönség előtt nem lelnek is«. Erről egyébiránt másutt a kornak
megismertetése végett többet irok.
Oszterhuber gyakorlati, de egyuttal nemes lelkét s egész egyéniségét igy
jellemzi Deák Antal 1830 szeptember 27-én kelt pozsonyi levelében:
»Kedves Sógorom Józsi!«
»A midőn te ekéid által hasitott barázdáin földednek – fürjezésre
ballagva – használod a Természet örömeit, kellemeit s a midőn szived
csendes nyugalmával számlálod a jövő életre szánt gabonamagvaknak jól
szántott telkeidbe való eltakaritását: akkor hiszem, csak az előtted
forgó tárgyaknak elmélkedésébe merülvén, nem terjeszkedik vágyad a
lármás városi vigságok özönére. Boldog neked az a kör, melynek kebelében
csöndesen, de elégedve élheted a jelennek hasznait s ugyan csöndesen és
teljes megelégedéssel készitheted a jövendőnek tápláló gyümölcseit. Igy,
a midőn andalogsz hasznaidon s nem foglalják elmédet más dolgok felől
való elmélkedések, egyedül magadnak élni láttatol csak s azon hazafiui
szent érzés, melyet kebledben buzogni ismerék, tompulna és elhalna
egészen, ha mezei gazdaságodnak munkái közben a haza dolgai is mint
Magyart és Polgárt s mind a két tekintetben igazi Hazafit nem
érdekelnének«.
»Add ki tehát cselédeidnek a holnapi munkatételre hasznos rendeléseidet,
gyujts pipára s olvass valamit ezen soraimban azok felől is, melyeket mi
itt a Haza javára ügyelve mivelünk s habár műveink hasznos gyümölcseit
nem a legbővebb aratási reménynyel képzeljük is hirdetni, de a szántás
és vetés munkáival egyes erőnket és szorgalmunkat készitjük szinte a
jövendő gyümölcsözésére«.
Im a hang, mely köztük uralkodott. A tiszteletnek, a kölcsönös mély
szeretetnek s a teljes bizalomnak hangja. Vajjon nem Klára urasszony
idézte-e ezt elő, az egyiknek felesége s a másik kettőnek testvérje.
Vizsgáljuk csak meg az urasszony történetét. Adataink gyérek. Elmult
száztiz éve, a mikor született s negyvenöt éve, a mikor meghalt. Kevesen
élnek már, a kik tökéletesen ismerték, ifju korából már egyetlen
kortársa sincs. Életének fontosabb eseményeit nem jegyezte föl senki.
Mint hű feleségnek s derék falusi nemes urnőnek valósággal nem is volt
története. Élt, érzett, munkálkodott s boldoggá tette azokat, a kik
közelében voltak. Igazi fájdalmat csak halálával tudott okozni.
Én nem ismertem.
De Antal és Ferencz bátyja és testvérje száz meg száz levélben emlékezik
róla. Hagyomány is szól fiatal leánykoráról. Néhány nemes cselekményét
is ismerjük. Az emlékezésekből, a hagyományból s cselekményeiből
jellemének főbb vonásait mégis össze lehet állitani.
Igazán megérdemli.
Deák Antal ezt irja egyik levelében: vérével is megváltaná, hogy
egészséges legyen s boldog legyen.
Deák Ferencz pedig azt irja, a mint idéztem már, egyik 1854-iki
levelében sógorának:
»Az istenre kérem, vigyázzon magára s óvakodjon a meghüléstől, ne
felejtse, hogy az ő élete… nékem oly igen szükséges. Hiszen én annyira
egyedül állok a világon«.
A kihez a haza bölcse igy szólt, ez a határtalan és nyugodt elméjü
férfiu: annak a nőnek kiválónak kellett lenni.
Testvérek közt a szeretet mindennapos tünet. Még az önfeláldozásig
fokozódó szeretet is gyakori. Oly szeretet azonban, mely a csecsemő
kortól kezdve hosszu életen át a halálig tartson, mely mindig egyenlő
gyöngéd és mély legyen s melyet pillanatra se zavarjon meg semmi házi,
vagyoni vagy érzelmi viszontagság: csakugyan ritka.
Ily testvéri szeretet volt Deák Klára és Deák Ferencz között. Igazán
fenséges tünemény. S akkora érdeme van ebben Klárának, a mekkora
Ferencznek.
Deák Ferenczről az a hagyomány élt egykor, hogy burokban született.
A közszólás az oly ifjuról vagy férfiról, a kinek különös tehetsége vagy
különös szerencséje van, szokta mondani: »burokban született«.
A burok, melyben a magzat van, élettani és orvostani szó. Néha a magzat
csakugyan ugy jön a világra, hogy méltán mondják rá: burokban született.
Deák Ferencz születése azonban nem volt rendes. Édes anyjának vajudása
vele kínos volt. A hagyomány szerint a vajudás ideje alatt gyakran
féltek attól, hogy vagy az anya, vagy a gyermek, vagy mindkettő meghal.
Idősb Deák Ferencz nagyon szerette ifju feleségét, akkor már hat
gyermeknek s köztük három élőgyermeknek anyját. Csaknem eszelősen
kiabálta a kétségbeesés pillanataiban:
– Csak az anyát mentsétek meg!
A bábák tehetetlenek voltak. De épen jókor jött
Bucsu-Szent-László-Egyházáról a kolduló ferenczrendi barát, az óriás
termetü Róbert atya, megértette, mi a baj a söjtöri kastélyban, rohant
oda, a sok sápitozó asszonynépet szétturta s orvosi segitséget nyujtott
a szülésnél.
Az anya meghalt, a gyermek megmaradt.
De az anyaméhnek valami foszlányai voltak rajta. Ezt nem felejtették el.
A mikor pedig husz-huszonöt év mulva Deák Ferencz oly csodálatos
tehetségü ifjuvá vált, a mikor az egész vármegyében s később az egész
országban is oly hiressé lett: még születésének esetleges körülményeit
is kezdték emlegetni.
Ráfogták, hogy burokban született. A mi különben, meglehet, igaz is
volt.
A kis Klári akkor épen otthon volt. Tiz éves volt épen. Az idősebb leány
Jozéfa volt. Ez több, mint harmadfél évvel volt korosabb. Ez már
nevelőbe volt a pozsonyi szüzek zárdájában. Csak mellékesen jegyzem meg,
korán is férjhez ment nemes-kéri Kiss Józsefhez. Már 1814-ben leánya
született, Nedeczky Pista barátom édes anyja.
A kis Klárit mintha a gondviselés már akkor arra szánta volna, hogy ő
legyen a kis Ferkónak, a haza bölcsének második édes anyja, nevelője,
ápolója, dajkája.
Azonban a kis Ferkó ekkor nem sokáig maradt otthon. A mint alkalmas
szoptatós dajkája akadt, a zala-tárnoki rokonok elvitték magukhoz.
Idősb Deák Ferencznek, a ki a haza bölcsének apja volt, fiatalabb
testvérje, Deák József, Zala-Tárnokon lakott. A tárnoki birtok volt az
ősi Deák-birtok. Ott van az igazi ősi Deák-kastély. Osztálykor idősb
Deák Ferencz az anyai birtokot kapta, Söjtört és Kehidát, Deák József
pedig az apai birtokot, Tárnokot. Természetesen mindegyik
főosztályrészhez nagyszámu részbirtokok is tartoztak más falvakban és
pusztákban.
Idősb Deák Ferenczet nem lehetett vigasztalni. Feleségét elveszitette,
fájdalma határtalan volt. A kis ujszülöttnek gondozására se volt eléggé
képes. József öcscse gyöngéd testvéri szeretettel ajánlotta föl az
ujszülött számára az ő házát s az ő családjának szeretetét. Volt
felesége, volt már négy élő kis gyermeke – lett még azután kétannyi is –
ő nála egy kis gyermekkel több vagy kevesebb, meg se látszik.
Igy került a kis Ferkó Tárnokra.
S most egy másik hagyományra kell ráutalnom.
Sok bölcső és czifra bölcső bizony nem volt akkor még sok uri házban se.
Ezüstből, aranyból, selyemből, tafotából nem csinálták falun a bölcsőt.
A kis Ferkónak is nagyon egyszerü volt a bölcsője. Csak amolyan
czigányvájta teknő.
Nyárfát, jegenyefát szoknak a czigányok kidönteni és feldolgozni. Vájnak
belőle vájut vagy válut, medenczét, sütő- és mosóteknőt, még pedig
kicsinyt és nagyot s vájtak belőle bölcsőt is.
A czigányvájta teknő különösen jó bölcsőnek. Hogy lába legyen, arra
semmi szükség. Kicsiny is, könnyü is, a csecsemőt bele lehet pólyázni és
kötözni. A dajka könnyen felölelheti a bölcsőt. De akár ágyra, padra,
asztalra vagy a földre teszi: mindenütt könnyen hintálhatja. Alszik
benne az egészséges csecsemő, mint a kősó.
Csakhogy a kis Ferkó porontynak gondatlan volt a dajkája.
A mint egyszer Klári átmegy Tárnokra, hogy az ő kis öcscsét
meglátogassa, megcsókolgassa, hát csak látja ám, hogy a kis gyermek
piros, pufók, egészséges ugyan, de tele van féreggel. Hurczolták a
bölcsőt erre-arra s kézen-közön, paraszt-gyerekek, cselédgyerekek közt
megkapta a férget. Maga is, ruhácskája is. S ugy elszaporodott a sok
féreg: csak ugy nyüzsgött, mikor Klári észrevette.
Nosza nyomban eltörött a mécses cserép!
Sirt-ritt Klári, a hogy tudott. Vette ki nyomban a kis Ferkót a
czigánybölcsőből és nyirta, mosta, tisztogatta, a mig csak mindenféle
féregtől meg nem szabaditotta. Sőt kijelentette, hogy többé nem is
ereszti szeme elől, majd ő hazaviszi, fölneveli, embert csinál belőle.
Mi lett vége a zürzavarnak, ki tudná azt most már? Száz év mult el azóta
s mindenki örök álmát aluszsza, a ki az esetnek tanuja volt. Jozéfa
nénjét 1810 körül mint menyasszonyt elvitték a kehidai kastélyból, azóta
a kastélyt is, konyhát és baromfi udvart is s a kis Ferkó nevelését is
egyedül Klára vezette. Az ő gondos szeme, fáradhatlan buzgalma és édes
gyöngéd szeretete viselte gondját Deák Antalnak is, Deák Ferencznek is.
Bizony halálig tartó igaz jó testvéri viszonynak kellett a három testvér
között támadni. S nemcsak a vérség, talán nem is a vérség tartotta ezt
fenn oly tisztán, üdén és mélyen, mint Klárának mindig munkás égő
szeretete.
A fehérnemüt a férfiak számára nem a boltban vették akkor. Egy-két nagy
várost kivéve nem is volt olyan bolt az országban, a hol venni lehetett
volna. Zala vármegyében épen nem volt. Lenből, kenderből minden uri ház
maga szőtte-fonta a fehérnemüt. A végvásznak ott fehéredtek a napon, az
út alatt, a Zala-völgy partján. Bent a kastély udvarában pedig, a mikor
ideje volt, vigan folyt a tilolás, kendertiprás, fonás, fonalfőzés s
azután a fehérités, szabás, varrás. Csak a szövést végezték a házon
kivül az urasági zsöllérségekben a takácsok. Télenként huszonöt háznál
kattogott és berregett egész nap és fél éjszaka a szövőszék.
S Klára volt a munkavezető mindenütt. Vendégség, konyha, disznóölés,
gyümölcsök, aszalások, befőzések, belső rendtartás, cselédek fogadása,
tanitása; ezer gond és mind az övé. Se éjjele, se nappala, se álma, se
pihenése. S teszi ezt jó kedvvel, mosolygó arczczal, angyalokhoz méltó
édes kötelességérzettel.
A háztartás és család gondjai nem foglalták el egész lelkét. A magasabb
és nemesebb miveltség virágai is bőven tenyésztek, élénken nyiladoztak
abban a lélekben. Csaknem könyv nélkül tudta Kisfaludy Sándor bájos
regéit már lánykorában. Berzsenyi, Csokonay, Takács Judit s kisebb
költőink alkotásai jó ismerősei voltak. Kölcsey uj és gyönyörü nyelvét s
mély nemzeti érzését nem hagyta nyomtalanul elröppenni lelke fölött.
Kölcseyt különösen kedvelte. Még országgyülési beszédeit is. Öcscse,
Deák Ferencz is megküldte nehány beszédét neki Pozsonyból. Férjéhez s
testvéreihez méltón ő is lelkesült a kor nagy eszméin s nagy
törekvésein.
S nemcsak a hazai irodalmat kisérte figyelemmel. Deák azt irta
Vörösmartynak 1825-ik évi deczember 29-én, hogy Klára nénje dicséri
Zalán futását s igy folytatja levelében:
– És ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom,
hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német litteraturának nem
csekély ismerője lévén, a szép litteratura mezején termett virágoknak
megitélésére alkalmas.
Ezt a haza bölcse irja róla. S nem túloz.
Ugyanő irja, hogy Zalán futásában a munka könnyüségét, helyes
változásait és nagy erejét dicséri.
Mit jelent ez mai irodalmi és birálati nyelven?
Azt, hogy Klárát meglepték a könnyü és folyékony verselés, a
meseszerkezet változatos és helyes beosztása s a nyelvnek csodás ereje
és pompája. Hát, hiszen Vörösmarty épen ezekben multa felül óriás
mértékben elődeit és kortársait. Minő döczögős, tört-mart, nehéz nyelv ő
előtte a magyar hexameter nyelve? És ragyog-e a magyar nyelv akármelyik
kortársánál és utódjánál oly gazdagsággal, mint nála?
Ime Klára nemesebb miveltsége!
Igy ment férjhez az 1821-ik év vége felé.
Üres maradt utána a kehidai kastély.
Antal már rég megyei tisztviselő, Ferencz már innen-onnan végzi a
magasabb iskolákat is. Olyan árvának látják magukat, házukat. Nincs
köztük a jókedvü gondviselés. Az udvar se olyan tiszta, az ágy se oly
meleg, a szobák is oly elhagyatottak, az étel se izlik ugy, semmi sincs
ugy, mint a mikor a jó Klára itthon volt. Lusta a gazdasszony, gondatlan
a szakácsné, dologtalan a cseléd, csak Klára tudott köztük rendet
tartani.
Mit csináljanak?
A vármegye is sok időt kiván, a gazdaság is. Külön Kehida, külön Söjtör.
Ketten vannak azonban hozzá. De egymást el nem hagyhatják. A két
testvér-ifju is nagyon szereti egymást.
Ejh, nincs a világ végén Puszta-Szent-László. Söjtör épen csak
szomszédsága. Fölkerekedik a két Deák-testvér s megy a harmadik után, az
édes jó Klára után Puszta-Szent-Lászlóra. Igy lett itt állandó vendég
Antal is, Ferencz is. S ez volt oka annak, hogy a mikor távol voltak,
messze jártak, ország dolgát intézték, jó testvéri levelük minden héten
ott volt pontosan sógoruknál. A három testvér együtt élt, együtt érzett
és gondolkozott azután is maga közt is, de a hozzájuk mindenben méltó
Oszterhuber Józseffel is.
Igy értem én meg s igy fogták fel annak idejében Zalában is, miért nem
tud elválni Deák Ferencz Puszta-Szent-Lászlótól. Világhire is azt hozná
magával, módjában is állana, hogy nyarait tengerparton, világfürdőkben,
utazásban, világvárosokban, a képző és alakitó művészet remekei közt
töltse. E helyett félrevonul isten háta mögé egyszerü falusi nyaralásra,
a honnan hire se jut hozzánk.
Ez volt Deák egyénisége.
És azután ott a falun, ott volt az ő édes jó testvérnénje, a jó Klára
urasszony! A mi időt engedett hivatása: a mellett kellett töltenie.
Okát is megmondja Deák Ferencz abban a levélben, melyet sógorához
Pozsonyból, mint uj követ irt 1833. évi május hó 31-én. Ebben igy szól:
»Habár oly szorgalmas nem vagyok is, mint Antal, de te csakugyan lustább
vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort
se kaptam. Pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére,
édes volna tőletek s rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni
veletek s ezáltal a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelve,
körötökben álmodni magamat«.
Igy végzi levelét:
»Klárit ezerszer csókolom, ird meg egészségének mint létét, tudósits
magadról, bajaidról és örömeidről, hogy mint levelem kezdetén mondám,
veled aggódhasson, veled örülhessen hű barátod – Deák Ferencz«.
Egy-két sor megjegyzést szintén megérdemel e levél.
Deák nem volt érzelgős, hanem igenis mélyen érző. A mi azt jelenti egy
részben, hogy szivének hurjai csak nagy, komoly és megfelelő esetekben
rezdültek meg. De más részben azt jelenti, hogy érzéseivel nem állott a
világ elé minden apró-cseprő alkalommal. Maga-kellető se volt, hizelgő
se, szinlelő se. Szava tehát komoly és igaz.
S ime, már 1833. évi május 31-én forró vágya Puszta-Szent-Lászlón lenni
sógora és Klára nénje társaságában. Pedig fiatal ember, nincs még
harmincz éves, egy hónapja alig mult, hogy Pozsonyba ment, ott követ;
figyelem, előzékenység és bizalom kiséri, az ország minden disze és
ragyogása ott van körülötte s ő ezt mind a »viszálykodás untató
helyének« látja, érzi és mondja s vágyai odavonzzák sógorához és Klára
urasszonyhoz.
Az egész hosszu életen át megőrzi ez érzését Deák Ferencz. Ez érzés nem
hanyatlik soha. Az aggnál is oly üde, mint a fiatalnál. A mig csak
Klárát és férjét el nem temeti a sir. S ebből nem csinál titkot a haza
bölcse.
Mintha ez érzést a vele járó ezer gyöngédséggel ugy örökölte volna Antal
bátyjától. Antal bátyja is ugy érzett és ugy cselekedett, mint ő.
Alig ér 1825. év őszén mint követ Pozsonyba, már november 1-én téli
kalapot küld Klárának, pedig a küldözgetés akkor a vasuti és postai
szállitás teljes hiányában nem is épen kényelmes dolog.