volt. Az orvosok azt mondanák róla: jól táplált. Bizalomkeltő arcz és
modor. Ismerőseim, a kik egyuttal jó ismerősei s barátai voltak, mindig
nagy tisztelettel nyilatkoztak róla. Jellemének tisztasága, magas
értelme s jeles magyar miveltsége ismert volt Zalában, sőt vármegyéjének
határain kivül is.
Előkelő, vagyonos család ivadéka. A család eredetileg nem volt ősnemes s
talán nem is volt magyar. De nemessége már öt-hat nemzedékre mégis
kiterjedt. Ő már a törzsökös nemesség minden társadalmi előnyét élvezte.
Dédapja Oszterhuber János nyerte Mária Terézia uralkodásának első évében
a nemességet.
A család neve eredetileg Oszterhueber volt. Deák Antal és Deák Ferencz
még mindig igy irták leveleik boritékán. De Zalában csak Oszterhubernek
ejtette ki mindenki. Igy hivták Ferencz öcscsét is, a ki veszprémi
kanonok volt s a kit jól ismertem.
A család a legjelesebb s legtörzsökösebb zalai ivadékokkal házasodott
össze már a 18-ik század elején, csaknem kétszáz év előtt. A Gyömörey,
Sidó, Sándorffy, Kisfaludy, Tarányi, Forintos, Deák, Hertelendy, Bogyay
s más előkelő családok kölcsönös házasodás utján mind rokonok. A Tarányi
nevet az Oszterhuber helyébe még 1868-ban vették föl, még Deák sógora
életében. A Tarányi-család fiága kihalt. Az utolsók közül való volt
Tarányi Anna, Oszterhuber György felesége. Ez volt Deák sógorának
öreganyja.
Oszterhuber József, e néven III. József, 1792-ik évi márczius 1-én
született. Deák Antal kevés hián épen három évvel volt idősebb, mert ő
meg 1789. évi április 15-én született Söjtörön.
Az Oszterhuberek ősi birtokai Légrád és Sümeg körül feküdtek.
Hitbizományi kastélyuk és földbirtokuk ma is Sümeg mellett Nyirlakon
fekszik. Ezt Deák sógorának öregapja 1762-ben szerezte meg
sógorasszonyától, Tarányi Katalintól s annak férjétől. Hajdan Vrancsics
vagy a mint Zalában hivták, Verancsics-birtok volt. Puszta-Szent-László
utóbbi szerzemény. Ez a Sümeghy-családé volt egykoron. Nagybirtoku,
előkelő régi család volt ez, a Deákokkal rokonságban is, de magával, a
haza bölcsével is benső bizalmas barátságban. Söjtör ősfészke volt e
családnak, de a 18-ik század második felében Deák Ferencz apjának s
öregapjának is.
A két Deák-testvér itt született s itt nevelkedett. Különösen Deák Antal
itt volt gyermek. Kétségtelen, hogy Oszterhuber Józseffel, mint
szegről-végről rokonnal is már jókor megismerkedett s a két gyermek és
ifju közt szorosabb barátság is szövődött. Ugy látom kivált levelezésük
hangjából, hogy a három évvel idősebb Deák Antal volt kettőjük közt az
erősebb, eleintén csak az izom, de később talán az elmebeli tehetség s a
tanultság dolgában is. Mintha fölöttevalóságát önkénytelenül s édesen
elfogadta volna a fiatalabb Oszterhuber. Birtokban is szomszédosak
voltak. Söjtör alig két vagy harmadfél kilométernyire fekszik különben
is Puszta-Szent-Lászlóhoz s a Deák-testvérek urbonaki pusztája épen
Oszterhuber birtokára dült.
Deák Klára Söjtörön született 1793-ik évi október 28-ikán. A
keresztségben Klára Emilia nevet kapott. Keresztszülői szintén rokon
családbeliek voltak: Dervarics Mihály és neje Tuboly Terézia. Klára
másfél évvel volt fiatalabb, mint férje Oszterhuber József.
Klára nem sietett a férjhezmenéssel. Tiz éves korától kezdve, a mikor
édes apja Kehidára költözött, sokkal több időt töltött Kehidán, mint
Söjtörön. Ott megismerkedett Csányi Lászlóval, a forradalmi hőssel,
miniszterrel és vértanuval. Ábrándos ifjukori vonzalom fejlődött ki a
két fiatal között. Gyakran látták egymást. Csány nagyon közel fekszik
Kehidához. Csányi azonban 1809-ben elment Napoleon ellen nemesi
fölkelőnek, az akkori szójárás szerint inzurgensnek s aztán ott maradt a
katonaságnál. A fiatalkori ábrándoknak az állandó s nagy távollét véget
vetett.
Azonban ki tudja, mikor? Ki tudja, meddig tartott Klára szivében a
merengés és állhatatosság? A Deák-testvérek vérében nagy volt a
makacsság. Nemcsak Antalban és Ferenczben, hanem Klárában is. Azonban
utóbb mégis Oszterhuber József felesége lett Deák Klára.
Mikor esküdtek meg: nem tudom.
A mult század elején az anyakönyvekbe, kivált Zalának ezen a részein, a
házassági egybekeléseket nem igen szokták bevezetni. E helyett a
nemességnél a házassági szerződések, az ugynevezett móring-levelek,
egyezségek, osztálylevelek, leánynegyedi örökségekről szóló tárgyalások
szokták a házassági egybekeléseket megörökiteni.
De csak a napját nem tudom az egybekelésnek. Ugy hiszem az 1821-ik évi
deczember hó 20-ika körül volt. Talán e hó 20-tól karácsonyig terjedő
négy-öt nap valamelyikén. 1825-ik évi deczember 25-én ir Deák Antal
levelet a pozsonyi országgyülésről sógorának s ebben hivatkozik arra,
hogy sógora mostanában töltötte be házas életének negyedik évét. A
levél, melyben sógora az esküvő napját is megirja, eltünt.
Deák Klára ekkor huszonnyolcz éves hajadon volt, Ferkó öcscse, a haza
bölcse pedig tizennyolcz éves ifju. A házasságból gyermek nem maradt, se
fiu, se leány. De a házasság azért tökéletes boldog volt harmincznyolcz
éven át, Klára urasszony haláláig. Tartós viszály sohase volt a
házasfelek közt, összeéreztek s összeértettek mindenben.
Oszterhuber józan, okos és takarékos gazda volt, ügyes és szerencsés
birtokszerző.
Mig az urasszony élt, sokat szereztek. Tökéletes jó karba helyezték s
gazdag állatsereggel ellátták Puszta-Szent-Lászlót. Tófejen megvették a
Lochutné-féle birtokot. Söjtörön megvették a Farkas Ferencz, Simon
György s Nunkovich-Tuboly Anna-féle birtokrészeket. Szereztek Boczföldén
és Szent-Erzsébeten birtokokat. 1825-ben épitettek Puszta-Szent-Lászlón
krumpli- és jégvermeket s ugyanott, mint fönnebb emlitettem, épitették
1833-ban a mai kastélyt. Korábban Magyaródon épitettek gazdasági
épületeket s itt 1830-ban tetemes szőlőket alapitottak s ezekhez a
szőlővessző nagy részét Olaszországból, Kataniából szerezték be.
Volt már szőlőjük Puszta-Szent-Lászlón is, Magyaródon is, de ezek bora
savanyu és olcsó volt. Deák Antal minden szüret alkalmával kigunyolta a
szent-lászlói kadarkaszőlőt és sógorának borát torokreszelőnek nevezte.
A kehidai bor sokkal jobb és értékesebb volt.
A kehidai bort például akónként 9 váltó forintért vették, a mikor a
puszta-szent lászlóit csak 6 forintért. Kehidán az ősi Rakszőlő és
Bajorszőlő volt az elterjedt divatos faj, mint Somlyó hegyén, mig
Puszta-Szent-Lászlón a Kadarkaszőlő ritkán érett be igazán édesre.
Söjtörön is jobb bor termett s azért Oszterhuberék itt is vettek
szőlőföldet s alapitottak szőlőt.
Egyik főjövedelmi forrás a gyapju volt. A juhtenyésztésre, rétekre,
kaszálókra, szénára, szénás szinekre nagy gondot kellett forditani. S a
jó és gondos sógor nemcsak a maga birtokára, hanem sokszor a
Deák-testvérekére is buzgón felügyelt.
Deák Antal korán alispán lett s a vármegye közügyei sok idejét
fölemésztették. 1825-től 1833 tavaszáig országgyülésen volt Pozsonyban.
Ez idő alatt a fiatal Deák Ferencz gazdálkodott Kehidán és Söjtörön. De
a két uradalom messze esett egymástól. Több mint 40 kilométernyire. Az
utak gyakran átkozottul rosszak voltak. Deák Antal sokszor megkérte
sógorát, hogy Söjtörön a közeli szomszédságban nézzen utána a birkának,
szénának, pinczének, boroknak. S utána nézett buzgón, hűségesen, még
néha Kehidán is, de Söjtörön rendesen.
A bőkezü jótékonyságtól se riadt vissza Oszterhuber. Minden efféle
dolgát természetesen nem tudhatom. Rokonait szivesen segitette, ha
rászorultak. Deák Antalt és a haza bölcsét gyakran ellátta nagyobb
kölcsönökkel is. Mindig volt készen pénze és sógorainak kéretlen
szivességgel mindig fölajánlotta pénzét, ha látta, hogy arra szükség
van. A Vörösmarty-árvák tőkéjéhez hazafias buzgalommal ő is hozzájárult
s Kisfaludy Sándor »bátyánk« balaton-füredi szobrára 1858-ban ő is
tetemesen áldozott. Deák Antal mindig »bátyánknak« nevezte a nagy
költőt, a mikor sógorának irt róla.
A mult század elején nem voltak biztositó-intézetek hazánkban az elemi
csapások ellen. A tűzi veszedelem nagy és borzasztó szerepet játszott a
gazdák életében. Az elkeseredett jobbágy, a hűtlen cseléd, a szökött
katona, az utonálló, erdőkön járó, ha megneheztelt az uraságra, gyakran
felgyujtotta a szineket, csüröket, asztagokat, szénakazlakat. Ha pedig
nem volt széna a teleltetésre, elpusztult étlen az állatsereg is. A
juhok eldöglöttek vagy egymás szőrét leették s a következő évben nem
volt gyapjujövedelem. Miből lehessen épitkezni? Bankok, pénzintézetek,
takarékpénztárak se voltak. A vármegyék minden lépten-nyomon folyamodtak
a rögtönitélő biróságért. A gyujtogatókra is kiterjedt a rögtönitélet.
Az 1830-ik év őszén valami gonosztévő a szomszédos Csányban lakó Csányi
Istvánné szénás pajtáit fölgyujtotta s elégett kevés kivétellel minden
szénája. Az özvegy ott állott a tél előtt éhező juhaival széna nélkül.
Mit csináljanak?
Ilyenkor az volt szokás, ha voltak tehetős és jólelkü rokonok: maguk
közt felosztották a nyájakat s egy-egy csapatot kiteleltettek. Ha nem
volt: pusztulás lett.
A kárvallott özvegy Deák Antalhoz fordult, vele tudatta balsorsát. Deák
Antal segitett is, a mennyire tudott. De minden bajából az özvegyet ki
nem segithette. Értesitette tehát sógorát is, a távollakót s a
távolatyafit, talán nem is atyafit. S az eredmény az lett, hogy a
jószivü sógor is átvette kiteleltetésre az özvegynek egy csomó birkáját.
Ezért pedig s általában a szénáért, állati eledelért pénzt kérni vagy
elfogadni minden ősi erkölcsnek gyalázatos megcsufolása lett volna. Ha a
kárvallott kinált érte valamit, csak abból állt a legszelidebb
visszautasitás:
– Mit gondol kegyelmed? Nem vagyok én német. Ha engem ért volna a kár,
kegyelmed is csak ugy segitett volna rajtam.
Igy volt a szokás akkor.
Még egy nagy szerzeményt csinált, az utolsót, Oszterhuber a felesége
halála alkalmával.
Közös házaséletükben annyi kölcsönt adtak a testvéreknek, hogy a mikor
osztoztak, a söjtöri birtok Klára urasszonynak jutott. Pedig itt volt az
ősi kastély, itt volt a haza bölcsének szülőfölde. Ez inkább Deák
Ferenczet illette volna, mint Kehida. Többet is ért, mint az egész
Deák-örökség egyharmada.
De azért Söjtört kapta meg Klára, mert ez Puszta-Szent-Lászlóval
összeesett, tehát férjének kezére volt.
Azonban végrendelete ugy szólt, hogy halála után birtokainak férje,
Oszterhuber József, legyen a haszonélvezője, az ő halála után pedig
szálljon az Deák Ferenczre.
Másutt részletesen elbeszéltem ez ügy történetét. Szép és megható
történet ez. Deáktól aztán sógora egy-két év mulva akarva, nem akarva,
megvette Söjtört százezer korona vételárért. Mindjárt ki se fizette a
vétel árát, de Deák Ferencz volt a hitelezője. Évek mulva elintézték a
kiegyenlitést benső rokoni szeretettel.
Mint jó birtoku nemes, mint hazájának és vármegyéjének hű fia, ő is
viselt tisztséget, ő is fáradozott a közügyekben munkabiró egész életén
keresztül.
Korán táblabiróvá lett. 1825-ben már, mint Deák Antal leveleiből látom,
bejárt a sedriákra vagyis a birósági és hatósági ülésekre. Zala-Egerszeg
volt a vármegye központja, oda Puszta-Szent-László nincs is nagyon
messze, bizony Oszterhuber szorgalmas táblabiró volt.
Sajátságos tisztség volt a táblabiróság. Fizetéssel nem járt, de
munkával igen is járt. És erkölcsi és politikai felelősséggel. Kivált
oly férfiaknál, mint a Deák-testvérek és sógoruk, a kik a közügyekhez
igazán értenek s azokat igazán szivükön viselik.
Oszterhuber évszakonkint heteket töltött Egerszegen tiszti dolgaiban.
Magának, kocsisának, lovainak ellátásáról természetesen maga
gondoskodott. De azért henye vagy távolmaradó sohasem volt. Alispán
előtt, közgyülés előtt soha nem mentegetődzött egészséggel, betegséggel,
kárvallással, otthon való sok munkával. A közügyet szolgálni tisztség
is, kötelesség is. Még pedig nemes kötelesség. Nobile officium, mint a
nemesi világban mondták. Mivelhogy anyagi haszon nem járt vele.
Más lélek, más gondolkodás, más emberek, más intézmények, mint most.
Egészen más világ, mint a mai.
Nagy tekintélye volt.
S bizony nem vagyona alapitotta meg tekintélyét, hanem nagy értelmisége,
nagy tudása és erkölcsi fensége.
Ujságot mondok irodalmunk számára. Eddig nemzetünk köztudata
Puszta-Szent-László urában csak egy jó birtoku vidéki nemest, csak
közönséges megyei táblabirót látott, a milyen kétezer volt az országban.
A ki hirnévre csak azzal tett szert, hogy Deák Ferencznek volt sógora s
a haza bölcse 1855-től kezdve nála töltötte a nyarakat.
Nem ugy van. Oszterhuber kiváló egyéniség volt minden tekintetben. A
mult század összes politikai törekvéseit, a fejlődés és felvilágosodás
minden irányát, országos közférfiaink minden érzését és gondolkozását
jól ismerte. Magasabb felfogása és érzése ugyanabból a forrásból
származott és táplálkozott, a melyből Deák Antalé s Deák Ferenczé.
Együtt érzett hazánk legjobb s legnagyobb fiaival. Szilárd volt a
szabadelvü haladás követelésében és támogatásában, mint a Deákok.
Olvasta ezek olvasmányait. Együtt lelkesült, együtt ábrándozott Túl a
Duna nagyjaival, a Kisfaludyakkal, Berzsenyivel, Vörösmartyval. Neki is
oly benső barátjai voltak ezek, mint Deák Antalnak és Ferencznek. Nagy
gazdasága, egyéni természete és bámulatos szerénysége visszatartották
ugyan attól, hogy országos szerepre vállalkozzék, de ezzel csak
országunk vesztett igen sokat.
Tekintélyét azonban nagyban emelte a két Deák-testvérrel való állandó
családi érintkezése. De ez se volt se véletlen, se külsőséges dolog.
A két Deák-testvér 1825-től 1869-ig nagy dolgokban semmit se tett és
semmit se gondolt, hogy előbb Oszterhuberrel ne közölte volna szándékát
és gondolatát s az ő tanácsát ki nem kérte s meg nem hallgatta volna.
Nem azt mondom én ezzel, hogy Oszterhuber nagyobb vagy bölcsebb, vagy
élesebb itéletü volt, mint a Deákok. Csak azt mondom, hogy ezek ő nála
nélkül se családi, se gazdasági, se országos, se megyei ügyekben semmit
nem határoztak. Hogy bizalmuk és ragaszkodásuk sok oka közt melyik volt
a legerősebb, nem kutatom. Az atyafiságos érzelem, a megszokás, a
kölcsönös szeretet, a gyakori együttlét, a tiszta és művelt elméjében s
nemes önzetlenségében való bizakodás, ime ezek tették a Deák testvéreket
oly bizalmassá és ragaszkodóvá.
Oszterhuber bizony méltó volt hozzájuk. Három fenséges alak együtt ez a
három férfi s én nem tudom, Klára urasszony nem volt-e a negyedik az ő
finom női eszével s nemes és csalhatatlan tapintatával. Hiszen mégis ő
volt a valóságos középpont ebben a puszta-szent-lászlói társaságban. Igy
érezte, igy mondta, igy irta ezt maga Deák Ferencz.
Igaz az, hazánk története s Deák szerepe ugy alakult, hogy ma Deák neve
és dicsősége vet fényt erre a társaságra s ez a fény oly ragyogó, ugy
megtéveszti a látást, hogy benne és mellette Deák Antalt, Deák Klárát és
Oszterhuber Józsefet alig vesszük észre. Vagy csak annyiban, a mennyiben
ők is a haza bölcsének környezetéhez tartoztak.
De én Deák egyéniségét ismertetem s én az egész igazságot fel akarom
állitani. A történelmi igazság csak körvonalakból áll, néha eltorzitvák
e körvonalak is. A történelmi igazság, minél messzebb vagyunk a történet
idejétől és szinhelyétől, annál magasabb bércztetőre száll föl előttünk
köddel, föllegekkel, idegen ragyogásokkal körülvéve. Kevés történelmi
igazság ép, legtöbbje csonka, csaknem valamennyi üres nagy részben. Én
rá akarok arra mutatni, miként fejlődött Deák lelke s mi szerepe volt
ebben a puszta-szent-lászlói társaság tagjainak.
A mikor Deák Antal alispán lett s a mikor 1825-ben követté lett, előre
megtárgyalta e kérdéseket Klári hugával s ennek férjével.
– Mondd el vélekedésedet, sógor, de alugyál rá előbb s igazán mondd el.
Tudod, hogy én itthon szeretnék maradni, a hiuság vásárát utálom, a
tolongásban résztvenni semmi kedvem.
Oszterhuber biztatta rá, vállalja el a követséget. A haza java s a
vármegye becsülete kivánja ezt.
Deák Antal elvállalta s a mint Pozsonyba ért, rögtön belekapott levelei
megirásába sógorához.
1833-ik évi áprilisig volt követ Deák Antal, három országgyülésen át.
Sógorához intézett levelei közül megmaradt talán hetven darab. Alig
egy-kettő hijával tartalmas és hosszu levelek.
Rendszeresen követik egymást. Minden tiz-tizenöt napban készül egy-egy.
Az 1832-ik évi országgyülésen minden héten. A vasárnapot arra szánja
Deák Antal, hogy levelet irjon sógorának.
Közli vele az elmult hétnek történetét.
Megirja a kérdéseket, intézkedéseket, tanácskozásokat, melyek ott
folynak az országgyülésen.
Mulatságok, udvari hirek, közpletykák, európai mozgalmak mind
megörökitvék a levelekben. Hol hosszan, hol röviden, de pontosan.
Nincs gondolata, nincs érzése Deák Antalnak, melyet föl nem tárna
barátja és sógora előtt.
Sürgeti a választ minden levelére. Tanácsot, utbaigazitást, tájékozódást
kér. Vagy megnyugtatást. Kétségei vannak minden nagy lelke daczára is
mindaddig, mig sógora azt nem irja vagy azt nem mondja neki:
– Ugy van jól, kedves sógorom, a hogy’ cselekedtél.
Deák Antal 1825-ben s a következő években nem »Ferkó« öcscsével közli az
országos dolgokat, hanem Oszterhuberrel.
Igaz, hogy »Ferkó« öcscse még fiatal ember. Huszonkét-huszonhárom éves.
Vele csak gazdasági leveleket vált. De az is igaz, hogy már akkor is
mindig arra kéri sógorát, hogy hozzá intézett leveleit mutassa meg
»Ferkó« öcscsének is. S ez természetes.
– Hadd tanuljon a gyerek!
S a miként Deák Antal, ép ugy cselekedett Deák Ferencz is.
Az 1833-ik év április 15-én választotta meg Zala vármegye generális
gyülése Deák Ferenczet követnek. A gyülésen kevesen voltak. A főispáni
helytartó, gróf Batthyányi se ment haza Pozsonyból a gyülésre. Maga Deák
Antal is Pozsonyban maradt. A gyülés lelke Oszterhuber József volt. A
választás simán ment s egyhangulag. Se ellenjelölt nem volt, se
korteskedés. Különben Deák Ferencz nem is fogadta volna el se a
jelölést, se a választást. Nem volt kedve és szándéka törvényhozóvá
lenni.
Miért nem volt?
E kérdés felderitését máskorra hagyom.
Szent-György napjára ért Pozsonyba. Addig még dolga volt otthon a
gazdaságban is. De az alispánságot, az iratokat, pénzeket,
letéteményeket is át kellett adnia utódjának. Antal bátyja megvárta
Pozsonyban, hogy a törvényhozási ügyek titkaiba bevezesse s barátainak
bemutassa. Csak azután ment haza, hogy soha többé Pozsony városát ne
lássa.
A levelezést sógorával csak ugy folytatta a haza bölcse, mint bátyja.
1833-ik április végétől 1843-ig, több mint tiz éven keresztül legalább
négyszáz levelet irt – hosszabbat, rövidebbet – sógorának Pozsonyból és
Pestről.
Hol vannak e levelek? Hol vannak a Deák lelkének mélységéből jövő ama
bizalmas megnyilatkozások, melyek talán csak Oszterhuberhez s az édes jó
Klára urasszonyhoz juthattak el?
Ráth Mór gyüjteménye csak 16 levelet közöl. A legkorábbi is ezek közül
1848. évi márczius 28-ról szól s a legutolsó 1861. évi deczember 1-ről.
Tehát az 1833-tól 1848-ig terjedő idő e gyüjteményben üres. Üres a
korábbi idő is s a későbbi közlemény se teljes.
Ebből az időből, ugymint 1833-tól 1848-ig biztos helyen, de magánkézben
tudok – ugy emlékszem – 17 darabot. Köztük történetirói fontossággal
birókat. De irodalmilag mind fontos természetesen, a mi Deák tolla alól
jött ki. Ezeket – hitem szerint – egykor látni, olvasni fogja a nemzet.
Az én birtokomban is nagy csomó levél van, melyet Deák Ferencz a
sógorához intézett, de ezek is a mult század ötvenes-hatvanas éveiből
valók.
Sok levelet irt Deák 1842-ig Antal bátyjához. Ezek valószinüleg mind
elvesztek. Ezeket Deák, mint emlitettem már, megsemmisitette.
De visszatérek oda, hogy Oszterhuber az ország minden nyilvános és
minden titkos dolgáról értesült rendszeresen, rövid időszakonkint, lehet
mondani, hetenkint. S a kik értesitették, nem kisebb emberek voltak,
mint Deák Antal és Deák Ferencz. A kik eljutottak minden titokhoz s a
kiknek minden szava igaz volt.
Ime, ez az ok, a mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oszterhuber
tekintélye ott a vármegyében igen magasra emelkedjék.
Hisz oly ember volt, a ki puszta-szent-lászlói magányában is együtt élt,
sőt mondhatni együtt dolgozott az országgyülésekkel s azok férfiaival.
Tudott mindent. Tökéletes értesülése volt mindenről. Még a
külviszonyokról, még a gabona-, bor- és gyapjuárak emelkedésének és
sülyedésének biztos vagy legalább valószinü körülményeiről is.
Akkor nem volt tőzsde hazánkban. Kezdetleges hirlapjaink az
értékviszonyok változásairól nem hoztak tőzsdei és kereskedelmi
tudósitásokat. E viszonyokról Bécs és Pozsony magasabb kereskedelmi
körei voltak csupán jól értesülve. De ezek iránt mind a két Deák
érdeklődött. Ők is nagybirtokosok és gazdák voltak. De érdeklődtek azért
is, hogy sógorukat mindig jó értesültségben tarthassák. Leveleikben erre
nézve minden fontos adat, mely most vagy közel jövőben változást jelent,
ott volt világosan.
Már most képzeljünk egy falusi embert. Ott ül isten háta mögötti
birtokán Göcsejben, a Valiczka-patak völgyében, a hová út is alig vezet.
Gazdálkodik és pipáz serényen s a külső látszat szerint egyebet nem is
csinál.
De mindent tud, mint a kormányzó miniszterek s a potentátok. Annyit tud,
mint a legelső törvényhozók, hiszen Deák Ferencztől nyeri értesülését.
Jönnek hozzá rokonok, jó barátok, látogatók, vármegye kormányzói. Száz
közkérdés merül fel a társalgás folyamában. S a házigazda minden
kérdésre tökéletes feleletet nyujt. Még a politika kérdéseire is jobbat
és biztosabbat, mint akár a főispán, akár a püspök, akár a megyei mágnás
urak. Adások, vevések, árhullámzások dolgában is teljesen tájékozott.
Még az Eszterházy herczeg főtisztjei is, ha valamit biztosan akarnak
tudni, hozzá folyamodnak.
Vajjon nem természetes-e, nem szükségképen való tünet-e, hogy az ily
férfiunak egyéni és társadalmi tekintélye napról-napra nől s végül igen
magasra emelkedik?
Ez volt Oszterhuber helyzete. A kinek segitségére nemcsak
értesültségének külső szerencséje szolgált, hanem magas értelmisége s
tudományos műveltsége is, hogy megtámadhatlan fényes jelleméről, nagy
vagyonáról s nagy családi összeköttetéseiről ne is szóljunk.
De a tekintélynek aztán meg voltak következései.
Hajdan állami s egyuttal társadalmi intézmény volt az osztoztató
biróság. Elhalt a birtokos nemes ember. Sokféle érték, sok örökös és sok
adósság maradt utána. Kiegyezni, megosztozni nem tudnak. Ha pedig
birósághoz mennek, mindenki kimulik ez árnyékvilágból, a mikorra a
pörnek vége lesz. De egyuttal vége lesz, akkorra minden örökségnek s
minden vagyonnak is. Igazság van, de vagyon nincs, csak koldusbot a
maradék sorsa.
Hogy ennek elejét vegyék, azért alkotta a törvény az osztoztató
biróságot. Maguk a felek választották ismerőseik köréből a birákat, a
birák elnöküket, összeült a biróság s egy-két ülésben megcsinálta az
osztályt.
Nagyon gyorsan. Csak egy jó ebédbe került a biráskodás. Mindjárt tudta
mindenki, mi lesz az öröksége.
Oszterhubert ily osztoztató birónak s birósági elnöknek akarta mindenki.
Annyi dolga volt efféle néha, mint akármelyik tisztviselőnek. Elintézni
pedig el kellett, mert csupán bizalom és tisztesség volt a fizetés.
Voltak a vármegyének nagy ügyei, nagy tőkéi, nagy alapitványai, a
melyeket kezelni kellett. A nemesi fölkelő pénztár, az Inkey-alapitvány,
a Kelemen-alapitvány, az árvák pénztára, az árvaügyek, a hadi és házi
pénztárak s effélék. Rendesen kezelték őket, de egyszer-másszor
mindegyiknél akadt valami zavarodás. A közbizalom rendesen Oszterhuber
Józsefet szólitotta ki ilyenkor magányából, vegye kezébe az ügyet s
igazitsa el gyökeresen. S ha már élére állt egyszer, nyakában hagyták a
tisztséget. Vesződjék vele. Magános ember, csak felesége, semmi
gyermeke, elég vagyona.
Soha semmiféle köztisztségre nem vágyakozott Oszterhuber, hanem azért
ifju korától kezdve a táblabiróságon kivül is mindig volt munkával és
áldozattal járó két-háromféle tisztsége.