életnek és hatalomnak vágya e nélkül gyönge. Nagy tettekre, rendkivüli
dolgokra, halálos hősiségre senki se vállalkozik e nélkül. A nagy erélyt
az erős hiuság szüli.
Deák Ferencz lelkéből hiányzott. Legalább nem volt meg oly mértékben,
mely szükséges lett volna rá is, hazánkra nézve is. S ha valaki egykor
azt a tüneményes államférfit, a kit Deák Ferencznek neveztünk, egészében
birálja meg: kétségtelenül azt fogja mondani: kevés volt erélye, mert
kicsiny volt hiusága. Mulasztott, mert hazájának nagyobb áldása lehetett
volna. A hiuság nagyobb terjedelme is gyöngeség, melyet talán nem lehet
orvosolni, de a szükségesnél kisebb mértéke is gyöngeség, melyet azonban
erős elszántsággal orvosolni lehet. Ha pedig lehet: akkor kell is
orvosolni.
Hiuságának csekély voltában látom az okot arra nézve is, hogy nem lett
iróvá.
Vajjon mit is irt hát Deák?
Irodalmilag is jelentékeny nagyobb művei a következők:
Követjelentése az 1833–36-iki országgyülésről.
Ugyancsak követjelentése az 1830–40-iki országgyülésről.
Két felirata az 1861-iki országgyülés irományai közt.
Végül: Adalékok a magyar közjoghoz. Ezt az 1864. és 1865. közti télen
irta.
Nagyobb munkája nincs több. Alakja és alkalomszerüsége, sőt tulnyomó
részben tartalma után is mind az öt az állami közéletre és vitás közjogi
kérdésekre vonatkozó ugynevezett publiczisztikai mű.
Ezeken kivül vannak beszédei, melyeket Kónyi Manó bámulatraméltó
fáradsággal és gonddal gyüjtött össze. E beszédek több vaskos kötetre
rugnak. Ujabb kiadásából megjelent három terjedelmes kötet, mely azonban
Deák beszédeit csak 1866-ig foglalja magában. Valószinüleg még negyedik
és ötödik kötet is meg fog jelenni.
Végül ott vannak levelei.
Ezekből 158-at Ráth Mór 1890-ben összegyüjtve kiadott. Leginkább
olyanokat, a melyek már negyven-ötven év óta különböző lapokban és
könyvekben napvilágot láttak s melyeket a kiadó barátai s ismerősei s
Deák egyik-másik rokona bocsátott rendelkezésére.
A levelek értéke nem egyenlő.
Vannak köztük örökbecsü s örök szépségü irodalmi alkotások. Olyanok, a
melyek messze tuláramlanak a közéleti működés határgátjain s
beszáguldozzák a bölcselet és költészet birodalmát. Ezeket maga Deák is
gonddal, figyelemmel, lelkének egész hatalmával szerkesztette.
De vannak e levelek közt alkalomszerüek s tartalmuk szerint teljesen
jelentéktelenek is.
Vajjon ennyi levele volna csak Deáknak?
Nem.
Deák 1856. évi januárban azt irja sógorának Oszterhuber Józsefnek, a hó
egyik napjáról: most végeztem be nyolczszázadik levelemet, melyet a
Vörösmarty-árvák érdekében irtam, de hiszem, lesz is sikere.
Nyolczszáz levél és csupán csak egy ügyben!
Ebből a nyolczszázból alig kettőt-hármat vett föl gyüjteményébe Ráth és
Ráth gyüjteménye mégis testes nagy kötet.
E levelek közt sok a nagyon szép, sok a valódi remek. Deák Ferencz esze
és irói lángelméje fejti ki ezekben azt a kérdést: mije volt Vörösmarty
a magyar nemzetnek s mivel tartozik nagy költőjének művelt és nagy
nemzet?
Maguk a kérdések is szépek és gazdagok.
Hol vannak a levelek?
Sok százat valószinüleg sohase látunk belőlük. Keletkezésük óta
innen-onnan fél század eltelt már. Nagy idő arra, hogy a levelek nagy
része biztosan elkallódjék. Sok száznál azt se tudjuk, kihez voltak a
levelek intézve, tehát még csak nem is kereshetjük őket biztos nyomon. A
véletlenre vagyunk utalva: mennyi lát ezekből valaha napvilágot?
Kónyi Manó barátomnál kell lenni egy csomónak. Nem kérdeztem, nem is
mondta, de csaknem biztosan tudom. Hiszen több, mint egész évtizedre
terjedő kutatásai közben ezekből is kétségtelenül jutott kezébe igen
sok. S a mikor ő kutatott Deák művei után, akkor még nem is közel ötven
év, hanem annak csak fele választott el Vörösmarty halálától.
De még ezeken túl is sok százra vagy talán több ezerre is emelkedik Deák
leveleinek száma. Ráth gyüjteménye az 1822-ik évvel kezdődik s utolsó
leveleit 1875-ben irta. Irt hát ötvenhárom éven keresztül. Ha minden
héten csak egyetlen levelet is irt, leveleinek száma közel háromezerre
rug. Jó tizenöt kötet ez, mely ha együtt volna, egyéniségének,
családjának, vármegyéjének s nemzetének történetét több, mint
félszázadra világitaná meg.
S mennyi irodalmi kincsünk lenne ezekben!
Azonban hetenkint többet irt egy levélnél.
Antal bátyját például és sógorát, Oszterhubert, rendszeresen értesitette
Pozsonyból az országos és fontosabb személyi dolgokról. Bátyját 1833-tól
1842 közepéig, sógorát pedig 1833-tól a téli hónapokban 1868 végéig.
A bátyjához irt levelekből nem sok maradt meg. Bátyja ugyan gondosan
őrizte ezeket, de halála után Deák Ferenczre szálltak, a ki ezeket utóbb
mind elégette. De azért valami módon megmaradt egy-két darab, valamint a
sógorához intézettekből is az 1848 előtti időkről több mint tiz darab.
Mindezek sohase láttak napvilágot, de biztos kézben vannak. Láttam s
átnéztem őket. Egykor közkincscsé fognak válni. Tartalmuk rendkivül
becses. Olyan, mint Wesselényi Miklóshoz s Kossuth Lajoshoz irottaké
Ráth gyüjteményében.
Természetes, hogy nemcsak Antal testvérével és nemcsak sógorával
levelezett. Jozéfa testvérével s annak nagyszámu gyermekeivel s
unokáival is állandó s rendszeres levelezésben volt serdülő kora óta
1875-ig. Hány száz levél volt s talán van ma is ezek birtokában!
Ott vannak anyai rokonai s közelebbi és távolabbi barátai, zalavármegyei
benső jó ismerősei, tanulótársai s vármegyei tiszttársai és az idegenek!
Ezerféle magándolgaikban fordultak hozzá. Köszöntők, üdvözletek, családi
ünnepről vagy gyászról szóló jelentések, kérelmek, esedezések tömegesen
jöttek hozzá naponkint. Kivált 1861 óta, leginkább pedig 1867 eleje óta!
Deák figyelmes volt, udvarias, sőt előzékeny a levélirásban. Felelt
mindenkinek a levelére mindjárt. A felelete a dolog természete szerint
rövid vagy hosszu, de mindig kimeritő volt. S élemedett, sőt öregedő
korában még gondosabb volt a levélirásban, mint az ifjukor mulatságai
közt.
Hova lettek a levelek?
Ráth gyüjteményében öt százaléka sincs meg ezeknek.
Deáknak jó csomó levele van az én birtokomban. Sajtó alá még nem került.
Minden levél tartalma – kevés kivétellel – magándolog. De Deák irta: ez
teszi közérdeküvé. Ha egyebet nem, Deák egyéniségét közelebb hozzák
hozzánk a levelek. Deák egyéniségének tökéletes ismerete pedig a nemzet
történetéhez tartozik.
Azonban maradjunk szorosan a kérdés mellett: miért nem dolgozott többet
Puszta-Szent-Lászlón?
Nézzük csak erre nézve saját felfogását. Nem mondom, hogy az ő
felfogását tökéletesnek kell elfogadnunk, de azért az mégis igen fontos.
1827. évi október 16-án azt irja Vörösmarty Mihálynak:
»Én fenn repdeső gondolataidat kövérségemből eredett lelki lomhaságom
miatt elérni képes nem vagyok.«
Egy-két nap különbséggel épen akkor volt Deák huszonnégy éves.
Huszonnégy éves életkorban épen befejezi növését a férfi. Az ifjuságnak
akkor áll tetőpontján. Erejének teljessége akkor van meg. Aztán kezdődik
a férfikor. A lélek is akkor a legtökéletesebb s érzésekben,
ábrándokban, sőt még gondolatokban is a leggazdagabb. Felfogása gyors,
tiszta, éles.
De hát Deák már huszonnégy éves korában kövér lett volna?
Igaz: vannak kövér ifjak, de kevés számban. A huszonnégy éves ifju
rendszerint nyulánk, karcsu, se nem kövér, se nem sovány szokott lenni.
Bátyja Antal csaknem ugyanez időben, 1827. évi május 30-án irja
Pozsonyból sógorának:
»Klárit, Ferkót ezerszer csókolom s jó egészséget kivánok nekik. Ferkó
ugyan ebben nem szenved szükséget, mert hallom, egyre hizik, de Klárinak
– gondolom – sokat kell kivánni, hogy legalább valamit is kapjon
belőle.«
Tudniillik az egészségből és hizásból.
Maga Deák azt mondja 1827-ben, hogy kövér volt, Antal bátyja pedig
ugyanakkor azt mondja, hogy Ferkó öcscse egyre hizik. Két tanu s
mindkettőnek szava szentirás. Kétségtelen tehát, hogy Deák Ferencz már
1827-ben kövér volt.
De Deák azt is irja Vörösmartynak, hogy ő lelki lomhaságban szenved s
hogy ennek oka kövérsége.
Kétségtelen, hogy Deák ezt szentül hitte, mert az élet folyamán át e
nézetét többször kijelentette. De hát lomha volt-e lelkileg? És
csakugyan a kövérség okozta-e a lelki lomhaságát?
E kérdésekre nem mernék jóváhagyólag felelni. Hogy lelkileg nem volt
lomha: erről később még szólok majd. S hogy a kövérség okoz-e lelki
lomhaságot: erre se lehet könnyedén felelni.
A kövérség mértékét és természetét mindenesetre figyelembe kell venni.
Egészséges-e a kövérség vagy beteges s mily foku: ez a kérdés.
Én Deákot mintegy ötven éves korától kezdve ismertem, tehát több mint
husz éven át jól ismertem, mert jól megfigyeltem. Utolsó éveit kivéve
bizony nem beteges, hanem igen is egészséges volt az ő kövérsége. Széles
váll, hatalmas csontok, zömök termet, nagy koponya: sok izmot követel.
Mi volt testének sulya: nem tudom. Nem hiszem, hogy 105 kilónál utolsó
halálos betegsége előtt többet nyomott volna. Ha csakugyan ennyit
nyomott, legföljebb 15 kilót vehetünk kövérségszámba. Ez pedig, nem
nagyfoku kövérség. A 15 kilón felüli izom és zsir nagyon jól áll oly
hatalmas csontozaton, a milyen Deáknak volt.
Hogy ifju korában nem nyomott ennyit se: kétségtelennek tartom. Hiszen
harmincz éves korában Pozsonyban Wesselényi báró után a legizmosabb,
legerősebb férfi volt az országgyülés tagjai közt. Ha kövérsége nagyfoku
vagy beteges lett volna: ily erőssé, izmossá semmi esetre se válik.
Arczképe, az első, harminczhét éves korából való s ez az arczkép, nyak
és váll semmikép se mutat nagy kövérséget.
De a nem nagy foku és az egészséges kövérség önmagában nem is okoz lelki
lomhaságot. Biztosan tudom magamról. Én 58 éves koromban kezdtem
meglehetős nagy foku kövérséggel irodalmi műveket rendszeresen irni s
azóta, legalább eddig, sokkal nagyobb munkakedvem van, mint azelőtt, a
mikor pedig soványabb voltam.
Hallgassuk meg azonban Deák tanubizonyságát későbbi időről is.
Azt irja 1846. évi szeptember hó 12-én Wesselényi Miklós bárónak:
»Bajom sokféle változásai s ezer alaku tünetei között legnehezebb
viselnem azt, hogy kedélyem általában levert, munkára rest és tehetetlen
vagyok, részvétlen, örömtelen s néha ok nélkül is ingerült. Ha ezen
lelkiállapot nálam tartós leend, a politikai tér előttem el lesz zárva,
mert hasznavehetetlen leszek.«
E levelében a restség oka gyanánt már nem a kövérséget emliti, hanem az
általános kedvetlenséget, mely valami idegességből származik.
A következő évben, 1847. évi január hó 26-án, ugyan Weselényi báróhoz
irja:
»Attomyr… megtiltott minden fejbeli munkát, minden irást s még a
komolyabb olvasást is. Most tehát csak paraszt ember vagyok s nagyapáink
módjára könyv és toll nélkül élem le napjaimat.«
Ez az Attomyr orvos volt Pozsonyban, még pedig, ha nem csalódom,
homeopatha orvos. Ezzel Pozsonyban ismerkedett meg Deák az 1839-iki
országgyülésen s gyakran folyamodott azóta hozzá. Ime, a munkátlanság
oka itt már idegesség és orvosi rendelet. A mult század negyvenes
éveiben 1843-tól kezdve sokat betegeskedett Deák egészen 1848-ig.
Betegségének eredetéről alig hihető hagyományt ismerek, melyet, ha sor
kerül rá, másutt beszélek el.
Mindez még nem Puszta-Szent-Lászlón töltött nyaraló éveire vonatkozik.
De már azokra vonatkozik az a levele, melyet 1862-ik évi május hó 3 án
Lónyay Menyhérthez intézett. Ebben ezt irja:
»Te fiatal vagy és erőteljes, karcsu, mozgékony, tevékeny és szorgalmas,
én pedig vén vagyok és vastag és lusta.«
»Te szeretsz gondolkozni és dolgozni, én pedig nem szeretek és… rövid
időn elutazom, falun pedig sem irni, sem olvasni, sem gondolkozni nem
akarok.«
Bizonyos pajzánság van e levélben is, mint abban, melyet 1827-ben
Vörösmartyhoz intézett. Szóról-szóra egész komolyan nem szabad vennünk.
A mikor irta, még nem volt Deák egészen hatvan éves. Az a szava pedig,
hogy falun se irni, se olvasni, se gondolkozni nem akar, épen nem azt
jelenti, hogy nem is tud s nem is fog. Csak azt jelenti, hogy nem akar,
tehát ha ok és ösztönző alkalom nincs rá, nem is fog. De itt megint
hivatkozik kövérségére, vastagságára.
Bővebben ir erről Vachott Sándornéhoz 1862. évi julius hó 19-én.
»Minden embernek van valami szenvedélye, mihez ragaszkodik. Ilyen
szenvedély nálam az, a mit uri társalgásban kényelmességnek neveznek, a
mit a keresztény anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, a minek
valóságos magyar neve: restség. E szenvedélyem félszázad óta daczol
mindennel, magam akaratával, mások neheztelésével. Sokat küzdöttem
ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel s azóta békében
élünk egymással.«
Tehát a restség! Maga Deák komoly és pajzán leveleiben a restség
szenvedélyének tulajdonitja munkátlanságát. Maga Antal bátyja is sokszor
emlegeti sógorához intézett leveleiben, hogy Ferkó öcscse ritkán ir,
röviden irja leveleit, mert ismert commoditása nem engedni, nem is türi
a serénységet. A commoditás pedig magyarul azt jelenti: kényelmesség.
Nagyon nehéz e kérdésben végleg dönteni.
Talán igaza volt Deáknak, hogy ő gyakran rest és kényelmes volt akkor
is, mikor a betegség nem bántotta. De bizonyos, hogy gyakran nemcsak
serényen végezte a munkát, hanem alig hihető óriási erővel és
szorgalommal is.
Csak egy-két példát hozok fel.
Vörösmartyt 1855. évi november 21-én temették el. Az özvegy Deákhoz
fordult a vagyontalanul maradt család érdekében. Deák fölkarolta a nagy
költőnek, legjobb, legbensőbb barátjának ügyét. Elfogadta a kiskoru
gyermekek gyámságát és gondnokságát. Nemzeti adományt szánt az árváknak.
E végből fölkereste a teljhatalmu kormányzót, Albrecht főherczeget. Ez
ridegen elutasitotta. Azután az akadémia utján fordult a kormányzóhoz.
Ennek se lett sikere. Akkor kapta magát és magánuton barátjaihoz irt
levelet a nemzeti adomány tárgyában.
1856 évi január közepéig nyolczszáz levelet irt. A napot pontosan nem
tudom, de mindenesetre január 20-ika előtt kelt az a levele, melyben
sógora előtt a nyolczszáz levélről emlitést tesz.
Most tegyünk egy kis számitást.
Bizonyos, hogy deczember 1-e előtt nem kezdhette meg levelezését. Hiszen
a Vörösmartynéval, az Albrecht főherczeggel s az akadémiával való
tárgyalás november 22-től a temetés utáni naptól kezdve a hónap végéig
30-ikáig okvetlenül eltartott.
Deczember 1-től január 20-ig 51 nap. Közbeesik a Karácsony és uj év s
legalább 7–8 vasárnap. Száz üdvözlet, látogatás, levél, felhivás s egyéb
tennivaló éri Deákot, ha elzárkózik is lakásán. És 51 nap alatt mégis
megir és postára ad nyolczszáz levelet. Tehát naponkint irni kellett
15–16 levelet.
S milyen leveleket!
Ráth gyüjteménye ez időről csak három levelet közöl. Kettőt gróf Mikó
Imréhez, egyet pedig Horvát Pius apátplébánoshoz. Egyik rövidebb, másik
hosszabb.
A nyolczszáz levél mindegyike nem egyenlő nagy. Tartalmuk egy tárgy
körül mozog, de valamennyié szép és gondos. Soknak tartalma szórul-szóra
ugyanaz. Ezek szövege idegen kéz irása. Csak az aláirás Deáké. Soknak
tartalma hosszu. Ezeket maga Deák egészben sajátkezüleg irta.
Naponként 15–16 levél! S nemcsak egy-két napon, hanem egyfolytában ötven
vagy ötvenegy napon át!
Lelki lomhaság ez? Restség, lustaság, dologtalanság ez?
Ott van például még az 1861-iki országgyülés második felirata. Ez
augusztus 6-án már készen volt, mert 7-én Deák megmutatta egy
bizottságnak. Julius 23-ika előtt Deák nem kezdhette meg készitését,
mert csak előző napon terjesztette az elnök az országgyülés elé azt a
királyi leiratot, melyre felelet volt a második felirat. Julius 23-tól
augusztus 6-ig tizenöt nap.
A felirat több mint százezer betüből áll. Mennyi ez? A nagyközönség erre
világosan nem tud magának megfelelni. Nyujtok némi tájékozódást.
Hirlapjainkban a szokott nagyságu, nem rövid és nem épen hosszu
vezérczik 4500 betüt foglal magában, a jó nagy szokásos tárcza pedig
kétszer annyit, legfölebb tizezer betüt. Az a felirat tehát akkora, mint
23 szokásos vezérczikk vagy 11–12 tárcza. S Deák ezt megirta tizenöt nap
alatt.
Azonban országgyülési felirat és vezérczikk két különböző dolog.
A vezérczikket gyakorlott iró könnyen és gyorsan irja, 4500 betüs
vezérczikkhez elég két órai idő. A szavakat, mondatokat,
meghatározásokat, kijelentéseket nem kell különös gonddal megválogatni
és szerkeszteni. A vezérczikk czélja csak az, hogy az olvasó egyszer
elolvassa s okulást, mulatságot vagy értesülést, vagy tájékozódást
szerezzen belőle rövid időre.
A felirat diplomatikai okirat. Abban az egész országgyülés többsége
fejti ki nézetét a törvényekről, a törvényhozási szükségek természetéről
s a teendő intézkedések mivoltáról. Az 1861-iki országgyülés feliratai
különösen fontosak voltak. Az egész nemzet várakozása s Európa szeme
fügött azokon. Egyetlen szót vagy meghatározást se volt szabad abban
elhibázni. A szerkezetnek is olyannak kellett lenni, mintha kőbe vésték
volna az egészet.
Hiszen alapokirat volt. Jelentősége a nemzet történelméhez tartozik.
S Deák mégis elkészitette tizenöt nap alatt.
Kisértse meg ezt a munkát akárki. Nem beszélek arról, hogy hasonló
fontos és magasztos művet tud-e más alkotni, maga az anyagi munka
óriási.
Ez bizony nem restség, nem lelki lomhaság.
Nem is volt Deák rest, akármiként állitja leveleiben. Több példa is áll
rendelkezésünkre. Például követjelentése az 1833–1836-iki
országgyülésről. Ez még nagyobb s talán magának Deáknak is még nehezebb
munka volt. S bámulatraméltó szorgalommal és buzgósággal ezt is gyorsan
szerkesztette.
Deák jellemvonása más s nem a restség. A szereplés után való vágy s a
hiuság tulságosan szerény mértéke. Ez vonul végig egész életén, a hogy
ezt az életet ismerjük.
S még egy más fontos érzés. A természet szeretete, a természet
szépségein való álmodozás.
Kölcsey azt vette észre Deák Antal arczán, hogy abban a férfiuban költő
lakik. Kölcseynek igaza volt. Deák Antal csakugyan költő volt s irodalmi
alkotásai csakugyan voltak. Leveleiben ugyan kevés költői száguldozást
látok, de azért ilyet is látok. A komoly és vidám dévajságnak, melyet az
irodalom humornak nevez, ő épen annyira mestere volt, mint a haza
bölcse. Sőt még talán jobban is. A természet szépségei a törvényhozás
mezejéről őt is mindig vonzották haza. 1826-ik évi november hó 10-éről
Deák Ferenczhez e sorokat irja az országgyülésből:
»Itt vagyok tehát ismét Pozsonyban, de elgondolható kedves öcsém, hogy a
hol a csendes édes nyugodalmat a görcsös köveken zörgő hintóknak
robajja; az eke után halkan ballagó béresnek perdölő füttyét a zsibongó
sokaság riasztó lármája, s a kényén legelésző nyájnak vidám kolompolását
az orditó harangok durva zugása váltja fel: a falusi magányt kedvelő s
ujra ismét a mezei munkához szokott ember minő érzésekre fakadhat? De
mit használnak mindezek a poetikai elragadtatások? Elég az, hogy a sors
mérte ki nekem ezt a sorsot s ugyan a sors adhat is más sorsot. Ez az én
mostani rendeltetésem!«
Költő léleknek minő valódi felsóhajtása ez?
Irt regéket. Nem is hiszem, hogy nem belső barátjának, Kisfaludy
Sándornak vagy Berzsenyi Dánielnek példája buzditotta erre. Azt irja
1841-ben sógorának, tartson kéznél 500 forintot is s igy folytatja:
»Pesten levő regéimet ki szeretném nyomtatni, és e végre kellene
legalább is, a mint gondolom, 500 forint.«
Hova lettek vajjon e regék, Deák Antal költői alkotásai?
Hogy a költői verses nyelvvel miként tudott bánni Deák Antal: nem tudom.
Hogy művei értékesek lehettek: szentül hiszem. Nagy elme, nagy és nemes
érzés s a léleknek sok tartalma volt Deák Antalban.
Gyorsan bekövetkező halála miatt a regék kinyomatása elmaradt.
Valószinü, hogy halála után Deák Ferencz kezébe kerültek a művek, ő
pedig azokat a többi kehidai irattal együtt 1850 után megsemmisitette.
Erről a dologról másutt bővebben irok.
Ime egy kis bepillantás Deák Antal lelkébe. Ez a lélek azonban megvolt
Deák Ferenczben is. Azt irja barátjának, Wesselényi Miklós bárónak
Kehidáról 1839-ik évi junius 27-ről:
»Pozsonyban három nap hosszabb volt, mint itthon hat hét, pedig bizony
ott sem volt időnk unatkozni. Most ismét paraszt ember vagyok. Bátyám
holnap megy Füredre egy hónapot ott töltendő s én veszem kezembe az eke
szarvát. Kerületi ülések helyett a rétre járok, nem a szavazatokat
számlálgatom, hanem a kaszásokat; nem üzenetekről, hanem a mezei munka
czélszerü elrendeléséről aggódom. Itt nem a rossz válaszok boszantanak,
hanem a rossz idő, mely a munkát hátráltatja s ámbár a déltájban
tornyosuló felhők, mikor sok széna van renden, gyakran aggodalmat
okoznak, ez mégis sokkal kisebb, mint a mit a politikai horizonnak
sokszor vészszel teljes felhői bennünk Pozsonyban támasztottak.«
Ezek Deák Ferencz sorai.
Hogy jobban megérthessük, meg kell mondanom, hogy a kehidai és söjtöri
uradalmakban fő gazdasági ág volt a juhtenyésztés; – a szénakaszálás
tehát a legfontosabb gazdasági munka volt. Kehidán nyári felhőszakadások
alkalmával a Zala vize el is szokta iszapolni és hordani a renden levő
szénát.
1840-ben az országgyülés főkérdése a szólásszabadság sérelme s
Kossuthnak és az ifjaknak bebörtönzése s kiszabaditása volt. E kérdésben
viaskodott az alsó tábla a mágnások táblájával oly hosszu időn át. A két
tábla üzenetekben – nuncziumokban – beszélt egymással. Erre czéloz Deák
az »üzenetek« szóban. »Válaszok« alatt meg a királyi leiratokat érti.
Kitünik e levélből, hogy a haza bölcse, ha Pozsonyból vagy Pestről
szabadulhatott, nem feküdt neki az irásolvasásnak, hanem egész nap a
réteken, földeken, mezőkön és erdőkben andalgott.
Szerette a természetet. Elmerült a szabad természet szülte ábrándokban.
Ezért irta Lónyaynak, mint föntebb már idéztem, hogy ő falun se irni, se
olvasni, se gondolkodni nem akar.
Ő is, más is restségnek, lelki lomhaságnak nevezte részint komolyan,
részint dévajul e lelki állapotot.
Pedig nem az volt.
A mezei gazdának, a földes uraságnak őseitől örökölt s gyermekkorától
megerősödött szokása volt. A szabad napnak, a szabad szellőnek, a zöld
és virágos mezőnek, a szabad természetnek szerelme ez. Álom, ábránd,
gyönyörüség, nagy lelkek andalgása, mint a berekben az éneklő madár
röpködése.
Deák dolgozott. Gyakran emberi erőt csaknem felülmuló munkát végzett. De
csak akkor, ha a hazának szentséges érdeke, ha a közszükség parancsolta.
Csak akkor dolgozott, a mikor a munka kötelesség volt. Akkor se a
kövérség, se a kényelmesség, se a betegség s az idegek ernyedése, se a
természet imádása a munkától vissza nem tartotta.
– – Befejezem munkám e részét.
VIII.
(Oszterhuber József. – A család eredete. – Deák Klára férjhezmenése. –
Jótékonyságok. – Oszterhuber tiszti működése. – Miveltsége. – Deák Antal
levelezése. – Deák Ferencz levelei. – Oszterhuber tekintélye. – Állásai.
– Bölcs volt.)
De el nem válhatok Puszta-Szent-Lászlótól addig, mig Oszterhuber
Józsefet s nejét Deák Klárát nyájas olvasómmal röviden meg nem
ismertetem.
Mi volt hát az a vonzó erő, mely a haza bölcsét a szeretett rokonok
haláláig oly szorosan Puszta-Szent-Lászlóhoz kapcsolta?
Gyönyörü részlet ez Deák Ferencz életében!
De a mily szerény s a mily önérzetes és önérzetében alkut nem ismerő
szilárd volt Deák, oly bizonyos az, hogy nem ragaszkodott volna
Puszta-Szent-Lászlóhoz annyira, ha ott tökéletes szeretettel, bizalommal
és ragaszkodással nem találkozik. Ha annyi örömöt és szivességet nem
okozhatott volna rokonainak, mint a mennyit ő nyert tőlük, oly állandó
lakója nem lett volna Oszterhuberék urilakának.
Oszterhuber Józsefet, Puszta-Szent-László urát, közelebbről nem
ismertem. Alig láttam egyszer-kétszer Balaton-Füreden s talán egyszer
Veszprémben. Régen volt. Nagy korkülönbség is volt köztünk, épen ötven
év. A véletlen nem hozott össze bennünket s én sokkal kisebb s
jelentéktelenebb ember voltam, semmint közelébe törekedhettem volna.
Eszembe se jutott.