Bécs ellen, mint a felhő. Egyes ellenséges csapatok már Pozsony körül
Magyarország határainak közelében száguldoztak. Fönt a Kárpátoknál
Klapka György hozta az ország felszabaditására légióit. Magát a császárt
gyülölködő szavakkal kisérték uton-utfélén Bécs polgárai. Ugy látszott,
mintha felbomlott volna minden.
A császárnak az jutott eszébe: most érne már sokat a jó tanács. Hol van
Deák Ferencz? Senki sincs más, a kinek bölcseségében ugy meg lehet
bizni.
1866. évi julius 17-én, késő esti órák egyikén ért oda Bécsből az udvari
futár a császár nagy pecsétes levelével. Az ispán, a jó öreg Szabó Antal
háta borsódzásával emlékszik ma is ez éjszakára. Sötét volt, esett az
eső, fujt a szél. Hideg is volt, elbujt mindenki. Az uraságok rég
nyugalomra tértek már s aludtak mélyen, nyugodtan. A »tekintetes« ur is
rég eloltotta már gyertyáját. Bizonyára ő is aludt.
Jön az idegen, ismeretlen ember s fölveri az ispánt.
– Bécsből jövök, udvari futár vagyok. Deák ur ő nagyságának van átadni
való levelem, keltse föl ő nagyságát iziben.
Az ispán néz. Nem érti a szót, pedig magyarán van mondva.
– Kit keltsek föl?
– Deák Ferencz ur ő nagyságát.
– A tekintetes Deák urat keltsem föl?
– Azt, azt, ő nagyságát.
Az ispán megcsóválja a fejét.
– Már pedig azt én meg nem cselekszem.
Most azután az udvari futár néz nagyot.
– Boldogtalan ember! Miért nem kelti föl?
– Miért? Elgondolhatja az ur könnyen. Tekintetes Deák Ferenczet, a mikor
édesdeden aluszik, álmából fölzavarni nem szabad az angyalok kedvéért
se, de még a Herkó páterért se. Pedig az csak valaki.
Az udvari futár nem tudta ugyan, ki az a Herkó páter, de azért nem
kérdezősködött utána, hanem e helyett kegyetlen tekintélylyel förmedt rá
Szabó Antal uramra:
– Most pedig ne teketóriázzon kend, hanem takarodjék rögtön, verje föl a
cselédeket, engem a császár ő felsége küldött, az ő levelét kell Deák ur
ő nagyságának átadnom, még pedig azonnal. Érti kend?
Hűh, a ki áldója van! Most akadt meg már Szabó Antal uram. A császár
talán mégis nagyobb ur, mint a Herkó páter!
– No hát, isten neki. Valamit megkisértek.
A kulcsárnét felzörgette a cselédszoba ablakán keresztül. A kulcsárné
keltse föl a szobaleányt, a szobaleány keltse föl az uraságot, az uraság
keltse föl a »tekintetes« urat, császár embere van itt Bécsnek
városából, izenetet hozott a császártól, sietős a dolga nagyon.
Ezen az uton elvégre csakugyan fölkelt Deák Ferencz s átvette a császár
levelét. Az udvari futár nyomban vissza is indult. Hiába marasztalták,
hiába kinálták még egy pohár borral is, sárban, esőben, szélben,
sötétben elutazott, meg sem állott Bécsnek városáig.
Igy tudja a vidék. Igy beszéli Szabó Antal ispán uram.
Pedig hát nem egészen igy történt a dolog.
Az az udvari futár nem udvari futár volt, hanem Szegedy György, Mailáth
főkorlátnok unokaöcscse s Deák Ferencznek is valami nagy messzeségből
rokona, különben akkor az udvari korlátnokságnál tisztviselő. Nem is a
császár levelét vitte, hanem Mailáth Györgyét, de a levélben csakugyan ő
felsége hivta Deákot, hogy tanácsát kikérje.
Szegedy György esti kilencz óra után ért oda. A jó ispánnak igaza volt
abban, hogy a kastély ajtai már be voltak zárva. Hiszen épen három év
előtt estennen rohanták meg a haramiák az uraságokat. Most is háborus
idők jártak s most is czélszerü volt az óvatosság.
Egyébiránt Szegedy György küldetése és látogatása Kónyi könyvében
bővebben olvasható.
Deáknak ő felségével való beszélgetéséből azonban a legfontosabb rész
Kónyi könyvében sincs megirva. Ezt nem hallgathatom el.
Ő felsége részletesen előadta Deáknak a hadi helyzetet. Nem csinált
titkot abból, hogy a hadsereg ellenállóképessége a legnagyobb mértékben
meggyengült s a birodalom állapota válságos. S igy folytatta:
– A magyar nemzet hűségében és erejében nagy bizodalmam van.
Biztosithat-e ön Deák ur arról, hogy ha őszinte nyilt felhivást intézek
a nemzethez, a nemzet ép oly buzgósággal és lelkesedéssel siet a
birodalom védelmére, mint a hogy dédanyám, Mária Terézia idejében
cselekedte?
Deák egy pillanatig gondolkodott, ő felsége nagyon el volt érzékenyülve,
az jutott eszébe, vajjon az uralkodót a nyers valóság föltárásával
megfossza-e ábrándjaitól? Végre is kötelességérzete győzött. Az
uralkodónak mindig a nyers valóságot kell megmondani. Deák más kérdést
tett föl.
– Fölséged bocsánatára számitok, ha én azt kérdem, vajjon biztos-e arról
Fölséged, hogy Ausztria s különösen fővárosa Bécs teljes buzgósággal és
lelkesedéssel utolsó erőfeszitésig kész a birodalom védelmére?
Ő felsége izgatottan és gyorsan felelt.
– Épen erről nem vagyok biztos. A legbotrányosabb jelenetek történnek
itt. Rám kiabálnak az utczán.
– Fölséges ur, én a Mária Terézia alatt történt dolgok ismétlődéséről
nem tudom, nem merem biztositani fölségedet. Az ország szegény,
kimerült, az idei fagy is inséggel fenyeget. A nemzet szegény s
bizodalma megcsökkent. Mennyit áldozott Bécsért a birodalom, sőt
Magyarország is s ime, Bécs mégis szükkeblü, még sem hajlandó semmi
áldozatra, semmi erőfeszitésre. Hogy lehessen hát ezt várni a magyar
nemzettől? A nemzet bizodalmát kell minél előbb visszaállitani. Ez csak
a nemzet alkotmányának s jogainak visszaállitásával történhetik. De a
mig a háboru tart, ez lehetetlen. Kössön békét fölséged minden áron és
minél előbb. Én egyéb tanácsot nem adhatok.
Több kiváló férfiunak mondta ezt el Deák. Egészen bizonyosnak tartom,
hogy Csengery Antalnak is elmondta s ha csakugyan elmondta, Csengery
naplójában nyomának kell lennie. De biztosan tudom, hogy báró Kemény
Zsigmondnak és Kerkapoly Károlynak elbeszélte. Kerkapolytól két-három
izben is hallottam s Kemény Zsigmondtól is egy izben, 1869-ik évi
májusban, tehát az eset után közel három év mulva. De feljegyeztem
magamnak gondosan mind a két férfiu szavait. Kemény báró az eset után
nem egészen két hónap mulva Pulszky Ferencznek is elbeszélte s Pulszky a
maga emlékirataiban meg is jegyezte. Csonkán és hebehurgyán jegyezte
meg, de azért lényeges tartalmára nézve megegyezik az én
följegyzésemmel.
Pulszky Ferencz is ellátogatott Puszta-Szent-Lászlóra.
Pulszkyt képzelhetlen családi szerencsétlenség érte az 1866-ik év
szeptember havának első napjaiban. Imádott neje, Harrie leánya s Gábor
fia rövid néhány nap alatt halt meg itthon Magyarországon.
Pulszky akkor még számüzött és bujdosó volt. Hogy haldokló leányával,
ennek forró óhajtására még beszélhessen, barátai menedéklevelet
eszközöltek ki számára. Igy jött haza néhány napra. A nagy
szerencsétlenség minden hidegvére daczára is egészen elkábitotta.
Csaknem ösztönszerüleg gondolt arra, hogy Deákot meg kellene látogatnia.
A bölcs talán nyujthat vigasztalást.
Elindult Puszta-Szent-Lászlóra szeptember 9-én. Deákot nem értesitette
előre, látogatásával ugy lepte meg. Szép őszi délután volt, mikor
odaért. Deák a kastély homlokfalának tövében üldögélt, szivarozott és
faragott magánosan. A kocsi zörgésére fölnézett s első pillanatra
megismerte látogatóját, pedig tizennyolcz év óta nem találkozott vele.
Pulszkyt az 1839-ik évi országgyülésen ismerte meg, mint fiatalabb
követtársát. Sokoldalu tudását, erős tehetségét, elmésségét s röpködő
eszejárását különösen megkedvelte. Pulszky műveltsége se magyar, se
ugynevezett remek műveltség nem volt. Tudása nagy, korszerü s a követek
közt uj és sajátságos. Minden művelt európai nyelven tudott beszélni.
Sokat utazott már fiatal korában. A műtörténetben s a régiségtanban már
akkor is járatos volt s e tudományokban nem volt társa az országgyülésen
s az országban is alig egy-kettő. Ezenkivül érzéke volt a korszerü
törvényhozási kérdések iránt. S e kérdések szakirodalmát német,
franczia, angol, olasz könyvekből jól ismerte. Munkaszerető,
fáradhatlan, jókedvü mindig.
Csoda-e, ha Deák megkedvelte?
1848-ban Esterházy herczeg miniszteriumában foglalt el magas állást.
Szinte csoda, hogy a forradalomhoz s annak is hevesebb, gyökeresebb
árnyalatához csatlakozott. A függetlenségi harcz folyamán nagy
tevékenységet fejtett ki. Pedig nem volt forradalmi szellem. Mély érzés,
erős lelkesülés, eszmények imádása az ő gyakorlati gondolkozásában nem
verhetett gyökeret. Talán inkáb összefért volna természetével, hogy
udvari ember legyen, semmint forradalomszitó. Gyökeres ujitásokra igen
is erős hajlama volt s forradalmi hajlamának az erős, gunyolódó
természeten kivül más jelenségét észrevenni nem lehetett.
A bujdosásban sok éven át Kossuthnak volt benső bizalmasa s a megélhetés
gyakorlati kérdéseiben – mondhatni – jobb keze. Meg is maradt Kossuth
iránya mellett mindaddig, mig európai szükségnek ismerték a hatalmak
Ausztria gyöngitését. A mint a königgrätzi csata után Ausztria kimélése
lett a jelszó s a mint a franczia, olasz és porosz udvar a magyar
bujdosókkal minden összeköttetést megszakitott: Pulszky is Deák
Ferenczhez csatlakozott.
De 1866 szeptember 9-ikén, a mikor Puszta-Szent-Lászlóra ment, ez még
nem volt nyilvános dolog. Nem is lett volna rá ok és alkalom. Hiszen ő
csak menedéklevél oltalma alatt, családi gyásza miatt néhány napig
lehetett itthon. E napon legalább még igy állt a dolog.
Maradhatatlan szellem volt Pulszky még a bujdosásban is. Folyton
olvasott, tanult, utazott, buvárkodott, s élénk, sőt erős tehetségü
gyermekeit, fiukat, leányokat gondosan nevelte. Deákkal is levelezett s
Deák néhány szép levelet irt hozzá.
Deák, a mint meglátta Pulszkyt, fölugrott ültéből, odament hozzá, s mint
nagyon rég nem látott jó barátját, szives érzéssel megölelte és
megcsókolta. Ő volt első látogatója a rég elmult nagy korszak kiváló
emberei közül, a bujdosók közül.
Deák tudta már Pulszky rettenetes családi szerencsétlenségét. Tudta,
hogy Pulszkynak vigasztalódásra, felejtkezésre van szüksége. Sehogy se
hozta elő a családtagok halálát. De nem hozta elő a politikát se. Nem
akarta szaggatni a bánkódó férj és apa fájdalmas sebjeit. Bölcs ember
gyöngéd figyelmével csak a rég mult idők közös érzelmeiről s
törekvéseiről, s egykori közös barátaikról hozakodott elő. S engedte
Pulszkyt beszélni. Nagy szeretettel kérdezősködött tőle Kossuthról, a
kit csak »Lajos« néven, családi bizalmassággal emlitett, és Kossuth két
fiáról. Az idősebb fiu Ferencz, Deák keresztfia volt, azért kapta a
Ferencz nevet is, csak az ifjabbik kapta meg atyja nevét.
Érdekes Deák egyik akkori megjegyzése.
Kérdezte: miként tanulnak, mit dolgoznak, testben-lélekben miként
izmosodtak meg Kossuth fiai?
– Mig itthon voltak – ugymond – sokan ugy vélekedtek, hogy Lajos erősebb
elme, mint az én keresztfiam, Ferencz.
Deák keresetlen, bölcs, szives modora ugy elringatta, ugy megvigasztalta
Pulszky lelkét, hogy hazajötte óta Puszta-Szent-Lászlón töltötte el az
első éjszakát, a melyen jól és nyugodtan tudott aludni s a melyen
gyötrelmei is szüneteltek.
VII.
(Atyafilátogatás. – Fürdőzése otthon. – Miért nem dolgozott? – Hogy
dolgoznak az államférfiak? – Deák irói képessége. – A szerénység, a
hiuság és a nagyravágyás természete. – Irodalmi művei. – Levelei. –
Kövérsége és restsége. – A nyolczszáz levél egy ügyben. – Mekkora az
1861-iki második felirat? – A természet szeretete. – Antal bátyjához
hasonlit.)
Nemcsak államférfiak s nemcsak országos nevü és szerepü férfiak
látogatták Deákot. Hanem megyei nevezetességek is. Főispán, alispán s
egyéb oszlopos emberek, minden nagyobb kérdés felmerülésénél fölkeresték
nagy buzgósággal. Ebben a buzgóságban szerepe volt az ártatlan hiuságnak
is.
– Az öreg urtól jövök Puszta-Szent-Lászlóról.
Mert a ki az »öreg ur« ismerősei közé tartozhatott, az már különb
embernek tartotta magát, mint a ki oda nem tartozott.
Rokonai sürün jártak hozzá Kehidán is, Puszta Szent-Lászlón is. Sok
rokona volt. Jozéfa nénjét, Nemeskéri Kissnét sok gyermekkel áldotta meg
az isten. A gyermekek férje, felesége, s ezek gyermekei gyakran mentek
Puszta-Szent-Lászlóra tanácsért, osztályrészért, segitségért,
pártfogásért. Sok barátja lakott Söjtörön és komája és komaasszonya és
keresztfialeánya. Ezek is fölkeresték minden ünnepélyes alkalommal.
Vittek neki ajándékot, emléktárgyat. Természetesen nem olyat, mely
észrevehető pénzbe került volna. Az ilyet nem fogadta volna el. De
minden ajándékot szivesen viszonzott, a mennyire szerény jövedelméből
kitelt. Néha erején túl is ment.
Jozéfa nénjét, s tőle való unokaöcscseit és hugait ő is meg szokta
látogatni Tolna vármegyében. Hol Puszta-Szent-Lászlóról kocsin, hol
Pestről hajóval. Klára nénjét rendesen ő kisérte el atyafilátogatóba.
Az atyafilátogatás hajdan nagyobb divatban volt, mint most. Jelentősége
is nagyobb volt, mint most. Az öröklés végtelen évig terjedt, nagyobb
birtoku családoknál sok volt az osztatlan birtok is, sok a pörösködés,
egyezkedés, tárgyalás is. Hol összevesztek, hol kibékültek, de az
atyafiságot megtartották. Erre pedig a leveleken kivül legbiztosabb
társadalmi intézmény volt az atyafiságos látogatás.
Puszta-Szent-Lászlón nem fürdött rendesen Deák. De fürdött azért, kivált
a forró juliusi napokban hetenként kétszer-háromszor. Gyakran elvitte
fürödni magával sógorát is. A fürdő az urbonaki puszta birkausztatója
volt. Hüvös patakviz, a Valiczka vize.
Nyári falunlétét soha be nem fejezte a nélkül, hogy előbb Tolna
vármegyében látogatásba el ne ment volna. S ilyenkor nemcsak rokonait,
hanem belső barátját Bezerédj Istvánt, Csapó Dánielt, Bartal Györgyöt s
Vizsolyi Gusztávot is meg szokta látogatni.
Miért nem dolgozott Deák?
Ez a kérdés önkénytelenül felmerül előttünk.
Az 1855-ik évet ne számitsuk a dologtalanság évei közé. Ez év őszén s
telén gyámgyermekei, a Vörösmarty-árvák érdekében óriási munkát végzett.
A hatvanas évekből is ki kell vennünk 1861-et, 1863-at és 1865-öt s
utána a többit. Agguló állapota, betegsége s törvényhozási működése
lehetetlenné tették a hosszabb, egyszerü irodalmi munkásságot. De az
1856-ik, 1857-ik, 1858-ik, 1859-ik és 1860-ik s az 1862-ik és 1864-ik
évek a nélkül tüntek el, hogy nagyobb, terjedelmesebb irodalmi művet
alkotott volna.
Azt kellene hinnünk, hogy oly nagy irói képesség, oly erős agy, oly
gondos megfigyelés s annyi tapasztalat, mint az övé, gyümölcstelenül nem
tünhet el. Hét tél, hét nyár nagy eredmény nélkül nem veszhet el.
Pedig nem dolgozott. Mi ennek az oka?
Tisztába kell jönnünk azzal, mit értünk államférfi dolga és munkássága
alatt? Különösen: mi látható munkát végzett Deák?
Vezető államférfi voltaképen csak háromféle munkát végezhet. Beszédeket
tart. Irodalmi művet alkot, ideértve leveleit is. És a mi a legfőbb:
cselekszik. A mi azt teszi, hogy bölcseségével s eszének és
egyéniségének sulyával valamely ország ügyeit vezeti és igazgatja.
Köznapi nyelven mondva: kormányoz.
Deáknál arról lehet szó: miféle irodalmi műveket alkotott és mennyit?
Az állapotok nem mindig fértek össze természetével. Vagyis nem mindig
volt vezető államférfi, nem mindig állt az ügyek élén, nem
kormányozhatta az országot mindig.
1833-ban lépett föl a nyilvánosság előtt, az egész ország szemeláttára,
a törvényhozás mezején. Még nem volt egészen harmincz éves. Az 1876. év
elején halt meg. A munkás, tevékeny férfikorból tehát 42 évet adott neki
a végzet.
De ebből sokat le kell számitanunk.
Le kell az utolsó két évet: 1874-et és 1875-öt. Ezt sulyos betegsége
nyelte el.
Le kell 1862-őt, 1863-at, 1864-et és felét az 1865-ik évnek. Ez években
a bécsi hatalmi erőszak leszoritotta a törvényhozás és kormányzás
teréről.
Le kell 1849-et. Harcz és háboru, forradalom, összeesküvés, idegen
seregek hadjárata folyt a nemzet ellen. Deák nem volt hadvezér, hanem
bölcs. Nem katona volt, hanem kormányzó és törvényhozó. Részint önként,
részint kényszeritve félrevonult.
Le kell számitani 1844-et, 1845-öt, 1846-ot és 1847-et. E négy év alatt
nem lehetett törvényhozó, nem avatkozhatott az ügyek vezetésébe, a
munkásságra kevés tér nyilt előtte.
Végre le kell számitani az 1850-től 1860-ig terjedő évsort. Tizenegy
esztendőt. Az önkényuralom buta és gonosz rendszere volt az ur ez idő
alatt. Még Deákra nézve is lehetetlenné tette az állami közéletben való
szereplést.
Tehát az országos munkásságra forditható 42 évből le kell számitani 21
és fél évet. Deák tehát igazán csak husz éven keresztül vezette a
törvényhozást s az ország ügyeit. Nem teljes hatalommal, nem
bölcseségének és honszerelmének egész erejével, de husz éven át mégis
alkotó államférfi volt. Ugymint 1833 közepétől 1843-ig, 1848-ban és
1861-ben majd egy-egy egész évig s 1866-tól kezdve 1873-ig.
A kényszerü pihenés éveit egyik fele részben Kehidán, másik fele részben
Puszta-Szent-Lászlón töltötte. Tiz vagy tizenegy évet itt, ugyanannyit
amott. Mit dolgozott és mit dolgozhatott volna huszonegy év alatt? Minő
irodalmi művet alkothatott volna ily hosszu időn át? Csak irodalmi műről
lehet szó a félrevonulás e többször ismétlődő korszakaiban.
Az ország élén álló államférfi terjedelmes és egész irodalmi művet nem
alkothat. Ha egyéb nem: az időnek és az emberi erőnek korlátozottsága
szab neki határt. Még oly határtalan elménél s nagy tapasztalatokkal még
oly gazdaggá lett szellemnél is, mint Deák.
Batthyányi Lajos és Andrássy Gyula grófoknak nem készült és nem maradt
irodalmi alkotásuk.
Lónyay Menyhért gróf és Tisza Kálmán irtak ugyan valamit, de nagyobb,
becsesebb tartalmu munkát egyik se. A mit irtak is: ellenzéki korukban
irták, a mikor csak kevéssé folyhattak be az ügyek vezetésébe.
Igy áll a dolog idegen művelt nemzetek államférfiainál is. Igy áll a
legnagyobbaknál is. Van néhány jelentékeny iró, kivált angol, franczia,
olasz s német, ki egyuttal kormányzó, sőt vezető államférfi is volt.
Csakhogy ezeknél is más-más életkorban támadt az iró, semmint az
államférfi. A kettős minőség egyszerre, egy időben, ezeknél se állott
elő.
Nálunk a nemzeti fölébredés korszakában sok nagy szellem támadt. Köztük
irók is. Vörösmarty nem a közélet férfia volt. Kölcsey beletévedt
egyszer-másszor a közéletbe is, kivált a vármegyében, de az állami
közélet szereplői közt inkább csak figyelő, semmint cselekvő volt.
Felső-bükki Nagy Pál, idősebb és ifjabb Balogh János, az 1825-ik és
1832-iki országgyülések vezető tagjai egyáltalán nem irtak, Széchenyi,
Wesselényi, Kossuth iró volt, de irodalmi mű alkotása nem volt az ő
czéljuk se. Kossuth és Wesselényi közéleti czélra törekedtek irói
működésükkel. Kossuth is csak leveleiben, és csak akkor emelkedett irói
magaslatra, a mikor a gyakorlati állami közéletből kiszorult s
bujdosásának korszakában 1868 után – ugy lehet mondani – nyugalomba
vonult.
Széchenyi szelleme csodálatos gazdag volt s benne óriás arányokban
megvolt az irói képesség is. Ám e képességet a közélet nagy czéljai
iránt való buzgalma részint elnyomta, részint bénitotta. _Hitel_ és
_Világ_ és _Kelet Népe_ czimü műveiben, de egyebütt is vannak lapok és
fejezetek, melyek a világ legnagyobb irói alkotásaival fölérnek. De
egészben véve ezek mégis csak töredékek, mint Kossuthnál a _Felelet_ és
_Irataim_ czimü műveiben néhány magasztos fellobanása.
Deáknak sem beszédeiről, sem állami, közéleti cselekvéseiről e könyvben
nem akarok beszélni. Még irodalmi alkotásait is másutt méltatom, ha lesz
rá időm. Itt csak azt a kérdést akarom megvilágitani, miért nem
dolgozott ő többet, sokkal többet a közéleti pihenés amaz éveiben, a
mikor 1844-től 1847-ig, s 1850-től – az 1861-ik évet nem számitva –
1865-ig procul negotiis élt Kehidán és Puszta-Szent-Lászlón?
Volt-e Deáknak irói képessége?
Volt, óriási volt. Nagyobb volt, mint talán, Széchenyit kivéve,
mindazoknak, kik az ő korában, vagy előtte és utána mind máig magyarul
irtak. Eszméje, megérlelt gondolata, gondos figyelése oly sok volt és
oly mély, hogy senkinek se lehetett több. S a hogy eszméit és
gondolatait meg tudta alakitani, a hogy a nyelv szépségeit s tartalmi
tökéletességét gondolatainak megalakitására fel tudta használni: mind
ezzel elérte azt, a mit mi felülmulhatlan remeknek szoktunk mondani. Ha
egy-két beszéde s néhány levele külön könyvben együtt volna összegyüjtve
s más nem maradt volna utána még emlékezetben sem: az egész emberiségnek
egyik legnagyobb irója állna előttünk, a kinél nagyobb egy sincs s hozzá
hasonlitható is kevés.
Volt hát irói képessége. Ezt bebizonyitotta. Kölcsey, Szemere Bertalan,
Fábián, Kemény Zsigmond báró, hogy kötetlenül dolgozó legnagyobb komoly
iróinkat emlitsem, sőt Széchenyi és maga Kossuth is mind messze
következnek utána. Ha eszmék és érzések gazdagságában elérik is, az
eszmék és gondolatok megalakitásának tökéletességében el nem érik.
De volt-e hát irói kedve?
Nem volt.
Sohase érezte szellemében ama feszitő erőnek működését, mely örökké
mozog, dolgozik, mely ki készül törni, ki készül áradni s még rombolni
is kész, ha elnyomják s szilárd és szabályos uton való mozgását
meggátolják. Állandóan sohase érezte az alkotásnak s a lázas
munkásságnak szükségét arra a czélra, hogy az emberi nemzetségnek vagy
legalább saját nemzetének értelmi, műveltségi s szellemi kincseit
szaporitsa. Irodalmi foglalkozáshoz nem volt kedve. Csak olyankor
dolgozott, a mikor külső szükség tolta, a mikor nemzetének közéleti
érdeke egyenesen rákényszeritette. Akkor is azért, mert határtalanul
érezte felelősségét s mert emberi és hazafi kötelességét teljesiteni
szempillantásig se habozott.
Elve az volt: a mi kötelesség, azt teljesiteni kell, akár van sikere,
akár nincs.
Iróként irni, irodalmat egyénileg művelni pedig nem egyéni kötelesség.
Az csak különös egyéni hajlam, vagy istennek különös adománya. A nemzet
iróit tiszteli és becsüli, az értékes irodalmi alkotásokért ugy rajong,
ugy lelkesül, mint senki más, vagy legalább senki jobban, de ő maga nem
dolgozik, nem alkot. Vagy csak véletlenül és mellékesen.
Miért? Mi ennek az oka?
A köznapi ész könnyen megfelel erre. Deák Ferencz szerény volt. Sőt a
szerénység mintaképe marad az idők végeig.
Ez a felelet egyszerü is, könnyü is. Sőt többet mondok: még teljesen
igaz is.
De mi hát a szerénység?
Nem akarok bölcselkedni. Arról a szerénységről van szó, mely a közélet
vezető férfiának lehet tulajdonsága. Arról, mely Deák jellemében egyik
főbb alkotó rész.
Deák nem volt hiu. Nem volt nagyravágyó.
A hiuság csak egy és egyféle, csak mértéke más. De már a nagyravágyás
nem egyféle. A mikor Deákról beszélünk, csak nemes nagyravágyásról lehet
szó. Olyanról, melyhez a legszerényebb férfinak is joga van s melyre
törekedni a közélet legszerényebb férfiának is elvitázhatlan szent
kötelessége. A mi nem más, minthogy a közélet cselekvő férfiának minden
munkáját, sikerét és buzgalmát a kor és a szokás és a társadalom
gyakorlata szerint külsőleg is és a nyilvánosság előtt is teljes
elismerésben és méltánylásban részesitsék. És pedig vagy az állami
hatalmak vagy maga a nemzet, vagy a kettő egyetértve. Ez a nemes
nagyravágyás. Erre szüksége van a közélet emberének. Jövendő
munkásságának sikeréhez szükséges ez.
Más a hiuság!
A hiuság nem egyéb, mint vágy és remény mindenhatóvá lenni.
Én vagyok a legszebb, legerősebb, leggazdagabb, leghatalmasabb,
legszerencsésebb. A ki ezt hiszi magáról: az a hiu. Ez a hit a hiuság.
Van hiuság, a mely tiszteletreméltó. Van, a mely nevetséges s van a mely
utálatos. Az a kérdés csak: mi a tárgya s mi a mértéke.
A ki hazáját és nemzetét akarja boldogitani s szentül hiszi, hogy semmi
másra, csak arra törekszik; a ki czélját szentnek, eszközeit okosnak,
erejét elégnek és sikerét biztosnak tartja csak azért, mert ő és nem más
vezeti a közügyeket: az is hiu. De hiusága még akkor is
tiszteletreméltó, a mikor nincs igaza s diadal helyett bukás a végzete.
De a ki csak véletlenül gyült pénzére, ékszerére, pipájára, bajuszára,
piperéjére s efféle haszontalanságokra büszke s minden nagyravágyása
csak effélékre tör: annak hiuságát méltán nevetik az emberek. S az üres
lelkek még jobban nevetik, mint a bölcsek.
A kik oly dolgokra hiuk, melyek sértik az igazságot s a nemesebb érzést:
azok hiusága utálatra méltó.
A hiuság voltaképen nem egyéb, mint az önszeretet. Ha nagy mértékben
megvan: önimádásnak hivják. Ha korlátozni nem lehet: bűnökre is képes. A
minthogy minden erénynek s bűnnek a legmélyebb és legalsóbb forrása a
hiuság.