gabonafaj lesz köztünk s aztán megkérdezzük a gyerekeket, hogy náluk
milyenek a gabonák. Séllyey Mili legyen árpa; – Fábián Mili: zab; –
Okolicsányi Amália: rozs; – Sümeghy Mari: buza; Bertha Amália: bükköny.
Jól van. A leányok beleegyeznek. Nem is tudják, mi lesz belőle. Deák
vezeti a játékot.
Jönnek a fiatalok.
– No, öcsém, hát nálatok milyenek a gabonák? Például a rozs?
– A szalmája nagyon megnőtt, de a feje picziny, kevés van benne!
Deák azt feleli, komolyan:
– Nálunk is!
Erre hatalmas nevetésbe törnek ki a leányok. Okolicsányi Amáliáról szól
a mese. Szalmája nagy, feje picziny, kevés van benne.
– Hát az árpa milyen?
– Nagyon keresett lesz az idén, mert kevés van, s elég szép.
Deák azt feleli:
– Nálunk is.
Ez is találó. Ez is nagy vidámság. Séllyey Mili az árpa, százezer forint
hozományra becsülik, van udvarlója elég.
– Hát a bükköny milyen?
– Volna-volna, de penészes!
Bertha Amália a bükköny. Deák nagy komolysággal azt feleli:
– Meglehet, nálunk is olyan, de még nem vizsgáltuk meg igazán.
No, de már erre minden leánynyal felfordul a szék. Maga Deák is hangosan
nevet. A leányok fölugrálnak, a kaczagás miatt nem birnak magukkal s
befutnak a szobákba, hogy bomlásnak indult piperéjüket rendbehozzák.
A két lovag csak bámul. A mesét nem tudja. Mi történik itt? Ki akar
megbolondulni?
Ime, Deák egyik társasjátéka leányok között!
Volt Deáknak vagyis inkább sógorának egy bájos nőrokona. Fiatal
patvarista koromban magam is sokszor láttam a hóditó szépségü ifju
lányt. Veszprémben volt Oszterhuber Ferencz kanonoknál. Ma is él, egyik
nagy tudósunk boldog házastársa. Nevét nem mondom meg, hátha
izetlenségnek tartja ezt a kis történetet. A veszprémi központi főbiró
udvarolt neki életre-halálra. Villax István volt a neve, az egykori
zirczi apátnak unokaöcscse. Eléggé mivelt s jó alaku uriember.
Azonban Róza, nevezzük a leánykát Rózának, egyáltalán hideg maradt és
semmiképpen sem fogadta el udvarlását. A főbiró tudta, hogy Deák rokona
a leány s hogy Deák faragni szeret; járásában a szentgáli erdőkön
levágatott minden Tiszafát és a szépjét elküldte Deáknak
Puszta-Szent-Lászlóra. A Tiszafa kihalóban levő özönviz előtti fa, kevés
van az egész földkerekén. A főbiró tisztelte is Deákot, de egy kis
számitás is lehetett a küldeményben. Deáknak hatása lehetett Rózára.
Róza gyakran hosszabb időt töltött Puszta-Szent-Lászlón s Deák sokat
évődőtt vele. Ismeretes volt előtte a főbiró sikertelen udvarlása. De
azért mindig csak azt állitotta, hogy titkon Róza is vonzódik a
főbiróhoz.
A főbiró vörös ember volt. Vörös haja, vörös bajusza, vörös szakálla.
Egyszer valami pamlag megbomlott a háznál s Deák látta, hogy belül vörös
lószőrrel van kitömve.
Róza kis medaillont viselt a nyakában. Deák megkérte szobalányát, hogy a
medaillont lopja el urnője nyakáról, mikor mélyen alszik.
Megtörtént. Deák a vörös lószőrből beletett egy vagy két szálat s a
szobalány megint visszatette a medaillont helyére.
Másnap, harmadnap megint csak kötődött Deák a leánykával s váltig
erősitette, hogy a főbiró vörös szakálla bizonyosan ott van a
medaillonban.
Egyszer csak felpattant Róza, lekapta nyakáról a kis ékszert s odaadta
Deáknak.
– Nohát nézze meg, bácsi, ott van-e?
Természetesen ott volt a vörös lószőr.
Klára urasszony akkor nem élt már. Csak Oszterhuber Józsefnek s Deáknak
okozott a cselszövény s a leányka pirulása és bámulása vidámságot.
Hogy szokta Deák a leányokat megdobálni hógolyóval; miként viaszkolta le
néha a kötő és horgoló fonalakat oly alattomban, hogy az asszonyok és
leányok majd ónossá váltak a sok sikertelen kötő és horgoló kisérletben;
– hogy állt ki lapdázni a két Festetich grófnővel s a két Fábián
nővérrel, s miként cserélte ki a lapdát olyannal, a mely vizet eresztett
magából: mindezt részletesen elmondhatnám, de Deák már rég porrá vált,
azok a ragyogó ifju leányok pedig vagy nagy tiszteletövezte nagyanyák,
vagy örök álmaikat aluszszák már ők maguk is.
Szivén viselte Deák boldogtalan hazájának minden gondját, de legnagyobb
gondjai közepett is boldog gyermekké tudott válni Zala vármegye ifju
hölgyei közt. Áldás legyen e hölgyeken s maradékaikon.
Klára urasszony konyhája és asztala hires volt messze földön. A konyha a
gazdagságról, az asztal azon túl diszéről és jókedvéről is.
Gyermeke nem volt. Magtalan volt a család, maradéktalan a boldog
házasság. Miért kellett volna az asztalnál is takarékoskodni? Ugy is
józan, okos, takarékos gazdák voltak s öröklött vagyonuk értékét
kétszeres magasságra emelték.
Voltak nagy ebédek, kis ebédek. Vendéglátáskor, sátoros ünnepen,
névnapon, születésnapon, toron, szüretkor, atyafilátogatáskor mindig
nagy ebéd volt.
A nagy ebéd tizenégy-tizenöt fogásból állt. Leves legalább három, az
egyik becsináltféle. Mellékételül hideg dolgok. Főzelék édes is, savanyu
is. Legalább négy-ötféle sült, a mit az udvar s erdő, mező nyujthatott.
Magyar tészta, sült is, főtt is. Édes tészta mindenféle. Pedig a férfiak
semmiféle édes tésztát, tortát, nyakon öntött felfujtakat nem szerettek,
de már az asszonyok ezeket is szerették. Hát még az érett és aszalt
gyümölcsök nagy sokasága!
V.
(Klára urasszony konyhája. – A husvéti nagy ebédek. – A kis Ferkó. – A
piros tojások alakjai. – Igazi bölcsesség csak a szeretet. – A
„fölöstököm“. – Az ebéd. – Deák György hirtelen halála. – A botok.)
Husvéti nagy ebédjeit, ha röviden is, ismertetnem kell. Ősi magyar
szokás volt ez. Apám, öreg apám házánál is ily módon volt szokásban.
Talán egy-két jó nemesi családnál most is megvan még Zalában, Vasban,
Somogyban. Az ősi jó egyszerü szokások talán itt maradtak meg legtovább.
De már napról-napra mulnak, enyésznek, halványulnak. Maholnap a feledés
köde boritja el őket. S a mint a mai öregek elmulnak, senki sem marad, a
ki emlékezzék rájuk.
A husvéti ebédeket a piros tojások s az apróbb emlékajándékok tették
nevezetessé.
Deáknak sok öregapai unokatestvérje volt. Apjának testvérje Deák József
alapitotta meg a tárnoki ágat. Tárnok volt az ősi Deák-birtok, Söjtör és
Kehida eredetileg Hertelendy-birtokok voltak s ezeket Deák Ferencz és
testvérei leányágon örökölték.
Deák Józsefnek kilencz felnőtt gyermeke maradt, hat fiu és három leány.
Ezek voltak Klára urasszonynak is, Deák Ferencznek is unokatestvérei. A
mult század közepén még mind éltek s többen közülök Tárnokon laktak.
Zala-Tárnok nincs nagyon messze Zala-Szent-Lászlóhoz, ide tehát a
tárnokiak husvéti ebédre könnyen átjöhettek. Bárki jött: szivesen
látták, mint vendéget és atyafit, de azt mind Deák, mind Klára nénje
szinte megkövetelték, hogy Deák György és Deák Lajos, ha csak lehet,
átjőjjenek.
György szerencsétlen lett. Festőnek született, kitünően rajzolt és
festett. Azonban sulyos erkölcsi tévedésbe esett, bankjegyrajzolást
bizonyitottak rá s e miatt hosszabb szabadságvesztésre itélték. Felesége
bécsi udvari futár leánya volt: Profetti Karolina. Utódaik, ha nem
csalódom, nem maradtak.
Deák Ferencz az erkölcsi tévedések megitélésében szigoru volt s talán
György unokatestvérétől el is zárkózott volna, azonban az asszonysziv
sokkal enyhébb volt s Klára nénje meg tudott bocsátani s az ő kedvéért
Deák is megbocsátott s igy azután Puszta-Szent-Lászlón sátoros
ünnepeken, de máskor is gyakran együtt voltak: a két kehidai
Deák-testvér s a két tárnoki Deák-testvér.
Ilyenkor gyárrá alakult át a puszta-szent-lászlói kastély valamelyik
félreeső szobája.
Volt Klára urasszonynak egy tojásdad alaku fehér font vesszőből készült
jókora kosara, belefért harmincz tojás. De volt is benne ugyanannyi
festett tojás. Börzsönyfőzettel festette maga az urasszony. Világosabb
és sötétebb piros, világosabb és sötétebb lila, sőt lilakék is. Ezek a
husvéti piros tojások. Ezeket kellett a férfiaknak kirajzolniok.
Maga az urasszony hozta be a kosarat s tette le az asztalra.
– No, gyerekek, hoztam dolgot a számotokra!
Csak igy szólitotta őket. Magát Deák Ferenczet a család kebelében
sohasem hivta másként, mint »kis Ferkó«. Ő már tizenkét-tizenhárom éves
volt, mikor a kis Ferkó született. A mikor pedig már a világon voltát is
tudta: akkorra tizenöt-tizenhat éves hajadonná nőtt fel. A kis Ferkó
anyát nem ismert, apát se sokáig. Klára nénje volt testvérje, anyja,
nevelője, játszótársa, ápolója, őriző angyala. Csecsemő korában már kis
Ferkónak nevezte, igy szokta meg s igy nevezte haláláig. Pedig nagyot
fordult a világ. A gyermekből hirneves ifju lett, megyei táblabiró,
alispán, vármegye követe, Zala bölcse, országos hirü férfiu, azután a
haza bölcse, ötvenkét vármegye táblabirája, 1848-ban az igazságügyek
kormányzója, a nemzet vezére, de azért neki csak »kis Ferkója« maradt.
Hát csak eléje tette a kosár piros tojást.
Lajos épen oly ügyes faragó volt, mint maga Deák Ferencz. György pedig
tehetséges festő és rajzoló, a ki az alakokat kigondolta s a piros
tojásokra rákarczolta. A kidolgozást azután Deák Ferencz és a tárnoki
Deák Lajos végezte.
Szebbnél szebb alakok és jelzőképek kerültek a husvéti piros tojásokra.
Ezeket emlékajándékként maga Klára urasszony osztogatta szét
nővendégeinek. Sohasem mondta meg, hogy a tojásokra minő jelző alakok
vagy rajzok jőjjenek, de Deák Ferencz jól tudta már, kik lesznek a
nővendégek s hogy ezek családi életében mi a legnagyobb érdekü ujság
vagy belügy.
Volt leányka, a kinél félben maradt a házasság, felbomlott az eljegyzés
és a mátkaság. Darabokra szakadt rózsakoszoru jőjjön a tojásra.
Volt leányka, a kiért köztudat szerint két ifju egyenlő reménységgel
viaskodott. Erre is volt a tojásnak szava. A jércze ott gubbaszkodik a
háttérben magát összehuzva, az előtérben pedig két tépett kakas
berzenkedik egymás ellen.
Siró szivek, nevető szivek, ölelkező szivek, szamártövissel átszurt
szivek: mind torzképek, de egyuttal jelképek a leányok számára.
Rózsakoszoruk a menyasszonyok számára. Volt egy rokon vidám menyecske,
minden évben gyereke lett, annak is kellett husvéti piros tojás. Tiz
gyerekfejből azután tiz kölyökmacskafejből egy-egy koszoru a hímes
tojáson.
A jó hazafi cserkoszorut, a szájas hazafi nemzeti czimeres kancsót, a
tanitó ur koszorus nemzeti czimert, a plébános duczifaros szakácsnőt,
ispán uram sallangos pipát és zacskót s efféléket nyertek a piros
tojásokon.
Hát a kinek halottja volt! Szomoru fűz, letört fakereszt, fejfára boruló
siró asszony, temetőn kóborló árva gyermek. Gondosan kikarczolva s
arabos diszitésekkel körülvéve. Némelyik igazán szép.
György, a festő, természetesen jobban értett a rajzoláshoz s a
rajzfogalmazáshoz, mint akár Lajos öcscse, akár Deák Ferencz, de már a
karczolásban ezek se igen maradtak el tőle.
Csodálatos ez a nagy bölcstől! Hétköznapi észszel azt gondolhatnók, hogy
ez gyereknek és közembernek való időtöltés s egészen gyümölcstelen
mulatság. Törje a fejét a nagy bölcs eszméken és gondolatokon, hazájának
nyomoruságán, az emberiség jóvoltán s ne töltse az időt ily semmiséggel.
Legyen bölcs mindig s ne legyen gyerekes soha. A mi másnak a dolga,
bizza azt másra s a mit csak ő végezhet, más nem: csak azt végezze.
Irjon okos könyvet, terjeszsze a bölcseséget, áraszsza szét környezetére
bölcs tanácsait s legyen mindig komoly és méltóságos, mint a szobormű.
A ki Deáktól ezt várta: az nem ismerte Deákot.
Deák egész lelke tele volt szeretettel és szerénységgel.
Senkinek szivét se égette akkora fájdalommal a haza sorsa, mint az övét.
De a sorsnak ő nem volt ura s mig az idők teljessége őt parancsoló
hangon nem hivta a tettek mezejére, addig ő ki nem mozdult. Hivatlanul
soha semmibe nem ártotta magát. Hiszen mikor hivatását teljesitette, se
tudott tökéletes sikert biztositani. Hiszen hazájának helyzete a
világhelyzetnek egyik szerves része. Hazája sorsa tehát a világhelyzet
változása nélkül gyökeresen nem változhat. Igy tudta, igy látta, igy
érezte. Hivatását igen is teljesitette, a mikor a nemzet tettre
szólitotta, mert ez kötelesség volt. A kötelességet pedig még akkor se
szabad elmulasztani, a mikor a tiszta elme tisztán látja a
sikertelenséget. De a pusztába belekiáltani sohase kötelesség. Tudósok,
izzó agyak, nemes, de hő nagyravágyások, pezsgő vérü ifjak, tanszéki
férfiak tehetik ezt, de bölcs ember nem teheti. Vox clamans in deserto.
A Bach-korszak és a Schmerling-korszak alatt pusztaság volt a haza
bölcse számára az országkormányzás és törvényhozás egész birodalma. Mit
akadékoskodjék ő ott, a hol se meg nem kérdik, se meg nem hallgatják?
De azért mégis csodálatos, hogy gyermekké tudott válni fiatal leányok
közt s husvéti piros tojást himezni nénje számára.
Dehogy csodálatos.
Hiszen mondtam már, szeretet volt az ő lelke s bölcseségének főforrása
is a szeretet volt.
A hímes tojásokat asszony és leány vendégei s rokonai közt Klára
urasszony osztotta szét.
– Ezt pedig ugy adom asszonyok, leányok, hogy ezt a tojást Ferkó öcsém
föstötte.
Minő fájdalmas lett volna az az ő szivének, ha ezt meg nem tehette
volna! Ha az asszonyoknak és leányoknak Deák Ferencz ajándékával annyi
örömöt nem nyujthatott volna.
És minő angyalöröm élt a szivében, hogy ezt megtehette.
Hát csodálatos az, hogy Deák Ferencz ezért az angyalörömért egy-két
napon át, habár gyerekesnek látszó munkában is, buzgón és örömmel
fáradozott. Hát nem boldogság volt az rá nézve is, hogy imádott nénjének
ilyen örömöt nyujthatott? Hát nem szomorodott volna el az ő lelke is
mélyen és sötéten, ha nénjét meglepte volna husvét szent ünnepén a bánat
azért, mert édes vendégeinek nem kedveskedhetett öcscsének diszes
kezemunkájával?
Hiszen ő irta, régen, még fiatalabb korában irta sógorának: vigyázzatok
egészségtekre, vigyázzatok magatokra te is, Klára is, hiszen tudjátok,
hogy rajtatok kivül nekem senkim sincs a világon!
Ugy szerette Klára nénjét.
És azután világ bölcsei, világ tudósai, nagy elmék és nagy hivalkodások
el ne feledjétek, hogy nem az ám a bölcs, a ki bölcs mondásokkal tud
előállani s épen nem az ám a bölcs, a ki nem a szeretetben bölcs. A
szeretet pedig azt parancsolja, hogy a mikor az ember otthon van,
családi fészkében: akkor ne legyen más, mint jó apa vagy jó férj, vagy
jó gyermek, vagy jó testvér.
Ez az igazság!
A mikor jelentették, hogy kész az ebéd: abban kellett hagyni minden
pipázást, furást, faragást, férfitársaságot. Deák rászólt a férfiakra.
– Az asszonyok!
Minden férfi, örege, apraja sietett az asszonyok, leányok után,
felhajszolták őket a szobákban s karonfogva nagy tisztelettel vezették
az ebédlőbe. Asztali áldás előtt dévajkodásnak nem volt helye.
Az ebédet, el ne felejtsük, mindig gazdag villásreggeli előzte meg.
Ennek a neve túl a Dunán mind maiglan fölöstököm. Egyhangu szó, hosszu
is, tatárhangzásu is, de már ezt a nyugati ősmagyarság igy ejti ki a
száján.
A mi tudósaink korszakonként sok furcsa betegségbe, s mindig másba, meg
másba estek. Volt idő, a mikor azt tanitották, hogy a világteremtő öreg
isten maga is tiszta magyar nyelven, és pedig borsodi szójárásban
beszélt Ádámmal és Évával, Noéval és Ábrahámmal. – Volt más idő, a mikor
ugy jöttek ránk a tudósok, mint a sáskák: hogy merünk mi magyar nyelvről
beszélni, holott a mi nyelvünk finn, tót, német s minden más gyülevész
származás, csak magyar nem. Ebben az időben a fölöstököm szóról is
bebizonyitották, hogy azt a némettől tanultuk, lévén az voltaképen nem
egyéb, mint fröstök, vagy früstük, vagy mint Erdélyben divatba is jött:
frustuk.
A jó Hornyik János váltig magyarázgatta, hogy a mikor a magyar ember
maga perli el a maga jó ősi szavát, hogy idegent öltsön helyette, ugy
cselekszik, mint az ökör, a ki a maga fejére hányja a földet. Hiszen
épen a »fölöstököm«-ről legbizonyosabb az ősi tiszta magyar eredet.
Őseink a reggeli időben nem feküdtek neki az evésnek, a sütés-főzésnek,
– ezt hagyták akkorra, a mikor már a napi munka nehezebb részét
derekasan elvégezték s az ellenséget vagy levágták vagy elkergették.
Ellenben az erősitő ital élvezetéhez ugyancsak hozzáláttak a leghevesebb
csetepaté, futás és kergetésközben is.
Mi volt ez az erősitő ital?
Bizony nem más, mint a szeszszé erjesztett jó sürü kanczatej. Erős,
csipős, savanyu, édes, tápláló, erősitő, valósággal isteneknek való
folyadék, ételnek-italnak egyaránt beválik. Nem olyan szines, mint az
iró, nem is olyan átlátszó, mint a savó, nem is olyan sima, mint a tej,
hanem habos és fölleges és réteges, mint a mely erjedés után a tej
föléből készül, s azért a régi följegyzések szerint a neve is »föl«,
vagy »fölös«. A tejfölben ma is megvan e szó.
Miben tartotta ezt a honfoglaló vitéz?
Bizony nem is cseh üvegben, nem is ezüst kancsóban, nem is töredékeny
mázas korsóban, hanem igenis tartotta tökben, melyet vékony szijra füzve
a nyakába akasztott, az oldalán félszakosan hordott.
Az a tök volt ez, a melyet kobak néven ismer tul a Duna is, más vidék is
s a melyet már kertekben is igen ritkán látni, mezőn és vadon pedig
sehol. Kettős öblü tök. Felső öble valamivel kisebb, mint az alsó. Ebben
szokták tartani őseink legbecsesebb italukat. Ebben az erjesztett
kanczatejet is. Ennek volt a neve »fölös tök«. Két szó, mely utóbb
egygyé nőtt össze. S kiterjedt értelme nemcsak a kanczatejre, hanem
minden reggeli étkezésre.
Ezt bizonyitotta be Hornyik János, Kecskemét hirös városának határjáró
irásaiból. És pedig olyan időből, a mikor még Kecskemét határain nem
láttak németet.
Hanem azért mégis van tudósunk, a kin nem fog az oktatás s tovább is
csak ökör módjára hányja a saját fejére a földet.
De nem hallgatott az ilyenekre Klára urasszony. Hanem a mint a nagy
asztal meg volt rakva, szentelt tárkonyos báránynyal és szentelt
sódarral és mindenféle kalácscsal, a sódar pedig körül volt ékesitve
tormával és fölvagdalt piros husvéti tojással, bizony csak azt mondta ő
szerettinek, vendéginek:
– No, kedvesim, az asztalon a fölöstököm!
Nem törődött ő se a finnugorokkal, se a töröktatárokkal, se a
tótnémetekkel, se a szumirakkádokkal, hanem beszélt magyarul.
Igy is illik ma is.
Az ebéd hosszasan tartott.
Ebéd alatt a politikát tárgyalni nem volt szokásban, Nem szerette Deák
se, de a ház ura se. A zalai nemes mindig tüzes hazafi volt. A közügy
mindjárt felkorbácsolta vérét. Hangosan beszélt, ha közügyet tárgyalt. A
hangos beszédből gyakran heveskedések, izetlenségek támadtak.
De még ennél is nagyobb ok volt a nők iránt való figyelem. Az országos
közügy nem minden nőt érdekel annyira, mint a férfiakat. Sokat untat is.
Deáknak pedig az volt a törvénye, hogy nők előtt csak oly dolgok fölött
társalogjanak a férfiak, a melyek a nőket érdeklik, vagy legalább őket
is érintik s a melyekbe a nők is teljes joggal és bátorsággal
beleszólhatnak. Ilyenek például a családi csevegés szokott tárgyain s a
divat részletein kivül a napirenden levő irodalmi kérdések s az ujabb
költői s szépirodalmi művek.
Hanem a felköszöntők nem hiányoztak.
A felköszöntők fölséges füszerei a nagy ebédeknek, ha nem szakszerüek,
nem csupán okosak s nem hosszadalmasak. Deák maga teljes életében ritkán
mondott felköszöntőt, de a rövid, szikrázó, talpraesett felköszöntőt
kedvelte és szivesen hallgatta. Jókedv, vidámság, önkénytelen kaczagás
az ily felköszöntők eredménye, ebben pedig öröme telik minden jó
léleknek.
Boldogtalan család az, melynek keblén némán folynak le az ebédek. Boldog
család az, melynek ebédjei vidámságoktól hangosak.
A puszta szent-lászlói társaság sok édes örömet nyujtott azoknak, a kik
ott megjelentek. A két nagy testvérnek: Deák Antalnak és Ferencznek, ha
már e szót: boldogság, kiejtjük ajkunkon, alig volt más igazi boldogsága
és öröme, csak addig, a mig akár Puszta-Szent-Lászlón, akár Kehidán
Klárával és férjével együtt lehettek.
Puszta-Szent-László azonban nemcsak a családi s nemcsak a vidéki és
vármegyei örömök tanyája volt, hanem nagy, országos gondok szinhelye is.
Különösen az 1860-ik év őszétől kezdve, a mikor az 1849-iki nagy nemzeti
bukás után a nemzeti közélet s az alkotmányos mozgalom először kezdett
megindulni. De mielőtt erre kitérnék, sulyos és szomoru balesetet kell
elbeszélnem, mely egykor épen husvéti ebéden történt.
E baleset: Deák György halála.
Élemedett koru, de csak ugy a negyvenedik életév körül. Szép, erős
férfiu, a Deák-faj hatalmas arczával, vastag bajuszával, vállas
termetével.
Hozzálátott a husvéti fölöstökömhöz, de csak ugy módjával. Megevett
három darab piros tojást is, a mi nem több másfél tojásnál. Mi ez erős
férfinak?
Étkezés után szótalan lett, kivált a társaságból s odaállt a kályha
mellé.
Klára urasszony éles szemét nem kerülte ki semmi. Nyomban észrevette,
hogy György öcscsének szine változik, arczán kevesebb a pirosság s ajkai
kissé reszketnek.
– Fázol te, édes Gyurim, befűttetek azonnal.
– Csak fektessen le, édes Klári néni.
Ágyat bontottak, lefektették. A kocsi pedig legyen készen s nyargaljon
Egerszegre orvosért. Kocsit, lovat nem kell kimélni. Addig, mig az orvos
megjön, majd Deák Ferencz ápolja a beteget.
Meg is jött az orvos. Viszik a beteg szobájába. A beteg már halott.
Ágyán ott ül a bölcs, nem szól, sürü könyek gördülnek le kemény arczán.
A halállal való tusakodásban még az ő bölcsesége is erőtlen volt.
Veszedelmes szivbajnak hirtelen támadt rohama ölte meg az erős férfit.
Tor lett a husvéti ebédből.
Éjfélkor indult el a szénás szekér a holttesttel Zala-Tárnok felé. A
széna közé volt rejtve a koporsó. Igy vitték haza az utközbe eső falvak
babonás népein keresztül. Fiatal felesége majdnem megőrült. A tárnoki
Deákok kegyuri nagy régi templomának sirboltjába helyezték el.
Deák nagyon sajnálta György öcscsét s unokatestvérjét. Faragó
idötöltéseiben ujra meg ujra eszébe jutott. A több munkát igénylő, kissé
nehézkesebb alakok rajzát megszokta már tőle.
Ha arczképet, zsidót, drótos tótot, ispánt, urasági hajdut, vármegyei
huszárt, iskolamestert, ismert alakot akart faragni: a festő mindig
eltalálta azt a két vagy három fővonalat, mely az egyik arczot a
másiktól biztosan megkülönbözteti. Ebben Deák még se volt oly
találékony. Lajos öcscsével azután is szorgalmasan faragtak, de a mikor
nem volt kielégitő az eredmény, gyakran felsóhajtott:
– Szegény Gyuri, ha itt lehetett volna!
Ismeretes, hogy a hölgyek nemcsak Klára néni megrajzolt piros tojásai
után, hanem Deák apró ajándékai után is vágyakoztak. Készült is e czélra
sok faragvány. Papirvágó, levélnyomó, körte, fürtös berkenye, dió,
kinyilt mandulaszem, vadgesztenye kütyüstől, csermakk, tölgymakk,
piskóta, kis fa-lakat, siró baba kis ujjnyi, apró papucs, kulcs s több
efféle. Zalában ma is őriznek egy csomót a jobb családok.
– Ezt még Deák Ferencz faragta.
A férfiak, a kik megérdemelték, rendszerint botot kaptak emlékül. Nagy
ritkán sajátkezü névirásának hiven hasonló mását is ráfaragta Deák a
készités évével együtt. Gyakrabban a D. és F. betüket.
A botok somfából készültek, hogy szilárdak legyenek, könnyen ne
törjenek. A botoknak való fát meghámozták, kisimitották és eleven lángon
tarkára szinezték. A fogantékra jött a faragvány. Rendszerint az erős
tollkésnek közepén kettétört pengéje volt a faragó és véső szerszám. De
a somfa bütyke vagy zalaiasan: bötke roppant kemény. Csaknem olyan mint
a kő. Ehhez gyakran használt apró vésőt, kalapácsot.
Az ajándékok szétosztása gyakran ebéd utánra maradt.
Deák a nagy ebédeket nem szokta végigenni. Csodálatosan mértékletes volt
az evésben, kivált Antal bátyjának halála után. Becsinált-féle, egy
darab sült, valami főzelék, ritkán tészta: ebből állott ebédje.
Naponként csak egyszer evett Puszta-Szent-Lászlón is. A paradicsomos
csirkét különösen kedvelte. Gyümölcsből evett. A szőlőt nagyon szerette.
Ebből még reggelenként is elköltött két-három fürtöt.
Sietett minél előbb szivarra gyujtani.
VI.
(Deák magányba vonul. – A főpapot és udvari embert ország élén nem
szerette. – Puhitják. – Somssich látogatása. – A „vastag ur“. – Gróf
Mikó Imre, báró Wenckheim és báró Kemény Ferencz látogatása. – Tisza
Kálmán és Nyáry Pál Puszta-Szent-Lászlón. – A Beleznay grófok rettenetes
története. – Az utolsó Beleznay nevelése. – Egyéb látogatások. – A
király Deák tanácsát kéri Königgrätz után. – Pulszky Ferencz.)