szőlővesszőt raknak a csóvára, vékony száraz ágfát a vesszőre s a mikor
már erős a tűz, vastag hasogatványfát a tetejébe. Két méter átmérője a
tűzrakásnak, három-négy méter magassága a lobogó lángnak.
Deák megfelelő távolságban ott ült kényelmes ülőkéjén. Hosszu pózna
mellette, melylyel néha piszkálja a tüzet. S nézi a tűz váltakozó
szineit, az izzó fehéret, a piroslót s a kéket. A lángok szabálytalanul
csapongnak, mint a viz hullámai. Mindig mások s mégis egyenlők. Néha
magasra csap ki egy-egy láng, de minden lángtornyocska hajlong,
ingadozik mintha láthatatlan társsal tánczba keveredett volna.
Néha egy-egy darab fa a tűzben elkezd zugni, morogni, sikoltani, mintha
sirna, panaszkodnék, jajgatna a tűzokozta szenvedés miatt. De a többi
csak ropog a tűzben. S még azt mondjuk: vigan ropog.
Az égő tűz hű képe az életnek, az erők játékának, a mozgás
végtelenségének.
Az erős szellem elmerül ennek nézésében. És ha elmerül: sejtelmekre,
ábrándokra, eszmékre s nagy és szép gondolatokra akad akaratlanul is. S
a mi fölött az emberiség lelke tizezer év óta tünődik és munkál, a mit
összekapcsol isteneinek alakjával és természetével, a minek titkait örök
idők óta keresi a fürkésző elme: hogy ne vonzaná az magához azt az óriás
elmét, melyet Deák Ferencznél megismertünk?
»Engedjétek hozzám a kisdedeket.«
Deák nagyon szerette a kis gyerekeket, fiakat, leányokat egyaránt. A
gyerek is szereti a tüzet csak ugy, miként a bölcs.
Deák körül ott hemzsegett husz-huszonöt apró teremtés. Az egész napi
szőlő- és gyümölcsevéstől szurtos, czirmos, maszatos valamennyi. De
piros, egészséges, jókedvü, ugrál, dalol, futkos, játszik, kiabál
valamennyi. Deák nézi és hallgatja őket nagy gyönyörüséggel. A ki közel
megy a tűzhöz, arra rámordul. De szóba áll egyikkel-másikkal s apró
ajándékkal ellátja valamennyit.
Lassanként öreg este lesz. A tűz is hamvad már, uj meg uj hasábokkal nem
élesztik. Egyik-másik apróság ledül és elalszik a hanton, pázsiton. Az
októberi levegő is hüvös, az »öreg ur« rég felöltötte már felső
gunyáját. S veszi kezébe kampós botját.
– Menjünk haza!
S indul. Követi sógora, s egy-két jó barátja, hű embere, nagy
tisztelője. A szüreti tűznél is mindig vannak körülötte hivek.
IV.
(A puszta-szent-lászlói könyvtár. – A paraszt Deák Ferencz. – A
bolondgomba. – A lánykák közt. – Hogy ment a királyné Deák ravatalához
imádkozni? – A Festetich grófkisasszonyok. – Az éléskamra kulcsa. – Dőry
Fanni. – Sümeghy Mariska imakönyve. – A lélekbuvárok. – Az öt gyönyörü
lány. – Mikor a lányok szemes eleségek. – Róza és a lószőr.)
Puszta-Szent-Lászlón Deák Ferencz nem sok könyvet olvasott. Másutt se,
de ott épen megkimélte magát a könyvektől. Az ujságokat átnézte futólag,
a naptárakba bele-beletekintett s ezzel a Muzsáknak meg kellett
elégedniök. Pedig sógorának könyvtára gazdag volt. A latin remekirókon s
a magyar törvénygyüjteményeken kivül a magyar közjogtörténet fejtegetői,
a Kövyek, Frankok, Kelemenek, Czirákyak, Bartalok mind megvoltak, de
megvolt egy csomó állambölcseleti mű az angol, német, franczia
irodalomból is. Bentham, Tocqueville, Lamartine, a Rotteck-Welcker-féle
Staats-lexikon s száz meg száz politikai röpirat. Nem Deák kedvéért
szerezték be ezeket, hanem maga a művelt házigazda Oszterhuber József
szeretett ezekben lapozgatni. Fiatal korától kezdve a nagy korkérdések s
az alkotmány elveinek nagy küzdelmei iránt mindig élénken érdeklődött.
Hogy Deák szelleme s nagy tudása mégis miként nőtt és gazdagodott: erről
másutt szóljunk.
Sétái és faragásai nem vették el minden idejét. A társalgásra s a
társaságra elég maradt.
Szeretett egyszerü emberekkel beszélgetni.
Az ostoba embert nem türhette maga körül, akár tanult, akár tanulatlan
volt az. Kivált, ha tanult ember volt az ostoba, a semmit meg nem értő,
a csigabiga eszü, a bizonykodó: azzal rögtön végzett, nyomban elkergette
magától. A tanulatlan ostobák iránt elnézőbb volt.
A tanulatlan falusi emberek, az ugynevezett parasztok közt is vannak
eszes, erősen figyelő, sőt nemesen mivelt emberek. A valódi miveltség
nem a tudás mértékétől, nem az értelem tudományos tartalmától, nem is a
születés, szokás és nevelés külsőségeitől függ. A legmagasabb s
legjobban kiképzett osztályokban, uralkodó családok kebelében is vannak
miveletlen, durva, elvetemedett, alávaló egyéniségek. Még a tudományos
szakpálya se biztositja az igazi miveltséget. Vannak tudósok, tanárok,
művészek, a kik – mint a példabeszéd mondja, – inkább kanásznak
illenének be. Az igazi miveltség a lélek nemességétől s az öröklött elme
nagyságától függ. Ilyen pedig az ábécénemismerő falusi parasztok közt is
elég van.
Talált Deák Puszta-Szent-Lászlón is.
Kovács Ádám volt a neve. Éltes ember, természettől erős elme, gondos
figyelő s könnyen beszélő. A mi az ily kevés tudásu, de erős elméjü
emberekkel rendszerint meg szokott történni: vele is megtörtént. Falusi
bölcselkedővé vált. De se nem unalmas, se nem kellemetlen. Adomája,
példabeszéde, élczes szava volt elég.
Ott lakott Oszterhuberék szomszédságában. Deák Ferencznek meg kellett
vele ismerkedni. Már csak azért is, mert a nép Kovács Ádám uramat nem is
hivta másként, csak ugy: a mi Deák Ferenczünk. A puszta-szent-lászlóiak
büszkék is voltak rá, s a szomszédos magyaródiakkal és söjtöriekkel
eleget évődtek, hogy nekik mindig van Deák Ferenczük télen-nyáron. Sőt
nyáron kettő is van.
Deák is csak ugy szólitotta Kovács Ádám uramat: duruszám!
Ezzel sokat társalgott, sokat enyelgett, sokat kötődött. Nagyon tetszett
neki a tanulatlan elme élessége, figyeléseinek gazdagsága s az a mód,
melylyel gondolatait gyorsan és ügyesen meg tudta alakitani.
A falusi bölcs mindent tudott, minthogy sokat gondolkodott. Deák száz
dolog felől meghallgatta véleményét.
Mitől ered a derék-fájás? Hogy kell segiteni a bajon, a mikor mord az
asszony vagy szótalan? Mikor legjobb a hajadon leányt férjhez adni?
Mikor ficzánkol a macska? A viz ezerszer erősebb, mint az ember, az
ember mégis fölmegy a hegyre, a viz pedig azt meg nem tudja cselekedni.
Hogy van ez? Mi az oka annak hogy egyszer zordon, másszor enyhe a tél?
Nem attól függ ám az uraság, ki jár pantallóban, ki jár pőre gatyában?
Sárban az ember nyoma sem szebb, mint a kutya nyoma. A tyuk akkor is
beszél, a mikor senki se hallgatja.
Nagyon tetszettek Deáknak az efféle kérdések és reájuk következő
magyarázatok.
Egy napon lelkendezve, ijedt képpel fut be Deákhoz Kovács Ádám uram
leánya.
– Tekintetes uram, segitsen az istenért, szegény apám jóllakott gombával
s most megbolondult.
Deáknak volt kézi gyógyszertára. Amolyan homeopatha-féle. Az ötvenes
években ezelőtt félszázaddal csaknem minden uri-ember agya
többé-kevésbbé látott igazságot a homeopatha-elvekben. Valami van is
bennök kétségtelenül. Ott a falun nem volt se gyógyszerész, se orvos.
Csak pálinka volt, kenőasszony, hashajtó. Az igaz, hogy három hatalmas
gyógyszer. Deák puszta-szent-lászlói orvosát Smalkovich Károlynak
hivták. Ha szükség volt rá, Söjtörre küldtek érte. Minden utért és
látogatásért Deák tiz forintot szokott adni nagy köszönet mellett. Tőle
és az akkori és az ottani szokás szerint szép munkadij volt. Magát Deák
nem homeopatha kásaszemmel gyógyitotta, de falun tartott magánál
efféléket.
A leány lelkendezésére nyomban sietett Deák a duruszájához. Klára
urasszony a kertben volt, a jó sógor a gazdaságban volt, más nem is
segithetett, minthogy az orvos meg messze volt.
Fogta a gyógyszer-tokját s ment. Bizony ebül volt a falusi bölcs. Olyan
belső nyilalásai voltak, olyan görcsei, csak ugy izzadt bele. Hol
ledült, hol felugrott, hol pedig a lészát akarta szétbontani. Engedelmes
leányára még a fogait is vicsorgatta. Alávaló betegség a bolondgomba
mérge.
– Vizet melegitsetek leányom, azonnal.
Adott a bölcsnek hánytatót. Az nem használt semmit, mivelhogy az csak
patikaszer volt. De beletanácsolt azután vagy három liter meleg vizet.
– Vizet! És pedig meleg vizet.
A bölcs, habár falusi is, nem igen szokott vizet inni. Nem állja a
természete. Meleg vizet pedig nem ivott soha életében az öregapja se. De
lett is akkora eredménye, a mekkora csak kellett.
Idő multán egy kis jó erős fekete kávé, rá két pohárnyi erős törköly
pálinka, kegyetlen izzadás s egy vagy két órai álom: de oly üdén kelt
föl Kovács Ádám uram, mint a föcske. Igaz, a mi igaz.
Deák dévajkodott.
– No, duruszám, ebül voltunk kissé.
– Tessék elhinni, tekintetes uram, a gomba volt az oka. Bolond volt ám
az a gomba. Csak az volt a hibám, nem néztem meg jól. Pedig én azt is
tudom, miért bolond a bolond gomba.
Mondott aztán olyan elméletet, a mely mellett elbujhat minden
növénytudós, méregtudós és vegytudós.
Deák hangosan nevetett.
Estennen, mikor sógora hazajött, azt mondta neki:
– No, édes sógor, mig oda jártatok, Deák Ferencz megbolondult.
– Ugyan édes Ferkóm, hogy’ beszélhetsz igy?
– Ne ijedj meg. Egyelőre nem én velem történt az eset, hanem a
duruszával.
Igy szeretett pajzánkodni.
Az élemedett Deák lelkének egész világa csak akkor tárul fel előttünk
tisztán, ha megtudjuk, miként érezte magát nők közt s kivált fiatal szép
leányok közt.
Mint jó testvér és édes gyermek: ugy játszadozott velük. Mint jó lelkü,
de vásott gyermek: ugy dévajkodott velük. Elfeledte életkorát, termete
nehézségét, szervezetének lappangó kórjait, nemzetének nehéz gondjait s
államférfiu szerepének rettentő felelősségét, a mikor jókedvü, fiatal
leányok közt lehetett s velük játszadozhatott.
Különösen Puszta-Szent-Lászlón!
1855-től 1870-ig töltötte itt a nyarakat. Ötvenkét éves korától 68 éves
koráig. Szerelmi izgalomról szó se lehetett. A leánykák többnyire közeli
és távolabbi rokonok leányai. Hű rokonság s nemes barátság kötötte a
szülőkhöz. Fiatal leányok gyakran sokra engedik nőni lelkükben a
képzeletet. Világhirü nagy férfiak, uralkodók, győztes hadvezérek, nagy
művészek iránt, habár öreg korban vannak is, gyakran föltámad fiatal
leányszivekben a vonzódás érzete, gyakran rajongássá is fokozódik.
Sokszor megtörtént ez Deákkal is, a min nem lehet csodálkozni. Szebb
férfiarcz, mint az övé volt, alig képzelhető a világon. Erő, hatalom,
nagy sőt tökéletes nyugodtság, szelid, nyilt és komoly tekintet, mélyen
néző tiszta szemek s gyermekes vidám lélek: ime ezek fénylettek arczán.
Mind olyan tulajdonságok, melyek a lelkesülő és ábrándozó nemesebb
leánylelkek képzeletét annyira izgatják.
S a mindenütt elterjedt vélemény az ő hatalmáról. A császár az ő
tanácsát kéri, mikor hadseregét szétszórják s attól kell félnie, hogy
trónusa összeomlik. Egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata
teremt és buktat kormányzókat. Az országgyülés többsége rendületlenül
követi. Bölcsesége s jellemének fensége lefegyverzi még indulatos
ellenfeleit is. Vagyona ugyan nincs, de ha akarná: milliókat
szerezhetne. Egész nemzet tisztelete környezi, mig él s holta után örök
emlékezet, örök dicsőség.
Ily férfiakért rajongani szoktak az asszonyok.
Ő e rajongás ellen nyájas, szelid, nemes játékkal, változatlan
vidámsággal védekezett. S habár apróságnak véli is nyájas olvasóm,
játékainak néhány esetét el kell mondanom.
Puszta-szent-lászlói nyaralásából Deák csak igen ritkán mozdult ki
azért, hogy a megyében vagy csak a környékben is látogatásokat tegyen.
Egyszer-kétszer dolgai miatt Pestre kellett berándulnia, elment három
vagy négy hétre Balaton-Füredre, tett látogatást Jozéfa nénjénél s tőle
való unokahugainál s öcscseinél Tolna vármegyében, nagy ritkán átrándult
a szomszéd Söjtörre s a nem messze fekvő Gelsére: ez volt ugyszólván
egész kocsikázó mulatsága. A Sümeghy, Festetich és Séllyey családokat
nagyon szerette. Ezek laktak ott közelben.
Hanem azt igen szerette s szinte megvárta, hogy rokonai s barátai
fölkeressék s fiaikat, leányaikat is oda vigyék.
Egy időben egyik legbuzgóbb látogatója volt Festetich Mária grófnő.
Tolnai gróf Festetich Sándornak három szép leánya volt: Adél, Mathild,
Mária. Söjtörön laktak többnyire. Söjtör Deák Ferencz apai és anyai
öröklött birtoka volt. Mikor a kis grófleányok föl kezdtek cseperedni,
Deák már akkor is ismerte őket. Talán legjobban kedvelte a
legkisebbiket, Máriát.
Meg is érdemelte. Alig ismert, de mégis történelmi szerepe volt e
grófnőnek. Ez volt egyik udvarhölgye, társalkodója s mondhatni barátnője
Erzsébet királyasszonynak.
Nagy következése lett ennek.
Mária magyar leánynak nőtt fel a szó igazi értelmében. Minden csepp vére
tele volt magyarsággal. Magyar érzéssel és akarattal. A mi nem is
lehetett másként ott a Deákok, Csányiak, Oszterhuberek, Kisfaludyak,
Séllyeyek, Sümeghyek, Csertánok, Farkasok, Hertelendyek s a többi erős,
hazafias, ősnemes család közelében.
Ily nő jutott a királyné mindennapi bizalmas társaságába. El lehet
képzelni, hogy a nemes királyné miért szerette ugy meg nyelvünket és
nemzetünket.
Engem a szerencse sohase hozott össze a grófnővel. Nem ismerem. De Deák
többször, Kerkapoly sokszor beszélt nekem róla. Kerkapoly is nagy
tisztelője s bizalmas ismerőse volt. Mind a kettő nemes gondolkozásu,
hazafias érzésü eszes és kiváló nőnek mondotta.
Deák halála után való kora reggel összejöttem Kerkapolyval a nagy
nemzeti veszteség fölött eszmét cserélni. Arról is volt szó köztünk,
vajjon a király eljön-e Bécsből személyesen a temetésre? Tanácsosai
jónak látják-e, hogy ezt a tisztességet megadják a magyar nemzetnek, a
ki nagy fiát vesztette el.
– Nem bizonyos az!
A királyasszony épen a budai várban lakott már több idő óta, de az
udvari rendelkezések szerint épen e napon délután kellett Bécsbe
elutaznia.
No épen ez kellene még. A király esetleg nem jön el a temetésre, a
királyné pedig épen a temetés elől utazik el.
Mit csináljunk?
Az udvari felfogás, a hivatalos felfogás furcsa, sőt bolond.
Deák Ferencz az osztrák udvar spanyol illemtana szerint senki se volt és
semmi se volt. Se pap, se katona, se nagy tudós, se nagy művész, se nagy
rendek tulajdonosa, se gróf, se báró, még csak kamarás se, még csak
utolsó kegyelmes vagy méltóságos ur se. Nem volt egyéb egyszerü
tekintetes urnál, egyszerü köznemesnél. Ilyen senkiért és semmiért,
bármily tisztességes és érdemes polgár is, az udvar nem czeremóniázhat s
a király szentséges személyét temetésre ki nem állithatja.
Megállapodtunk abban, hogy a királynéval tudatni kell, hogy Deák
halálakor mit várunk az uralkodóháztól s mi a nemzet jogos óhajtása.
Kerkapoly kocsira ült ott előttem. Még pedig kivételesen
fiakker-kocsira. Manó vigye azt az öt forintot, a mennyibe a két lovas
fogat kerül. Hajtott föl egyenesen a várba s fölkereste Festetich Mária
grófnőt.
Megbeszélte vele a dolgot.
A grófnő vállalkozott a királyasszonyt értesiteni, felvilágositani.
Az eredményt mindenki tudja. A királyasszony nem utazott el. Budapesten
maradt s a halál után harmad vagy negyednapra odament Deák ravatalához,
saját kezével tette a ravatalra koszoruját s a hideg holttest lábánál
letérdelve forró imádságot rebegett a halottnak örök üdvéért s a magyar
nemzetnek örök boldogságáért.
Ott volt vele Mari grófnő is.
A történelmi igazságért meg kell jegyeznem, hogy a nemes buzgalomban hű
társa volt Ferenczy Ida is, a királyasszonynak másik bizalmas hölgye és
társa. Kecskeméti lány, magas miveltség, tökéletes magyar. Ő ült a
királynéval együtt a kocsin, a mikor a várból lementek Deák ravatalához.
De Kerkapoly és Deák őt kevésbbé ismerték, mint Mari grófnőt.
Söjtör Puszta-Szent-Lászlóhoz alig van távolabb három kilométernél. Egy
kis gyalogséta. Ha szép idő volt, Festetich Mari grófnő maga mellé vette
komornáját vagy valami kis pitykés dolmányu inast s minden harmad-negyed
nap meglátogatta Deákot s az »öreg ur« mindig a legnagyobb szivességgel
s hálás érzéssel fogadta a látogatást.
Ez a kiegyezés és koronázás előtt történt, a mikor még a grófnő nem volt
a királyasszony udvarhölgye.
Emlitettem, hogy nagy ritkán Deák is ellátogatott Festetich grófékhoz.
Egyszer rendes falusi kerekes rokkát lát a nagy társalgóban. Valamivel
diszesebb tán, mint a parasztasszonyok rokkája, de alakja, szerkezete,
nagysága ugyanaz. Szösz a fáján, fonál az orsóján, a szösz és az orsó a
fonállal összekötve.
Világos, hogy itt valaki fon.
Deák kérdi: ki fon?
Adél grófnő, a legidősebb leány előáll: ő fon.
Deák megdicséri, de egyuttal elhatározza, hogy a mesebeli dévajságot
elköveti.
Az éléskamra kulcsát észrevétlen megkeritette s a szöszbe titkon
elrejtette.
Egy hét mulva ujra átmegy látogatóba s fürkészi az arczokat, vajjon
kitudódott-e a cselvetés. Nem vesz észre semmit. Gyönyörü szőke leány
volt a grófné, édesen csevegett Deákkal. S egyszer csak azt mondja:
– Képzelje csak, Deák, mikor utoljára nálunk volt, elveszett az
éléskamránk kulcsa.
Deák mintha nem hallotta volna a kérdést, nyájasan kérdezte:
– Mennyit font azóta, Adél grófnő?
– Legalább két gombolyaggal.
– Akkor meg is lett volna az éléskamrakulcs.
S kivette a szöszből a kulcsot.
No hiszen lett pirulás és nevetés és ugrándozás a leányok között.
A fiatal leányok közül talán senkit sem szeretett jobban, mint Dőry
Fannit, Dőry Imre leányát, Oszterhuber László feleségét. Sok és szép
levelet irt hozzá, nagy kár volna, ha egyetlen egy is hiányoznék a
levelekből. Egyet közöl a Ráth Mór-féle levélgyüjtemény is. Ennél szebb
levelet nem tud felmutatni a világirodalom.
Az elhagyatottságról, az agg hajadon és agg legény állapotáról igy ir e
levélben:
»A gondok nem ölik meg az élet boldogságát, csak a csalódások, a bánat s
az elhagyatottság keserü érzete az, mi a lelket elöli s a boldogságot
feldulja.«
»Elhagyatottság, édes lányom, keserü állapot, mely a korral nem fogy,
hanem sulyosbodik. Ha nincs, kit az ember szivéből szeressen, vagy
legalább nincs közelében; – ha nincs, kinek életét, munkásságát,
érzelmeit szentelje, ha nincs életczélja: rideg az élet, megdermed a
sziv s a gond, a mit megosztani nem lehet, kétszeresen sulyos.«
Ime, a levél egyik pontja. Külön értekezésre méltó ez. Hiszen Deák a
maga sorsát, a maga gyakori bánatát is rajzolja e sorokban.
De idéztem azért, mert e sorok is bizonyitják, mily mélységes
szeretettel volt Dőry Fanni iránt, a kihez e levelet 1861. évi április
20-án, éppen akkor irta, a mikor naponkénti hosszu munkával az 1861-iki
országgyülés első feliratát szerkesztette.
És e nagy szeretet daczára még se volt elnéző e gyönyörü, fiatal és
jókedvü leány iránt, ha hibázott.
Egyszer Puszta-Szent-Lászlón több vendég-nő társaságában a leányka
szeleskedett, hebehurgya volt s jó kedvében szivarra gyujtott. A többi
nő, mind rokon vagy barátnő, rárontott, dobja el a szivart. A leányka
odafordult Deákhoz:
– Hát maga, bácsi, mit tart arról, ha én szivarozok?
Deák komolyan felelt:
– Tisztelem a nőket, mig a nőiesség határai közt megmaradnak, de azon
túl nem!
A leányka meghökkent.
– Mit értsek ebből, bácsi?
– Főzőkanalat jobb szeretek a kezedben, édes leányom, látni szivar
helyett.
Deák éppen nem rajongott a dohányzó nőkért.
– – Sümeghy Ferencz, mint már emlitettem, benső barátja volt. Kiváló
hazafi, jeles fia vármegyéjének, 1841-ben szolgabiró, 1844-ben és
1861-ben főbiró s 1861-ben, 1865-ben és 1869-ben országgyülési
képviselő. Maga deákpárti, fia és leányai tüzes függetlenségiek.
Különösen legidősb leánya, Mariska, tele rajongó hazaszeretettel,
Kossuth lángoló hive, Ferencz József nevét az ajkán se akarta kiejteni.
Deák 1857-ben Marienbadból hazajövet gyönyörü Albach-féle imakönyvet
vett emlék-ajándékul Mariskának, de dévajsággal akarta neki átadni.
Megkérte Sümeghyt, hogy Mariska imakönyvét titkon hozza el hozzá.
Megtörtént. Deák pedig Ferencz József képét kemény arab enyvvel
beragasztotta az imakönyvbe. Ott, a hol a lányka a templomban belőle
imádkozni szokott. S a könyv megint visszakerült a helyére.
Másnap, vasárnap mennek a templomba. Deák is, Sümeghy is lesik, mit
csinál a leány. Hát bizony gyanutlanul kinyitja a könyvet s majd leesik
a székről, a mint meglátja a császár képét. Majdnem sirva fakadt.
A kék bársony kötésü, aranykereszttel diszitett uj imakönyv
megvigasztalta.
Deák nagyon örült az efféle csintalanságokon.
A komoly leányarcz is nagyon szép, a mikor szép. De a mozgékony
leányarcz az alaki szépség csodái közé tartozik.
A leányarcz, a mikor komoly, főleg csak körvonalakból áll. A körvonal
nem a szépség teljessége. Ha a körvonalak hullámos vonalakkal és szelid
hajlásu szegletekkel váltakoznak vagy mindez együtt van az arczon,
örökös mozgásban, örökös játékban: ugyanaz a leányarcz a szépség
százféle alakulásának ragyogását tárja elénk.
Deák nagyon érezte ezt, tudta is. Egyébként is erős figyelő volt. De
volt hatalmas szobrásztehetsége is. Örökös faragása s néhány igazán
csinos és találó faragott képe bizonyitja ezt. Teljes művészetté nem
fejlesztette képességét. Az élet és a környezet más feladatot bizott rá.
De a képesség azért megvolt.
Szobrász és festő más szemmel nézi az emberarczot, mint más ember. Ezer
meg ezer olyan vonást, mozdulatot, szögletet s lélekjelet vesz észre
rajta, melyet más nem tud észrevenni. Sok ismerősünk arcát csak akkor
ismerjük meg igazán, ha nagy művész kezén készült arczképét meglátjuk.
A szobrász és festő csaknem oly biztosan belát az arczon át a lélekbe,
mint a fényiró gép. A fénykép nagy áruló. A jó ember képét is igazán
megmutatja, de a gyönge vagy rossz emberét is. El nem titkol semmit.
A hiuság és dicsekvés, a gőg és durvaság, a bűnös indulatok minden
gonosz neme nyilván ott van a fényképmutatta arczon. A hazugot, a
gyilkost, a lókötőt csalhatatlanul föl lehet ismerni a fényképen.
De hát a szobrász és a festő a lélek minden titkát tudja?
Szerencsére, még se tudja.
A szobrász és festő nem lélekbuvár. Az ő lelkét csak az alak maga köti
le. Hogy az az alak szenté vagy gyilkosé; azzal ő nem törődik. Ha a
gyilkos alakja gazdagabb: akkor az tetszik neki igazán. A kegyetlen
tigrist és a ravasz rókát csak ugy kedveli, mint a nemes gazellát vagy a
szelid galambot. De még sokkal jobban is kedveli, ha az alak élő és
mozgó részletekben gazdagabb.
Deáknak igazán fönséges élvezetet nyujtott Puszta-Szent-Lászlón, ha
fiatal, szép leányok serege vette körül, ha ő velük dévajkodhatott s ha
pajzánkodása a leányok arczára fölváltva mosolyt, nevetést, bámulást,
csodálatot, megrezzenést vagy pillanatnyi ijedelmet fösthetett.
Minde lelki indulat a leányarczon villámgyorsasággal tünik föl és tünik
el. Az arczot egy pillanatig átalakitja, de egy pillanatig se torzitja
el. Gyakran szebbé is teszi vagy legalább uj szépség alakitására birja.
Nézzük csak a pajzánkodásokat.
Ott ülnek és csevegnek Deák körül a hires vadgesztenyefák alatt a
gyönyörü leányok. Távoli rokonok, hű barátok leányai.
Okolicsányi Amália, nyulánk barna leányka.
Sümeghy Mari, barna, tömött termet. A kiről az imakönyv története szól.
Séllyey Mili, szőke leányka, gazdag.
Fábián Mili, hires szépség.
Bertha Amália, Deákhoz anyai öreganyja után rokon.
Mind szép, mind hamvas fiatal, mind jókedvü. Ám a kik élnek közülök:
vegyék jó szivvel a visszaemlékezést. Nem sok hija ötven esztendőnek, a
mikor ez a jelenet történt. Az időért, a mely azóta elmult, nem kár;
lesz helyette megint. Hanem az ifjuságért, a mit elvitt magával, nagy
kár.
Egyszerü, nemes izlésü, finom ruhában van minden leány. Se Klára
urasszony, se Deák nem kedvelte a pillangó-tarka ruhát.
A mint jókedvüen csevegnek, egyszer csak nagy csördités hallatszik az
utczáról s könnyü sétakocsin beruczczan az udvarra két ifju lovag:
Báthor Géza és Nedeczky Jenő. Megállnak a társaság irányában.
A vadgesztenyefák alja árnyékos. A napfényről bejövő homályt lát. S a
homályból kiragyog öt ragyogó leányalak, mint a csillag a felhők mellől.
Báthor Gézát elragadja a bámulat. Még nem is tudja, kik vannak ott,
kezét fölemeli s elkiáltja magát.
– Hajh, az áldóját, de szépek itt…
Akkor veszi észre, hogy Deák is ott van. Meggondolja a dolgot, s
hirtelen igy fejezi be fölkiáltását:
– errefelé a gabonák!
A lovagok bementek kimosdani, kikefélkedni az uti porból. Deák azt
mondja: