Eötvös Károly Munkái
XIV. KÖTET
DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA
II
Eötvös Károly Munkái
XIV.
DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST MDCCCCV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.
PUSZTA-SZENT-LÁSZLÓN.
I.
(Utam Puszta-Szent-Lászlóra. – A Deák-lakta szobák. – Deák gesztenyefái.
– A bükkös. – A hangyák utja. – A Katiczabogár konoksága.)
Meg kellett látnom Puszta-Szent-Lászlót is.
Tizenhat éven át itt töltötte Deák Ferencz az esztendő nagy részét.
1855-től 1870-ig itt lakott rendesen májustól novemberig. Csak öt-hat
héten át volt távol, a mikor egyik-másik cseh fürdőben unatkozott
orvosai tanácsára vagy a mikor Balaton-Füred árnyékos ligeteiben és
sétálóin adomázott. A tizenhat év közül tizenkettőben ezt cselekedte.
Itt Puszta-Szent-Lászlón lakott a legjobb barát s a legédesebb testvér,
a kik valaha éltek a világon s a kiket Deák Ferencz egész életén át
legjobban szeretett. Ifju korától kezdve a halálig. Minő barátság volt
az, mely a két Deák-testvér és Oszterhuber József közt az angyallelkü
Deák Klára oldalán egész emberéleten át fennállott! Ha én vagy más e
barátság igaz történetét egyszer igazán megirhatná! Nem hinné el senki.
Az utódok kora hidegen gondolkozik, csöndesen érez. Azt mondaná:
ábrándos költő csapongó képzelete szőtte-fonta a gyönyörü mesét.
A puszta-szent-lászlói urilak kis szobáiban, gazdagon teritett asztala
mellett, hires vadgesztenyefái alatt s bükkös erdejének árnyékában érett
meg gyakran a magyar nemzet sorsa s fordult jobbra nem egyszer szomoru
végzete. Hires kormányzók, nagy államférfiak, lángoló lelkek s hű
barátok, császár követei itt keresték fel, itt rajzották körül a haza
bölcsét. Egyetlen vár, kastély, urilak nincs ebben az országban, a hol,
bár csöndesen, némán, ugy készült volna Magyarország története, mint a
puszta-szent-lászlói urilakban.
Föl kellett hát ezt is keresnem.
A nap leszállt már, a mikor a pölöskei erdő hatalmas bükköséből a
Valicka-patak völgyére leszálltunk. De még világos volt. Bakot és
tornyát még tisztán láttuk, a mikor a söjtöri uton dél felé
lekanyarodtunk. A nyárnak utolsó napjait élveztük. Szeptember közepe. De
az erdőnek és a mezőnek, a szénának és a sarjunak édes illatával tele
volt még az alkonyat levegője. Repült a négy ló a kocsi előtt, de mégis
sötét lett, mire Söjtörre értünk, Deák Ferencz születése helyére. S ugy
mentünk keresztül a hosszu falun, hogy a szülőházat, a Deák-család egyik
ősi urilakát ez este meg se láthattuk. Fönt a dombon, magas fák
árnyékában eltévesztettük szemünk elől.
Még rövid negyedóra s oda értünk Puszta-Szent-László északi faluvégére.
Egyikünk se járt még ott, kérdezősködnünk kellett. Találtunk is az
utczán hozzávaló embert.
– Hol fekszik a Tarányi-kastély, atyafi?
– Tessék csak előremenni, majd meglátják az urak, sok tornya van.
Meg is láttuk, noha nincs sok tornya, sőt egy tornya sincs. Hanem az
épület sarkain csakugyan vannak apró toronyalaku diszitések. Göcseji
embernél ezek is toronyszámba jönnek.
A kapu nyitva, a jó négy ló beugrik az udvarra s megáll az előszoba
ajtaja előtt. Valami kulcsárnő, valami gazdaszony, valami szolgálóféle s
valami udvaros jönnek hozzánk nagy kiváncsisággal. Vajjon ki lehet a
vendég? Hiszen az uraságok nincsenek itt!
Még nem tudták, hogy jövünk.
Az uraság nem mozdulhatott ki a nyirlaki hitbizományi kastélyból. Az
ifju uraság hadgyakorlatra vonult be Csehországba. Nyirlak messze van
Puszta-Szent-Lászlóhoz, egy vadászt szolgálattételre s egy jó szakácsnét
és szobalányt küldött ugyan fogadásunkra az én nemes barátom, Tarányi
Ferencz előre, de bizony azok nagy kényelmesen koczogtak, mig a mi négy
lovunk sárkányok módjára repült. Csak később félóra mulva érkezett meg a
szolgáló személyzet.
Mindegy. Az asztalon gazdag teriték várt s kitünő szobák és ágyak. Az
épület tervrajzát még ez estén papirosra jegyezgettem.
Legjobban érdeklődtem ama helyiségek iránt, melyeket Deák Ferencz
szokott használni. A nagy tekéző szoba, mely egyuttal társalgó és pipázó
és tanácskozó szoba volt és hálószobája.
A nagy tekéző szoba most is meg van. Benne a tekéző asztal, melyen Deák
Ferencz is szokott játszadozni. Megvan a nagy fekete bőrpamlag is s
néhány karosszék Deák Klára urasszony idejéből. Egy sarokban néhány
darab bot, melynek fogantékjára a haza bölcse faragott apró
szoboralakokat.
Deák hálószobája a kastély délnyugati sarkán kisded sarokszoba. Egy
ablaka az urasági kápolnára, nyugat felé, másik ablaka a hires
vadgesztenyefákra néz dél felé. Az ágy is azon a helyen, a hol
harminczhárom éve volt, a mikor Deák utoljára fordult meg e helyen. Kis
ruhaszekrényének csak helye van meg, melyet maga vitetett oda Pestről. A
szekrény ma a nyirlaki kastély egyik ereklyéje.
Estebéd után az volt a kérdés közöttünk, ki melyik szobát foglalja el
alvásra. Nekem Deák Ferencz szobáját és ágyát jelölték ki. Nem fogadtam
el. Ugy gondoltam, nem tudok elaludni hajnalig vagy reggelig, mámoros
lenni pedig másnap nem akartam. Szinte bizonyosra vettem, hogy a Deák
Ferencz élete, egyénisége, kora, cselekményei fölött való tünődés az
első éjszaka elver szememből minden álmot s alvási képességet.
Gyönyörü reggelre virradtunk.
Első gondunk volt a gesztenyefák megtekintése.
Négy hatalmas vadgesztenyefa a kapubejárattól jobbkézre. Teljesen
kilátszik az utczára is. A járó-kelők jól láthatják a mindig nyitott
kapun s az alacsony kőkeritésen át. Meg is nézik. A vármegyében minden
régi ember s a faluban minden öreg és ifju, sőt gyermek is tudja s
mondogatja:
– Ime, Deák Ferencz gesztenyefái!
Most is haragos zöld sürü lombja minden fának, pedig szeptember közepén
vagyunk. A szokottnál magasabb sudár szálu fák messze oldalra nyuló
ágakkal és lombozattal.
Mily idősek ezek a fák?
Biztosat mondani senki sem tud. Még a 80 éves öreg nyugdijas ispán Szabó
Antal uram se, a ki pedig negyvenhárom év előtt, 1861-ben, került az
uradalomba. Már akkor is megvoltak, noha nem oly magasak és
terebélyesek.
Az idős vadgesztenyefák életkorát nem tudom biztosan megitélni. Az én
falumban kevés van. Apám egész életében ültetgette, de nem boldogult
vele. Ugy látom, a hüvösebb s talán márgásabb talajt jobban szereti,
mint az én birtokom talaját s forró nyarát. Gyermekkoromban tehát nem
figyelhettem meg évenkénti növését.
De némi tájékozásunk mégis lehet Deák Ferencz fáinak életkora iránt.
A kastély 1833-ban épült, most tehát hetvenegy éves. A fák nem gyökérről
nőtt csiatagok, hanem szabályosan ültetvék. Egymásközti helyzetük ezt
bizonyitja. A kastély épitése előtt ez a hely gazdasági udvar volt,
korábban tehát alig ültethették. Hanem 1833-ban vagy 1834-ben.
Kérdeztem, hol a fa-zsöllyeszékek s hol a karos fapad, melyet Deák
Ferencz szokott használni.
A felelet az volt: az urasági kápolnában vannak Deák ereklyéi gyanánt
elhelyezve.
– Ki kell hozni s régi helyükre állitani!
Futottak azonnal s régi helyükre állitották.
Kezdetleges, falusi, durva alaku és faragásu készségek. Bizony nem igaz
az, hogy ezeket Deák Ferencz furta, faragta, állitotta össze. Még csak
czéhbeli ács és asztalos se. Hanem csak közönséges faragó béres.
De hát igy is jó volt. Hiszen szélben, esőben, télen és nyáron ott
kellett ezeknek a fák alatt szabadban állani. Holmi finomabb munkáju
fényezett butordarab huszszor is elpusztult volna félszázad alatt. De
ezeken is ugyancsak meglátszik a kornak és korhadásnak minden nyoma.
Pedig több mint harmincz év óta már a templomban állanak.
Az urasági kápolna szemközt, kissé oldalt fekszik az urilakhoz, az utcza
tulsó felén. Jókora épület szép, sudár toronynyal, falun templomnak is
beillenék.
Leültünk Deák székébe.
A művész két képet vett föl rólunk.
Az egyik képen én ülök a padon s Linzer Béla barátom mellém hajolva,
bizalmasan közöl valamit. Mintha Deák Ferencz fülébe valami jó barátja
vagy kedvelt rokona halkan sugna valami érdekes dolgot.
A másik képen magam ülök a padon. Deák nem sokkal volt magasabb, mint
én. Ugyanaz a gömbölyü termete, mint az enyém. Bajusza ugyan más és sok
minden más rajta, de körülbelül akkorának látszó busafej, mint az enyém
s kalapom ép oly nagy karimáju, mint a minőt ő szokott viselni. Az egész
kép feltünő hasonlósággal állitja elénk a negyven év előtti jelenetet, a
mikor gesztenyefáinak árnyékában maga ült a padon, az igazi »öreg ur«.
Itt szokott furni, faragni, fürészelgetni. Itt szokta késziteni fából
faragott diszes tárgyait.
De nem csak itt.
Zivataros, esős, szeles vagy hideg idő beszoritotta az előszobába, vagy
a nagy tekéző szobába. A faragás itt is kedvelt foglalkozása volt, ha
sógorának nem volt ideje vele beszélgetni, vagy ha látogatók, jó
barátok, államférfiak nem voltak a háznál.
Vagy ha nem olvasott. Vagy ha levelet nem irt.
Miként, mit és mennyit szokott olvasni s levelezésében miféle szokást
vagy rendszert követett: erről másutt közlöm azt, a mit tudok.
Szép időben gyakran elballagott a falu északi végére, sógorának gyönyörü
bükkösébe. Sürü bükkösben nincs fű, vagy igen kevés, legfölebb a ritkás
helyeken. A bükkfa lombja olyan, mint a templom boltozata. Sürü,
homálytámasztó, napfény rajta át nem szürődik. Ez azonban ritka bükkös,
gyönyörü alaku fákkal. Alja füves, pázsitos, erdei vadvirágos.
Ide szeretett kijárni. Zsebjeit megtömte szivarral, szerszámmal, faragó
fadarabokkal. Balkezére csapta vékony kelméjü fekete felöltőjét, jobb
kezébe vette kampós botjai egyikét s ment. Megtett az erdőig vagy
ezerötszáz lépést. Ott keresett árnyékos tuskót, arra letelepedett s
folytatta faragását.
A kocsizörgés fölhatolt hozzá. Ő minden kocsit látott, a mi jött Söjtör
felől, de őt nem igen láthatták az országutról. Ha kedves látogatója
jött: szedte-vette készségeit s nyomban ballagott hazafelé. Mire a
látogató kimosdott, kifésülködött az utiporból, akkorra ő is otthon
termett. Ha pedig a látogató csak üres tereferére jött vagy nem volt
kedves embere: akkor tovább füstölt s tovább furt-faragott. Mintha senki
se kopogtatott volna az ajtón.
Igen gyakran megtörtént vele csaknem naponkint, hogy a természet titkos,
bájos apró életjelenségei kötötték le figyelmét.
Mikor a hangya vadász vagy kémkedik, vagy zsákmányát hurczolja haza.
Okos ember előtt gyönyörü jelenet. Darwin egész életet töltött ily
tünetek gondos szemléletében. Igy tudta a fejlődés, alakulás, öröklés
igazi törvényeit fölfedezni. Deák nem volt se tudós, se természetbuvár,
de volt képessége mindenre. Nagy sziv, nagy ész, nagy szellem. Nem saját
értékének, saját egyéniségének becslésére forditotta eszét s minden
gondolatát. Erős és figyelő lélek volt. Abban is bölcs, hogy a legkisebb
féreg mozgásában is fölismerte a mindenható örök eszme életét, az
emberek erkölcsi létét s az élet viszontagságait. A hogy a hangya
megkeresi a kényelmesebb utat, saját magának korábbi nyomait, az előtte
járók nyomdokát; a hogy békességes felebarátjával, saját népes
családjának tagjával, saját nemesi bolyának egyik lakójával találkozik s
elmondják egymásnak, ki ki mit látott, merre járt, hol van a biztos
zsákmány: holt madár, egérholttest, tücsökhulla, rózsatetvek sokasága; a
hogy idegen család tagját, idegen boly lakóját kikerüli vagy kifosztja
és elkergeti s a hogy a befejezett értekezés után mindegyik hangya megy
tovább a maga utján, vagy összefognak s együtt mennek valahova: ezeket
mind meglátta s mind gondosan megfigyelte a bölcs ember. Gyakran
elkisérte a hangyát száz lépésnyire: ugyan hová megy, miért csatangol?
Szeretkezés, találkozás, fosztogató vágy vagy utazási ösztön vezeti-e
apró szivét?
A Katiczabogár röst eszejárását, léha felfogását mindig különös
figyelmére méltatta. Ez a bogár gyönyörü kis állat. A tudósok hétpontu
bödének nevezik. A hátával felforditott vasfazékhoz hasonlit, csakhogy
nem nagyobb, mint egy kisebbfajta lencseszem. Tud mászni s tud repülni.
Elindul a Katiczabogár, hogy majd elmegy valahova. Kaszinóba vagy
atyafilátogatóba, akárhova. Utjába kerül eleven fűszál, mely arra
hajlik, a merre az ő utja vezet. Dehogy kerülné ki. Hiszen a fűszálon is
jó és sima az út. Fölmegy a fűszálra s végigmászik a hegyéig. Ám ott
vége van a fűszálnak, az utnak s a járható világnak. Mit csináljon most
már? Belátja, hogy onnan tovább menni nem lehet. Tehát visszafordul s
megint lemászik a fűszál tövéig. Ámde ott eszébe jut, hogy hiszen neki
előre kell menni s nem hátra. Uczczu, megfordul azonnal s megint
elmászik a fűszál hegyéig s ott megint odaér a semmiségbe. Megcsinálja
ezt a hiábavaló utat előre és hátra százszor egymásután. Végtére igaz
eszére tér s a fűszál hegyéről nem fordul vissza, hanem felröppen s ugy
elszáll, csak ugy dong.
Magam is sokszor elnéztem ezt a tünetet s édesen lepett meg, mikor Deák
Ferencztől is hallottam ezt.
– Hány ember jár igy! Százszor megtörténik vele, hogy választott utja
nem jó végre vezet, ideig-óráig vissza is fordul rajta s végül megint
csak arra téved.
A kártyásokról s adósságcsinálókról volt szó köztünk, mikor a hétpontu
bödéről emlékezett.
Gyönyörü mesét tudott az óriás agancsu szarvasbogárról s a
ganajhentergető hamuszinü bogárról is. Ezeket a meséket mind ott
gyüjtögette az erdőben, a fűszálak között, a tuskón üldögélve s a
természet apró életét vizsgálgatva.
Ilyenkor nem furt, nem faragott tovább: félretette kését, fáját,
vésőjét.
Az az óriási szellem, a mi az övé is volt, mindenre képes. Ő nem
vállalkozott másra, csak arra, hogy állambölcs legyen. Ha tudós, ha
költő, ha alakitó művész akart volna lenni: e pályán is a legelsők közé,
a legmagasabb fokig jutott volna. Ép ugy, mint Kossuth és Széchényi. Nem
egyenlő szellem ez a három, de szellemük nagysága egyaránt mérhetetlen.
Rendes szokott időben ballagott haza az erdőről mindig. Gyakran ott is
feledett valamit. Kését vagy valamely darab faragványát. Ezt a juhászok,
gulyások estennen mindig hazavitték s átadták neki. Egy-egy hatos járt
érte meg egy jó szó.
Pedig nem is azért tették, hanem a szivardarabokért. Deák a szivarnak
csak kétharmadát szokta elszivni s a maradék egyharmadot eldobta a fűbe.
Csemege volt ez a nyájőrzőknek.
II.
(Puszta-Szent-Lászlón épitkezni kell. – Deák ügyvédi oklevelét
kihirdetik. – Tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, táblabiró. – Azután
alispán és követ. – A lengyel arczképe. – A butorok. – A
puszta-magyaródi akol. – A hires adoma.)
Sógora és Klára nénje, a mióta összekeltek, mindig ott laktak
Puszta-Szent-Lászlón.
A régi urilak bizony kisméretü falusi nemesi udvar volt. Lassankint
szűknek bizonyult. Oszterhuber József már 1825-től kezdve megyei
előkelőséggé vált s házát nemcsak a rokonok, hanem a megyei közélet
férfiai is általában látogatták. Voltak ugyan vendégek számára
berendezett szobák a melléképületekben is, de ez is kevés volt, kivált
télen s kivált asszonyvendégeknek, a mikor a förgeteg és a zimankó
gyakran napokon át ott szoritotta őket.
Épiteni kellett nagyobb urilakot.
1832-ben határozták el s még ez évben az épitő anyag nagy részét,
téglát, meszet, homokot, cserepet összegyüjtöttek. Természetesen a
gazdaság maga szolgáltatott mindent, a vasat, épületfát, asztalos és
kályhás munkát kivéve. A fuvar és napszám urasági erőből telt,
szegődvényesekből és jobbágyokból.
A mikor Deák Antal a követségről lemondott s Pozsonyból hazatért: talán
épen azon a napon tették le az urilak alapkövét. Deák Ferencz mint hű
rokon ott volt az ünnepélynél. Tréfálkozott is, hogy sógora csak lásson
a gazdaság után, ő meg majd ellenőrzi az épitőket.
Nem lett ebből semmi.
Deák Ferencz nevét akkor már több mint kilencz év óta ismerte a nemes
vármegye.
Husz éves és két hónapos volt, a mikor az ügyvédi oklevelet 1823. évi
deczember hó 19-én megkapta. Vajjon megvan-e valahol még ez az oklevél?
A vármegye 1824-ik évi február 16-iki közgyülésén mutatta be Deák
Ferencz az oklevelet.
Akkor a vármegye ellenőrzése alá tartozott minden oklevél. Ügyvéd,
orvos, mérnök addig nem dolgozhatott, mig a vármegye közgyülésen meg nem
tudta, van-e neki elég tudománya s rendes oklevél bizonyitja-e, hogy
eleget tanult s eléggé becsületes ember? Az oklevelet nyilvános
közgyülésen hirdették ki. Van-e valakinek ellene valami kifogása? Ha
nemesi oklevelet vagy egyéb királyi kitüntetést kapott valaki: még azt
is be kellett a vármegyének jelenteni. A nélkül a nemesség, grófság,
báróság, királyi és udvari tanácsosság nem ért semmit közjogilag a
nyilvánosság előtt. Csak otthon használhatta a kitüntetett saját házában
és udvarában. A nemes urak nem adtak rá semmit.
Az 1824-ik évi február 16-iki közgyülés 353. számu végzése igy szól:
»Nemes Deák Ferencz urnak jelesen tett prókátori próbatételéről 1823.
évi deczember 19-én kelt királyi diplomája kihirdettetett.«
Ime, a Tekintetes Királyi Tábla jelesnek ismerte el a husz éves ifju
jogi tudományát! S ime, akkor a prókátor név még nem volt csufnév! Ám ha
ma Deák Ferencz valamely süldő albiró előtt volna kénytelen holmi
bagatell ügyben a perrendtartás négy vagy ötszázadik paragrafusa szerint
könyörögni és patvarkodni és bélyeget nyalni és költségszámlát
késziteni!
Hujh, hujh!
Akkor még ugyan nem volt se perrendtartás, se bélyeg a magyar világon.
De albiró se.
Ugyan az 1824-ik évi augusztus 9-iki megyei közgyülésen Deák Ferencz
urat becsületbeli tiszti ügyvédlőnek kinevezték. Honorárius
magistratualis fiscus lett hát neve és állása. Az volt általában a
dolga, hogy becsületből, azaz ingyen védelmezze a vádlottakat.
Nem is látott Deák Ferencz az ő ügyvédi és megyei tisztviselői
munkálkodása után soha egy lyukas fillért se. Hanem költsége – az volt
rá elég.
Ez év végén, a deczember 13-iki közgyülésen »Deák Ferencz ur a megyebéli
árvák dolgára ügyellő kirendeltség jegyzőjévé kineveztetett.«
Dolga tehát megint szaporodott. Uj hivatala után se járt fizetés. Ezt
ellátni is nemesi kötelesség volt. Nobile officium. Akkor igy nevezték.
1829-ik évi ápril 27-iki közgyülésen a vármegye táblabirájává nevezték
ki. Ekkor életkora huszonöt és fél év volt. S ime, volt már három
hivatala: tiszti alügyész, árvaügyi jegyző és megyei táblabiró.
A táblabiróságért se járt semmiféle fizetés. Ellenben a munka
megszaporodott és fontosabbá, nehezebbé vált. Az alispán felhivására be
kellett járni a sedriákra, a megyei törvényszéki ülésekre, ott a
tárgyalásokon jelen lenni s itélő birói munkát végezni. Gyakran hetekig
tartottak a sedriák; – a tekintetes táblabiró ur dolgozzék naponként s
éljen urasan a magáéból. Ha van miből.
A fizetés nem volt egyéb, csak becsület.
A táblabirónak a megyei közgyülésen birói esküt is kellett tenni. Deák
az esküt a junius 1-i közgyülésen tette le. Az eskü szövegét mindig
papnak kellett előolvasni. Pap nélkül soha nem volt a közgyülés. Püspök,
apát, kanonok, prépost vagy plébános mindig volt jelen. Hetvenhét-féle
esküje volt a vármegyének. A sok eskü egy nagy könyvbe volt latin
nyelven beirva. A feszület is mindig ott volt a zöld posztóval bevont
asztalon a nagy kalamárisok között. Egy-egy kalamáris akkora volt, mint
a mozsárágyu. A táblabiró odaállt a feszület elé, fölemelt jobbkezének
három ujját az ég felé vagyis a padlás felé tartotta, a vármegye egész
közönsége felállott s mikor a kardcsörgés elmult: a pap olvasta s a
táblabiró utána mondta az esküt.
Attilában, kardosan és sarkantyus csizmában kellett az esküt letenni, de
az összes megyei tisztviselőknek is igy kellett a közgyülésen jelen
lenni.
A jegyzőkönyvbe 1374. pont alatt ezt vezették be: »Deák Ferencz tisztes
ügyvéd ur a rendes Tábla birói hitet letette.«
1832. évi augusztus 6-án az árvaügyi jegyzőségről lemondott. De nem
azért ám, hogy a dolgot unta vagy sokallotta vagy az állást
kicsinylette, hanem azért, mert az alispán urat, Tekintetes Deák Antal
urat országgyülési követté választották, – minthogy pedig ő neki
Pozsonyban kell lenni s a nemes vármegye közdolgait nem intézheti, tehát
Tekintetes Deák Ferencz Tábla Biró urat meg kellett választani
Surrogatus viceispánná. Surrogatus latin szó; – magyarul azt jelenti:
pótlék, az uj magyar nyelvtudósok szerint: pót.
Pótalispán!
Furcsa szó és furcsa állás. De mégis magas állás. Mégis alispáni tiszt
és hatalom. A ki pedig már alispán, az a vármegye árvaügyi aljegyzője
már csakugyan nem lehet. Jusson a tisztességből másnak is.
De pótalispán se sokáig volt Deák Ferencz. A következő 1833-ik évi
április elején Deák Antal lemondott a követségről s helyébe Ferencz
öcscsét választották, A jegyzőkönyv igy szól róla:
»1833-ik évi ápril 15-iki közgyülésen Deák Antal urnak lemondása folytán
azon közbizodalomnál fogva, melylyel Deák Ferencz Tábla biró ur és
Surrogatus Alispán ur iránt a Tekintetes Karok és Rendek viseltettek, –
őtet közmegegyezéssel és felkiáltással nyomban országgyülési követnek
választották«.
Deák Ferencznek hát el kellett menni Pozsonyba s igy a
puszta-szent-lászlói urilak épitésére fel nem ügyelhetett.
De azért volt gondja rá Pozsonyban is. Alig van levele, pedig sok
levelet irt szeretett sógorának, melyben hol komolyan, hol pajzánul az
épitésről meg ne emlékeznék. Inkább pajzánul, mint komolyan.
Május 31-iki levelében panaszkodik, hogy sógora kevés levelet ir hozzá.
»Habár oly szorgalmatos nem vagyok is, mint Antal, de Te csakugyan
lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még
egy sort sem kaptam, pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató
helyére, édes volna tőletek és rólatok hallani, együtt örülni, együtt
aggódni véletek s ez által a száraz, hideg és komoly helyheztetésből
kiemelkedve, körötökbe álmodni magamat. Az épitő gondos gazdától azonban
rossz néven nem vehetem eddigi hallgatását. Tudom, hogy szeretsz, tudom,
hogy irni fogsz, ha időd engedi, rovást pedig nem tartok.«
Gyöngéden gondoskodott Klára nénjéről is. Junius 6 iki levelében ezt
irja:
»Klárinak uj szobája ékesitésére küldök négy képet s azok között egy
Hazája elvesztén kétségbeesett Lengyelét, vegye oly szivesen, mint a
mily szeretettel én küldöm«.
Klára nénjének lelke a legszentebb hazafias fájdalmak érzetével csak ugy
tele volt, az elnyomott népek szabadságáért csak ugy lángolt, mint
férjéé vagy édes Ferkó öcscséé. Csakhogy ő még hevesebben érzett, mint
ezek. Nála a női lélek érzései korlátlanabbul csapongtak, mint a
férfiaknál. Az ő költője és szónoka Kölcsey volt s nem Ferkó öcscse.
Szegény eltiport lengyelek sorsát százszor megsiratta. S Ferkó öcscsével
százszor megfogadtatta, hogy a lengyelekért szót emel s nem nyugszik,
mig helyzetükön nem javit. Meg vagyok győződve, hogy Deák Ferencznek, a
mikor a lengyelekért első gyönyörü szónoklatát tartotta, Klára nénje
volt eszében.
Deák azt irja sógorának május végén:
»Kölcsey inkább költői melegséggel, mint diplomatikai fontossággal
szólott; – tudom, hogy Klári Kölcseyt mint költőt szereti, megküldöm
ezen beszédjét, olvasni nem kellemetlen.«
Azért küldte szobaékességül a busuló lengyel hazafi képét is.
Nem emlékszem, hogy láttam volna e képet akár Nyirlakon, akár
Puszta-Szent Lászlón. Vagy egészen elfeledtem. Tarányi Ferencz nemes
barátom adhat róla felvilágositást.
Az uj urilakba butor is kellett s Klára szobáit diszesebben is kellett
butorozni. Erről is gyöngéden gondoskodott Deák. Az uj urilakba
folyosón, ebédlőn, tekéző szobán kivül s a sok cselédszobán, konyhán,
éléskamrán s mellékhelyiségeken kivül még hat szoba van. Mindezt a régi
nemesi lak butorzata meg nem tölthette.
Deák a szüreti szünidőre 1833 október 1-én indult Pozsonyból haza.
Butorokat akart Puszta-Szent-Lászlóra szállitani. Szeptember 16-iki
levelében ir erről.
Ezt irja sógorának:
»Ez lesz utolsó levelem ezuttal hozzád, mert két hét mulva magam is
indulok haza. Rövid is lesz most tudósitásom, mert szóval mondom el
Kehidán és Szent-Lászlón mindazt, a mit elmondani érdemes leend.«
»… Alkuba ereszkedtem itten számodra mobiliára; – egy kanapé, hat szék
és két karszék 170 forinton, egy derék, uj izlésü ovalis asztal 60
forinton s egy diván vagy Ruhbett 70 forinton s igy az egész háromszáz
váltó forinton megkapható. Tőled függ már most, ha ennyit nem
sokallasz-e érte? A munka csinos és uj izlésü; – tudósits, ha akarsz
venni, minél előbb, mert két hét mulva én hazamegyek; – ha pedig leveled
elkésne, Horváth Muki lesz oly szives és elvégzi a végzendőket. Ezen
esetre tehát majd otthon beszélünk egymással s én Mukinak hazulról
irhatok.«
Némi magyarázat kell e sorokhoz.
Ez a Muki zalabéri Horváth János kamarás és aranykulcsos, a vármegye
első alispánja s Deák Antallal együtt Zala követe az 1832-iki
országgyülésen. Az 1833-ik évben Deák Ferenczczel is együtt
követeskedett, de azután ő is lemondott s helyébe Hertelendy Károly
másod alispánt választották. Mind Oszterhuber Józsefnek, mind a két
Deák-testvérnek igen jó barátja.
Pozsony már akkor is ugyszólván Bécs elővárosa volt. A butorok
készitésében Bécs izlését követte, a divatot pedig Bécs izlése és
szabálya irányozta. Túl a dunai uri családok szivesen szereztek be bécsi
divatu butorokat.
A butorszállitás akkor nehezebb volt. Vasut nem volt, kipárnázott
szállitó kocsik nem voltak, a butor töredékeny dolog, finom kelméje a
zökögős utakon könnyen kopik, szakad, dörzsölődik. Két hurczolkodás egy
elégés. Ez volt a példabeszéd és közmondás. A butorok, melyeket Deák
kiszemelt, csakugyan Puszta-Szent-Lászlóra értek. Klára urasszony nagyon
örült nekik. Győrig hajón, onnan pedig szénás szekéren szállitották.
Néhány darabja ma is megvan, hetvenegy esztendő mulva. A butorokat a
nemesi családok falun nem szokták változtatni, kicserélni, a változó
divat szerint ujra bevásárlani. Századokon át megtartották, mig csak a
ház le nem égett vagy a butorok végkép el nem pusztultak.
Feltünő a butorok olcsó ára. Háromszáz váltó forint a mai pénznemben 252
korona. Ma ez a butor legalább öt-hatszáz korona volna.
Oszterhuber József nagy birtokszerző, gondos gazda s fölötte józan,
takarékos ember volt. Mintája a magyar középbirtoku nemesnek. Deszkát,
gerendát, födélfát Zala akkor még jó fenyőfából nem tudott előállitani.
Nyárfa, tölgy és bükk adta az épületfát. Oszterhuber azonban fenyőt
akart használni, fenyőt pedig csak Stájer adott. Oszterhuber maga ült
kocsira s utazott Stájerba a fát kiválogatni. Ökörszekéren hetekig
tartott a rossz utakon a szállitás.
E stájeri út miatt is pajzánkodott sogorával Deák Ferencz. De még inkább
sógora nagy takarékossága miatt.
Attól tartott ugyanis Deák, hogy a takarékosság miatt az uj kastély nem
lesz elég szilárd. Az 1833. junius 6-iki levelében igy dévajkodik Deák:
»… Térjünk által Szent-Lászlóra. Hatalmas a te szavad, kedves sógor,
Isten előtt, mert ennyi szárazság, mely csak épitőnek, téglavetőnek s
Rudics kollégánknak, kinek 50 ezer mérő tavalyi gabonája vagyon eladó,
lehet kedves! Tudom, eddig már egy ölnyire fölemelkedtek házadnak falai.
Sajnálom, hogy uj házadat, ha elkészül, nem láthatom, mert a mire mi
Pozsonyból megszabadulunk, nem kétlem, összedől, mint a magyaródi akol.
De ne busulj, sógor, hazamegyek szüretre és ha látom, hogy valamelyik
oldalon hajolni kezd, neki vetem vállamat, visszatámasztom és tavaszig
csak eltart.«
Deák akkor még nem volt egészen harmincz éves. Széles vállakkal,
hatalmas izmokkal, legerősebb a család férfiai között. Az országgyülési
követek közt is csak báró Wesselényi Miklós volt erősebb. Ime, igy
tréfálkozik sógorával.
A magyaródi akolnak története van. Vagyis később története lett. Deák
egyik leghiresebb politikai adomája származott belőle.
Puszta-Magyaród vagy három kilométernyire van délre
Puszta-Szent-Lászlótól. Itt is Oszterhuber-birtok volt. 1830-ban vagy
1831-ben födeles juhaklot épitett az uraság falábakra. A falábak is jó
mélyen el voltak ültetve, a sárgerendák is a falábakra, a födélfák is a
sárgerendákra jól meg voltak látszólag kötve. Igazi urasági épitkezés.
Azt mondja az uraság Deáknak:
– Gyere, Ferkó, nézd meg az uj aklot.
Odamennek, körülnézegetik az aklot. Ott van velük szótlanul az öreg
béres. Hozzászól az uraság:
– Ugy-e, Mihály, megáll az akol?
– Meg az, uram, mindaddig, mig erős szél nem fuj.
Tavaszszal jött egy erős bőjti szélroham, ledobta az akol tetejét s ugy
összetörte, mint a pozdorját.
Deák gyakran jóizün nevetett az öreg béres bölcseségén.
Az 1858-ik év felén valamelyik osztrák miniszter itt volt Budapesten, s
ellátogatott a Nemzeti Kaszinóba. Véletlenül ott volt Deák Ferencz is s
bemutatták neki a minisztert. Társai belekeveredtek a politikába,
korholták az osztrák Bach-rendszert, beszéltek a nemzet
elégületlenségéről s elmondták a miniszternek, hogy e rendszernek
előbb-utóbb meg kell bukni.
Deák nem igen avatkozott a beszélgetésbe. Csak hallgatta nagy bodor
szivarfüst mellett a sok bölcseséget.
Az osztrák miniszter keményen védelmezte a rendszert, s utóbb odafordult
Deákhoz.
– Ugy-e Deák ur is látja, hogy a mi rendszerünk erősen áll?
– Látom, de oly módon, mint a sógorom magyaródi aklát.
S elmondta az akolszemlét, az öreg béres mondását, s a tavaszi
összeomlást.
– Mig erős szél nem fuj!
A következő évben megjött az erős szél. Az osztrák hadsereget Lombardia
sikjain ugy elverték az olaszok és francziák, mint a kétfenekü dobot. S
1860-ban csakugyan megbukott a rendszer.
III.
(Találkozik a farkassal. – Hogy szokott Puszta-Szent-Lászlóra jutni? –
Ki lesz a Durák? – Az út. – Glavina Lajos. – A szüreti tűz. – A tűz a
természetben, vallásban, költészetben, magyarok történetében. – A
háztűznézés. – Deák lelke andalog a tűzön.)
Deák testi szervezete már a mult század negyvenes éveiben sem volt
tökéletesen egészséges. Ő is, az orvosai is azt hitték, vak aranyere van
s az az agyban gyakran vértolulást s a gyomorban is bajokat okozott.
Általános orvosi vélemény szerint akkor e bajnak az ételben-italban való
mérséklet s a gyakori és huzamos mozgás volt az orvossága.
Sétálni kellett nagyokat.
Deák Puszta-Szent-Lászlón hiven követte ez orvosi tanácsot. Nagy sétákat
tett.
Puszta-Szent-Lászlótól északnyugatra fekszik az urbonaki puszta, melyhez
szintén tartozott egy erdőrész. Az 1857-ik év egyik tavaszi szép napján
erre sétálgatott Deák. Fegyver nem volt nála, soha se szokott magával
hordani. Csak jó vastag kampós botja.
Az erdőben pihenőül leült egy vastag fatörzsökre s szivarzott nyugodtan.
Kezébe botja, térdén felöltője.
Egyszerre valami zörgést hall baloldalán, odatekint, s ime, egy ordas
áll mellette alig két lépésnyire. Valóságos jól kinőtt hatalmas farkas.
Most már Zalavármegye is mentes e fenevadaktól, de ezelőtt ötven évvel a
Dráva berkei tele voltak farkassal s innen kemény télben el szoktak
csatangolni a Mura és Lendva bozótjaiba s Göcsej erdeibe is. Az 1857-iki
tél különösen erős és hosszu volt, ez a farkas véletlenül tavaszra is
itt maradt. S most kemény farkasszemet nézett Deák Ferenczczel.
De Deák Ferencz is ő vele.
Egyik se mozdult. Csak mérték egymást. Az ordas az ő ravasz, élénk tüzes
szemeivel, Deák pedig a maga nyugodt komor arczával s oroszlán
tekintetével.
Hát hiszen erős férfi erősebb, mint a farkas. Ha birokra kerülnek, ha a
férfi bátor s ha a vad harapása meg nem bénitja az egyik kart, erős
ember megfojthatja elvégre a farkast. Csak bizonyos gyakorlat, ügyesség
és szerencse kell hozzá. Ám a farkasnak biztosan megvan gyakorlata és
ügyessége, mert ez az életmódja. Deák Ferencznek pedig abban csakugyan
nincs gyakorlata, hogy fenevadakkal birkózzék s azokat fojtogassa.
De kezeügyében volt vastag, erős, sulyos botja. Ez is nagy dolog.
Halálos rémületre csakugyan nem volt oka.
De ha lett volna is: természete nem engedte meg a megrémülést. Deák
valóban az életet fenyegető közvetlen veszélylyel szemben
rettenthetetlen volt minden alkalommal. Példa rá a feldühödött
bivalybika rohamának nyugodt kiállása s Pozsonyban az országházi vad
rémület nyugodt kikerülése. Ez eseteket másutt fogom elbeszélni. De
példa rá Hajnal haramia bandájával való találkozása is, melyet már
elbeszéltem.
Nyugodtan nézett a farkas szemei közé is. Még csak szivarja se aludt ki,
csak ugy szivta, mintha senki se lett volna mellette. De szemeit nem
vette le gonosz vendégéről.
Végre a farkas meggondolta magát. Nem látta biztosnak a zsákmányt. Talán
nem is volt éhes. Ürgét, egeret, kósza tyukot, nyulfiat eleget foghatott
az év ama szakában. Megfordult, elballagott, kétszer még visszanézett
Deák Ferenczre s azután ugy elszelelt, csak ugy zörgött nyomán a
haraszt.
Mai napság többféle vasuton lehet eljutni Puszta-Szent-László közelébe,
de nem igy volt ez hajdan. Két-három napon át kocsin kellett rázatni
magát az embernek, ha onnan Pestre, vagy Pestről oda kellett jutni. Az
első éjjeli állomása gyakran Veszprém volt Deák Ferencznek. Itt mindig
Oszterhuber Ferencznél, József testvérjénél szállt meg, a ki veszprémi
kanonok volt s vagyonos ember. Másodizigleni sógor. Ezt is kedvelte
ugyan Deák, de megközelitőleg se annyira, mint Józsefet, Klára nénje
férjét. Deák szelleméhez s mély és terjedelmes gondolkodásához s gazdag
és nemes érzéseihez sokkal messzebb volt a kanonok lelkülete, mint
Józsefé.
Van egy Deák-adoma, melyben e kanonok sógorának volt szerepe. Helyén
lesz itt elmondanom.
A veszprémi nemes káptalan igen gazdag, s terjedelmes uradalmain kivül
több millióra rugó tőkepénze is van, melyet szerény kamatozás mellett
kölcsönökbe szokott fektetni. Szerencsés adós volt az, a kinek a a nemes
káptalan volt a hitelezője. Időnként nagy pénzforgalom szokott lenni a
káptalani pénztárnál.
Igy volt 1849-ben is nyáron, Haynau berohanásának idején.
Akkor kétféle pénz volt. Magyar pénz, német pénz. A magyar pénzt
Kossuth-bankónak nevezték. Ebből is volt a káptalannak elég.
Azonban fölmerült a kérdés: mi lesz a német pénzzel, ha a magyarok
győznek, s mi lesz a magyar pénzzel, ha a németek győznek? A nemes
káptalan feje nem azért a legokosabb fej, hogy az neki is eszébe ne
jutott volna. Azután az ő pénze nem is az övé, hanem szent
alapitványoké, azt a pénzt tehát meg kell becsülni; se készakarva, se
gondatlanságból eltékozolni nem lehet.
De hát mit csináljanak? Mi lesz a jövő? Erre a nemes káptalan még se
tudott megfelelni.
Ott volt azonban Bezerédy Miklós püspök és nagyprépost, különben is
eszes ember, több országgyülésen káptalani követ. Deák Ferencznek
ismerőse. Adott ő tanácsot.
– Sohase törjük a fejünket, amice. Csak egy ember van a világon, a ki
mindent tud előre, mi fog történni a jövendőben. Ez Deák Ferencz.
Kérdezzük meg őt. Csakhogy, ha mi egyenesen megkérdezzük: nem felel
semmit. De itt van az egyházi státusban az ő sógora: Oszterhuber
Ferencz. Kérjük meg, bizzuk meg, menjen el Deákhoz atyafilátogatóba s
ugy mellékesen észrevétlenül, bizalmas beszélgetés közben vegye ki
belőle, mi lesz utóbb a magyar pénzzel?
– Jó lesz biz ez!
Oszterhuber Ferencz kocsira ült s ment Kehidára Deáknál atyafiságos
látogatást tenni. Oda csőditett még egy csomó rokont és jó barátot is.
Ne tünjék fel a látogatás valódi czélja.
Csakugyan előjött a szó a magyar pénz jövendőjéről. Még csak nem is
Oszterhuber hozta elő. A csel sikerült.
Volt akkor egy kártyajáték, ugy hivták: Durák. A játszók közt
kiosztották a kártyákat, szinre szint kellett adni s mindig ütni
kellett. A végczél az volt, hogy a játszó kezében ne maradjon kártya. A
kinek játék végén a kezében legtöbb kártya maradt: az vesztette el a
játékot, az lett a Durák. Vesztesége az volt, hogy orrához verték a
tökfilkót. A miből támadt aztán nagy derültség. Ismerte e játékot a
társaságban mindenki.
Hát a mikor ott jó ideig beszélgetnek, pipáznak, adomáznak a magyar
pénzről, hogy mi is lesz annak a jövendője, egyszer csak azt mondja
Deák:
– Bizony meglehet az, hogy a kinek utóbb legtöbb marad a kezében: az
lesz a Durák!
Uczczu neki! Több se kellett. Hajtott a jó kanonok Veszprémbe
lóhalálában, hogy jelentést tegyen a nemes káptalannak. Nem is
vesztettek a kegyes alapitványok a magyar pénzen talán egy fillért se.
A második éjjeli állomás Pest felé Martonvásár szokott lenni Fehér
vármegyében s onnan a harmadik napon már be lehetett Pestre hajtani.
Ez volt a leggyorsabb út. Ez csak három napig tartott. De Deák gyakran
megállt és megszállt Nyirlakon is, Sümegh mellett, mert az ott lakó
harmadik Oszterhuber-testvért, Mihályt, se lehetett könnyedén elkerülni.
Deák igazi jó rokon volt. Mindenkitől, közeli s távoli rokontól ő is
megvárta, hogy Kehidán őt minden lehető alkalommal meglátogassák. Ő is
sietett atyafiságos jó érzését nyilvánitani, de Oszterhuber Mihályékat
egyébként is szerette. A mikor náluk szállt: akkor negyednapra ért
Pestre.
1855-től kezdve minden év május havában ment Puszta-Szent-Lászlóra s
mindig ott maradt október végéig vagy november elejéig. Csak nyári
fürdőzése vagy tolnai atyafilátogatása s nagy ritkán egy-egy pesti utja
miatt szakitotta félbe néhány napra vagy négy-öt hétre
puszta-szent-lászlói édes falusi tartózkodását.
A déli vasut 1858-ban épült. Nem emlékszem nagyon biztosan, mikor nyilt
meg, de az év vége előtt aligha, mert Deák ez év november 10-én még
kocsin indult utnak Pestre.
A déli vasut nagy-kanizsai állomása nincs egészen negyven kilométernyire
Puszta-Szent-Lászlóhoz, ha az ember Gelse, Pölöskefő, Hahót és Söjtör
felé veszi utját. Deák mindig ez utat választotta 1859-től kezdve már
azért is, mert igen jó barátaival, Glavina Lajossal, Sélley Lászlóval,
Sümeghy Ferenczczel találkozhatott ez utban.
Nagy-Kanizsán volt ugyan jó bérkocsi elég, de Deáknak nem igen volt
alkalma bérkocsit használni. Sógorát mindig értesitette jó eleve, mely
napon érkezik Nagy-Kanizsára. Vagy sógora küldte hát eléje négyes
fogatát vagy az ő értesitése nyomán Glavina Lajos gyorsan járó biztos
négyes fogata várta már az állomásnál.
Utóbb rendesen Glavina Lajos röpitette Szent-Lászlóra.
Deák senkitől semmiféle szivességet viszonzatlanul elfogadni nem
szokott, de Glavinától a kocsit elfogadta.
Művelt, nemes férfi volt ez és vagyonos. A belga trónörökös zalai
uradalmainak volt főigazgatója, utóbb Zala vármegye főispánja s Deák
ifjukori ismerőse és barátja. Igazi baráti szeretettel felajánlott
kocsiját lehetetlen volt el nem fogadnia.
A szüret!
A szüreti mulatozások minden művelt ember lelkét édes érzéssel s a
későbbi esztendőkre is kellemes emlékezéssel töltik meg. A zalai
szüretek! Nagy költészet van azokban a szüretekben. Kisfaludy Sándor
lantját Somlyó és Badacsony szüretei tették oly bájossá. Maga Deák
Ferencz az ő gyermek és ifju korában végigjárta a kehidai,
puszta-szent-lászlói, sümegi, badacsonyi szüreteket. Jókedvü anyák,
daloló és ugrándozó fiatal szép lányok, öregek és délczeg fiatalok, édes
rokonok és jó barátok vannak ott együtt kis helyre szoritkozva egymás
mellett napokon át. Zene szól, harsog a hegy a daltól s a vidám
kiáltásoktól; – még a munkás munkája is édes. Hány szerelem támad, hány
házasság keletkezik, hány hű barátság szövődik a szüreteken!
Deák Ferencz soha szüret előtt vissza nem ment Pestre. 1870-ig
Puszta-Szent-Lászlón el nem mulasztott volna egyetlen szüretet.
Sógorának és Klára nénjének három nagy szőlejük volt ott egy csopron.
Puszta-Szent-Lászlón, Söjtörön és Magyaródon. Deák szüret alatt
végiglakta mind a hármat.
Ismerték már szokását. Jó eleve nagy halom fát raktak össze a hegy
valamelyik magasabb tisztás helyén. Oda készitették a csóvát is, a
tavalyi száraz szőlővesszőt is, az ugynevezett szeprentét. Várták a
rendeletet a »Tekintetes« urtól, mikor gyujtsák meg a tüzet. A fát nem
kimélték, volt erdő száz meg ezer holdnyi.
Oda készitettek a »Tekintetes« urnak kényelmes falusi zsöllyeszéket is,
a lábához pokróczot is. Tudták, hogy szereti nézni a tüzet s órákon át
szótlan, mozdulatlan bámul a tűzbe.
Nézni a tüzet!
Mit jelent ez? Oly óriási szellem, mint az övé, mi gyönyörüséget talál a
tűzben?
Mi a tűz?
Mi már tudjuk. Vagy legalább szentül hisszük, hogy tudjuk. A mi lelkünk
tudománynyal teljes. Talán büszke is és felfuvalkodott. Ismerjük a
vegytant, a természettant, a csillagok világának ezer titkát, s ezek
közt a tűznek, az égésnek, a fénynek, a világosságnak minden titkát. Még
a delejt, még a villamosságot is. Ezek is a tüzek közé tartoznak.
Ismerjük az erőket, ezek élete és működése is a tűztől származik. Ha nem
ismernők: nem tudnók őket szolgálatunkra felhasználni. Az erőműtan
csodái mi előttünk nem csodák. Mi jól tudjuk, hogyha a vasat a kőhöz
ütjük, mért kell lenni szikrának, s ha a gyufaszálat a gyufatok
oldalához dörzsöljük, miért kell támadni égő lángnak?
A régi emberek nem voltak ilyen bölcsek és tudósok. A tudatlan emberek
most se tudnak semmit. Csak a tüneményt látják, de semmit se értenek
belőle. Még csak az se jut eszükbe, hogy gondolkodjanak fölötte. Eszükbe
se jut, hogy az a sziporka, melyet a ló patkós lába fölvág az utcza
kövezetén s mely szempillantás alatt kialszik, se több, se kevesebb, se
másféle, mint az örökké égő nap, mely bevilágitja és megtermékenyiti a
végtelent.
Szegény boldogult jó anyám! A szomszéd falu égett. Száz ház égett
egyszerre. Szélvész dühöngött s egekre csapkodta a lángokat. Ijedt
lélekkel, merev szemekkel nézte a rettentő vészt. Mennyi érték, mennyi
öröm enyészik el, mennyi boldogtalanság, mennyi bánat támad!
Órákig nem tudott szóhoz jutni. Arczán méla tünődés a részvét fájdalma
mellett.
– Min tünődöl, anyám?
– Mi lehet a tűz? Miféle erő és hatalom ez? Micsoda átok.
Hajh, édes jó anyám, ne mondj te itéletet. Ki tudna arra a kérdésre
igazán és tökéletesen megfelelni.
Lám Deák Ferencz bölcs ember volt. Világosabb agya senkinek se volt még
a világon. Az életnek és a természetnek tüneményeit nyugodtabban nem
szemlélte még senki. S ő is megérthetetlen, ő is felfoghatatlan titkokat
látott a tűzben. Azért nézte, azért bámulta órákon át a szüreti tüzet.
Szárnyakat öltött a lelke, magasba és mélybe szállt, hatalmas képzelete
is segitett neki, bizonyára kereste ő is a titkok nyitját s nála is csak
tünődés, merengés, néma elmélkedés támadt s nem biztos tudás.
Nagy története van a tűznek s Deák ismerte azt a történetet.
A hellen világ bölcsei ugy látták, hogy a tűz az egyik ős elem, melyből
támadt s melyből áll a kerek világ. Növények és állatok, sziklák és
emberszivek: a tűz mindezek egyik alkotó eleme.
A vallás az örök üdvösség tudománya, a halálnak és boldogságnak
költészete, az istennek, e mindenek fölött való erőnek dicsősége. A
vallás se lehet el tűz nélkül.
Tűzimádó vallások mindig voltak, tizezer esztendő óta. Ma is vannak.
A zsidók ősvallásában is nagy szerepe van a tűznek. Az első két testvér,
Kain és Ábel már a tűz miatt veszett össze, már e miatt gyilkolta meg
egyik a másikat. Noé, mikor az özönviztől megszabadult az emberiség, égő
áldozatot nyujtott az uristennek. Sodomát és Gomorát kénköves tűzzel
fenyitette meg a mindenható. Tűzben szállt le Jehova a Sinai-hegyre. Égő
csipkebokorban látta istent a próféta. Mennydörgés és villámlás közt
születik meg a törvény, a tizparancsolat. A hellenek és latinok ősi
hitregéi is a vallás szertartásos elemei közé számitják a tűz imádását.
Az oltárok tüzét, az áldozatok tüzét, az örök-égő mécset ők is az
istenimádás eszközei közé sorolják. Száz meg száz hitregéjük a tűznek
története.
Mi keresztények is igy vagyunk a vallásos képzelet és áhitat mezején a
tűzzel. Az elkárhozás örök tűzre viszi a bűnös lelkeket. Tisztitó tűz
törli el a bűnt és a bánatot. Mi is beszélünk tüzes angyalokról, a kik
leszálltak az égről lángpallossal vagy a nélkül. Nálunk is tűz ég az
oltáron s a Szüz Anya képe alatt. Az ősember napimádásából s
tűztiszteletéből a keresztény világra is maradt nagy csomó sejtés,
ösztön, ábránd, áhitat, rajongás.
A régi magyar törvények is foglalkoznak vele. Az igazságszolgáltatásban
ott volt a tűzpróba s az elevenen elégetés. A mikor Jézus vallását
őseink fölvették, szigoru országos törvény parancsolta, hogy a
szentegyházba istentiszteletre mindenki elmenjen, csak annak adta meg az
alkotmány az otthonmaradás szabadságát, a ki a tüzet ápolta a hajlékban.
Tűzhely nélkül való!
Ez törvényes szó, századokon át ott szerepel a birák mondásaiban, a
büntető itéletek szavaiban s a szánakozó emberek lelkében.
Annyit jelent: vagyontalan, kóbor, bujdosó, se országa, se hazája.
A kinek nincs tűzhelye: annak nincs hajléka, a hol fejét lehajtaná.
Nincs otthona, a hol békén pihenhetne. Nincs hozzátartozója, a kit
szeressen s a ki szeresse, jó szóval bátoritsa, homlokát megsimogassa,
fejealját megigazitsa, betegségében ápolja, halálában megsirassa.
Boldogtalan, elátkozott, kivül a törvényen, mert nincs tűzhelye.
Hát a közélet, a példaszó, az emberek gondolkozása, a mindennapi
szólás-mondás, a képzelet mennyit foglalkozik a tűzzel.
Tűzre való: azt jelenti, javithatlan gonosz. Tűzre valóm sincs: azt
jelenti, ázom-fázom, nyomorgok. Beszélünk tüzes lóról, tüzes asszonyról,
tüzes szónokról, tüzes istennyiláról. Tüzes bor, szerelem tüze,
boszuállás tüze, indulat tüze: mindennapi szólásunk. Tűzről pattant
menyecske. A ki gyors, eleven, munkás, jókedvü és hirtelen kezü, tiszta
és ragyogó. Mint a szikra.
A teremtő nagy elmét lángelmének nevezzük. Miért? Hiszen a láng eléget,
elhamvaszt, megsemmisit, a nagy elme pedig alkot, javit, gyönyörködtet,
vigasztal. Igaz, hogy gyakran rombol is.
Lángoló sziv, lángoló lélek: mit tesz ez? Alig tudnók megmagyarázni,
mégis értjük. A melyik sziv erősen érez és gyülöl s a melyik lélek
nemesen csapong: ime, a lángolás.
Háztűznézés. Mi ez? A menyasszony szülői megnézik a vőlegény házatáját.
Ellátogatnak oda. S a vőlegény szülői megnézik a menyasszony házatáját.
Ezt a látogatást hivják háztűznézésnek.
Miért? Mit jetent ez? Bizonyosan ősi szokás. Minő arczuk, viseletük,
ruhájuk, módjuk, modoruk van a jegyes szüleinek? Milyen a többi gyerek?
Tiszta-e, vidám-e, emberségtudó-e, nem vásott e, nincs-e elkényeztetve,
kényére hagyva? Van-e rájuk gond?
Hát a szobák és a bútorok? Nem a legyek, pókok, egerek urak-e a
lakásban? Nem több-e a por és szemét belül, mint kivül? Hát a háztető?
Nem foszladozik-e? Nem ugy van-e: kivül esik az eső egy napig, belül
esik egy hétig?
Hát a kijárók? A házi állatok. A tücski és a hajtski. Hát a bejárók? A
falusi látogatók, a dologkerülők, időpusztitók, falu szájai? A
kályhatámogatók? Vajjon a jegyes szülői összeállnak-e velük vagy kurtán
bánnak velük.
Mert olyan lesz a fiatal, a milyenek a szülők. Nem messze esik az alma a
fájától. Nézd meg az anyját: vedd el a lányát. Ilyenek a nép bölcs
mondásai.
Ennek a látogatásnak, ennek a sokféle ügyelésnek együtt a neve:
háztűznézés.
Hiszen igaz: a tüzet is megnézik. Tiszta-e a tűzhely? Össze van-e
takaritva a hamu a vaskutya alatt? Van-e benne gondoskodva égő parázsról
s el van-e az takarva szépen? Nem ott fekszik-e a macska? Nem gyujtja-e
föl a házat? Nem nagyobb-e a tűzhely, mint a gazdaság? Nem tékozlást
mutat-e a tűzhely?
Élet a tűz. S a ki gondos a tűzzel: gondos az az élettel, az örömökkel,
a jólléttel, a becsülettel is. »Megnéztük a háza tüzét«, azt jelenti:
megismertük a családot s minden titkát!
Deák kehidai kastélyában kandalló volt. Most is megvan ugyanaz a
kandalló a régi helyén. Jó száraz hasábfa égett benne eleven lánggal a
hideg őszi, téli és tavaszi napokban. A kehidai erdők hatalmas fákkal
voltak tele s ezelőtt hatvan-hetven évvel itt nem volt értéke a fának,
nem kellett vele takarékoskodni.
»Ülj mellém a kandallóhoz!« Igy énekel a zalai nagy költő.
Deák, a mikor magánosan volt, órákig bele tudott bámulni a kandalló
tüzébe is. De nézése nem üres bámulás volt. Hanem gondolatok és ábrándok
özöne, melyeket a parázs izzása s a csapkodó láng játéka szült.
Miért lobog, miért csapkod a láng akkor is, mikor a szél nem fujja?