Az ember soká nézte a házszámot, aztán bement a kapualjába és soká nézte
a tágas udvarból nyiló piszkos konyhaajtókat. Csak a pipája heves
szippantásaiból látszott, hogy siet. Majd lomhán czammogva, mint munkás
embereknél szokás, a kik egyforma bért kapnak, akár hamarább, akár
későbben végeznek, benyitott abba az ajtóba, mely fölé ez volt irva:
_házmester_.
– Merre is lakik az a Borsos István? – Negyedik ajtó balra. – Ugy, azaz,
hogy most már csak Borsos Istvánné lakik ott, mert az urát agyonütötte a
kazán. Ráesett, összelapitotta. – Jézus Mária, csak nem? – De bizony és
azért küldtek, hogy hivja el az asszonyt a kórházba, ha épen még látni
akarja. – No de ilyet; ki hitte volna? Még ma reggel – milyen derék
ember volt. De hogyan is történt?
Hát ugy történt – de ekkor eszébe jutott az embernek, hogy a dolga
sietős és nem mondta el. Csak parazsat szedett ki a spórherdből a
pipájára, mely diskurzus közben elaludt. Veszkődött is vele, káromkodott
is, de csak végzett vele. Aztán ment a nagy udvaron keresztül, balra, a
negyedik ajtóba; a házmesterné vele ment, hogy megtudja, hogyan is
történt. Utközben pedig, a hol ajtó nyilt, odakiáltotta:
– Hallja csak, Borsos urat agyonütötte a kazán!
Balra, a negyedik ajtóban egy fiatal asszony állt a gyuródeszka előtt. A
keze tövig vájkált a tésztában, pogácsa lesz abból, jó töpörtyüs
pogácsa, a mit az ura roppantul szeret. A hogy az ember benyit az ajtón,
az asszony kiváncsian néz elébe és jó kedvvel fogadja köszöntését.
– Jó napot, Borsosné.
– Ilyen szerencsétlenség, ilyen szerencsétlenség, – abajgatott közbe a
házmesterné – és épen most, fertály előtt!
– Mi az, mi az? – kérdi az asszony. Azt a gyári embert látva, meg azt az
értelmetlen abajgatást hallva, a szive tele lett a történtek
sejtelmével, noha nem tudott semmit.
– Hát, – mondja az ember, a szemöldökét gyámoltalanul fölhuzva, – mivel
hogy a mühelyvezető ur küldött, hogy siessek a Borsos István lakására és
mondjam meg a feleségének, hogy az urát, szegényt, a kórházba vitték.
– A kazán! – sikitja közbe a házmesterné, kezeit tördelve, – megölte a
kazán!
A szegény asszony tésztás kezét lógatta, kissé eltartva a testétől, hogy
a ruhájára ne ragadjon. A szeme kidülledt, a szája nyitva maradt, majd
zihálni kezdett a melle, a lélegzete sziszegett, végül iszonyut
sikoltva, rogyott térdre.
– Az uram, az uram, az én jó uram!
Az ember csak szitta a pipáját és nagyon meg volt indulva, de nem
tehetett semmit. A házmesterné a batyuként a földön gubbaszkodó zokogó
teremtést a két karjával átölelte, ugy vigasztalta, csititotta, közben
maga is nagyokat jajgatva.
– Szedje össze magát, édes Borsosné, – szólitgatta – szedje össze magát,
hiszen tán nem olyan nagy a baj. Aztán sietni kell ám a kórházba, menjen
csak édes, majd vigyázok a lakására, mig visszatér.
– A kendőm, a kendőm, – zokogta a megkinzott menyecske s ledörzsölte
kezéről a tésztát. A házmesterné berontott a szobába s rögtön kihozta a
kendőt. Mig fejére akarta csavarni, nagy kapkodásával belegabalyodott a
keze, nem tudta kiszabaditani. Ebben is segitségre szorult. Aztán rohant
ki az ajtón, ott visszafordult, csakhogy a szeme elhomályosult a patakzó
könnyektől, igy szólt rá a házmesternére:
– Dagassza meg a tésztát, hogy az is kárba ne vesszen.
Az uton egyre azt sirta:
– Mi lesz most belőlem? Mi lesz belőlem? Meg abból, a kit a szivem alatt
hordozok! És itt van a fertály, ki fognak tenni az utczára, meg a
butoromat is elveszik, az utolsó vánkosomat!
Erre már tudott beszélni az ember.
– Sohse busuljon azon, Borsosné, be van biztositva, az egész gyár be van
biztositva. És a temetés után ugy a markába olvasnak ezer kemény
pengőket, mint egy krajczárt. Ezt én mondom magának.
A jajgatás hirtelen megszakadt. Ez az ismeretlen fogalom, az ezer pengő,
a maga megfoghatatlan sulyával ránehezedett a fájdalmára.
– Mit mond? – szólt csöndes hangon.
– Ha nem hiszi, majd meglátja.
– És ezer forint?
– Vagy annál is több. Jó törvény az, csak az a baj, hogy meg kell érte
halni.
Végre elérte a Rókust. A portás megállitotta. Borsos István! A neve után
nem ismeri. Különben most nincs látogató óra. Délután. – Egy nemével a
büszkeségnek szólt közbe az ember:
– De nekünk szabad ám, mert délután már nem lesz életben. A kazán ölte
meg.
– Vagy ugy! Halálos ember és sebesült? Hát csak menjenek, első emeleten,
a sebészeti osztályban.
Fölrepült a lépcsőn. De eltévedtek a hosszu folyosón. Egy irgalmas nővér
vetődött utjukba, ez vezette el a kórterem ajtajához s megsugta a
szolgálatot tevő nővérnek, kit keresnek.
Ott volt. Hangos zokogással rogyott térdre, a két keze közé fogva a
beteg arcát. Még kormos volt, de a kormon is keresztül világitott a
halotti fehérség, a vértelenség. A beteg nehezen emelte föl pilláit és
hangosan nyöszörgött. A melle járt, mint a fujtató, mozdulni sem tudott.
A takaró alatt idomtalan tömegnek látszott a teste és oly rövid volt,
mint egy kis gyereké.
A mint beszélni akart, az ajkára véres hab torult. A kezével intett és
az irgalmas nővér tolmácsolta kivánságát:
– Hajoljon egészen föléje, mondani akar valamit, de nem tud hangosan
beszélni.
Az asszony fölugrott és gyöngéden föléje hajolva, csókot nyomott
homlokára, aztán a szájához tartotta a fülét. Nagy erőlködéssel,
hörgésektől meg-megszakitva, végre meg tudta mondani:
– A gyárból három napért jár a bér, a maiból se engedj semmit levonni és
a Reimann Bernát tartozik két forintommal, azt is követeld be.
Ezzel rémeset hörgött, a szeme golyója befelé fordult, majd rémületes
haláliszonyattal tapadt az asszonyra, a ki zokogva mondogatta:
– Nem fogom elfelejteni, nem fogom elfelejteni.
S mintha a haldokló lelke nagy tehertől szabadult volna meg, a szeme
kitisztult, majd fáradtan lehanyatlott, mintha aludnék.
Délután négy óráig maradt nála az asszony s mikor elhagyta a kórházat,
özvegyasszony volt. Fásultan, könny nélkül ment hazafelé, a házmesterné
ott volt az ajtajában és részvevő, szomoru hangon mondta:
– Már meg is sült a pogácsa.
Erre ismét megtalálta könnyeit. És sürü sirással emlékezett meg szegény
uráról és mesélte, hogy holnap lesz a temetés és hogy már most
gyászruhát kell szereznie, de előbb eszik valamit, mert reggel óta
étlen-szomjan maradt. Könnyeivel áztatta a friss, még meleg pogácsát és
a szive majd megszakadt, mikor panaszolta:
– Neki sütöttem, ugy szerette szegény a töpörtyüs pogácsát és most –
Istenem, Istenem!
Mikor a gyászruhát magára öltötte, a fájdalma csak mint szomoru köd
borult a lelkére. Apróra elmondott mindent, a mit tudott, meg hogy az
ura be volt biztositva és most sok pénzt fog kapni. A szomszédné
részvevően, helyeslően bólogatott és vigasztalta:
– Jó az Isten, majd csak megvigasztalódik és ennyi pénzzel, ha a gyász
letelt, ismét férjhez mehet.
Az özvegy szomoruan rázogatta a fejét:
– Soha, hiszen most nem is lehet s az esztendő mulva is még szoptatni
fogok. Ha még annyi pénzem lenne is, nem mennék férjhez, mig a
gyerekemet szoptatom.