Mikor még fiatalabb legény voltam és szemébe néztem annak, a kivel
beszéltem, Pacsákné mosott rám. Kövér volt, mint egy mosónő s ha sovány
lett volna, akkor sovány lett volna, mint egy mosónő. Hat lépésnyiről
úgy tetszett, mintha fejjel magasabb volna nálamnál, de éppen olyan
magas volt. De óriási darab, egészséges asszony, karokkal, mint a
műbirkózóké és tenyerekkel, szélesek, puffadtak, vörösek és kékek,
durvák és kérgesek, mint az olyan emberé, a ki ha gazdag volna, mindig
ennék, bort és pálinkát innék és selyemszoknyában aludna.
Pakácsné el szokta vinni a fehérnemüt s ilyenkor sopánkodott és mesélt.
Ellenben volt egy körülbelül tizenhétéves lánya, az haza szokta hozni a
ruhát. A milyen óriás az édesanyja, annyira czingár volt a lánya. Minek
hivták, már nem tudom. Az arcza éhesen sovány, a szeme éhesen gyáva
volt. Nem adtam volna érte két garast, de szőke, dus haja megért egy
vagyont – a fodrásznak. Ez a gyereklány rettentően öltözködött, az
édesanyja viseltes ruháiba bujt, azon átalakitatlanul s az utóbbi időben
az én viselt czipőimet hordta, mit az anyja elkért tőlem. De most jut
eszembe: Pepinek hivták. Pepi kopogott az ajtón s előbb a kosarat tolta
be, aztán beljebb huzta az ajtót, mert neki már nem kellett annyi hely s
átszorongott a keskeny résen, hogy szinte benne akadt, mint egér a
fogóban.
Eleinte egy szót sem szólt, de aztán ő is közlékenyebb lett. S igazán
furcsa volt egybevetni a lány beszédét az édesanyjáéval.
Az édesanyja körülbelül igy beszélt:
– Hja, nagyságos ur, megvert engem az Isten ezzel a lánynyal.
Tizenhétéves az istenadta s már is! De mennyire! Azt hiszi, hogy vizbe
mártaná a kezét, mig az édesanyja hajnaltól késő estig maratja magát a
forró vizzel? Lusta, tehetetlen s folyton legényeken jár az esze. Ilyen
fiatalon, nagyságos ur! Ezért még a ruhahordásra sem használhatom, csak
az olyan szolid urakhoz küldhetem, mint a nagyságos ur, meg aztán
familiákhoz, de ott is ne adj Isten, hogy urfi legyen a háznál.
A Pepi! No lám, ezt nem néztem volna ki belőle. Ha egyébért, hát az
anyja szoknyáiért. Ki vetne szemet erre a formátlanságra? S mikor
eljött, figyelmesebben néztem az arczát is. Bizony ezen az arczon szeplő
és éhség volt, de semmi vonzó. Olykor, ha félénken rám vetette – de csak
egy másodperczre – nagy kék borjuszemét, rémlett ugy, mintha ebből a
kislányból szép kislány is lehetett volna.
– Ejnye, Pepi, – mondom neki – mit kell hallanom? Maga szereti a
legényeket s én nekem nem szól? Hát nem vagyok olyan legény, mint akárki
más?
A kislány visszahőkölt, fejét szögletes válla közé huzta, könyökeit
szorosan a mellébe nyomta, ugy bámult rám lángbaborult arczczal, remegő
szájjal.
– Nem igaz! – kiáltotta rikácsolva és elémbe toppant, mintha meg akarna
verni. – Hát itt is, a nagyságos urnál is. Ne tessék hinni, az édesanyám
hazudott, hazudott, hazudott!
Nem hiszek senkinek semmit, de akkor még fiatalabb voltam s ugy lehet,
ennek a kitörésnek az őszinteségében most is hinnék. Meg is bántam
léhaságomat és kérlelve fogtam meg a kislány kezét.
– Nono, csak tréfáltam, magam sem hittem egy pillanatra sem.
– Ugy-e nem? – kapott a szón Pepi és háladatosan nézett rám. Aztán
hitelre találván, csak ugy dült belőle a lázongó panasz.
– Az édesanyám nem tanittat semmire, pedig én mesterséget akartam
tanulni. Azt mondta, hogy nem ér semmit az olyan lány, a ki dolgozik.
Aztán megver és éheztet és azt mondja, hogy az én koromban neki már
három férfival volt viszonya és hogy nekem is rossznak kell lennem, mert
csak abból lehet jól élni. És mindig olyan urakhoz küld a fehérnemüvel,
a kiket fölbiztat, hogy én rossz vagyok s ha hazajövök, rám támad: Mi
lesz belőled? Még mindig olyan ostoba vagy? Azt hiszed, hogy a nyakamon
fogsz vénülni? Nem gondolsz öreg napjaimra, hogy akkor eltarthassál?
– Lehetetlen! – kiáltottam mély fölháborodással. – Hiszen akkor a maga
anyja valóságos boszorkány, a kit el kell égetni!
– Ó, – kesereg a lány s szeméből patakként ömlik a könny – mennyit kell
tőle szenvednem! Az öklével a mellembe vág, hogy eláll a lélekzetem, a
sarkával rám tapos, éjszaka kiver a lakásból, hogy keressek magamnak
szállást és már sokszor akartam a Dunába ugrani, de még ott is félnék
tőle, hogy kihuz és agyongyötör.
Mennél többet panaszkodott, annál mélyebben sajnáltam és annál
csunyábbnak találtam. Egy kis szkepszisem is támadt. Hát van jó dolga
annak az asszonynak? Ha már nincs érzéke a lánya tisztességéhez, mint
gondolja, hogy ez a jelentéktelen csunyaság kellene valakinek, még ha
rászánná is magát? Aztán meg igazán oly nagyon védekeznék-e, ha nem
volna olyan csunya s ki lenne téve a kisértésnek?
– Ne féljen, kis lányom, – szóltam – majd megtanitom az édesanyját,
miként bánjék a lányával.
– Ne, ne! – sikoltott roppant rémülettel és megragadta a kezemet. – Ha
megtudja, hogy panaszkodtam… A mult hónapban megtudta és akkor az asztal
lábához kötött és kötéllel vert, mig csupa vér lett a hátam. A szememet
is majd kiütötte.
– De hisz ez embertelenség! Igy nem élhet! – kiáltottam elkeseredetten.
– Majd segit a jó Isten – motyogta a lány s látszott rajta, hogy maga
sem hiszi.
– Csak forduljon hozzám, – biztattam, – maga derék lány s maradjon
továbbra is a becsület utján. Itt van, fiam, egy pár lakkczipő, ezt
magának adom s ha kendőre, vagy szoknyára kell, csak szóljon, adok
szivesen. Az ilyen jóravaló szegény lány megérdemli, hogy segitsen rajta
minden becsületes ember.
A beszédem nem igen hatott rá, de mikor a szekrényből kihuztam egy pár
lakkczipőt, majd megbolondult örömében. Szegénynek az én czipőm
valóságos csónak volt, mert ormótlan nagy a lábam. De a lakk, az a
fényes, ragyogó, előkelő feketeség, melyben megláthatta az arczát,
valósággal elkápráztatta. Majdnem térdre hullt és mindenképen kezet
akart csókolni. Nagynehezen tuszkoltam ki az ajtón, de még egyszer
befurakodott s roppant zavarban, de reszkető örömmel a hangjában mondta:
– Nagyságos ur, ha megengedné, nagyon szeretném fölvenni.
S leguggolt a földre, bebujt a lakkczipőbe, testhez vonta szoknyáját s
ámuló boldogsággal nézte lábán a ragyogó lakkot. Aztán régi czipőjét
duhajul a kosárba vetve, egy perdüléssel kint termett az ajtón. Még
hallottam az éneklését.
*
– Ó nagyságos ur, – nyájaskodott Pakácsné, mikor egy hét multán eljött –
czipőt tetszett adni a lányomnak? Az Isten fizesse meg. Ámbátor ez a
mihaszna teremtés nem érdemli meg, de mit csináljak? Mégis csak az én
vérem. S azóta még czédább, persze, a czifrálkodás!
– Ha magának volnék, – szóltam – inkább munkába adnám, hogy tanuljon
valamit. Hisz igy nem csoda, ha elzüllik!
– Munkába? – A derék asszonyság kaczagott. – Munkába ezt? Hát hiszi a
nagyságos ur, hogy valaki fölfogad ilyen rongyot? S hogy megmaradna
huszonnégy óráig is becsületes foglalkozás mellett? Hja, ha volna egy
kis becsülete, én az ő korában már eltartottam az édesanyámat, hogy az
Isten adjon neki nyugodalmat, meg két neveletlen testvérkémet, de ez?
Ennek csak legény kell. De már soká nem nézem.
Elfordultam a derék asszonyságtól, mert tartottam tőle, hogy
fölháborodásomban mégis csak elárulom a szegény lányt.
Ez pedig ezentul, ha ruhát hozott, mindig kiöntötte szive keservét.
Ámbátor azóta, hogy lakkczipőben jött haza, az édesanyja kevésbé bántja.
Itt-ott egy pofon, de már nem köti asztallábhoz, s noha nem hagy föl
biztatásával a rossz életre, mégsem olyan iszonyu a viselkedése, mint
eddig volt.
Ez különös, de ha igy van, annál jobb. Sőt lehet, hogy egy uj szoknya
még jobban segit a kislányon. Adtam neki egy kis pénzt, hogy vegyen
magának szoknyát s rögtön kilöktem, mert most már a lábamat akarta
csókolni.
– Ó nagyságos ur, szoknyát tetszett venni a lányomnak? Az Isten fizesse
meg. Nem érdemli ugyan meg, de hát mit csináljak? Mégis csak a vérem.
Nemsokára a kislány, most már bátorságra kapván, maga kért tőlem egy kis
pénzt – kendőre. Adtam neki.
– Ó, nagyságos ur, kalapot tetszett venni a lányomnak?
– Dehogy kalapot, Pakácsné, kendőre adtam neki pénzt, minek neki a
kalap?
– De bizony Isten, kalapot vett az istenverte, hát persze, minek annak a
kalap? Mondtam mindig, hogy alávaló teremtés, kalapot vesz, hogy jobban
bolondithassa a legényeket.
– Nono, – véltem – ez csak lányos hiuság.
S Pepike csakugyan kalapot vett. Egy csöppet sem illett neki, valami
kikopott nagy tollas kalap volt, de kalap és a kislány meg sem hökkent,
mikor gunyosan kisasszonynak szólitottam.
Ekkor hozta utoljára a ruhámat. Pakácsné is elmaradozott, más mosónő
után kellett látnom. Vagy egy félév multán ismét beállitott Pakácsné,
ugy mint régen és nagysopánkodva referált:
– Jaj, nagyságos ur, egy darabig pihentem, tessék elhinni, rámfért a
pihenés. Az én aranyos kislányom szerezte nekem. Vagy nem is tetszik
tudni? Jaj, be megváltozott, az Isten fölvilágositotta az elméjét. De
nem ismerne rá a nagyságos ur, olyan kisasszony lett belőle. Egy
kávéházban van és annyit keres, a mennyit csak akar. Az Isten tartsa meg
az én édes magzatomat, csakhogy öreg napjaimra ez a boldogság is ért,
annyi baj és gond után.