A télen – egy óra mult éjfél után – betévedtem egy éjjeli kávéházba, egy
csésze teára. Vagy egy adag piszkosságra? Nem merem bevallani. A zenekar
hölgyei ép akkor nyiszáltak utolsót, az egyik elémbe tolta a tányért, a
többi eltünt, mint a kámfor, vagy déli harangszóra a kőmives. Nyilván,
hogy átöltözzenek, az egyik hogy hazamenjen, a másik pedig, hogy ne
menjen haza. A helyiség nagy és üres volt, épen csak az egyik asztalnál
ült három részeg rongyos ember, a kiket a pinczér fölszólitott, hogy
előbb fizessenek, csak azután adhat ujabb sört. A zenekar
szomszédságában pedig egy halálfejü ifju ült, nagyon előkelően öltözve,
monoklival a szemében, tövig lenyirva, egy üveg sör mellett és megkövült
mozdulatlansággal nézett egyre a kaszirnőre, egy roppant termetes, de
szép arczu szőkeségre, a ki tudomást sem vett az ifju kitartó
bámulatáról,
A zenehölgy, a ki tányérozott, egy nádszáltermetü, finom arczu, szőke
lány volt, alig látszott többnek tizennyolcz évesnél. Mikor
huszfilléresem tányérjára kopogott, rámnyitotta nagy szemét, kéjesen
ráeresztette pilláit és fehér, apró fogát halkan sziva mondotta:
– Ha átöltözködtem, ihatok egy csésze teát?
– Legyen szerencsém – válaszoltam nem épen elragadtatva, nem épen
megijedve.
Pár percz mulva mellettem termett. Mintha kicserélték volna. A vásári
fehér ruha a nemzetiszinü szalaggal olybá mutatta, mintha csak leánynak
öltözött volna, most egyszerü, kék utczai ruhában olyan volt, mintha a
szobalányt várná, a ki hazakisérje az iskolából. Annál furcsább volt
szinte frivol otthonossága ezen a ronda, büzhödt külvárosi tanyán, a hol
sohasem látni vendéget, mégis éjjel-nappal nyitva van. Alighanem az
utczai üzlet, a hölgyzenekar, csak arra való, hogy a kártyabarlangot
elrejtse a rendőrség szeme elől.
– Olyan éhes is vagyok – mondotta – hat óra óta nem ettem.
– Csak rendeljen magának vacsorát is.
– Fritz, egy vacsorát! – kiáltott megváltozott hangon.
Fritz magába röhögött s már is asztalunkra tette a vacsorát. Két darab
hideg borjuhust, meg egy uborkát, a mi láthatóan amugy is kijárt ő
nagyságának, de a balekkal ezuttal külön megfizetteti, a pinczér javára.
Hogy Fritz egy üveg sört is adott a vacsora mellé, az csak természetes.
– Uraságod olyan ismerős előttem – kezdte a beszélgetést, a mely előbb
szakadozottan, később, a mint látni fogják, már tulságos
természetességgel folyt tovább.
Én: Kedvesem, soha se törje rajta a fejét, hogy miképen kezdje a
beszélgetést. Maga nem látott engem soha, ezt nagyon jól tudja, ellenben
én minden hájjal megkent budapesti gézenguz vagyok, a ki ma szivesen
beáll önként is baleknek, tehát ugorja át a fokozatokat, a teát, a
cognacot és rendelje meg Fritznél mindjárt a pezsgőt.
Ő (ajkát harapja és erőltetetten fölnevet): No lám, ki sem látszik
magából. Bizonyára müvész.
Én: Ó igen, a semmittevésben, meg a lányok bolonditásában. Hanem mondja
csak, minek hegedül maga? Hiszen olyan szép lány, mint maga, nem szorul
arra, hogy egyig kornyikáljon és csak egy óra után nézzen hivatása után.
Ő: Ha igy beszél velem, akkor köszönöm a vacsorát, nem kérek a pezsgőből
és itt hagyom. Magától pedig nem szép, hogy ilyen hangon beszél, csak
azért, mert joga van hozzá.
Én (nem épen meghatva, egy kis gunynyal, melylyel blazirt voltomnak
tartoztam, de igen udvariasan): Bocsánat, kisasszony, igaza van, ön
vendégem, tisztelettel fogok önnel bánni.
Ő: Ne higyje, hogy én arra való vagyok itt. El szoktam menni a többivel.
Ön megtetszett nekem, olyan másnak látszott… Fritz, mikor szoktam
hazamenni?
Fritz (széles mosolylyal): Egy órakor. A kisasszony nem köteles itt
maradni, csak ha akar.
Én: Fritz gentleman, de az ő tanusága nélkül épugy hiszek önnek. Nagyon
kedves, hogy megtetszettem önnek és voltaképen áldozatot hoz nekem,
mikor…
Ő: Nem mennénk a szeparéba?
Én: Sőt igen szivesen.
Ő: Mert itt esetleg meglátnák önt.
Én: Nagyon gyöngéd. Tehát, Fritz, a pezsgőt a szeparéba. (Az első pohár
után.) Éljen a barátságunk!
Ő (elpirul s pajkosan rám dül): Nem kell elbizakodnod, kis csacsi, nem
áldozat ez, hanem olyan nagyon szeretem a pezsgőt és oly ritkán jutok
hozzá.
Én: Ah, ezt sohsem találtam volna ki. De egyet mondok, galambom, kettő
lesz belőle. Nekem nagyon tetszel, de nem vagyok szerelmes természetü.
Nagyon érdekelsz, mert különösebb vagy, mint a többi, de nem vagyok sem
kiváncsi, sem romantikus. Ennélfogva élvezd nyugodtan a pezsgőt, nekem
ne hizelegj és ne mondd el a történetedet. Mert ugy-e bár, most ez volna
soron? (Itt Fritz bedugta a fejét, hogy lássa, mennyire vagyunk.) Sohse
kémlelődjék, Fritz, hanem csak hütse be a második üveget, azon tul még
egy üveg lesz és ezzel punktum. (Fritz lefegyverzetten vigyorog,
észrevette, hogy a balek önkéntes és öntudatos, tehát mesterkedésre
nincs szükség. A lány azonban ezuttal csak rám nézett s ebből láttam,
hogy igazán megbántottam s nagyon fáj a lenézésem.) Megint bocsánatot
kérek, de lássa, én nem szeretem, ha valaki azt hiszi, hogy tartozik
nekem hazudni, hogy őszintének lássék. A mi barátságunk három üveg
pezsgő erejéig tart, aztán sohsem látjuk többé egymást. Az igazi
történetét ugy sem mondaná el, arra a regényre pedig, a mit ilyen
esetekre készen tartogat, igazán nem akarom magát kényszeriteni.
(Koczintunk.)
Ő: És ha magának még sem hazudnék?
Én: Édes istenem, az igazság is hazugság, a mikor nem hisszük el. Aztán
olyan egyformák azok a regények, az igaziak is, a miket maguk
kitalálnak, vagy a mik magukkal megesnek… egy vőlegény, a kit szeretnek,
egy fiatalember, a ki elcsábitja, a szülők, a kik eltaszitják – esetleg
a gyermek – vagy válás a férjtől – igazán, még a valódi történetek sem
érdekesek.
Ő: És ha azt mondanám, hogy mindebből nem történt semmi, hanem azért
vagyok ilyen, mert szeretem a vidám életet?
Én: Akkor a szeme közé nevetnék és azt mondanám: szegényke!
Ő (bizonytalanul): Nem hinné el?
Én: Legkevésbbé.
Ő (kitörő keserüséggel): És mindenki elhitte, az is, a ki tudhatná, hogy
nem igaz!
Én: Tehát egy férfi!
Ő: Nem, az apám, az anyám, mind, a kik ismernek és rám fogták, hogy a
vérem, a könnyelmüségem, a munkaiszony… Ó, milyen komiszak azok, a
kikhez az ember tartozik!
Én (megdöbbenve): Nyugodjék meg!
Ő (mosolyogva): Igaza van, hiszen maga mulatni akar.
Én: Dehogy, ismétlem, tisztán a maga kedvéért vagyok itt. Igyék egy
pohár pezsgőt, aztán elfelejti, a mi bántja.
Ő (iszik): Nem felejtem el, de igaz, hogy ilyenkor nem bánt. Maga,
látom, csakugyan ismeri ezt a mi életünket s nem is lehet önnel semmi
czélom. A szépségemmel meg nem hóditom, beszédemmel le nem kötöm. Leült
velem, mint a hogy megállna a majomketrecz előtt. Milyen semmik is
vagyunk mi a férfiak szemében, mi, a kikért a hitványabbja tönkre teszi
magát!
Én: Honnan szedi ezt a beszédet?
Ő: S a kiknek a derekabbja tönkretesz bennünket. Avagy ha nem itt ülnék,
ha nem tudná, milyen olcsó vagyok, ha tisztességes volnék és a becsület
utján akarnék járni, magának nem volna nyugta, a mig el nem széditett,
ki nem fosztott és tönkre nem tett volna. Nem igaz? Maguknak szolid
embereknek tiszta viz kell, hogy bemocskolják.
Én: Meg vagyok lepve, kedvesem, ez mintha csakugyan igaz volna!
Ő (iszik): Igaz is. Lássa, az imént nem akarta, hogy elmondjam, miképen
jutottam ide. Akkor bántott, mert ön jól, tisztességesen viselkedett
irányomban és attól fölfrissültem. Most nem bánt már semmi, mert tudom,
hogy lenéz. De mondhatom magának, hogy nincs igaza. Nem vagyok a
legutolsó, de a legutolsó sem jószántából éli ezt az életet, melybe
belökték. Csak pár szóval mondom, hogyan kerültem ide, nem bánom, ha nem
is hiszi el. Zeneakadémiába jártam s megtanultam hegedülni. Akkor még
csak tizenötéves voltam. Tizenhat éves koromban a szinésziskolába
kerültem, rajongtam a müvészetért. De az egyik tanárom bezárkózott velem
az irodában s kényszeriteni akart, hogy a szeretője legyek. Különben
nincs haladás, mondta. Kiugrottam az ablakon. A szinészettel tehát
leszámoltam, a müvészettel is. Gondoltam magamban: a ki tisztességes
akar maradni, az maradjon a polgári uton. Egy évig jártam a kereskedelmi
kurzusra és megtanultam a gépirást. Nagynehezen állást kaptam egy
rőföskereskedésben. A főnök családapa, eladólánya is van, a fizetésem
pedig huszonöt forint volt havonta. Ezért reggel nyolcztól este nyolczig
ültem a boltjában, egy rács mögött és kopogtam, hogy az ujjamba
állandóan beállt a görcs. De ez nem elég, az undok ember annak fejében,
hogy megdolgoztatott engem, egyebet is akart. Mert ha nem, elcsap. Kap ő
olyan lányt is, a ki ezt is megteszi neki. Szó nélkül odébb álltam. S
azóta akárhova fordultam s kináltam a munkámat, mindenütt ehhez a
föltételhez füzték. Hát nem becstelenség ez? Volt egy fiatal ember
barátom, a ki szerelmet vallott s igérte, hogy két év mulva feleségévé
tesz. De addig éljek vele ugy. Mikor azt mondtam neki, hogy én is
szeretem s szivesen várok reá akármeddig is, de tisztességben,
becsülettel, akkor elpárolgott, mint a kámfor. Hazugság! – kiáltottam
akkor – az emberek megkivánják tőlünk a tisztességet, de nem engedik
meg, hogy tisztességesek legyünk. S otthon bántottak, hogy én milyen
megférhetetlen vagyok, sehol meg nem tudok maradni, elijesztem magamtól
az embereket. Jól van, majd édesgetem magamhoz az embereket, de nem ugy,
hogy a becsületem fejében engedjenek engem dolgozni, hanem nyiltan és
tisztán és fizessenek meg azért, munka nélkül. Hát igy volt, s hogy
elhiszi-e, az már nekem tökéletesen mindegy.
Erre nem tudtam felelni. Sokáig hallgattunk.
Én: És jól esik igy élni?
Ő: Néha igen, néha nem, csak ugy, mint akármiféle élet mellett. A
pezsgős vendégek ritkák és ez nagy kár.
Én: Hány éves most?
Ő: Huszonöt.
Én: Pedig alig látszik tizennyolcznak.
Ő (kaczagva): Hja, a rendes élet megóvja az ifjuságot!