Palkó, a heti bérét alázatosan átvevén, rögtön el akart inalni, mert
észrevette, hogy két koronával többet kapott. Ám a pénztáros, a
pápaszemes és rőtszakállu Horacsek ur is észrevette és rákiáltott:
– Jőjjön csak vissza, Palkó, még meg sem olvassa a pénzét?
Társai, a zsákhordó napszámosok, erre röhögtek. Illik röhögni, mikor a
tekintetes ur valami jót mond. Palkó pedig, markában a pénzzel, arcza
tüskerengetegéből ráemelte a pénztárosra zsirba fuló borjuszemét, ugy
motyogta:
– Megbizom a tekintetes urban.
– De én nem te benned, – kiáltott amaz bosszusan – add ide a pénzt.
Palkó vállat vont s bizonytalan mozdulattal odaadta.
– Talán több is egy-két koronával.
Nem volt oly sok, a mit kapott, hogy a pénztáros egy pillanat alatt meg
nem győződött volna a valóságról. S a fizető asztal nem volt olyan
széles, hogy még abban a pillanatban a péztáros ur pofon nem vághatta
volna Palkót. Társai persze megint röhögtek, mert ez is sikerült viccz
volt.
– Nono, – mondotta Palkó vastag nyakáig kipirulva – az embernek önérzete
is van.
– Legyen becsülete – kiáltott mérgesen Horacsek ur s nagyot csapott
öklével az asztalra. – Ha még egy szót szól, visszaadom a munkakönyvét.
Nézze meg az ember.
Palkó azonban nem szólt többet egy szót sem és kikullogott. A többi
napszámos helyeslően bólogatott Horacsek urnak, a ki kifejtette nekik,
hogy ő nem lopja a pénzt s a mivel téved, az az ő kára és hogy az ilyen
csalás olyan, mintha egyenesen a zsebéből lopták volna ki a pénzt.
Palkó nem ment messzire, csak a legközelebbi pálinkamérésig. Az ajtóban
találkozott legjobb barátjával, a félszemü Sóvágó Istvánnal, a ki éppen
akkor kergette el maga mellől a feleségét, mivelhogy ez a pálinkamérés
előtt leste és valami pénzt akart, mielőtt az ura belefog az ivásba. Az
asszony sirva oldalgott körülötte és emlegette a gyerekeket, de mikor
ura rá sem hederitve a pálinkamérésbe lépett, nagyot fohászkodott, egyet
rántott a kendőjén és utána ment. Hadd sirjanak a gyerekek, ugy sem
segithet rajtuk.
Palkó utána nyitott be. Sóvágó éppen rugott egyet az asszonyon, de aztán
megértvén, hogy az is inni akar, békességesebb lett. Rendelt neki egy
kupicza édeset, a mit az asszony, könnyeit törülve mohón leszürcsölt.
– Rumot – szólt Palkó mogorván, s miután megitta:
– Rosztopcsint!
– Jó gusztusod van – mondja Sóvágó.
– Rumot és rosztopcsint együtt – dirigál Palkó, még mindig rá sem nézve
a barátjára. Csak mikor azt is fölhajtotta, rázta a fejét jobbról balra,
balról jobbra és kifakadt:
– Lebicskázom a gazembert!
Néhány pajtása ekkor már szintén benyitott és hallotta a fenyegetését.
– Bajos lesz – véli az egyik s a három zsák közül, melyet kötényül a
derekán hordott, az egyikkel megtörülte a száját.
– Lebicskázom – ismételte Palkó és a korlátra dült. – Engem pofon vágni,
engem, Palkó Andrást, a ki az édes apját is visszaütötte.
– Pofon ütött? – érdeklődik Sóvágó. – Pereld be, kapsz öt forintot.
– Lebicskázom, – ismétli ez keseregve – az embernek önérzete is van.
– Nem bolond a zsidó, hogy behagyná magát csapni, – véli csöndesen a
zsákkötényes – megérdemelted Palkó, aztán mi az egy pofon? Hiszen el is
csaphatott volna.
– Hát adta volna ki a könyvemet, de ne üssön, nem vagyok én kutya! Csak
a kutyát szokás ütni! Az embernek önérzete van.
– Szegény embernek nincs – szólal meg a szélső sarokból egy öblös hang.
Kék zubbony volt az emberen s a napszámosok tisztelettel néztek rá.
Tanult munkás.
– Szegény embernek nincs, – mondja amaz ismét – ha volna, rögtön
visszapofozta volna, s ezek a barmok, a kik körülötte álltak és most
szopják a poharat, szétszedték volna az egész kremplit.
– Barom az öregapja, – békétlenkedik a zsákos ember és Palkó, a ki immár
a tizedik pohárral hörpintett fel, elébe áll.
– Uram, ne tessen igy beszélni, mert az embernek önérzete is van.
– Az embernek igen, neked nem.
Palkónak ez sok volt. Neki akart menni az idegennek, de az egyet lökött
rajta, hogy az ajtóig tántorodott. Mielőtt pedig Palkó felocsudott
volna, a pult mögül kiugrott a pálinkáslegény s rövidesen kitette az
ajtón. A többi mukkanni sem mert.
Palkó körülnézett az utczán. Csóválta a fejét, megindult, visszafordult,
megint odább állott. Nagyon fájt a szive. Már esteledett, emberek,
asszonyok hallgatagon mint az árnyak suhantak a palánkok mellett. Egy
pinczéből harmonika-muzsika recsegett föl, vegyest lányok vihogásával.
Palkó tántorogva ment odább, mig egy suhanczgyerekre nem talált, a ki
egy talicska mellett állva, czigarettát sodort magának.
Ezt megfogta és magyarázta neki:
– Negyvenkét éves vagyok uram, van két fiam is, nagyobbak, mint te és
engem pofonvágott. Van igazság? Hát nekem nincs önérzetem? Ha őt vágnák
pofon, becsuknák a szegény embert, de ő rámászhat a képemre. Egy embert
pofonvágni! De lebicskázom, le én!
– Menjen haza, aludja ki magát – szól a suhancz és odább tolja a
talyigát. – Palkó utána néz, majd megvető mozdulatot tesz a kezével:
– Ennek sincs önérzete, senkinek sincs. Lebicskázom.
Észre sem vette, hogy a gyára elé került. S éppen akkor lép ki a rácsos
kapun Horacsek ur, karján egy dámával, a feleségével. A portás süvegelt
nekik és Palkó, mereven rájuk bámulván, szintén lekapta a sapkát.
Horacsek ur pedig csak ugy, mint a tiszturak szokták, a mutatóujját a
kalapja felé legyintette és odább haladt a feleségével.
– Lebicskázom – morogja Palkó s mintha valaki kérdezte volna,
hozzátette: – Most nem tehettem, mert asszonynyal járt. Ha selyemben jár
is és kalapot visel a frájla, mégis csak asszony és én asszonyt nem
bántok soha. És ha lebicskáztam volna Horacsek urat, az asszonyt is le
kellett volna bicskázni. Az embernek önérzete van!
Tovább botorkált. Egy negyedóra multán egy kis füstös korcsmához ért,
ott bertért. Megitta a félliter borát és elmondta mindenkinek, hogy őt
ma pofonvágták.
Az emberek hallgatták, komolyan, kissé vizsgálódva és gondolták,
nemsokára ők is olyan részegek lesznek, mint ez.
Egy virágárus leány nyitott be. Hitvány, hervadt szegfüket hordott
körül. Palkó megállitotta és kérdezte, van-e apja. Nincs. Hát anyja? Az
van. Palkó két krajczárért virágot vett és hosszan szagolgatta.
– Látod, – mondotta – nekem jó szivem van. Az én szivem megesik az árván
és virágot veszek. Pedig minek nekem a virág? Régen volt, mikor én
virágot vittem a szeretőmnek. Negyvenkét éves vagyok már, két nagy fiam
van, mégis pofonvágott.
A kis lányt nem igen érdekelte a dolog. Éles, kémlelő tekintete rögtön
látta, hogy itt több üzlet nem kinálkozik s távozott. Palkó szükségét
érezte, hogy az esetet körülményesebben elmagyarázza neki s
felczihelődött. De mire kiért a korcsmából, a kis lányt már nem látta.
Odább egy kávéház. Abban czigánymuzsika. Palkó oda is betér és sört
iszik. Elmagyarázza a pinczérnek, a czigánynak, a kaszirosnőnek, hogy őt
ma pofonvágták. Egy urnak látszó ember mellételepedik, de Palkó
részegségében is rászól:
– Mellém ugyan ne ülj, tőlem nem lehet lopni.
Az urnak látszó ember nevet és otthagyja.
– Részeg szamár.
– Ha részeg is, de van önérzete, – mondta Palkó – engem ma valaki
pofonvágott és le fogom bicskázni. És a ki hozzám nyul, azt mind
lebicskázom. Mert a szegény embernek is szent a becsülete és ha ott van
is még a könyvem, én oda nem megyek többé dolgozni. Istenuccse nem.
Éjfél után volt, mikor Palkó a kávéházból elkerült. Két óra felé járt az
idő, mikor végre a Ferenczváros egy rongyos viskójába betért. Belökte az
ajtót, átmászott egy csomó heverő emberen és kitapogatta a maga
fekvőhelyét.
– Csak most jösz? – nyöszörög egy vékony asszonyhang.
– Csak most? – fakadt ki az ember. – Te itt alszol, mert jó dolgod van,
de engem pofonvágtak azalatt, mig te alszol. Mit akarsz tőlem? Talán
bizony örülsz is neki. Czudar vagy. Czudar dolog pofonvágni egy
negyvenkét éves embert. Azért, hogy napszámos vagyok, van önérzetem. És
én nem türök el semmit. Érted? Semmit. Azt az embert le fogom bicskázni
és mindenkit, a ki bánt. Hallottad? Mit Mondtál? Befogd a szádat, azt
mondom. Nekem is van önérzetem.
– Hoztál valami pénzt is?
Palkót szörnyü düh fogta el.
– Mit, – orditott – még kérdőre vonsz? Pofonvágnak s te nem is bánod?
Majd adok én neked, engem bántani!
A hajnal már pirkadt s Palkó a hajnali derengésben irgalmatlanul elverte
a feleségét. Az asszony türte, mint a sündisznó, az asszonynak nem volt
önérzete.