A nagysága másnap reggel majd megpattant dühében. Ismételt csöngetésére
Erna nem jött be. Nem hozta sem a czipőt, sem a kávét. Ellenben, miután
a csöngetés nem akart szünni, becsoszogott Julcsa és nagy szepegve
mondta, hogy a kisasszony nincs itt.
Nincs itt? Hát ez hogy lehet? És hogy a czipők sincsenek kitisztitva. Ez
már hallatlan. Ezt tovább türni nem lehet.
És hogy a kisasszony éjszaka fölment a padlásra, valami babonaság miatt
s nem jött még le. Ez már alávalóság. A padlásra? Hahaha! Korán kezdi!
Legénynél volt, most is ott van!
Ezt már a nagyságos ur nem hallgathatta szó nélkül.
– Kérlek, ilyet még sem illik föltenni az én lányomról.
Több sem kellett neki. Megindult feje fölött a förgeteg. Ám a lagymatag
emberen különös izgalom vett erőt. Nem válaszolt ugyan a feleségének, de
nagy lázasan felöltözködött, aztán sietett a padlásra. Néhány percz
mulva orditása betöltötte az udvart. Az emberek összeszaladtak, föl a
padlásra! A nagyságának is elakadt a szava és ijedten nézegetett: mi ez?
Nehéz léptek közelednek, a házmester, meg az apa és még néhány ember
valakit hoznak. Erna volt, a szegény Erna. Fölakasztotta magát a
padláson. Nagy sikongva ráborul Julcsa, zokogva ölelgeti, költögeti az
apja. Mereven, mint a sóbálvány áll a mostoha és csak bámul, bámul.
Egyszerre odaugrik a tetem mellé s mint a ki nagy lelki kintól szabadul
föl, kiáltja:
– A zsinór! Nem megmondtam, hogy ő vágta le a zsinórt?